Ekkora rendetlenséget, ami most bejött az életembe… Munkálkodik az univerzum. És én is.
Ki kell írnom magamból mindent. 4-5 napnyi esemény-lavina rekedt meg bennem!
Vázsnokon már tudják. Tudja meg hát ország-világ! ….
Kicsit megint hosszú leszek. Elég sok minden történt.
Szerdán Budapesten voltam egy tréningen. Jó volt. Nagyon. (Eredetileg sokat szerettem volna írni róla, de már nem ugyanaz az aktualitása a dolgoknak.)
Hazatérve kevésbé voltam boldog. Késő este valószínűleg nem sokkal a megérkezésen előtt valami ragadozó (valószínűleg róka) tizedelte a jószágaimat. Akkor még nem tudtam, mi vár rám az elkövetkező napokban. Megindult a föld velem! És az ég is.
Csütörtökön reggelire megettem másfél tortillát és két kockasajtot, majd elindultam szerencsét próbálni. Előző nap hívtak munka ügyben… Több hívásom is volt. Úgyhogy reménykedtem. Valami átok mintha hirtelen eltűnt volna, egyetlen nap alatt lett több hétre is munkám. Ezt így nem is értem egyébként. Mindegy.
Éhségtől, kimerültségtől és kialvatlanságtól szédelegve másztam fára cseresznyét szedni. Fu ez nagyon rossz volt! Ha leesek a fáról, végem, ha nem csinálom meg a munkát, akkor is. Egyesélyes volt a dolog. Néha szinte elaludtam a fán, de valahogyan szédülve, kóvályogva kibírtam. Közben ettem a cseresznyét is, amivel egy hajszálnyit javult a vércukor-szintem. De mint kiderült, a cseresznye nem megoldás éhség ellen. 🙁
A munka végeztével végre ennivalót is tudtam venni az aznapi bevételből. Már az utolsó forintjaim lapultak a tárcámban.
Hazaérve jól belaktam, és a szeplős lánnyal is tudtam egyeztetni. Újabb randi volt készülőben, végül ismét elindult hozzám. Na az volt ám valami! Fáradtan, fürdetlenül várjam őt? Pont amikor…
Gyors döntés kellett, pillanatok alatt megfürödtem, hajat mostam, nem is gondoltam, mikre nem vagyok képes ilyen gyorsan. Egyszer csak már a sásdi buszmegállóban voltam, és éppen akkor érkezett meg ő is.
Az elkövetkező bő 24 órában… ezt nem fogom nagyon részletezni.
Kommunikációs hibák. Ugyanaz a dolog kettőnknek teljesen ellentétes dolgot jelent. Ebből lett… Lett belőle jó is meg kellemetlen is.
Mint kiderült (korábban én sem tudtam) létezik az a mondat, ami több évtized keserűségét, csalódását, bánatát képes egyetlen pillanat alatt semlegesíteni egy férfi életében. Elképesztő a világ. Amikor ez a mondat abban a helyzetben elhangzott, egyszer csak úgy éreztem, hogy: “IGEN!!! Mindenki, aki az elmúlt 50 évben engem visszautasított, egy hatalmas lúzer, aki ha tudná, hogy miről maradt le, élete végéig nem tudna nyugodtan aludni!” Másnap csak azt vettem észre, hogy szép csendesen akkora arcom lett, hogy a cseresznyefára is alig tudok felmászni 😀 Hősünk a hétfejű sárkány minden egyes fejét többször is levágta. Paramm paramm paramm.
És még csak annyit, hogy…
Ennyi hülyeséget, amiket én az elmúlt éveimben hagytam magamra tapadni… Jéézus Máária!!!
Először is. Idejét se tudom, mióta zavarnak a csinos és elegáns nők! Nem tudom kényelmesen és könnyen elviselni a közelségüket. Természetesen ezt senkinek nem lett volna joga a szememre hányni – magamnak kellett rájönnöm: NEM VELÜK volt bajom. Sokkal inkább saját magammal. Pedig: alapvetően nagyon szeretnék én is elegáns, ápolt, jó külsejű lenni (és ráadásul tudnék is!). Mivel ez nem lett meg, elkezdtem utálni az egészet. Mindegy, hogy férfi, vagy nő az illető. Bajom van vele. De mégsem az a megoldás, hogy ez az ellenérzésem megmaradjon. Változtatnom kell rajta. És. Változik is! Rájöttem, hogy a lehető leggyorsabban meg kell találnom azt a valakit magamban, aki olyan, amilyennek szeretném látni magamat. Egy újabb cél.
A másik dolog, amit meg kellett tudnom… Sokszor sok helyen olvastam már a negyvenes nőkről. De valahogyan mindig olyan önreklámnak tűnt, amit nyilvánvalóan negyvenes nők írtak saját magukról (ha én mondanám magamról azt, amit rólam mondtak, az még akkor is büdös, ha igaz!). Hja mondom. Hiszem, ha látom… de most egyszer csak… Egyszer csak a Valóság mélyen belenézett a szemembe, és ennyit mondott: Itt vagyok! Hátborzongató egy érzés. Van mit élvezni benne 😉
Pénteken… Huhh.
