Elbasxott április

Elnézést, ezt nem tudtam szebben leírni. Ez van.

Körülbelül három hete beteg vagyok. Nem egészen tudom behatárolni, és nem is mindig ugyanúgy voltam, egyszerűen csak már legalább három hete azt érzem, hogy az egészségi állapotom nem enged… Nem enged előrelépni. Persze kicselezem néha, és sikerült is párszor, de alapvetően van egy folyamatosan fennálló “beteg vagyok” érzésem.

Próbáltam mindenféle módon megszabadulni tőle. Volt, hogy átaludtam az egész napot, és tényleg csak enni, meg kutyát etetni másztam ki az ágyból. És másnap… Semmi javulás. Azután gondoltam, na, adok majd én neked, te rohadék, kikergetlek ebből a testből, izzadtam erőlködtem, dolgoztam, másnap pedig felkelni sem volt erőm. Sőt még rosszabb lett, mert mivel felkelni sem volt erőm, egyre rosszabbul lettem, valószínűleg a cukorszintem is bőven a kritikus pont alá esett, a kiszáradás is eléggé közel volt, és végül majdnem négykézláb másztam ki egy falat kenyérért és egy pohár vízért. Azután kis idő múlva fel tudtam állni, és feltettem egy kávét.

Aztán volt, amikor elmúlni nem akaró köhögőroham tört rám. És volt, amikor minden egyszerre. De nem is ez a legrosszabb. Hanem az, hogy nem, és nem, és nem akar menni. És ami megy is, az nagyjából úgy halad, mintha valami elementáris erővel nyomná velem szembe. Vajon meddig tart ez még?

Utolsó esély. Azt érzem, hogy ez az, vége, nincs több. Vagy MOST megcsinálom, vagy nincs többet értelme folytatni. Ennek az egésznek így, ebben a formában semmi, de semmi értelme. Ennél már sokkal kevesebbe is könnyű lehet belehalni. Nem pontosan arra gondolok, hogy a testem kinyiffan, és nem vesz többet oxigént magához. Valami megmagyarázhatatlan érzésem van. Mintha elmúlt volna valami, mintha túlmentem volna egy lehajtón az autópályán, vagy nem is tudom. Ismeretlen vidéken járok.

Rengeteg, iszonyatosan sok elszalasztott álmom van, és ezek nagyon elkezdtek gyötörni. Rájöttem, hogy mindeddig csak nyugtatgattam magam, hogy majd sikerülni fog, majd sikerülni fog, de eközben elment az idő. És most, éppen ma döbbentem rá arra, hogy talán ebben az életemben már sosem lesz igazi SAJÁT családom.

Elsőre meg is ijesztett a gondolat. Tudomásom szerint a rák olyankor kezd el kialakulni az emberi szervezetben, amikor a családdal kapcsolatosan elveszít az ember egy álmot, egy célt, egy lehetőséget a jövővel kapcsolatosan, vagy valamit, ami mindenképpen a családi létezéshez köthető. Ennek az egésznek a világon semmi, de semmi köze sincs a sejtekhez. A sejtek – mint mindig máskor – csak a felsőbb utasításnak engedelmeskednek. És mióta megtudtam, hogy miss Lion nincs már többé, azóta a gondolataim közé beköltözött az, hogy… “És mi lesz, ha ez lesz velem is…???” Mi lesz, ha életem végéig nem lesz már egy asztal, egy család, ahova le tudunk ülni, együtt, mint egy nagy család, egy nagy, élettel teli társaság, és örülni csak úgy annak, hogy vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy egy nagy család vagyunk… Mi lesz, ha ez már nem adatik meg nekem ebben az életemben? Miféle más célt találhatnék ehelyett, ami helyettesíteni tudná ezt a legfőbbik, és legnemesebbik célomat, amiért megszülettem, amiért éltem, amiért maradtam, amikor már nem is volt miért maradnom…

