Reggel 6 múlt. Az éjjel megint kettő körül feküdtem, de jelentem alásan túlcsordultam a napokban. Lopom az időt a biznisztől, mert ugyebár tegnap rájöttem, hogy a népek maguktól nagyon nehezen vesznek, ezért el kell kezdeni ELADNI nekik. Különben felkopik az állam a nagy hősködésbe – ez még csak hagyján, de vannak ugye a számlák is. Szóval tegnap el kellett kezdenem marketingelni is, ami most így még eléggé új érzés, de majd megszokom. De ez csak a szolgálati közlemény volt. Ha kitartó leszel, mert biztosan sokat fogok most írni, a sorok végén megtalálod a megfelelő kattintós részt, ahol további tartalmakra is elő lehet fizetni. Most meg ráadásul még akciósan is.
De ugorjunk előrébb, mert rengeteg a mondanivalóm, és így sosem végzünk. 😀
Ma negyedik hete, hogy a Csacsogós néni elment, és ma két hete, hogy elindítottam az új “Varázsnok” – Sztori oldalt a facebook-on. Ezek voltak az utóbbi egy hónapom legfőbb fordulatai, és például a Csacsogós nénis írásaimhoz már négyszer nekiültem egy végső részt megírni, de egyikkel sem jutottam a végére. Nagyon, de nagyon sok olyan gondolatom maradt utána, amiket majd mindenképpen meg kell írnom. Ezért most úgy tűnik, hogy sosem lesz egyben annyi időm, hogy mindent “egy seggel” megírjak, pedig azt szeretem, hogyha egy gondolatmenetet elkezdek megírni, az rendesen ki is jöjjön az utolsó betűig. Most ezen változtatnom kell. Bánja fene, csak kezdjem már el. Különben hiába pattantam ki hajnali hatkor az ágyból…
Úgy döntöttem, mégiscsak ollózgatok magamtól. Így hamarabb érek majd a végére… 🙂 Három hete így kezdtem az írásomat:
“Ez a múlt hetem irgalmatlanul nehéz volt. Egészen más tudni, hogy lesz majd egy ilyen helyzet, és megint más az, amikor benne van az ember. Nyakig. Vagy még jobban.
Az első napom olyan volt, mintha folyamatosan menne a mozi a fejemben. Szinte egész nap láttam a szemeim előtt, ahogyan ülünk az étkezőben – én a szokásos helyemen a hűtőszekrény mellett, ő pedig a bal oldalamon, az ablakkal szemben, ahonnan folyamatosan figyelemmel tudta tartani az udvart – és csak beszélgettünk. Nem nagyon tudtam tenni ez ellen az állapot ellen. Pedig eközben egy másik kórus társamnál dolgoztam egész nap.
Egy idő után volt egy mondat, ami egyre csak vissza-visszatért. Azzal a huncut-bohókás félmosollyal a Csacsogós néni szája sarkában, és a különös fény a szemében… “Öregasszony, vénasszony!” Valahányszor ezt mondta, furcsa érzés kerített a hatalmába. De most, hogy már nem volt itt többé, ezek a szavak valami egészen más értelmet nyertek a számomra. Nem, ezek a szavak NEM az elmúlásról beszéltek. Ezek a szavak arról meséltek, hogy Ő egyszerűen imádott öregasszony lenni! Visszaemlékezve ezekre a pillanatokra, és egy csomó másik emlékre, hirtelen összeállt a kép: a Csacsogós néni SZERETETT “öregasszony” lenni! Hirtelen ráeszméltem, hogy – mint olyan sok másik esetben is – a saját érzéseimet és gondolataimat tettem az övé helyébe. Pedig az nem az ő gondolata volt. És nagyon furcsa volt felismernem… A hosszú élet titkát.
A hosszú élet titka márpedig az, hogy szeretni kell az öregember-létet; ugyanúgy szeretni, és élvezni, mint az összes többi előzőt! De hiszen hogyan is tervezzek hosszú-hosszú életet, ha ezzel szemben ott van az ellenkezésem azzal kapcsolatban, hogy egy “öreg” ember vagyok? A francba!”
Arra jöttem rá, hogy az Emberbe mennyire beleverték a gondolatot, hogy a test kinézete és kora milyen fontos. Magam is mostanában egyre sűrűbben nézegetem a képemet a tükörben – már régóta nem foglalkoztam az arcom, és a bőröm állapotával és hogy vajon mit gondolna rólam bárki is… De valahányszor felmerül bennem a párkeresés gondolata, azon nyomban ez a második gondolatom… De van ennek bármi értelme is???
Aztán a Csacsogós néninek köszönhetek még egy másik fontos érzést… Ez nem egy gondolat, ez sokkal inkább egy Érzés.
Emlékszem, amikor négy hete a házhoz érkeztem, és már abban a pillanatban TUDTAM, hogy ő nincs már – csak idő kérdése volt innentől a bizonyosság. Mert volt egy szokása, sőt inkább szertartásnak mondanám. Valahányszor tudta, hogy érkezni fogok, már jó előre kinyitotta a kaput, és ha nem volt nagy meleg, akkor fel, s alá mászkált a bejárati lépcső és az utca között, és kémlelte azt az útszakaszt, ahonnan érkeztem. Valahányszor megpillantott, felcsillant a szemében az a gyermeki öröm, az arcán megnyugvás ömlött szét. ÜNNEP voltam a számára. MINDEN EGYES ALKALOMMAL, amikor hozzá mentem, amikor nála voltam, az ő számára az a nap be volt aranyozva. És ami a legkülönösebb, az az, hogy ezért tulajdonképpen semmit sem kellett TENNEM. Egész egyszerűen csak LENNEM kellett. Innentől az ő számára már teljesen lényegtelen tényező volt, hogy bármihez hozzá fogok-e nyúlni, aminek köze van a munkához.
Egy alkalommal, amikor első ízben vittem hozzá a biciklimet… Az történt, hogy egyszer, mikor Budapesten volt dolgom, ilyenkor mindig a Vasútállomáson szoktam lezárni a biciklimet, estére le volt engedve a biciklim hátsó kereke. Úgyhogy hazáig tolhattam a magatehetetlen kétkerekűt… Amikor ezt a néninek elmeséltem, teljesen kikelt magából, hogy miért nem szóltam neki, hiszen alig pár percnyire lakik a Vasútállomástól. Igazán megtehetem azt, hogy reggel pár perccel korábban érkezem, behozom a garázsba a bicajt, azután mehetek gyorsan a vonathoz. Mi több, ragaszkodott még ahhoz is, hogy legyen saját kapu- és garázskulcsom.
