Szabadságra megyek!

Eljött az a pillanat, amikor eljött az a pillanat.

Valahogyan kimerültem. Teljesen.

Napok, sőt, már hetek óta nem tudok rendet rakni a fejemben és a dolgaimban.

A múltkori “kiborulásom” óta (tudod, amikor azokat a csúnya szavakat írtam, azt hittem, majd szétszednek miatta, de nagyon megértőek az én olvasóim, köszönet illeti őket érte!) próbálom rendezni a dolgokat. De alapjaiban nem látom át az egész helyzetemet. Tegnap elkezdtem összeírni azokat a tennivalókat, amivel ez az egész mostani tevékenységem jár. Nem is igazán sikerült mindent megfogalmaznom, vannak olyanok, amikről tudom, hogy csinálnom KELL, de hogy mikor, milyen aktívan, és mit mi után, melyik a fontosabb, és melyik nem annyira fontos, azt egyszerűen nem tudom megfejteni. Csak annyit látok magam előtt, hogy egészen biztosan több, mint száz különböző dolgot kell folyamatosan csinálnom, hogy ne akadjak el folytonosan.

Attól kezdve, hogy egy új olvasó meglátja az első írásaimat, elkezdni olvasni, azután akarja folytatni, de nem találja a folytatást, tehát nekem kell vezetnem őt. Aztán egyre többre kíváncsi, és a következő után akarja az azutánit, közben mellette vannak még pár százan, akik szintén valamit olvastak valahol. Eközben jön egy üzenet, hogy szeretné megrendelni a könyvemet, HOL LEHET MEGRENDELNI? Másnap reggel benézek az emailek közé, egy újabb feliratkozó, folytatom, látom, hogy már megrendelte az Olvasói Csoport tagságot. Belépek a netbankomba, és azt látom, hogy már ÁT IS UTALTA AZ ÁRÁT!

Namost teljesen áttekinthetetlen, hogy kinek mi hol, hogyan következik. Ki fizetett, és mennyit, és mire? Kinek mit írjak, mire válaszoljak? Közben cseng a messengerem, hogy valaki szeretne velem beszélni. Ki az? Miről szeretne beszélni most velem? Lemerül a telefonom. Lefagy a net a számítógépemen. Elmegyek a Tutyával boltba, hazaérek, lecsüccsenek a teraszon. Belebambulok a fészbukba, egy perc múlva felnézek: a Tutya eltűnt! Kiabálok, de semmi válasz. Elszökött! Megjelenik egy óra múlva hasig sárosan, a nyakörv hiányzik a nyakából. Legszívesebben felrúgnám, de nem bántom, csak úgy ordítok vele, hogy Amerikában is rendkívüli állapotot hirdetnek miatta!

Hirtelen felindulásból írok valamit a fészbukra, jönnek a “jóakarók”, akiket egyébként semminek semmiféle előzménye nem érdekli, csak megmondják, hogy milyen szar ember vagyok, kössem magamat is oda a kutya mellé. Az elsőnek próbálok észérveket válaszolni, hogy ez egy átmeneti állapot, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne tartson sokáig. Leszarja. Folytatja a basztatást, letiltom. Jön a következő. Válaszolok, válaszol, letiltom. Következő jön, ír, nem szólok egy rohadt szót sem, kéjes örömmel szabadulok meg tőle. De közben a seb, amit mégis sikerült ütnie rajtam, az reszket a belső feszültségtől. Magamat nyugtatom: – Nyugi, ez a SIKER első jele! Lesz ez még nagyobb siker, és nagyobb fájdalom is! Ha ezen túl tudod tenni magad, teljesülni fognak az álmaid! – Megígéred? – Igen, megígérem! – Hülye vagyok, magamban beszélek… Dehát nincs kihez szólni, a dög meg most azt sem érdemli, hogy ránézzek! 

Egy icike-picikét kiemelkedtem az elmúlt napokban abból a mélységesen reménytelen állapotból, amiben voltam. Rendeztem a legfontosabb rendeznivalókat. Sok-sok üzenetre, levélre válaszoltam, miközben írtam is, amikor volt rá időm, energiám, és még azt is éreztem magamban, hogy most szabad írnom. Ne gondold azt, hogy egy író mindig tud írni. És amikor tud írni az még nem jelenti azt, hogy SZABAD is neki írnia. Nem, nem szabad mindig írni, amikor tud az ember. Ez egy vékony jég, amin éppen elindultam az egyik partról a másik felé… A víz jeges, a kedvelés kényes madár, hirtelen-gyorsan tovaröppenhet. Elég egy rossz írás, egy rossz válasz, egy nem megfelelő reakció, és kezdhetek mindent elölről. Persze, százszorosan bizonyított túlélő-újrakezdő vagyok, de most az egyszer már nem akarnám megint elölről kezdeni…

Mondhatnánk, hogy ezt nem így kellett volna kezdeni. De ha nem így, akkor sehogyan sem.

