A csacsogós néni

Nehéz visszamenőleg összeszedni, mi mikor hogyan volt, de megpróbálom. Ez a sztori megérdemel ennyit! Annyira aranyos az egész! 🙂

Azt hiszem, két hete dolgoztam utoljára a bioboltban Pécsen, és már lehetett látni előre, hogy azt követően munkahiány várható. És egyébként is szerettem volna végre a közelben dolgozni, a kutyának se volt kedve minden hajnalban kelni, álmosan reggelizni, kaját készíteni, korán reggel csirkéket-kacsákat etetni, lélekszakadva buszra tekerni a biciklivel, bágyadtan szédelegni egész nap, azután hazaesve szinte semmit sem elvégezni, majd az éjjel közepén ágyba hullani, és másnap kezdeni mindent elölről. Monoton volt az élet, de nagyon, írni sem volt kedvem, aminek köszönhetően – ahogyan arra számítottam is – az olvasóim elfelejtették, hogy létezem. Ezek a dolgok így működnek, de akkor sem akartam csak azért írni, hogy írjak. Amíg kedvből írok, nincs semmi baj, de muszájból nem akarok írni. Akkor inkább nem.

Szóval azon a héten elővettem a mindig “bejövős” aprócska szórólapomat, egyetlen gyermekem segítségével fénymásoltattam belőle egy százas csomagot (ami összesen 600 darab mini-szórólapot jelent), majd a múlt héten elkezdtem kiszórni Sásdon. Arra gondoltam, hogy annak idején még márciusban sikerült ezzel megszerezni az első munkákat, és az egy egészen sikeres időszak volt, felfelé íveltek a dolgok, ezúttal is ennek kell majd történnie. És lett is: múlt vasárnap beindult a hegymenet, akkor már fájós térddel kezdtem dolgozni, éppen egy régi ócska cserépkályha lebontásában segédkeztem. Nem volt sem szép, sem könnyű munka, de meg kellett csinálni. Az anyagi helyzetem pedig a sokadik gödörből kezdett visszafelé fordulni. Éppen egy újabb púpozott vödör kormos törmeléket cipeltem ki sántikálva a házból az udvarra a melléképület mögé, amikor megszólalt a telefonom. A beszélgetés roppant vicces volt.

Egy idős néni hívott, azonnal a bemutatkozása után tudtam, ki ő. Mondtam is mindjárt neki, hogy mi már találkoztunk a lányánál, aki az egyik kedvenc ügyfelem, mivel mindig igyekszik a kedvemben járni, és anyáskodni felettem, sosem enged el valami plusz kajacsomag, egy hatalmas tábla szalonna, fagyasztott csuka, vargánya, lekvár, stb nélkül. Ezzel tartva bennem a lelket, és a hitet, hogy vannak még jó emberek, és ennek az egésznek alapvetően mégiscsak van értelme… A néni azonnal megörült, és én – nem tehetek róla – elolvadok attól, ha valaki megörül nekem… Rögtön azzal folytatta a néni, hogy akkor én leszek az ő embere, majd mindjárt le is szúrt, hogy a telefonszám elé nem írtam oda a cédulára a 06-ot! Igyekeztem nem hangosan nevetni az egészen, és már látatlanba tudtam, hogy mi ketten nagyon nagy páros leszünk. Kellenek nagyon a win-win kapcsolatok az életembe, amikor valakinek éppen arra van szüksége, amit én képes vagyok megadni, és cserébe aztán tényleg jó munkát fogok tudni végezni. Alapvetően ez lenne az élet egyik értelme, és amikor az ember az életben már kevés értelmet talál, egy ilyen kapcsolat hirtelen (érthető módon) nagyon felértékelődik. Mindjárt meg is beszéltük másnapra a munkát.

Reggel némi késésben voltam, de hiába hívtam a nénit, nem vette fel a telefont. Ráadásul el is tévedtem, mert máshova tájoltam magamban az utcát, majd a 2-es házszám helyett az egyest kerestem… volt baj elég. Végül ő kiáltott utánam, miközben bénáztam a nagy nehezen megtalált utcában (hatalmas egy hely ez a Sásd!!). 😀

Bementem, és azonnal kapucsínóval akart letámadni, amit akkor visszautasítottam – ki a fene tudja, milyen feladatok várnak rám? 😀