Szóval végülis ez év március 15-én eljött az első alkalom, hogy ezt a felajánlott lehetőséget kihasználjam. Előző este megbeszéltem vele, hogy reggel fél 6 után fogok menni, és este 10 után pár perccel érkezem majd. Mondta, hogy rendben, de nem fog tudni felkelni reggel, ha nem baj… Mondtam neki, hogy dehogyis baj, hiszen ez így is nagy segítség nekem.
Másnap reggel aztán váratlan esemény történt, amit aztán a vonaton meg is írtam egy fénykép kíséretében. 🙂
“Célok, amelyek nélkül nincs többé élet…
Komoly késésben voltam, amikor is lihegve estem be az én mindenes pótnagyimhoz, és a biciklivel a garázsba rohanva (a teljes történet a blogomban olvasható) már futottam volna tovább a sásdi vasútállomásra, de a néni ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rám: “menjen arra a konyhába befelé!” – dehát ÖT PERC MÚLVA megy a vonat! – “nem érdekel, BEFELÉ!”. Jobbnak tartottam szót fogadni.
És az asztalra kikészítve ez az útravaló várt…
Nincsenek szavak.”
Az a jellegzetes Csacsogós-nénis “kapuccsínó”, és némi zsebpénz az útra. Mert neki én ennyire fontos voltam…
Ha még sosem voltál ilyen helyzetben, ha még sosem voltál senki számára Az Ünnep, ha még soha senkinek nem voltál a Mindenség, ezt nagyon nehéz lehet megértened. Addig, amíg a Csacsogós nénivel össze nem hozott a sorsom, én sem ismertem ezt az érzést: Ünnepnek lenni egy másik emberi lény életében… Azt szeretném mondani, hogy TE SEM halhatsz meg anélkül, hogy ezt az érzést megtapasztalnád, hogy valaki számára Te legyél “Az Ünnep”. Ha ennél tovább egy betűt sem olvasnál bármi ok miatt, ezt soha ne felejtsd el…
Azt gondoltam már régóta, hogy igen nagy változásokra van szükség a környezetem átalakításában. Mert a Csacsogós néni feltett egy olyan Emberi Mércét a számomra, amit egyrészt nagyon nehéz felülmúlni, de még csak megugorni is!
Végiggondoltam az eddigi életem összes korábbi résztvevőjét. Ismerősöket, barátokat, rokonokat, mindenféléket. Azokat, akiket magamhoz a legközelebb engedtem azelőtt. Soha senki nem látta bennem azt az Embert, azt az Ünnepet, amit a néni azonnal, a legelső alkalommal meglátott… Dehát akkor egyáltalán ki mit, vagy mennyit is érdemelhet tőlem? Szabad-e, megtehetem-e azt, hogy bárki olyan valakit, akinek nem vagyok az Ünnepe, ennyire magamhoz közel engedjek?
Nem, nem lehet valaki mindenkinek, vagy bárkinek az Ünnepe. De igenis azt kell mondanom, hogyha valaha is összekötötted az életedet egy olyan emberrel, akinek NEM TE voltál Az Ünnep az életében, akkor ezt az egészet ugyanolyan csúnyán elcseszted, mint én az egész előző ötven évemet.
Kemény? Igen. Az. Tudom. Adj magadnak elég időt arra, hogy ezt lenyeld. És lesz akkor majd egy Másik életed. Talán neked is ki kell dobálnod magad mellől a fél világot – talán az egészet is. Kit érdekel??? Lehetsz TE IS ünnep valaki más, valaki mások számára!!!
…….
A múlt héten megkezdődött a tartozás-törlesztésem… És bár úgy gondoltam, hogy ez pont nem jókor jött, de szombat este hazatérve már egészen biztos voltam benne, hogy annál jobbat aznap nem tehettem volna, mint amit megtettem. 🙂
Az történt, hogy a néni lánya azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy el tudnék-e menni valamikor lenyírni a füvet “az anyunál”. És ez így van rendben. Hiszen ő nem múlt el, és soha nem is fog elmúlni…
Éppen a legnagyobb izgalomban voltam, és készült minden ahogyan csak bírtam: weboldal, írások, tervezés-szervezés ezerrel. Az egész fejem úgy tele volt mindennel, hogy majd’ szétesett. Gondoltam, hogy pont most erre kell még nekem újra látnom a házat, meg az udvart. De mégis elvállaltam. Ha másért nem, legalább egy kis kimozdulás, és a fizikai munka…
Aztán másnap délelőtt a néni lányánál a konyhában a székre zuttyanva már különös nyugalom szállt meg. Nemigen volt sietős a helyzet, megittunk egy kávét, előkészültünk, azután együtt lementünk a házhoz. Szokatlan érzés volt a régi rendet megbontva látni, dehát ez a dolgok menete.
A munkához is gyorsan hozzáláttam, és az egész árokpartot, meg az udvart jóformán egy szuszra vágtam le, csupán a vége előtt tíz perccel eredt el az eső, de némi üldögélés után – a megszokott hintás padon, ahol annyit üldögéltünk egymás mellett, és hallgattam a néni mondókáját, vagy néha ledőltem a déli hőségben, és szundítottam rajta egy órácskát.. De most csak addig maradtam, amíg az eső el nem állt, azután gyorsan befejeztem azt a kicsi részt, ami még megmaradt. Amikor pedig a fizetség jött szóba, bevallottam, ami már úgyis annyira nyomta a lelkemet, hogy ezt a néni már előre megfizette… Úgyhogy szombaton törlesztettem az adósságot. És jó érzés volt. Tudom, ha látta volna, ellenkezett volna, és háborgott volna feldúltan. De ez nekem így lett egyenes.
Azután kaptam egy finom ebédet is, meg csontot a Tutyának. És beszélgettünk a néni lányával. Elmeséltem neki, hogy kaptam egy festményt is ajándékba, és egy hófehér gipsz-szobrot is. A néni férje élete utolsó szakaszában művészi önmegvalósítását élte, nyugdíjas korában kezdett festeni, és szobrászkodni. Mindössze néhány év alatt több lakásnyi falat borítottak be a keze munkái, a néni házának sem volt egyetlen helyisége sem, ahol nem lettek volna majdnem centire egymáshoz illesztve a festmények. A “papa” a néhai Gebauer Ernő művész egyik legszorgalmasabb tanítványa volt, és rendkívül termékeny munkássága volt. Ebből az örökségből kaptam a nénitől egy festményt, és egy Petőfi szobrot, amik azóta is a szobám kedves ékességei. Végre eljött az ideje annak is, hogy ezt elmondtam a lányának. És a válasz erre egyszerűen csak az volt, hogy: “Nagyon is megérdemelted őket.”
Mégis jobb, és könnyebb nekem így az életem…
Nos, így néz ki az én szobám mostanában… Nem mondható túlságosan szokványosnak, de nekem ez valahogyan nagyon is a szívemhez közelálló. 🙂 Semmit oda nem adnék belőle!