Az az élet, amit, és ahogyan én élek, abba egy szépen előre megtervezett, felépített könyvírás – könyvkiadás nem fért bele sehogyan sem. Nekem egyszerre kell pénzt szereznem az űrhajóra, miközben építem a szerkezetet, de már el kellett kezdenem az űrutazást is. Szerencsés esetben a hőpajzs időben felkerül a szerkezetre, mielőtt kilépek az űrbe. Tudod… Olyan ez, mint a filmeken.

Vannak ezek a hülye amerikai filmek, ahol a főhős kimenti az égő házból a síró kisgyereket, és ahogy ugrik kifelé, mögötte felrobban az egész, és amikor a földre zuhan, csak beteríti a törmelék, meg a szemét. És ülünk a moziban, és várjuk, hogy megmozdul-e valaki. Végül megmozdul. És persze tudtuk, hogy meg fog mozdulni, mert ez egy mozi. De amikor ugyanez a való életben történik meg, akkor egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy meg fog mozdulni a főhős.

Legutóbb írtam a Szerelmes Asszonyról. A történet itt folytatódik.

Tudom, már az előző is hajmeresztő volt, kaptam is figyelmeztetéseket, hogy aztán tudjam, mibe megyek bele, meg hogyan… Köszönöm. Tudom, hogy hülye többet már nem lehetek.

Meghívást kaptam a Vajdaságba egy Orom nevű kis faluban rendezendő “Kemence-fesztiválra”. Kezdetben az ajánlattal nem tudtam mit kezdeni. Messze is van, meg senkit sem ismerek (csak a Szerelmes Asszonyt, de őt is csak virtuálisan) , meg annyi dolgom van, hogy enélkül is éppen bele fogok fulladni az egészbe. Ezek mind az érme egyik oldalára vannak írva. Továbbá az érme egyik oldalán van négy gyerek, egy idegen kultúra, egy teljesen ismeretlen helyzet, több ismeretlen, és meglehetősen kiszámíthatatlan szereplővel.

A másik oldalon vagyok én. Egy teljesen átláthatatlan helyzet kellős közepén. Egymagam mindenre. Fáradtan, és abszolút minimális hatékonysággal. Most ugyan valami olyan változás kapujában állok, amire régóta vártam, de mégsem vagyok rá felkészülve. Minden áldott napom úgy kezdődik, hogy megpróbálom kitalálni, ma “mit kellene elvégeznem”, és a nap végére csak annyit látok, hogy ez még egy picikét sem hasonlít arra, amilyennek lennie kellene. Nap nap után kapom azt a képembe az élettől, hogy kevés. Másnap megint kevés, és ez így megy már olyan régóta, hogy idejét sem tudom, mikor volt utoljára olyan napom, amikor azt éreztem lefekvéskor, hogy TÉNYLEG haladtam a cél felé.

Visszagondoltam az elmúlt 10-20 évemre. Egyszer voltunk nyaralni Olaszországban Ducizsuval, meg a gyerekekkel. Azt hiszem, 12 évvel ezelőtt volt. A szüleim adták a nyaralási jogot, Ducizsu szülei az autót hozzá, meg a költőpénzt. Anyagi szempontból sosem voltam még ilyen bőségesen elkényeztetve nyaraláskor. Ha nem így, és nem ezekkel a feltételekkel történt volna az egész, könnyen lehetett volna életem legszebb nyaralása. De nem az volt. Pedig akkor volt életem legjobb vezetési élménye, amikor hajnalban Szlovénián száguldottunk keresztül. A három gyerek a hátsó ülésen egymás hegyén-hátán aludt, Ducizsu az anyósülésben, és én az autópályán egy csodás hegyháton átérve megláttam a tágas völgyet, ami hívogatóan tárult elém: “Száguldj csak át rajtam!”. És az 1.6-os Fordot meglódítottam lefelé, és repültünk… Míg a mutató egyszer csak átlépte a 200-at, és még egy picikét kúszott feljebb is. A levegő süvített, a lejtő pedig sebesen fogyott az autó kerekei alatt. Az adrenalin kiugrott a fejem tetején, a füleim zakatolni kezdtek, és bár nem jutottunk 220 fölé, de abban a pillanatban én ott mégis elhagytam a valóságot. Azután jöttek a kijózanító percek, amikor a rengeteg veszekedés napról napra csepegtette a ciánt a borba… Mit nem adnék, ha egyszer ugyanezekkel a feltételekkel, de egy egészen másik társasággal visszatérhetnék ugyanoda, és újból élhetném ugyanazokat a pillanatokat egy teljesen másik, békés, és szerető közegben…