Újra, meg újra, meg újra végiggondoltam dolgokat, azután megint elölről, és újra. Közben azért elkezdett lenni egy egyre jobb, és jobb, és még jobb jövőképem. Persze ez valahogyan mindig úgy tudott tovább finomodni, hogy újabb, meg újabb fájdalmas kérdéseket kellett feltennem önmagamnak. Mint az utolsó néhány írásomban is. Hogyan lenne, hogyan tudna olyan lenni ez az egész, hogy úgy MINDEN jó legyen? Hogyan tudnék ebből az egészből végre már egy nem csak valamennyire elviselhető életet kihozni? A baj ráadásul még az is, hogy én rohadt sok mindent képes vagyok elviselni, ami egyrészt oka annak, hogy még mindig élek, másrészt annyira megszoktam már a rosszat, hogy… Néha rádöbbenek arra, hogy nem is tudok már szépben, és jóban, és kényelmesben gondolkodni. És ha már gondolkodni sem tudok egy jobb minőségben, akkor az önmagától sosem lesz majd jobb. Mókuskerék, mókuskerék, mókuskerék…

Április…

Volt egy titkos vágyam, egy olyan kis aranyos-cuki kép, hogy majd minden egyszerre meg fog fordulni. Annyira titkos volt, hogy kizárólag Mr. V.B.-nek, a megajó virtulás barátomnak meséltem róla. Az volt az álmom, hogy csinálok valami csodálatosan jó kis szülinapi bulit, tele lesz az udvar jó emberekkel, vidámság, gyerezsivaj, kacagás, meg miegymás… Eszünk-iszunk, beszélgetünk, nagyon, de nagyon jól fogjuk érezni magunkat, és mindenki boldog lesz, hogy eljött hozzám, és máskor is fog majd jönni, és mindenkinek elmondja, hogy mennyire jó döntés volt eljönni… Ahogyan közeledett a tervezett időpont, úgy lett egyre nyilvánvalóbb az, hogy nemhogy nem lesz tele az udvar, de tulajdonképpen alig néhányan vannak, akik szeretnének eljönni, és… Valójában annyira nagyon még ők sem akarnak itt lenni. Végül az időjárás minden eldöntött, de addigra én már lemondtam az egészet.

Beláttam, hogy ennek nincs létjogosultsága. Hogy mi az ok, nem tudom. Lehet egyrészt a kényelmesség. De.. Őszintén szólva az a helyzet, hogyha én valahova igazán el akarok menni, oda el is megyek. Ez minden egyes alkalommal már bebizonyosodott. Igazából vagy ÉN nem vagyok eléggé érdekes, és figyelemre méltó, vagy a környezetem nem az. Esetleg maga a program nem volt elég vonzó. De igazából úgy gondolom, hogy ÉN nem vagyok ANNYIRA érdekes személyiség, hogy fogják magukat az emberek, és eljöjjenek hozzám, hogy személyesen láthassanak. Hajlok rá, hogy ez a rideg valóság, és ha ez így van, akkor valamit nem csinálok jól. Vagy csak az én gondolkodásom eleve nem összeegyeztethető mások gondolkodásával. És akkor most vagy át kell programoznom önmagamat, vagy… Picsába az egésszel!

Szóval a születésnapomat ismét egymagamban töltöttem, de ez most nem is zavart. Mire eljött a hétvége, és teljesen elcsesződött az időjárás, én gondolatban, és tervezésben már messze előrébb jártam. Mert addigra eldöntöttem, hogy megcsinálom… Ki fogom gondolni, össze fogom rakni, végig fogom csinálni. A Nagy Dobást! Életem Nagy Dobását…

Emlékszem – magamnak sem tudom megmagyarázni, akárhányszor visszagondolok, csak szétárom a kezeimet, és motyogok magamnak is: fogalmam sincs, hogyan, és honnan jött… Emlékszem, még nem voltam harminc éves, és kis csóró büfékirály, meg vásári mester kupec voltam, de valahogyan egyszer csak kijött belőlem a gondolat: “Nem halhatok meg addig, nem halhatok meg ismeretlenül, nekem ebben az életemben valami irgalmatlanul nagyot kell létrehoznom, valami olyasmit, amire a halálom után is emlékezni fognak az emberek, valami olyasmit, amilyen még senki másnak nem sikerült…” Nem, és nem, és nem tudom megmagyarázni magamnak sem azt, honnan vettem ezt a gondolatot, hogy nem halhatok meg ismeretlenül, névtelen szürke emberként, úgy, hogy semmi, de semmi maradandót ne hoztam volna létre, mielőtt feldobtam a patáimat. Nem tudom, honnan, és miért lett ez a gondolat, mert sem a körülmények, sem semmi egyéb, legfőképpen a neveltetésem nem indokolt semmi ilyesmit.