Nagy nehezen összeszedtük, mi mindent kell majd elvégeznem, elsőre nem tűnt nehéznek, de a lábamat akkor is nagyon húztam. Sok mindent elvégeztem, közben folyamatosan ott volt a nyomomban, és csak mesélt és mesélt és mesélt… Hol vidámat, hol vicceset, hol szomorút, hol fájdalmasat, megéltem mellette tragédiától komédiáig mindent… A férje egy igazi termékeny alkotó művész volt, aki 4 vagy 5 éve halt meg… A történetei nyomán megelevenedett a kislány korától napjainkig mindenféle esemény. Ugráltunk a korszakok között, egy egész terebélyes családfa minden egyes tagja többször előszökkent a semmiből, majd tett néhány kört, közben teljesen összegabalyodott minden mindennel, amitől elsőre még megszédültem, mert igyekeztem követni azt, hogy ki kicsoda, és végül miután feladtam eme próbálkozásomat, jöttem rá, hogy ezt nem így kellett hallgatni. És akkor tudtam igazán élvezni a mesét, amikor nem arra figyeltem, hogy ki kicsoda, csak átadtam magam az ízes tájszólással előadott végeláthatatlan történeteknek, a nevetésnek-sírásnak, az örömnek, és fájdalomnak egyaránt… 

3 napig dolgoztam nála hosszabb-rövidebb ideig, ezalatt bejártuk a ház minden sarkát, végignéztem a falon lévő összes festményt, meg a különböző készültségű szobrokat, ittunk kapucsínót, megebédeltetett, mesélt, mesélt, időnként korát meghazudtoló fürgeséggel (nem sokára 85 éves lesz a néni!) felpattant, bement a szobába, és hol egy csinos ruhával (valóban, tényleg csinos!), egy kabáttal, vagy éppen egy valahányadik fényképalbummal tért vissza, ami éppen az aktuális történethez tartozott… Az asztal egy idő után olyan lett, mint egy történelmi emlékhely.

Eközben összevágtam és behordtam egy szép halom göcsörtös száraz fát, cserepet cseréltem a fáskamra tetején, leborult tűzifát raktam fel újból (valaki nem tudta normálisan összerakni, nem is értem…), bokrot nyírtam, megunt rózsát vágtam ki, palatetőt javítottam, és még ki tudja, mi maradt ki a felsorolásból… Egyik este – talán szerda volt – délelőtt nemigen akartam elmenni, esett is, és lépni is alig tudtam, de addig noszogatott, hogy végül mégis elmentem hozzá. Akkor javítottam meg a tetőt, majd javasolta, hogy menjünk pihenni egyet (tényleg kemény munka volt), amiből megint hosszú mese lett. A kapucsínó is megvolt, és egyszer csak sötét lett odakint. Mire kimentünk az udvarra, már láttam, hogy ebből baj lesz… Még egy kisebb dolog maradt vissza, de mire belekezdtem volna, eleredt az eső. Nem is kicsit. Dörgött, villámlott. Bemenekültünk a házba, és jó két és fél órát vártuk, hogy el lehessen indulnom haza, addig is volt megint fényképalbum, mindenféle könyvek, irományok a múltból, és mese, mese, mese… Végül este fél 10 után sikerült hazaindulnom. És akkor este tört rám itthon igazán az egyedüllét…

Úgy érzem, van ebben valami sorsszerűség, hogy ennyire át tudom magam adni az idős asszonyok elbeszéléseinek, történeteinek. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Emlékszem, úgy 16, vagy 17 éves lehettem, amikor a mamáméknál voltam egy szokásos év közbeni hétvégén, és mint mindig, akkor is elindultam, hogy megnézzem, vajon gyerekkori jó barátom ott van-e a  mamájánál. A néni még a háború idején elvesztette a férjét, és már vagy 35-40 éve teljesen egyedül élt! Arra a találkozásra mai napig emlékszem. A barátom nem volt ott, de a mamája szeretettel behívott, leültetett, és a pár perces udvariassági társalgásból egy több órás mesélés lett… A néni több évtizedes magányában tudományos és csillagászati újságokat kezdett olvasgatni (a fiókja tele volt Galaktika magazinokkal!!), és olyan csodákról mesélt, amikről nekem akkoriban fogalmam sem volt! 😮 Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egy viszonylag iskolázatlan falusi özvegyasszony izgalmasabban és érdekesebben tud mesélni tudományos dolgokról, csillagokról, galaxisokról, vagy éppen a földi életről, mint a legtöbb agyoniskolázott tanárom!!!

Valami mindig történik velem. Nemigen értem a dolgok menetét – mi mikor miért történik, miért éppen az, és akkor… pont velem…

Nagyjából négy és fél hónapja élek itt ebben a régi vázsnoki házikóban, mára főzés, és kinti kaszálás van tervbe véve, azután este horgászni is szeretnék… Nagyjából még egyszer ennyi idő múlva lesz karácsony. Mintha már évek óta itt élnék.

Fogalmam sincs, merre tartok éppen. Meglehetősen kiszámíthatatlan még mindig az életem. Néha valami beesik az ablakon váratlanul, megugrik a szekér, előre szalad, azután kiderül, hogy tévút az egész, egy újabb vakvágány. De ezekért a pillanatokért mégiscsak érdemes élni. Csak több kellene belőlük. Sokkal több.

Sokkal több.