Aztán volt még egy nyaralásom is, amit hosszú évek után a szüleim végül nekem ajánlottak fel. Mióta 2005-ben elváltam a gyermekem anyjától, a szüleim következetesen nem engem hívtak magukkal nyaralni, hanem a gyerekem anyját a fiam mellé. Valamiképpen nekik ez felvállalható kinyilvánítása volt annak a véleményüknek, amit rólam gondoltak. El sem tudnám mesélni, mennyire fájt nekem az, hogy a saját szüleim megtették velem azt, hogy helyettem – a saját elsőszülött gyermekük helyett – azt a nőt vitték magukkal rendszeresen nyaralni, akit kezdetektől fogva olyannyira semmire sem tartottak, hogy a mai napig nem tegeződtek vele össze. És mégis… Hosszú időn keresztül vitték magukkal Olaszországba, Berekfürdőre, és már nem is emlékszem, még hova. De azután egyszer csak – éppen amikor miss Cukormázzal voltam együtt – váratlanul NEKEM ajánlották fel a nyaralást, nem pedig a gyerekem anyjának. Emlékszem, az első hirtelen reakcióm az volt, hogy dugják fel maguknak, de miss Cukormáz csitított… Végül elfogadtam a meghívást, és ebben a furcsa szedett-vedett felállásban voltunk együtt egy közös nyaraláson. Azt hiszem, ennek is van már vagy 8 éve.

Legutóbb – ha jól számolom, éppen ma 6 éve, hogy – elindultam Amerikába, Floridába egy új élet reményében. Addigra a helyzetem már annyira elviselhetetlenné vált, hogy kapva kaptam az alkalmon, és elfogadtam az ajánlatot, amit kevesen mertek, és kevesen mernek csak elfogadni… Egy egész életre – vagy többre is. Én pedig csak azt tudtam, hogy minden lehetőségek legjobbika a számomra az, ha belevetem magam a kihívásba, és elhúzok innen. Messzire, és gyorsan. Különben még valaki közbelép, és akkor nekem annyi…

2013 augusztusában összesen 3000 Forinttal, és 5 USA Dollárral a pénztárcámban elindultam az ismeretlenbe. Azt az éjszakát a Chicagói repülőtéren, míg élek nem felejtem el… A hidegben vacogva, félig éberen kuporogtam egy padon, és vártam a reggelt. Az ócska bőröndömet, és a többi elhasznált holmimat amennyire csak tudtam, magamhoz szorítottam. Azt az 5 Dollárt nem mertem elkölteni, a Forintjaimmal pedig nem mentem semmire, inkább éheztem. Csak annyit tudtam, hogy Tampában a repülőtéri kijáratnál fognak várni egy feliratos kisbusszal… Csak addig kellett valahogyan kibírnom. Aztán eljött a hajnal, lassan készülődni lehetett, és a repülő éppen a felkelő nap fényében emelkedett fel a földről… Az valami csoda-pillanat volt.

Azt hittem, amikor a Nagy Vizet megpillantottam, hogy az Atlanti-óceán felett vagyunk, miközben a fülhallgatóban egymás után váltogattam a helyi rádióadókat, és próbáltam a fülemet szoktatni a számomra meglehetősen ismeretlen nyelvhez… Csak néhány nap múlva, amikor az orientációs listán haladtam végig, akkor állt össze, hogy az bizony nem az Atlanti-óceán, hanem a Mexikói-öböl! De akkor még csak a szabadság levegőjét éreztem az éhségen kívül.