Namost elmegyek reggelizni…
….
Megérkeztem, jóllaktam. Most akkor jóllakatlak téged is. 😉
Szóval ott tartottam, hogy elmeséltem a néni lányának ezeket az ajándékokat. És még mást is…
Nagyon régóta nyomta egy gondolat a lelkemet. Már akkoriban jött ez a furcsa érzés, amikor első alkalommal léptem a néni házába két évvel ezelőtt. Már az előtérben az összes faltelis-tele volt festményekkel, és onnan az étkezőbe lépve sem változott a látvány, majd a konyhában, és mindkát szobában is. Mivel a kettőnk közötti bizalom első pillanatra meglett, már az első perctől kezdve betekintést kaptam a ház minden részébe. Így megláthattam azt, hogy az egész ház egy nagy kiállítás. Ugyanezt láthattam korábban a néni lányánál is, de ez így akkor lett nagyon szembeszökő. Azután ismertem meg lépésről lépésre a papa munkásságának történetét. És megdöbbentem…
Tudod, én alapvetően azt gondolom, hogy annak idején, 1967 április 11-én eltévesztettem a házszámot. Csak mivel akkor magam sem sokat tudtam önmagamról, kézenfekvő az, hogy azt sem tudtam, milyen családot kellene választanom. Ott volt az alkalom, ránézésre szimpatikus fiatal pár, a kornak megfelelő haladó szellemű felfogással… Mi baj lehet ebből?
Csakhogy én sem tudtam azt, ami azért már korán kiütközött rólam: én egy művész-lélek vagyok. És művész-lélekként belecsöppentem egy műszaki családba! Na remek.
Persze később kiderült ez-az. Például hogy az én apám is művész. Volt. Lett volna…
Megtudtam, hogy vagy tíz évig tanult hegedülni. Aztán az érettségi után két évig Budapesten élt, és dolgozott, pénzt keresett arra, hogy elkezdhesse az egyetemet. És akkoriban kezdett el gitározni. Saját készítésü gitáron! Az elbeszélés alapján ismert egy történet, mi szerint a hatvanas évek első felében egyszer elment az Illés együtteshez meghallgatásra, valahogyan hírét vette, hogy gitárost keresnek a zenekarba. És azt mondták neki, hogy jöhetne hozzájuk zenélni, ha… Ha lenne egy erősítője. De ez az erősítő csak húsz évvel később készült el… Addigra pedig az Illés együttes bejárta Angliát, meg ki tudja még mit nem… Nélküle. Nem tudott időben szerezni egy nyüves erősítőt. Sőt zenész sem lett belőle soha.
Aztán még azt is tudtam, hogy korábban festegetett, fafaragásokat készített, szobrászkodott, vagy ki tudja, miket nem csinált. Mára mindennek semmi nyoma. A falakon lógó újabb meg újabb hangszerek kivételével az égadta egy világon semmi eredménye nem volt az ő tehetségének! Úgy, hogy mindeközben benne volt a potenciál, hogy egy korszak egyik legmeghatározóbb együttesének gitárosaként bejárhassa a fél világot…
Na.
Amikor körbenéztem a néninél, minden egyes alkalommal belém sajdult a fájdalom, hogy mi az, ami nekem, és az apámnak is hiányzott az életéből ahhoz, hogy a bennünk meglévő Művészetet kibontakoztathassuk. És ami évekig, mi több, évtizedekig csak érzésként bennem volt, az egyre jobban bizonyossággá vált.
Nemcsak én tévesztettem el a házszámot.
Az jut az eszembe – próbálom a kemény és rideg valóságot valami lágyított formában átadni -, szóval az jut az eszembe, hogy a “papa” a Csacsogós néni MELLETT képes volt művészi mivoltában kiteljesedni, és bőségesen teremteni. Sajnálom, de az apám teljesen terméketlen művésszé vált az anyám mellett. Sajnálom, de ennyi idő után ki kell mondanom, le kell írnom. Az én apámnak soha nem szabadott volna elvennie feleségül az anyámat. Ez olyannyira nyilvánvaló már egészen kicsi korom óta…
Egy alkalommal, amikor már félbehagytam a főiskolát, és az apám abban az időben lett önálló vállalkozó, az utolsó munkahelyétől megörökölte a felszereléseket, a tapasztalatot, és az ügyfeleket is, szóval bele kellett ülnie a készbe, és negyed évszázadon keresztül a kisujját nem kellett mozdítania azért, hogy munkája legyen. A gazdaság hullámzása persze őt is ringatta fel-le, de ezzel az egyetlen lépéssel megszilárdította az élete hátralévő részére a megélhetést. Szóval amikor én úgy 22 éves lehettem, és már akkor egy éve nem mentem semmire az akkori szerelmemmel – nem láttam a nyilvánvalót, hogy a kettőnk életének, és jövőképének nemigen van közös metszete – azzal fordultam az apámhoz, miközben éppen valamelyik fejér-megyei falu határában erőlködtünk a fúró berendezéssel (talajvizsgálatot végeztünk), hogy: “Tudod, mit gondoltam, apám? Hagyjuk ott a sárkányt, ahol van, menjünk mi ketten együtt el egy albérletbe, és kezdjünk egy teljesen új életet! Két ilyen keményfaszú gyerek, mint mi, gyorsan szerzünk két belevaló csajt, aztán minden szép lesz, meg jó lesz…”. Akkor az apám úgy három évvel fiatalabb volt, mint én most. És erre csak azt válaszolta, hogy: “Fiam, már túl késő ez nekem.”.
52 éves vagyok. És EGÉSZEN MÁSKÉPPEN gondolkodok az életről, a célokról, az emberi kapcsolatokról. És mostanra egészen másképpen gondolkodok már az ideális férfi-nő kapcsolatról. És a családról. Meg ezer más dologról.
Nem, ezzel NEM azt akarom mondani, hogy bármelyikük is jobb ember lenne. De azt igenis kimondom, hogy SOSEM szabadott volna nekik kettejüknek egybekelni. Rengeteg olyan párt láttam az elmúlt fél évszázad alatt, akiknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz… Valaki szerint a Férfiak a Marsról jöttek, a Nők pedig a Vénuszról. De ez nem igaz. Csak arról van szó, hogy egy csomó egymáshoz nem illő ember kínlódik egymással. És mindenki mindenkit tönkretesz egy életen át – vagy elválik, és kezdi az egészet elölről… Mondom ezt három válással, és négy másik keserves próbálkozás után. 52 évesen, magányosan egy leromlott állapotú világvégi faluból a semmi széléről.
