Mi lesz velem…

Pár napja megint elhallgattam. Ideje volt kis csendet tartanom. Volt oka…

Először is jött megint egy gyomros. Próbáltam nem észrevenni, de nem ment. Miss VékonyH felbukkant.

Egy csoportban láttam egy fotót, amin egy Túró Rudival és egy dokumentummal a kezében szerepelt, miszerint belekezdett egy hosszú-hosszú képzés-sorozatba, egy önismereti-önfejlesztő tanfolyam-sorozatba. Mivel azóta, hogy kirakott a lakásából, letiltottam, nem is nagyon volt róla információm, mi van vele. Nem érdekelt, és igyekeztem is kerülni. De ez most megtalált kerülő úton.

Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy félreteszem a megbántottságomat. Írtam neki egy rövid emailt, hogy gratulálok. Az volt a fejemben, hogy talán ez a majdnem egy év, és az azóta megtett lépések megváltoztatták a fejében lévő elképzeléseit, és kicsit reméltem, hogy legalább kiprésel magából egy egyszerű bocsánatkérést – ezt tartottam a minimumnak azok után…

Emlékszem, tavaly év elején internetes társkeresőn “futottunk össze”. Sokat cseteltünk, telefonon is beszéltünk, miközben elmondta, hogy ő “több vasat is tart a tűzbe”. Erre én csak annyit mondtam neki, hogy akkor sok sikert, majd szóljon, ha összeszedte magát és tiszta lappal tud belekezdeni egy normális és egészséges kapcsolatba. És elköszöntem. 3-4 órán belül jött az üzenet: elküldte mindet. Összesen 4 pasast koptatott le, akikkel előtte párhuzamosan… khm. Érted…

Ne gondold, hogy most mekkora egy seggfej vagyok, hogy kiteregetem valakinek a szennyesét a háta mögött. Ő maga mondta el, hogy egyáltalán nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla azért, mert ezeket a fickókat egymás után vitte fel a lakásába. Nem csinált belőle titkot. Akárki tudhatta róla! És tudta is…

Amikor odaköltöztem hozzá Veszprémbe, nyakig úszott az adósságokban, egy éves számlatartozásokkal manőverezett, és nem volt rendes munkája… Heti pár ezer Forintos bevételekből élt, és ennivalóra sem volt pénze (a gyerekeinek is rendszeresen csak lekváros tészta jutott). Ebbe a katasztrófába csöppentem bele én.

Először is elvittem egy tanácsadásra, ahol napokon belül elkezdett egy tanfolyamot, majd állásajánlatot kapott ugyanitt, és elkezdett náluk dolgozni. Ezzel hosszú-hosszú idő után végre lett rendszeres bevétele. Emellett a vállalkozói közösségben, amit több másik taggal együtt alapítottunk (és aminek ő lett az elnöke!), átvettem a legnagyobb részét a munkának  sőt igazából az egész szervezet munkájának kb. 90%-át! (szervezés, könyvelés, pénzügyek, tagtoborzás, üzleti nyitva tartás) azért, hogy ő tanulhasson és dolgozhasson heti 60 órában. Még a saját munkáját is átvettem tőle, amikor csak tudtam, vezettem a háztartását, bevásároltam, főztem a családra, a gyerekeire vigyáztam, kezeltem a pénzügyeit, aminek köszönhetően fél év alatt az adósságai alig 2-3 hónaposra csökkentek a korábbi egy évesről, és megkötöttem a szükséges megállapodásokat a szolgáltatókkal. Amikor a pécsi üzletrészemet eladtuk, az az után járó pénzem nagyobb részét is a megélhetésünkre fordítottam. Egy alkalommal átvettem a munkáját, egy fontos csomagot kellett elvinni valakihez, és miközben biciklivel igyekeztem minél hamarabb odaérni, elestem, és ekkor törtem el a könyökömet. Szóval lehet azt mondani, hogy a testi épségemet is kockáztattam azért, hogy a dolgaink jól menjenek.