A reptéri kijáratnál a megadott helyen álltam, és várakoztam, kezemben szorongatva a papírlapot, amin a megfelelő személyek elérhetőségei voltak felírva, és egy ingyenesen hívható központi szám, “szükség esetére”.Úgy fél óra elteltével a várttal ellentétben nem egy feliratos kisbusz, hanem egy hatalmas fehér sedan állt meg előttem, kiszállt egy fehér blúzos fiatal szőke nő, odalépett hozzám, és csak ennyit kérdezett: “Andras?” – Annyit még tudtam rá válaszolni, hogy “Yes”, és már pakoltunk is be a csomagtartóba. Némi logikátlannak tűnő kusza körözésbe kezdtünk, majd egy másik terminálnál felvettünk két másik utast; egy japán nőt a tízéves-forma fiával együtt, és kanyarodtunk is ki a vízen és lagúnákon keresztül vezető, pálmafákkal övezett soksávos úton… Hatalmas hamburger-reklámok, amerikai életérzés, és halálos fáradsággal keveredő mardosó éhség kerített a hatalmába, miközben tőlem jobbra a japán anyuka a hányingerrel küszködő gyereke szája elé tartotta a nylon zacskót… Hirtelen minden annyira valóságossá, és soha nem felejethetővé vált…

Szóval mindezen emlékek után, sok évnyi kimaradt nyaralások után kaptam egy meghívást…

Amikor már jó ideje kint voltam Amerikában, elkezdtek a dolgok rendeződni a szemeim előtt. Napi 10 órát dolgoztam, és azt hiszem, napi 4-5 órát tanultam. Szervezési alapokat, menedzsmentet, stitisztikai menedzsmentet, tanulási módszertant (ja ez volt a legelső, anélkül semit sem ért volna az egész), és mindenféle speciális anyagokat, amik felkészítettek arra, hogy egy elit csoporthoz felzárkózhassak, akik ki vannak képezve arra, hogy az életben bármikor bárhova kerülve bármit hatékonyan, és gyorsan kezelni tudjanak. 5 hónap alatt egyetlen szabad napom volt, és közben néhány napra haza kellett jönnöm a vízum miatt. Mégis összevetve az útlevél képemet, amit az indulás előtt készítettek rólam, és a vízumban lévő képet, amit odakint készítettek rólam, két és fél hónap után, heti hét napos, napi 14 órás folyamatos hajtás közepette… Nekem akkor úgy tűnt a két fényképet nézegetve, hogy azalatt a két és fél hónap alatt jó tíz évet…. FIATALODTAM! 😮

Azt hiszem, ez a kiképzés nagyban elősegítette azt, hogy én itt az elmúlt két és fél éves magányt aránylag épeszűen kibírtam. Aránylag.

Akkor, ott kint Amerikában rájöttem a legfontosabbra, amire itthon esélyem sem volt rájönnöm. Mégpedig arra, hogy minél NAGYOBB egy probléma, annál MESSZEBBRŐL kell ránéznem ahhoz, hogy MEGLÁSSAM a megoldását. Az én akkori problémám addigra olyannyira hatalmasssá vált, hogy egészen Amerikáig kellett repülnöm, és eltöltenem majdnem fél évet ahhoz, hogy meglássam a megoldását. Ott, akkor az a megoldás egészen jónak tűnt, csak egy valami hiányzott hozzá. A megfelelő környezet, és a megfelelő emberek. Emiatt buktam el, amikor hazatértem, és emiatt estem vissza újból ugyanoda, ahol 20013 augusztusában voltam. 5 hónap múlva hazatérve ugyanoda kerültem vissza, javarészt ugyanazok közé az emberek közé, és az újabbak sem voltak jobb, és stabilabb, támogatóbb környezet, mint az előzőek. Emiatt kerültem 2017 tavaszán kisemmizve ide, ebbe a vázsnoki dzsungelbe!

De visszatérve a meghívásra.

Nem emlékszem már az  idejére, sem arra, hogy hol, és mikor olvastam egy nem is emlékszem, mit. Ez pontosan így történt, szóról szóra. És a szövegre sem emlékszem, csak arra az egy szóra! Potenciál.

Nem emlékszem a pontos meghatározására sem a szónak, csak magára az ÉRZÉSRE, amit bennem kiváltott. Hogy: “IGEEEN!! EZ AZZZ!!!” Megtaláltam a lényeget, a leges-legfontosabb összetevőt az életben! Potenciál! Az az izé, az a meg sem fogalmazható valami, ami benne van MINDEN EGYES emberi lényben. Nem, ez nem az, AMIJE van neki. Ez nem az az eredmény, amit fel tud, vagy valaha is fel tudott mutatni az életben! Ez egyfajta megjövendölése mindannak, amit egy ember valaha is el tudna érni. Megfoghatatlan! Nem látható szabad szemmel, mint mondjuk egy ház, vagy egy beosztás valami cégnél, nem számlálható meg, mint egy bankszámlán lévő lekötött tőke. Nincs megadva kilométerben, hogy meddig juthat el valaki egy tank benzinnel a sivatagban. Mégis a POTENCIÁL valami megmagyarázhatatlanul, mindig mindenhol, és mindenben létező, érzékelhető valami. Sajnos szemmel nem látható. Szerencsére szemmel nem látható…

Ha szemmel látható lenne, a kutyát sem érdekelné.