Arra például rá kellett jönnöm, hogy az öcsém NEM tévesztette el a házszámot. Neki a szüleim JÓ szülei tudtak lenni. Mert ő nem ilyen, mint én vagyok. Vele nem volt annyi súrlódás, ő nem lázadt olyan szélsőségesen, benne sosem volt meg ez a fajta mindenen át, mindennel szemben szabadon élni – vágyás!
Tudod, mindezt az egészet – bármennyire is felháborítónak is tűnhet, vagy olyannak, amilyent soha nem szabadott volna kimondanom – azért írtam le mégis, mert érdemes belőle tanulni…
Nekem teljesen mindegy, hogy kit miben forgatok fel. Azt akarom, hogy az élet JOBB legyen – és egészen nyilvánvaló a számomra az, hogy semelyik ember élete egy ponton túl nem tud jobbá válni úgy, hogy ne kelljen kemény és radikális, mi több egészen riasztó lépéseket megtenni. Azért, hogy utána JOBB legyen. A pusztítás sosem szabad, hogy öncélú legyen. Bármilyen nem optimális helyzet felrúgása kezdetben sok fájdalommal járhat. De mint ahogyan a saját fiamat kellett lefognom a kórházban, amikor felvágott homlokkal feküdt a vizsgáló asztalon két és fél éves korában, és tartanom magamat és őt is kőkeményen, azért, hogy az orvos le tudja szedni a sebbe ragadt kötszert a fejéről, és meg tudja vizsgálni… Mindezt azért, hogy utána meg tudjon gyógyulni. Különben élhetett volna élete végéig a sebbe ragadt kötszerrel… És hány, meg hány emberi élet telik el úgy, hogy senki nem merte venni a bátorságot, hogy lefogja a beteget, és kiszedje a sebből a kötszer… Amíg még nem késő, és körbe nem növi a friss hús???
És szombaton a Csacsogós néni lányának végre beszéltem ezekről a gondolataimról… Egész egyszerűen csak már kibuggyantak belőlem, és nem érdekelt tovább az, hogy ki mit gondol, vagy érez ezek miatt. Mert ha mindig mindenkor az lenne a fék bennem, hogy ezzel most kinek milyen érzését forgatom fel… Rendezze le mindenki el ezt magában. Vagy lüldjön el a búsba, átkozzon el, ha az jobb neki. Nem számít.
Második félidő. Most lehet kimenni pisilni, keresni valami a hűtőben. Új rész jön. Ha gondolod. 🙂
NA. Tudod mit? Kezdjük a közepén.
Megkérték a kezemet!
Nem fogok megint ilyen szavakat használni, mint a múltkoriban, de ideképzelheted azt, hogy besz…..! 🙂
A Miska anyukája volt az elkövető… 😀
Azt sem tudom, honnan kezdjem.
Valamikor régebben kezdődött a történet, és egészen a múlt hétig nem is történt semmi említésreméltó.
Majd egyik nap jött egy ilyen kezdetű üzenet, meg egy ilyen kis cuki fotó…
“Csókolom, Kedves Varázsnok bácsi!
Anyukám szokott olvasni nekem. Mindenfélét. Szerinte mindegy, mert még úgysem értem (pedig de😉).
Szóval…..szeretem a Varázsnok bácsi írásait hallgatni, mert anyunak mesélős kedve támad tőle.
…”
Ő itt a Miska, aki ebben az évben április 23-án látta meg ezt a világot a déli kerítésen… illetve az országhatáron is túl. Egy olyan nevű falucskában él, ami minden, csak nem szerb, és nem is magyar nevű. Azt hittem, amikor először olvastam, hogy ez vicc. De nem az. És más sem az lett. De ne szaladjunk ennyire előre.
A társalgás köztem és a “közvetítő” anyuka között játékosan indult, és aranyos is volt. Aztán a hétvégére kicsit másfelé kezdett kanyarodni a dolog, de ez nekem nem tűnt mindjárt fel. Ugyanis az anyuka következetesen magázott az írásaiban, így az egészet nem is értettem sok helyen, amire azt gondoltam, hogy valami nyelvi probléma lehet, és nem akartam. Kicsit arra is gyanakodtam, hogy lehet ebben valami kis gúny a köztünk lévő 13 évnyi korkülönbség miatt. Ugyanakkor nem éreztem mégsem bántó hangsúlyt a dologban, csak egyszerűen nem értettem.
Egy idő után ez feltűnhetett az asszonykának, mert egyszer csak tisztázta a dolgot, miszerint azt, hogy “szeretem”, azt rááám értette. Éppen pecázás közben voltam, miután hazajöttem a Csacsogós néni udvarában elvégzett munka után, és semmi kedvem nem volt semmihez. Gondoltam, hogy a pecázás majd jót tesz a lelki gyűrődéseim kisimításában. De eközben meg ilyenek történtek. Na ettől a szemöldököm csak nagy erőlködések miatt nem ugrott pár arasznyit a homlokomon felfelé!
Visszagondolva a korábbi Miskás üzenetekhez már akkor is furcsa volt a burkoltan nekem szegezett kérdés, hogy lennék-e az ő apukája (mármint a Miskáé… tudom, nem lesz ezt könnyű követni, ha valami nem világos, kérdezhetsz nyugodtan 😀 lesz ez még így se, hidd el, még az 5%-nál sem tartunk. Ki fogsz feküdni, ezt megígérhetem 😀 ). Szóval ott tartottunk, hogy ültem a vízparton, kapás meg semmi, és egy négygyermekes anyuka azt írta nekem, hogy szeret. Van ilyen. 😀 Valamiképpen persze még értem is. 😀 (Van otthon tükröm ugye, mint azt fentebb említettem..)
Ezekre a furcsa dolgokra próbáltam kitérő válaszokat adni. Közben lemerült a telefonom is, így hazáig nem folytatódott a csevegés. Hanem amikor hazaértem, folytattuk. Az egész addig ment el, hogy éjjel fél egykor jutottam oda, hogy begyújtsak, hogy legyen fürdővizem még az éjszaka. Ez olyan menni is akartam volna ebből kifelé, meg nem is. Tudod. Furcsa. Ki a fene ez, és…. Mibe keveredtem, atyavilág.
Közben megemlítette, hogy ő is szeretne magának majd könyvet tőlem. 😮 Erre rábólintottam, és ennyi.
A megismert története nekem eléggé hajmeresztőnek tűnt, de mivel mint utóbb kiderült, semmi sem titkolt belőle… Jaj. Ezt hogy a bánatba írjam meg egyszerűen? Lehetetlen. Na.