Mindezek után tavaly augusztusban egyszerűen kirakott a lakásából egy idegen városban, munka nélkül, félig sem gyógyult törött karral, és nagyjából 7.000 Ft-tal. Ráadásul a gyerekeinek azt állította rólam, hogy ezt azzal érdemeltem ki, hogy nem csinálok semmit…

Most, hogy felbukkant, azt reméltem, hogy a veszteséget, amit okozott, legalábbis meg fogja próbálni enyhíteni. Tévedtem. A végső gyomrost végül is azzal kaptam, hogy kijelentette, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akikkel azért nem akar kommunikálni, mert “nem szolgálják a fejlődését”. Nos… Nehéz szembenézni azzal az embernek, hogy egy akkora hibát vétett, aminek köszönhetően hosszú-hosszú időre megpecsételte a saját sorsát, és a jövőjét. Nem könnyű egy ilyen abszolút vesztes helyzetből felállni. És persze nagyon, de nagyon megnézi az ember ezek után, hogy kiben bízik meg.

Ez a történet napokra teljesen leblokkolt. Olyannyira, hogy inkább nem is írtam semmit.

Azután…

Elgondolkodtam a sorsomon, a jövőmön. Inkább most, mint későn.

Az esélyeim a boldogulásra, a sikerre, a boldogulásra nagyon csekélyek. Ezt kénytelen vagyok belátni.

A ház állapotában nem várható javulás. Akármilyen munkában is gondolkodom, itt ebben a pillanatban nem látok semmiféle megoldást arra hogyan végezhetnék hozzám méltó, értelmes termelő tevékenységet. Alapvetően szeretek dolgozni, segíteni másoknak rendet tartani a környezetükben, és úgy látom, hogy vannak, akik kifejezetten megkedveltek, és nagyon segítőkészek. De ennek a bevétele, és az egész önmagában nem önfenntartó. Ugye ezért is gondoltam ki azt, hogy gazdálkodni fogok, ami megint csak egy halott ügy. Az idén egészen biztosan. A kert nem sokat fog teremni, a régi, öreg, gondozatlan gyümölcsfák termése, és az egész elgazosodott környezet nem fog megfelelő termést hozni, amivel tudnék mire menni. Az állataim java részét pedig megette a róka. Az út nem vezet sehova.

És akkor itt van a magány. Ami a mindennapjaimra olyannyira rátelepedett, hogy már nem tudom nem észrevenni, hogy ebből bizony baj lesz. Nagy baj. Az az álom, hogy ide, ebbe a rendezetlen, és egészségtelen házba (salétromos, penészes falak, amik nem tudtak kiszáradni eleddig) fürdőszoba, és alapvető komfort nélküli körülmények közé nem fogok találni magam mellé társat. Vagy valami csoda történik, vagy… Túl kevés ilyesfajta csodával találkoztam eddig.

Szóval ehhez én itt teljesen egyedül kevés vagyok.

El kell gondolkodnom hát, hogy merre tovább? Az elvi megállapodások, az ígéretek nem fognak megóvni attól, hogy hamarosan megint nagy nehézségekkel kelljen szembenéznem. És egy hozzám igazán méltatlan élet körvonalai egyre inkább kezdenek kirajzolódni.

És…

Elárulom, hogy az élet elkezdett olyan dolgokkal megkínálni, amiken most már eljött az ideje, hogy komolyabban elgondolkodjam. Mi több… nem csak gondolkodni, de hamarosan tenni is azért, hogy megkapjam végre, amit réges-régen kiérdemeltem.

De ez egyelőre legyen titok…

Végül is van egy csomó különböző területe és “szerepköre” az életemnek, és… ezek közül ez a vázsnoki csak az egyik. Márpedig a legfőbb, a legfontosabb szerepem az életben Önmagamnak lenni. Sajnos hajlamos vagyok az életemben mindenféle dolgokat a saját fennmaradásom és boldogságom elébe helyezni úgy, hogy végül én magam leszek a vesztes. (Például háttérbe helyezni a saját érdemeimet – anyagi és emberi érdekemet egyaránt – valaki másé mögé.) Ebből pedig mostanra már teljesen elegem lett.

Komoly, és váratlan nagyságrendű változások előtt állok.

Nem biztos, hogy sokan egyet fognak érteni velem. De végül is ez itt és most az ÉN ÉLETEM. Úgyhogy kézben kell tartanom, mert nem úgy tűnik, hogy bárki is képes lenne felelősen kezelni őt… Vagy ki tudja… 😉