Amikor először olvastam végig többször újra meg újra, hogy mi is ez a misztikus dolog, rájöttem, hogy EZ az a valami, ami egészen biztosan BENNEM van. És ha ezt a micsodát valamiképpen meg tudnám mutatni másoknak, vagy át tudnám adni a puszta létezését, az egész életem megváltozhatna. És az ÖVÉK IS.

Azt gondoltam sokáig, hogy az Élet igazságtalan. Hiszen mennyivel erősebb, tisztességesebb vagyok egy csomó embernél, hányszor utasítottam már vissza tisztességtelen ajánlatokat, megalkuvásra kényszerítő helyzeteket, hányszor hagytam magam mögött kapcsolatokat, amiket nem tartottam méltónak magamhoz. Hányszor mentem bele olyasmibe, amibe hány, meg hány ember nem ment bele, nem adta fel a “biztosat” a “semmiért”… Aminek a vége az lett, hogy az egykori gazgagság szertefoszlott, újabb meg újabb bukások követték egymást, és végül ide kerültem tényleg MINDEN nélkül. Sokáig a POTENCIÁLRÓL is megfeledkeztem, amiről úgy véltem korábban, hogy az én megmentőm lesz majd egyszer.

Mióta a Szerelmes Aszony felbukkant az életemben, egyre csak azt éreztem, hogy… Hogy “bajba kerültem”. Nem tudtam igazán szavakba foglalni, csak annyit tudtam, hogy “bajba kerültem”. Azért, mert bármiféle kifogást, vagy ellenkezést megfogalmazva a magam számára minduntalan azt éreztem, hogy… Ugyanolyan vagyok, mint a többiek.. A legtöbb ember. Aki a saját bukásain, a saját előítéletein keresztül, egy állandóan fent hordott, mindig ugyanarra fókuszáló, az összes többi részletet elhomályosító szemüvegen át néz. Néz engem. És nézi ezt a Nőt, ezt a Szerelmes Asszonyt is.

Mégis… Mégis miféle alapon várom, várhatom, vagy várhatnám el bárki mástól azt, hogy amikor az én életemet megvizsgálja, megítéli, akkor NE CSAK azt a szörnyűséget legyen hajlandó figyelembe venni, ami LÁTHATÓ. Hanem a céljaimat, az elhivatottságomat, és… A POTENCIÁLT, ami bennem van???

Tudom, érzem, hogy jó néhányan vagytok, akik – talán nem is tudjátok, mégis valamiképpen – érzékelitek azt.. Azt a Lehetőséget, ami bennem van. Azt az Erőt, azt a Lendületet (ami néha elvész, vagy erőtlenné válik, de újra, meg újra beindul), ami mégis megvan bennem. És aminek sokszor csak egy rövidke üzenet kell, vagy egy lájk, vagy egy szmálji. Egy icike-picike bíztatás. Hogy jó az, amit csinálok. Hogy folytassam.

De mióta ez a Szerelmes Asszony felbukkant, és… Egészen egyszerűen csak rajong, és csodál – mintha csak a Csacsogós nénitől vette volna át a stafétát! Azóta csak azon gondolkodom, vajon mivel érdemeltem ki ezt. Közben pedig arra kellett rájönnöm, hogy az a legnagyobb baj, hogy ezen gondokodnom kell. Hogy ez nem magától értetődő dolog az életben. Hiszen hányszor rajongtam én magam is lányokért, fruskákért, hölgyekért, szépségekért, bűbájos fehérnépekért, földre szállt boszorkányokért… Miért ne rajonghatna egyszer most már ÉRTEM is valaki? Végülis… Annyira nem is vagyok én csúnya. 😀

Teltek a napok, és egyszer csak úgy éreztem, hogy most már valamit vissza kell adnom neki. Furcsa módon szinte kiszakadt belőlem a döntés, hogy akkor most legyen végre az, amit ő, a Szerelmes Asszony szeretne. Ha azt szeretné, hogy elmenjek, el fogok menni. Ha el akar menni velem arra a fesztiválra, én el fogok menni vele. Ha meg szeretné mutatni nekem a kedvenc helyeit, én Istenbizony meg fogom nézni azokat a helyeket. Ha meg szeretné mutatni a felújított házát, én meg fogom nézni. Ha el szeretné mondani a terveit, én meg fogom hallgatni őket. Ha vendégül szeretne látni odamegyek, és a vendége leszek. Megeszem, amit főz, megismerem a gyermekeit, az életének a részleteit. Mert igazából ez most már nem csak az ő vágya. Rendkívüli módon érdekel az, hogyan élte túl mindazt, amit eddig elmesélt, hogyan került ő éppen oda, ahol most van.