Szóval adott 4, azaz négy gyermek, egy egyedülálló anya. Egy vér szerinti apa, és két név szerinti (apa). Javarészt az összes szereplő tud egymásról, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Az anyuka elvakultan szerette a vér szerinti apát, aki a rengeteg gyerekből egyet sem ismert el sajátjának, de mindegyiknek lett hivatalos gazdája. Míg az egyenlet végére kijött egy egyedülálló anyuka egy falusi házban, ami az ő egykori szülőháza volt, és amit elkezdett felújítani… Az élete amúgy sem nevezhető sima ügynek, mert 6 évesen elveszítette az édesanyját, majd az édesapja újra nősült, és őt meg a nővérét a nagyszülők nevelték fel tanyán (vagy valami ilyesmi). Tessék, itt van egy egész emberi élet, aminek javarésze olyan körülmények között telt el, hogy például évekig még pénzt sem látott, és nem is szorult annak a használatára, mert az égvilágon MINDEN megtermett, ami kellett. Ami meg nem termett, az “lett” valahonnan. 21. század, figyelsz?
Ha erre te azt gondolod, hogy rendben is van ez így… Szerintem nem fogod. Bennem is ébredtek mindenféle gondolatok, és marhára nem értettem azt, hogyan lehet egy ember egyáltalán nyugodt ilyen körülmények között, ilyen élettel a háta mögött, és egyáltalán.. Az meg hogy ő boldog… Nem. A boldogság az NEM ILYEN. Biztosan nem.
Szóval elkezdtem a “felvilágosítást”, és úgy éreztem, hogy messze-messze elbeszélünk egymás mellett. Egy idő után hagytam is. De másnap volt folytatás. Olyan kérdések, amikre nehéz volt válaszolni. De nem tudtam megtenni, hogy ne válaszoljak. Átjött a levegőben a gondolat, a szándék, és a baromi erős, és nagyon-nagyon őszinte KÍVÁNCSISÁG! Nem tudom, érthető-e ez egy kicsit is.
Szóval több részletben, és órákon át jöttek a kérdések. És olyan válaszokat kellett írnom rá, amik egyre tisztább képet adtak. NEKEM.
Azzal kezdődött, hogy mindenáron azt akarta, hogy elmondjam, mi is történt velem úgy igazából. És mivel ez egy csevegő programban nem engedhető nagyon hosszúra, megpróbáltam… És életemben először úgy összefoglaltam néhány sorban húsz évet, hogy aztán csak csodálkoztam, hogy miafene?
Annyira tartalmas és tanulságos lett ez az egész csevegés, hogy önmagában elég lehetne egy egész könyvhöz anyagnak. Ha már egyszer kijöttek a gondolatok, másolok belőlük pár szakaszt… 🙂
…….
Ezen a ponton az írást nem tudtam folytatni. Most pedig szerda éjjel (csütörtök hajnala) van, és Mr. V.B. azt mondta, hogy hagyjam a mosogatást a búsba, és írjak! Igaza van.
Igazából teljesen felborult tegnap minden, és ez éppen emiatt lesz egy különös, különleges írás, mert a történet az írás alatt folyik egy párhuzamos univerzumban, ami időnként teljesen beszippant…
Az a helyzet, hogy innen – ha meg szeretnéd érteni, vagy legalábbis megpróbálnád megérteni a történetet -, el kellene felejtened MINDENT, amit eddig az életről, a fontos dolgokról, a férfi-nő kapcsoltról, és a világmindenségről tanultál, láttál, vagy gondoltál. Megpróbálom az eseményeknek egy óvatosabb részét megírni, de nem biztos, hogy nem fogja kicsapni a sznobométert. Én szóltam. Mr. V.B. úgy fogalmazott, hogy: “… egyre inkább látom, hogy nem lehet őt megítélni azokkal a mércékkel, amikkel az én életem alapján tudnám.” Gyönyörűen kimondta azt, ami nekem nem sikerült…
Az történt, hogy kedden délelőtt messengeren hívott a Szerelmes Asszony. Éppen ennek az írásnak a közepe tájt jártam, és kimentem egyet a teraszra levegőzni, meg kávézni. És ott borult fel minden. Majd megtudod, miért.
Tehát volt egyszer a pecázós jelenet, amikor azt írta nekem, hogy “szeretem”. Mint utóbb kiderült, ez egyszerűen csak egy megszokás, ugyanis nála az volt a természetes, hogy mindekit, aki nála idősebb, azt magázni szokta. Úgy nőtt fel, hogy a szüleit is magázta – igaz, nem sokáig, mivel ugye korán elveszítette őket. Ez azért meglepő a számomra (gondolom, nem csak nekem), mert például az anyuék (a testvéreivel együtt) már tegezték a szüleiket (a papáét és a mamát), pedig az már 40 évvel korábbi történet, és a mamáék is falun éltek. De mindegy, egy idő után megszoktam ezt a furcsa hol tegezést – hol magázást.
A pecázás után jött viszont néhány olyan kérdés, amiktől nagyon rosszul éreztem magamat. Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi ezzel a bajom, és arra jutottam, hogy velem ilyesmi még nem történt, ugyanis mindig én szoktam először kérdezni… És általában ezen a ponton meg is állnak a társagások, mert tőlem szinte soha senki nem kérdezett még egyetlen ÉRTELMES kérdést sem. Ez a lány pedig nagyon rövid idő alatt tett fel több olyan kérdést, amire nekem nem voltak válaszaim, mivel senki nem kérdezte még meg őket. És eszembe jutott egy élménybeszámoló, már nem emlékszem, mikor olvastam, és kitől. Csak a lényegre emlékszem, ami nagyjából ígfy hangzik: “Az életben NEM a válaszokat kell megtalálni, hanem a megfelelő KÉRDÉSEKET!” És én tudom azt, hogy valahol a nagyvilágban biztosan létezik egy olyan lista, amin a megfelelő kélrdések a megfelelő sorrendben fel vannak írva. És ha egyszer az ember eljut oda, akkor ott aztán bármi megtörténhet. De itt most ez alatt a pár szóváltásnyi idő alatt is rengeteg dolog megváltozott.
Kedden elővettem az egész pár napos társalgásunkat, és megpróbáltam belőle valamit leírni, de belevesztem… Ugyanis akkor és ott értettem meg egy csomó dolgot, hogy mi mindenre gondolt időnként a Szerelme Asszony, amit korábban nem értettem, ugyanis ő nem tudta azt úgy elmesélni, mintha én semmit sem tudnék róla, ezért volt az a sok-sok érthetetlenség a dologban. Mindegy, legalább most már talán képes leszek összefoglalni a lényeget.
Azt gondolom, hogy érdemes ezeket a kérdéseket úgy igazán őszintén és nyitott szívvel végiggondolnod Neked is. Még akár úgy is, hogy egy időre félbehagyod az olvasást.
A kérdések ezek voltak:
- Van-e az életemben olyan valaki, akit szerettem, de már nem szeretem?