El kellett menni Sásdra, egy nagyon furcsa dolog miatt. Bár sokaknak ez nem egy különös helyzet. Nekem az volt. Nem tudtam, hogy nevessek, vagy piruljak 😀 Hazafelé jövet gyakorlatilag az egész falu a szemtanúja volt annak, hogy immáron nem vagyok egyedülálló… Habár…
Miután visszajöttünk, mennem kellett megint dolgozni, azután még egy újabb munka megbeszélése, és vennem kellett takarmányt az apróságoknak. Közben a szeplős lány eldöntötte, hogy rendet tesz a hajlékomban, és mire hazaértem, kimosott egy csomó ruhát, és rendet tett a konyhában, meg itt-ott. Nekem ez napokba telt volna. Sosem fogom tudni felfogni, hogyan lehetséges. Talán annyival egyszerűbb, ha belegondolok, hogy nekem is vannak olyan dolgok, amikben olyan rutinom van, hogy képes vagyok 3 nap alatt elvégezni olyan munkát, ami másnak lehet, hogy 2 hétig is eltartana. Tudom, mert kipróbáltam. Van ilyen tudásom nekem is. Csak más területen. Mindenesetre hálámat kifejezendő elmondtam neki, hogy szerintem ő egy Földre szállt angyal! (Utóbb kiderült, hogy ennyi dicsérettel nem érte be… na mindegy.)
Másnapra munka várt, és készülődni kellett. Sikerült a szomszéddal megbeszélni, hogy szombaton reggel kiengedi az apróságokat, így nem kellett másnap hajnalban kelni, pénteken este bementünk Pécsre a szeplős lányhoz. Neki legalább jó nagy és kényelmes ágya van. 🙂
Szombaton reggel tőle indultam dolgozni. Nem volt könnyű munka, betont kevertem és sódert hordtam vödörben az utcáról fel az emeleti teraszra… Hajrá, 21. század!
És azután elszabadult a pokol.
Üzenet jött, hogy a szomszéd rókát látott a csibéim között, és komolyak a veszteségek. Bezárta őket az ólba.
Estére, mire hazaértem, 15 csibetetemet és 4 sérült csibét, két sérült kacsát találtam az ólban és körülötte. Az eredeti 90 csibéből 34 ép maradt, meg pár sérült, eltűnt még két kacsa… Sápika is odaveszett.
Már nem éreztem semmit. A fájdalom olyan volt, hogy nem tudtam érezni. Csak néztem ki a fejemből. Az egyik kacsa húzta a lábát, vérzett az orra, nagy nehezen beült egy tál vízbe, és ott bóbiskolt. Amikor próbált kiszállni, eldőlt az oldalára! A 15 csibetetem egy füles szatyorban éktelenkedett előttem.
Időközben még délután kiderült, hogy a szeplős lány nem jön velem este, és nem együtt töltjük a szombat estét, az éjszakát, és a vasárnapot. Megint. Azután vacsora készítése közben kifogyott a gázpalack. Úgyhogy főzni sem tudok már. Hurrá.
Így telt a tegnapi estém.
Ma sem lettem boldogabb.
A csibéket és a kacsáimat csak néha merem kiengedni, amikor ott állok mellettük, és nézem, hogy esznek, isznak. Nem könnyű elviselnem amit látok.
A szeplős lány újból visszahúzódott. Jó lenne kimozdítani ebből az állapotból, de igazából… Mit lehet tenni valakivel, aki másfél hét alatt négyszer gondolta meg magát? Lehet egy ilyen helyzetben egy egész életet építeni valakire, aki ezt teszi? Ki merné a sorsát ebben a helyzetben rábízni olyanra, aki nem tud pár napnál tovább kitartani egy döntése mellett?????
Ezt az írást már többször is készültem megalkotni. Mire valóvá lett, már messze nem arról szól, nem azt az érzést, azt a vidámságot, azt az elégedettséget, azt a lazaságot tükrözi, mint ahogyan azt eredetileg szerettem volna.
És holnaptól 3 hétig megszakítás nélkül lenne munkám. Ezt sem fizikailag, sem máshogyan nem tudom megoldani. Pedig ha csak egy kicsit is sikerülne megnyugtató megoldást találnom az apróságok megvédésére, és az érzelmi életem rendezésére, lehetne ez akár a fordulat korszaka is. Egyelőre úgy néz ki, hogy egy horrorfilm főszerepébe csöppentem, ami túlságosan is igazi, és az én mozgásterem gyakorlatilag nem is létezik.
Most mennem kell. Még ma egy csibeőrzés és egy bevásárlás is vár rám. Enni is kellene, és kitalálni, mi legyen ezzel az egész helyzettel.
Ha létezik Isten, most átadom neki a gyeplőt. Ha nem létezik, az szívás. A lovak nem tudnak vigyázni a gyeplőre. Már bebizonyosodott ezerszer is.
Kommentek