És csak vártam. Vártam. Vártam…

Igazából még azt sem vettem észre, hogy várok. Olyan furcsán, és értelmetlenül kezdtem el érzékelni önmagamban azt a furcsa dolgot, hogy várok… Talán.. Igen, amikor ideköltöztem, akkor ez egy kicsit kezdett az érzékelési szintem közelébe kerülni, de még mindig nem tudatosult. Csak valamiképpen azt éreztem, hogy megfordul a sorsom. Minden kétség nélkül csak volt bennem ez a szilárd érzés. Hogy itt most sorsfordulat következik.

Arra nem gondoltam, hogy ez ennyire nagyon, de borzasztóan hosszú, és keserves lesz. És ha tudtam volna azt, hogy enniy, és ekkora hatalmas magány vár rám, akkor biztosan öszeroppantam volna magától a gondolattól is, mert ez életem első ötven évében öszesen nem voltam annyit egyedül, mint itt, ebben az elkmúlt kétévben. És ez hidd el, pokoli sok. Néha arra eszmélek, hogy mennek az órák, a napok, a hetek, és mintha egy idegen bolygóról térnék vissza, és körbenézek, és megállapítom, hogy “Bazmeg, kurvára egyedül vagyok!”. Hát ez van.

Író lettem. Lassan ment, de már – még ha nem is írok folyamatosan éjt nappallá téve, sőt immáron három hete alig írtam néhány betűt, de – bennem, a zsigereimben már belém ragadt a létforma – a dolgok olyasfajta megfigyelése, megélése, hogy miközben történnek dolgok, és élem a pillanatokat, bennem mélyen legbelül létrejönnek – mostanra már tudatosan létrehozom – a lenyomatok, amiket elő lehet venni, meg lehet vizsgálgatni, szavakba lehet önteni őket… Sőt arra kezdek ráébredni, hogy a dolgok talán mégsem véletlenül alakultak így…

Eddig azt gondoltam, hogy az, hogy én író lettem, az nem a saját gondolatom volt, mert én “csak úgy írogattam”, és aztán a többiek elkezdtek nyaggatni, hogy írjak, meg írjak, én meg csak szót fogadtam, és írtam, de valójában nem én voltam az ötletgazda, hanem ők… És eszembe jutnak pillanatok. Ha nem én akartam író lenni, akkor miért csináltam… Miért őriztem meg, miért örökítettem meg pillanatokat, amiket később meg lehet írni? Miért fényképezgettem eszement módon végig egy romos kastélyt 2016 október elsején? Miért mentettem el fotókat az életem egyes pillanatairól, amik akkor, abban a helyzetben teljesen felesleges emléknek tűnhettek?

Ki a fene vagyok én……..

Nincs sok időm, és nincs sok lehetőségem. Mondhatjuk, hogy sosincs későn újrakezdeni, de… Vajon ha az életed LEGFŐBB, és LEGFONTOSABB célja már okafogyottá válik erre az életedre, akkor van értelme megint újra meg újra kezdened, tudva azt, hogy amiért erre a világra születtél, már úgysem lehet a tiéd? Lehetnek, igen, lehetnek még egyéb célok, lehetnek ezek nagyon szépek, igazán izgalmasak, lehetnek lelkesítőek, de… De nem az, amiért te ide születtél…

Három hete beteg vagyok, hol jobban, hol kevésbé. Számtalan oka lehet, és nyilván ez egy összetett dolog, és a negatív hatások összegeződése lehet a betegségem, de valahol legmélyen, a lelkem legalsóbbik csücskében minden együtt csak ugyanazt az alapvető okot cseszeréli folytonosan…

Itt van például a meghiúsult szülinapi buli. Lehet köze a begetségemhez, mert ezekben a napokban kezdett kialakulni a betegség. De még nem voltak erős tünetek, nem fájt a torkom, nem voltak rögtön fuldokló rohamaim, nem fájtak a veséim, ezek valahogyan szépen apránként jöttek. De mégis valahogyan úgy érzem, hogy nem, ez nem az alapővető ok. Köze lehet hozzá, de hogy nem emiatt van, az biztos. Jó, de akkor meg mi az igazi ok?