- A második kérdés az volt, hogy mi hiányzik az életemből a legjobban?
- És végül, hogy milyen az én nőideálom…
Ezekkel a kérdésekkel volt gondolkodnivalóm. Különösen azért, mert egyáltalán nem számítottam olyasmire, hogy ezeket majd egy négy-gyermekes ismeretlen, egyedülálló anyuka fogja nekem szegezni. Hirtelen megérintett a helyzet komolysága.
Amióta csak ide keveredtem erre a helyre, ebbe a házba, ide a világnak ebbe a csendes kis zugába, azóta azt várom, hogy valaki úgy Istenigazából nagyon, de nagyon kíváncsi legyen RÁM.
Érdeklődés volt, és van is. De a dolgok változnak, és az emberek jönnek-mennek. Akik annak idején kíváncsiak voltak, már nem azok. Vannak újabb kíváncsiak, és közülök talán többen is maradni fognak később is. Nagyon kevesen vannak, akik az elmúlt két és fél év alatt nem fordultak el más, érdekesebb emberek, dolgok, témák felé. Még Mr. V.B. is bevallotta nekem talán úgy egy évvel ezelőtt, hogy amikor elkezdte követni a sorsomat a kezdetek kezdetén, volt egy olyan pont, amikor feladta. Talán így fogalmazott. Úgy érezte, hogy rajtam nem lehet segíteni. És abbahagyta a követést, mert egyszerűen szinte fájt ezt a kínlódást néznie. De azután újra meg újra azt látta, hogy MÉG MINDIG folytatom. Nem adtam fel, nem tűntem el. Haladni nemigen sikerült, de az akarásom az még mindig velem volt.
És akkor itt van ez a Szerelmes Asszony, aki iderakja nekem ezeket a kérdéseket.
Mióta ezt a történetet elkezdtem írni, azóta kétszer olvastam végig az egész eddigi párbeszédünket. Ezért is húzódik most már a harmadik napja az írás. Próbálom ezt az egészet normálisan összefoglalni. Viszont egyre inkább azt látom, hogy az eddigi beszélgetéseinkben teljesen megfordult minden, ami eddig valaha is történt velem. Még sosem voltam eddig “kérdezett”, és nem “kérdező”. Én még ilyen helyzetben nem voltam. És azokon járt az eszem, hogy mennyi mindenre fel kell készülnöm most, amik még soha sem történtek meg velem!
Lehet, hogy – ha a dolgok így folytatódnak, majd elmesélem, mik történtek még! -, szóval lehet, hogy nemsokára keresni fognak innen-onnan a médiából. Az utóbbi két hétben olyan embereknek kerültem a látómezejébe, amire nem is gondoltam. Mi lesz velem, ha egyszer csak valaki riportot akar majd velem készíteni? Ennek megvan az esélye, mert a történeteim ugyancsak nem szokványosak. 🙂
Szóval megkaptam ezeket a kérdéseket. Egyszer csak arra gondoltam, hogy ezeket a kérdéseket már régen végig kellett volna gondolnom. Volt közöttük olyan, amivel már eddig is sokat foglalkoztam. Mégis most újra végigondolva már másként láttam dolgokat.
Úgy döntöttem, hogy a párbeszéd egyik felét nagyjából kiválogatom, és idemásolom. Lesznek benne olyanok, amiknek vannak előzményei, amikről sosem meséltem. De ideje mesélnem róluk.
A párbeszéd másik felét viszont NEM másolom ide. Ennek több oka is van.
Az egyik az, hogy annyira hihetetlen.
Már önmagában az eddigiek is azok. Egy ismeretlen nő, egy Szerelmes Asszony feltűnik a semmiből. És belemondja, vagyishogy “beleírja” a képembe azt, hogy szeret. Ez is annyira túlzás. Másrészt pedig…
Amikor megírtam az “Üzenet a Jövendőbelimnek!” című írásomat, akkor volt a fejemben valamilyen elképzelés arról, hogy minek kellene történnie erre válaszul. És eltelt több, mint fél év, és feladtam, hogy ez a dolog megtörténjen. Most pedig megtörtént. Válasz jött rá. Csakhogy én teljesen máshogyan képzeltem el azt, hogy ez hogyan, és kitől fog megjönni. És az én elképzelésem hibás volt. Amire én gondoltam, az egy tévedés volt. Ahogyan én azt elképzeltem, az nem tudott megtörténni. Mert akinek szólt ez az én üzenetem, az a címzés hibás volt. Azon a címen ilyen személy nem található… Az üzenetem kézbesíthetetlenség miatt fáradtan bóklászott a Mindenségben. És most…
Tegnap éjjel végülis kigyűjtöttem a válaszaimat, amiket a Szerelmes Asszonynak megírtam az utóbbi napokban. Vannak bennük dühösek, indulatosak, humorosak, vannak meglepőek, zaklatottak, bölcsek… Van bennük mindenféle. Az ő válaszait, és egyéb megjegyzéseit nem írom ide. Egyszerűen csak azért, mert nem tehetem meg. Nem jogi szempontból, hanem emberileg. Én még ilyen tiszta lelkű, egyenes és kendőzetlen üzeneteket soha életemben nem kaptam. Nem tudtam vele nem teljesen őszinte lenni.
Íme hát az én válaszaim az ő kérdéseire. Nem is olvasom végig őket újra. Úgyis tudom, hogy megbánnám… Jobb lesz ez most így. Bele a Nagyvilágba.
Tessék:
Én már egyik régi páromat sem szeretem. Sőt már semennyire sem tartom őket vonzónak. Ha nem lenne más nő a világon, akkor sem kellene egyik sem. A szememben egyik sem méltó arra, hogy velem lehessenek.
És amit akkor adott pillanatban még “jelentéktelennek” gondoltam, arról kiderült, hogy nem is az.
……
Ezek után következett egy három órás beszélgetés a messengeren. Mint mindent eddig, ezt is ő kezdeményezte. Közben járkáltam fel és alá az udvarban, meg az utcán, hogy a megfelelő helyet megtaláljam, ahol van térerő, ő ezalatt lefektette a gyermekeit, majd újra és újra visszaküldte őket aludni. Elmesélt olyan történeteket, amikre se köpni, se nyelni nem tudtam. Csak abban voltam biztos, hogy én az ő helyében már börtönben ülnék. Egész egyszerűen embert öltem volna. Kettőt is. Azonnal. De ő nem…
Van az az emlékezetes írás, korábban valamikor hivatkoztam rá. A valódi Nagyság. Bele van az vésve az elmémbe örökre. “Szeretni az Embert mindazok ellenére, amik miatt nem kellene őt szeretni. …. Mindazok ellenére, amit ellenünk elkövetett…” Mióta csak először olvastam ezt a gondolatot, azóta harcolok ellene. Valójában azért, mert nem vagyok képes rá… És itt van egy minden ízében egyszerű EMBER. Akinek ez legbelsőbb valója. Még csak harcolnia sem kell önnön magával azért, hogy leküzdje a belül feszülő gyűlöletet. Mert nincs benne. És én… Én akartam neki megmondani azt, hogy ez így nincsen jól. És hogy NEKI haragudnia kellene. És hogy a megbocsátás az nem létezik, és az nem más, mint puszta önámítás… Én… Én.. Én…
És beszélgettünk előző életekről, és úgy általában rengeteg mindenről. Amiket korábban nem értettem, hogy ki kicsoda… Lassanként kezdtek összeállni a dolgok.