Mindehhez csupán egyetlen furcsa feltételem volt… Szeretném a saját kezeimmel fürdetni a Miska gyereket esténként… Megélni ennyi év után újból azt a csodálatos meghittséget, amit egy kisbaba fürdetése megadhat egy embernek. Meg akarom tudni azt, hogy ez az élmény most, 52 évesen is ad-e annyit, megadja-e ugyanazt az élményt, mint annak idején, 20 évvel ezelőtt, amikor a saját anyámmal szálltam szembe azért, hogy az “első fürdetés jogát” magamnak szerezzem meg. És megszereztem. Vajon most mit fogok érezne egy pihe-puha kisbaba megfürdetése közben?

Most tehát készülök, hogy elutazzak néhány napra, körülbelül egy hétre. Mert úgy érzem, hogy annak a világon semmi, de semmi értelme nincs, amit mostanában csinálok. Benne ülök a szekrényben, és megpróbálom eltolni. Ahelyett, hogy elutaznék kellő távolságra, és eltöltenék kellő időt ahhoz, hogy újból hazatérve minden letisztulhasson bennem. Majd azután hazajövök, és amit így hosszú-hosszú időnm keresztül erőltetve-kínozva tudnék csak megoldani, azt kipihenten, felfrissülten pillanatok alatt rendeznék el. Úgy, hogy az tényleg jó el legyen rendezve.

Holnapután reggel útnak indulok, és egy igazán izgalmas kalandba kezdek – olyan kalandba, ami az elmúlt hosszú-hosszú időben teljesen kimaradt az életemből.

Kívánj hát nekem jó utat, kellemes pihenést, izgalmas kalandokat, megnyugvást, kikapcsolódást, feltötődést…

Valószínűleg lesznek majd élménybeszámolóim is ez alatt az idő alatt,  de ezek talán nem lesznek ilyen sűrűek, mint amit eddig megszokhattál. Végül megígérem, hogy te is sokkal jobban fogsz járni, mintha ezt az időt is itthon, javarészt a négy fal közötti magányban töltöttem volna el.

Ha szeretnél nekem egy kellemes meglepetést szerezni ezalatt, akkor jelentkezz te is a Zárt Olvasói Csoportomba, kattints a lenti feliratkozó oldalra, és amikor hazaértem, mindent szépen elintézek, és lesz mit olvasnod bőven! Ha pedig már jelentkeztél, egy kicsike türelmet kérek még Tőled, mert ezt itt most meg kell tennem, hogy a vége mindenkinek jó legyen! És egyszer most már érzem, hogy azt a hat évvel ezelőtti Nagy Utazást, a floridai kalandot is meg kell írnom. Miért, és hogyan kerültem én éppen oda, annyira messze? Miért volt jó ez az egész? És vajon mi a tervem azzal… Azzal a százdollárossal, amit az utolsó kinti fizetésemből a mai napig megőriztem? Amit azóta néhány alkalommal rövid időre msára bíztam megőrzésre, de minden alkalommal visszaszereztem.

Lesznek történetek az ifjú éveimből, megírtam már egy régi kaland első felét, melynek a címe “Őrült mátrai vakáció” (hamarosan ezt fogom majd befejezni), egy halálos, és örökre emlékezetes szerelem történetét egy nőről, aki úgy csókolt…, egy történetet arról, hogyan lettem egy rövid ideig tanárbácsi egy kis fejér-megyei faluban húszévesen, és még rengeteg sok izgalmas, és meglepő emlékem van… Egy furcsa utazás az ismeretlenbe, az egykori Szovjetúnióba, egy nagyon-nagyon hideg városba, ahol 1990 március 15-én reggel mínusz 25 fokra ébredtünk…

Ezek a történetek NEM fognak ide a blogra felkerülni, úgyhogy ha kíváncsi vagy rájuk,

kattints IDE!