Voltak kellemetlen pillanatok is. Találtam néhány olyan pillanatot abban az időszakban, amikor valaki betalált. Eltalálta a “rést a pajzson” – így szoktam megfogalmazni, amikor valaki akarva, vagy akaratlanul, de olyasmit mond, vagy tesz, amivel padróra juttat. De volt olyan is, amikor nem attól éreztem magam rosszabbul, ami történt, hanem attól, hogy eszembe jutott róla valami másik pillanat, amikor szinte szóról szóra ugyanaz történt, de akkor valahogyan elsiklottam az eset fölött, és nem vettem észre, hogy évekre elintézett valaki. Évekre!

Például volt egy nagyon váratlan, és durva megnyilvánulás, amire teljes értetlenséggel néztem csak percekig, hogy “Hát ez meg mi volt???”. Gyorsan kimásoltam a hozzászólást egy üres dokumentumba, mert jól jöhet még később marketingre, amikor majd elmesélem azt, hogy milyen kritikákon kellett túltenni magamat, aztán gyorsan eltüntettem a nyilvánosság elől, letiltottam a szerzőt, és visszautaltam neki a pénzét. És tanultam az esetből. Már nem gondolkodok ilyesmiken. Már nem merül fel bennem, hogy “ááá… talán félreértem, és nem akart ő rosszat..”. Tudom, hogy ártani akart, és azt is, hogy… Hogy nem először.

Rájöttem, hogy hülyének néztek, de ennél rosszabb az, hogy rájöttem, hogy nem először tette meg az illető, hiszen… Hiszen amikor megkértem a lánya kezét, már akkor is ott volt a szája sarkában kimondatlanul az a lesajnáló mosoly, amit nem vettem észre… Eszembe jutott az a tehetetlen érzés, ami akkor fogott el, amikor bennem volt egy elképzelés, egy.. Igen, egy remek elképzelésem volt, amit nem tudtam elmondani, lehetetlen volt elmondani abban a légkörben, abban az őszintének látszó, de mélységesen képmutató környezetben… Az elképzelés, hogy… Az, amit megláttam én, akkor alig 23 évesen, és nagyon valószínű, hogy rajtam kívül senki nem látta meg a benne rejlő lehetőséget. Eszembe jutott a tervem, hogy azt a sok ügyes, tehetséges, és lelkes lányt összefogni, és létrehozni egy saját vállalkozást, ruhatervezőkkel, divat-szakértőkkel, és… Abban az időben én minderről semmit nem tudtam még, de mai fejjel egészen egyszerűnek, és kézenfekvőnek tűnik az, hogy lehetett volna belőlünk egy iszonyatosan menő, treendi Divatház… Lehetett volna lányból sikeres ruhatervező, vagy bármi, ami csak szeretett volna lenni. De nem lettünk az, és ő sem lett az – pedig úgy emlékszem, volt egyszer egy ilyen álma. És mindez csupán csak annyin múlt, hogy valaki, aki tettette a jószándékot, valójában csak senkinek nézett… De ez mostanra már történelem.

…

Eddig jutottam az írással, aztán kiszálltam. Pár óra gondolkodás után végül mégiscsak úgy döntöttem, hogy közzéteszem. Egyrészt azért, mert nagyon régen nem írtam már, másrészt a valósághoz ez is éppen úgy hozzátartozik, mint az erősebb és vidámabb időszakaim. Azért szerencsére nincs még vége mindennek, és bár nagyon, de nagyon közel merészkedtem a szakadék széléhez, de… meg fogom oldani. Azért tudd, hogy bármilyen nehéz is volt ez a hónap, egyre jobban látszik a jövő, ami embertelenül nehéz lesz, és hihetetlen nagyot kell bevállalnom, de… majd megtudod.

Mára kilépek, és hamarosan folytatom majd ennél jobb dolgokkal is.

Jóéjt!