A Szerelmes Asszony végül elhagyta azt, aki megtaposta, és egyedül, a négy gyermekkel kezdett új életet az egykori szülői házban. Rövid idő alatt teljesen egyenesbe került anyagilag. Elkezdett egy önálló vállalkozást, vett egy malmot – egy 50-60 kilós valamit – amivel teljes kiőrlésű termékeket kezdett gyártani, és emellett a mindenmentes lekvárok és házi termékek is “szépen hoztak a konyhára”. Saját termelésű, teljesen bio termékeket gyártott úgy, hogy eközben majdnem a szántóföldön szülte meg az egyik gyermekét. Olyan történeteket mesélt… Amikor írásban kommunikáltunk, azt mindjárt láttam, hogy ez neki nem úgy megy, mint nekem. Természetesnek vettem, hiszen én napi többezer szót írok le, gondolatokat fogalmazok meg. Nem tudtam, mire számíthatok, amikor a beszélgetést elkezdtük, de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy nem kellett unszolni őt, nemigen kellett kérdeznem sem, és hagyta magát irányítani a beszélgetésben.
Egy nagyon furcsa, a maga nemében különleges élet rajzolódott ki előttem. És akkor rá kellett jönnöm, hogy minden előítéletem, ami korábban volt, puszta feltételezés, nem több. Ők ott öten abban a felújítás alatt lévő házban nagyon nyugodt, és boldog életet élnek. A három nagyobbik azalatt, míg mi beszélgettünk, lassan elnyugodott a másik szobában, a Miska pedig a maga három és fél hónapos mivoltában édesdeden aludt, miközben az anyukája velem beszélgetett. Majd úgy két óra elteltével felébredt, és kérte, ami jár neki. Ezt halk cuppogtatásokkal hálálta meg, miközben mi folytattuk a beszélgetést, majd mint aki jól végezte a dolgát, folytatta az alvást. Ennél bensőségesebb pillanat az ember életében csak kevés adatik meg.
Azután jött a következő nap, és ez a bizonyos kedd.
Miközben ezt az írást elkezdtem írni – még nem is tudtam, mennyire telitalálat a címe, hogy “Na ennek most milyen címet adjak…”, és éppen kint ültem a teraszon, hogy kicsit rendezzem a fejemben a dolgokat, és elkortyolgassam a második kávémat… Egyszer csak megszólal a messengeremen a hívás. A Szerelmes Asszony volt az. Felvettem, és már mondta is a magáét… Most küldött nekem pénzt, a Western Union-on keresztül, el kell majd mennem érte a postára, és ott kapom meg. Kérdeztem, hogy mikor, mire azt mondta, hogy már most ott van a pénzem, akkor mehetek, amikor csak akarok. Csak értetlenkedve hallgattam a sebes beszédét. Közbevágtam: – Te lány… Te most akkor tulajdonképpen mennyi pénzt küldtél? – Forintban számolva körülbelül harmincezret. – Na mondom… Kezdjük ezt elölről. MENNYI PÉNZT ADTÁL FEL? – Euróban mondom akkor, mert a dinárt úgysem értenéd. Száz Euronak megfelelő pénzt. – Te lány, mégis hány könyvet akartál te… – Hát gondoltam, ha párezer Forintot elküdök, azzal te nem mész semmire sem. Még egy telefonszámlára sem lenne elég. Nekem meg úgyis van még tartalékom. Neked ez most úgyis jobban kell.
Ezek után… Nem tudtam sokáig folytatni az írást. A beszélgetés befejezte után láttam meg a tíz számjegyből álló kódot, amit elküdött, miközben iszogattam a kávémat. Ebéd után aztán felkerekedtem, hogy ennek most már muszáj a végére járnom. Annyit még megtudtam, hogy nálunk a postán ez a szolgáltatás nem elérhető, be kell mennem Dombóvárra, vagy pedig…
Valamikor régebben kiderítettem, hogy Kaposszekcsőn, még Dombóvár előtti faluban is van a postán ilyen lehetőség. Megkerestem, és kiderült, hogy tényleg így van. Egy nagy nyomtatványt kellett kitöltenem, tudtam, hogy a nevemmel baj lehet, mert Szerbiában nincsenek ékezetes betűk. Gondoltam, simán beírom a nevemet ékezetek nélkül. A postás hölgynek nem tűnt fel, átment. Kis idő múlva még egy pontosítást kértek, mert a 100 Eurot nem fogadták el. Kérdeztem a lányt, hogyan fizetett be, akkor megadta Dinárban is. De végülis hamarosan hívtak az ablakhoz. Felvettem a 32.065 Forintot… És alig találtam meg a postán a kijáratot…
Persze ott meg a postai bankszámlámra nem lehetett befizetnem pénzt a kártyámra, úgyhogy gyorsan tekertem vissza Sásdra, hogy még pénztár zárása előtt odaérjek, utána az OTP automatához, hogy a telefonszámlámat a kártyáról kifizessem. De az automata hibát jelzett, és utána nem fogadott el kártyát. Pedig előttem hárman is voltak.. A Takarékban pedig éppen az én szolgáltatómhoz nem lehetett számlát befizetni. Utolsó kapaszkodóként jött az internetes befizetés. Ugyanis körülbelül péntekig volt még időm, hogy ne szakítsanak el a külvilágtól teljesen…
Az i-re a pontot az tette fel, amikor aznap este a lány megkérdezte, hogy tulajdonképpen most én mennyiért is árulom a könyvemet, mert azt nem is találta meg. 😀
Összefoglalva tehát.
Van egy rámenős kérőm innen a szomszédos Szerbiából. Négy gyermeket nevel egyedül. Az utóbbi években emellett keresett egy csomó pénzt egy házi malommal, teljes kiőrlésű termékek gyártásával, meg házi cukormentes lekvárok gyártásával, azután vett egy kis autót, mert a Miskával a hasában már nehézkes volt a bejárás biciklivel a 15 km-re lévő orvosi rendelőbe. Most pedig házat újít fel, betonoz, ólakat épít a jószágoknak, amiket majd fog tartani újra. Persze van szakember segítsége is. Emellett felolvasást tart a Miskának a Varázsnok bácsi írásaiból. Egy beszélgetés alatt körülbelül ötször tette fel a kérdést, hogy lennék-e a Miska apukája. Ezt jobb helyeken úgy hívják, hogy zárókérdés, és a profi értékesítők sem tudják, vagy merik igazán használni egy értékesítés alatt. Legfeljebb egyszer. De ötször általában senki nem meri. Aki egy értékesítési tárgyaláson belül mégis ötször meri feltenni a zárókérdést, hogy: “Vevő úr, akkor most megveszi?” – azok az értékesítők havi több millió Forintot keresnek. Ezt pontosan tudom.
Továbbá azt is pontosan tudom, hogy ilyen határozottan irányított beszélgetés résztvevője még talán sosem voltam – legalábis nem ezen az oldalon. Visszaolvasva a beszélgetésünket több olyan részt is felfedeztem, amikor az én eltérítésemet tökéletesen kezelte. Ilyenkor mindig eszembe jutott az, hogy ez a lány évekig élt egy tanyán ivóvíz, és villany nélkül és hogy az ereszből leömlő esővízben fürdött, és nem használt semmiféle pénzt, mert mindent megtermelt, amire embernek szüksége lehetett. E!lbeszélése szerint 85 féle növényt termesztettek, és minden teljesen vegyszermentes volt. Mindezt NEM akkoriban, amikor az én nagyszüleim, hanem fél évszázaddal később! Azután jött a városiasabb élet, meg az internet, és ő ehhez az életformához is sikeresen alkalmazkodott. Egészen biztos vagyok benne, hogyha holnapra meglenne a kastélyom, és rá bíznám a felújítást, meg a teljes önellátó gazdálkodás megszervezését, akkor én onnantól kezdve nyugodtan aludhatnék, mert nála jobb kézben sem a pénz, sem a gazdaság nem lehetne. Mindezt úgy, hogy emellett a négy gyermeket úgy nevelné tovább, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Tessék, gondolkodjunk.
Próbálom az eseményeket fogyasztható formában leírni. Senkit nem akarok megbántani. De azt hiszem, hogy ehhez mi kevesek vagyunk. Tegnap volt egy gondolatom. Mégpedig az, hogyha ma ledobnák az atombombát, ez a Nő a jövő héten már teherbe esne (foglalmam sincs, hogyan, és kitől!), és elkezdené újra benépesíteni a földet.
Azon érdemes elgondolkodnod, ha már az eszedbe jutott, hogy fizess-e a többi történetemért, hogy vajon Te megengedheted-e magadnak azt, amit egy négygyermekes egyedülálló Nő megengedhetett magának odalent a Vajdaságban. Biztos lehetsz benne, hogy azok a történetek, amiket a Zárt olvasói csoportomban kaphatsz tőlem, szintén nem lesznek unalmasak…
A feltételekről, és a rendelésről itt találsz meg minden fontos információt:
És még mielőtt elköszönnék…
Emellett ugyanazon a napon volt még egy megrendelés, és már a befizetése is megérkezett. Aminek külön örülök. Mert a terveim nagyok, és kemények. Kelleni fognak a segítők, a támogatók, és senkinek sem maradok az adósa, mert nagyon jókat írtam, és ezt még addig fokozom, ameddig csak lehetséges!
Ezen kívül szintén a hétfői napon kaptam egy másik furcsa üzenetet. Egy fiatal fiú írt nekem, hogy olvasta a történeteimet, és érdekelné a könyvem. Elküldtem neki ezt a Rendelési oldalt. Nem számítottam semmiféle folytatásra. De hamarosan írt megint. Bár itt lakik Sásdon, de jelenleg kint van Finnországban. Szeretné a rendelését majd itthon kifizetni, ami körülbelül két hét múlva várható. Azután folytatta, hogy elkezdte a kinti finneknek lefordítani egy fordítóval a történetemet, és teljesen magával ragadta őket! És akarják olvasni a folytatását. 🙂 És hogy van az ismerősök között egy kinti mozgó könyvtár tulajdonosa, és szeretnék, ha lenne az oldalamnak finn fordítása, meg hogyha megjelenheten majd a könyvem finn nyelven is!
Tessék. Csak ülök, és nézek magam elé. Annyi minden történik olyan rövid idő alatt, hogy felfogni is nehéz, leírni pedig még nehezebb. De azért nagyon igyekszem mindent elhinni, mindent megoldani, és előbb-utóbb mindenre válaszolni. Eközben tegnap is voltam a Csacsogós néni lányánál segíteni a ház körül, meg a néni házából is pakolásztunk kifelé.
Tegnap már volt érdeklődő is, aki megvenné a házat. Egy idősebb roma házaspár. Láthatóan tetszett nekik. Egy idő után valahogy olyan természetes volt, hogy én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe, pedig ha úgy vesszük, semmi közöm sincsen a házhoz. Azon kívül, hogy ismerem minden négyzetcentijét. A férfi egyszer csak kigondolta, hogy felmenne megnézni a padlást, és engem is hívott magával. Vele mentem. Nézte a tetőt, és nemigen talált rajta kifogást. Azért mondott valamit a cserepekre. Erre én ránéztem, és csak ennyit mondtam: “Ez a ház még ÖTVEN ÉV MÚLVA IS HÁZ LESZ.” És láttam a szeme villanásán,hogy valamit telibe találtam. Pontosan tudtam, hogy arra gondolt, hogy ő akkor már nem lesz itt. Úgy hallgatott el, mintha fejbe lőttem volna.
Amikor jöttünk lefelé a lépcsőn, valahogyan megéreztem, hogy megvették a házat. De még nem értettem, hogy mi történt, arra csak este jöttem rá, amikor az eszembe jutott ez a pillanat. Volt a fejében egy gát, amin akkor, ott a tetőn átlöktem. Nem maradt benne több kifogás. Amikor elmentek, odafordultam a néni lányához, és elmondtam neki, hogy azt érzem, hogy megveszik a házat. Nagyon örülnék neki, mert nem szeretném, ha sokáig üresen és élettelenül állna az a ház, amiben annyi szeretet, és annyi alkotás volt az utóbbi húsz évben.
Kaptam néhány hasznos dolgot is, és egy ajándékot a festmények közül. Nagyon örültem neki, mert nekem soha életemben nem volt még saját festményem. Most pedig ez már a második. És valahogyan nekem pont az a festmény jutott, ami másnak nem kellett. De nekem ez egyfajta szimbóluma egy Új Élet Kezdetének. Elképzeltem ezt a képet a kastély bejárata fölött… Azt hiszem, hatalmas dolgok következnek. Leszel a része TE is???
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: