Voltál már úgy, hogy annyira féltél, hogy nem tudtál csinálni már semmit? Még a legegyszerűbb dolgokhoz sem volt erőd, és legszívesebben csak aludtál volna?
Hónapok óta ez van.
Félek. Hogy nem fog sikerülni. Bár a ketrec ajtaja néha kis résre megnyílik, de kijutni rajta nem sikerült. Évek óta.
A legutóbbi alkalommal, még tavaly ősszel is volt egy nekirugaszkodásom, aztán eljutottam egy pontig, egy holtpontig, és megálltam. Eltűnt az út a lábaim alól. Öt hónapja megint csak a semmi szélén billegek.
Egészen egyszerűen útáltam magam azért, mert nem voltam, nem vagyok képes úgy rendesen “összeszedni magamat”. Útáltam az állandó kínlódást, azt, hogy mindig újra meg újra úgy kell összekaparni saját magamat, és útáltam azt is – talán ezt a legjobban –, hogy mindig el kellett mennem a szakadék leges-legszélére, és mindig, és újra meg újra lenézni a nagy semmibe, és aztán visszafordulni, és valahogyan megoldani. És összetákolni. És toldozni-foldozni. És azután el-lenni megint a nagy semmiben. És félni. Megint csak félni. Hogy mi lesz majd, ha legközelebb…
Útáltam magamat azért is, mert olyan kurva kibaszott okos, és találékony vagyok, és ha kellett, mindig kitaláltam valami időleges megoldást, és ha kellett, akkora fákat cipeltem haza az erdőből, hogy azt se tudom, hogy csináltam. És amikor elfogyott a pénzem, valahogyan valahonnan mindig összemicsodáltam valamennyit.
És kurvára, de rohadtul elegem volt ebből az egészből már.
Voltak kicsit látszat-nyugisabb időszakok is, de a leginkább azok voltak a nehezek, amikor elkezdett megint szorulni a hurok, és napokig csak fostam, mint a murányi kutya, mert ugye vannak, akik az idegtől nem kapnak levegőt, van, akinek felmegy a vérnyomása, és agyvérzést kap, akad, akinek a szíve akar megállni. Én meg fosok reggeltől estig, már akkor is, amikor nincs is mit.
Szóval…
Ha megkérdeznéd – tudom, nem mered –, hogy miből is élek, hát… Azt én sem mindig tudom követni, mert annak ellenére, hogy nemigen látsz még embert, akinek ennyire pontosan vezetve vannak a pénzügyei, napra pontosan tudom, hogy mikor vettem utoljára kávét, wécépapírt, vagy hogy mennyiért kajált a Tutya a múlt hónapban, és mit… Néha egy-egy írásom hatására valahogyan teljesen váratlanul kaptam pénzt innen-onnan… Az én Drága Őrangyalom Németországból már háromszor is küldött nekem jelentősebb összegeket, hogy folytassam. A szüleimtől is kaptam teljesen váratlanul pénzt, pedig erre aztán végképp nem számítottam. Néha jöttek kisebb-nagyobb ház körüli munkák… De kérdezheted, hogy ebből MEG LEHET ÉLNI? És a válaszom az, hogy: NEM! És mégis – ez megy már borzasztóan régóta.
Legutóbb a Csacsogós néni az utolsó estén, amikor megbeszéltük, hogy másnap megyek füvet nyírni hozzá, majd azután… Szóval a Csacsogós néni még utoljára pénzt adott nekem, hogy a telefonszámlámat ki tudjam fizetni. Büszkén mutatta, hogy mennyi pénzt megspórolt, és hogy mire, kinek szánja. Eszembe nem jutott volna az, hogy ezt a pénzt már nem lesz módom visszaadni neki… És tudod – amikor erre visszagondolok, olyan érzésem van, mintha ezt ő már abban a pillanatban megérezte volna.
Szóval – valaki a facebook-on azt írta, hogy tudom-e, hogy teljesen a gondviselésre hagyatkozva élek? Nos, ha van valaki, aki ezzel teljes mértékben tisztában van, az éppenséggel én vagyok!
És miután három hete a Csacsogós néni végképp elment, szembenéztem a valósággal, hogy ez itt egy új korszak kezdete. Nincs többé védőháló. Az a védőháló, ami két éve mindig megvédett, ha baj volt. És mivel volt ez a védőháló… Tudod, azon gondolkodtam, hogy az az artista, aki tudja, hogy alul ott van az a védőháló, bizonyára nem ugyanúgy gyakorol. Nem ugyanúgy koncentrál. Nem ugyanazokat a mozdulatokat csinálja – még ha ez alulról úgy is tűnhet… És a lelkem mélyén éreztem azt, hogy amennyi haszna van ennek a védőhálónak, éppen ugyanannyira gátja is annak, hogy kiugorjak. Így aztán minden egyes alkalommal, amikor a ketrec ajtaja csak egy kicsit is résnyire nyílt… Valamiképpen nem mentem neki, nem szakítottam át. És mindeközben csak útáltam magam, és útáltam magam, és útáltam magam…
Az első néhány nap után, amíg próbáltam megszokni a gondolatot, hogy magamra maradtam, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az újratervezés váratlanul életbe lépett. Azt tudtam, hogy innen nem léphetek vissza. Nem mehetek el “állásba” – már nem. Nem vállalhatok másik nénit, vagy bácsit. Nem szállhatok szembe a saját elhatározásommal. ÍRÓ AKAROK LENNI. Nem kertész, nem favágó, nem árokásó, nem kutyaszar-szedő, és még számtalan minden NEM akarok lenni, ami az elmúlt majd’ három évben voltam!
Próbáltam rájönni, hogy mi történik, mi történt, mikor mentek a dolgok félre, és hogyan lehetne ezt a dolgot visszatenni a helyére. A rendes helyére. Én EZT akarom csinálni. Mesélni akarok, tanítani, elgondolkodtatni, szórakoztatni, megnevettetni, lelki táplálékot adni. Nem pusztán csak magam miatt, hanem azért, mert ez az a dolog, ahol egybeesnek a szándékok! Az én szándékaim a többi emberével! Mert azt nem tudtam nem észrevenni, hogy az emberek nem azt várják tőlem, hogy árokásós, kutyaszarszedős, fahasogatós képeket mutogassak magamról. Azt várják tőlem, hogy adjam oda nekik a lelkemet. Úgy, ahogyan én azt oda tudom adni.
Teltek a napok, és fogyott az idő, meg a pénz is. Írogattam ezt-azt, olvastam a régi anyagaimat, próbáltam kiokoskodni, hol szakadt el a dolog. Sok hibát követtem el, sok dolgot nem vettem észre. Csak írtam, és írtam… Észrevettem, hogy szükségem volna egy szerkesztőre! Eddig azt hittem, hogy majd én könnyedén össze fogom szedni az anyagokat innen-onnan, de ahogy olvastam a saját írásaimat, rájöttem, hogy annyira benne vagyok a történetben, hogy nem tudom kívülről szerkeszteni. Ahogyan folyik kifelé, úgy írom. De ez teljesen kusza így. Na. Nemhogy előrébb kerültem volna, itt van még egy plusz kiadás. Hát nem elég nekem a Tutya?
És jött az elmúlt hét.
Féltem. Szokás szerint.
Kiszámoltam, hogy körülbelül szombatra, vagy vasárnapra vége a dalnak. Akkorra elfogy az utolsó fillérem, az utolsó kutyakaja. És akkor majd ott állok az Út végén, ahogyan Máté Péter megénekelte. És ott majd mi lesz? Eszek lekváros kenyeret? Ja nem, kenyér az nem lesz addigra.
Kedden reggel felkeltem, és remegtem. A blogon ezt láttam: “Összesen 3 oldalmegtekintésed volt az elmúlt 24 órában.” Három. 24 óra, egy EGÉSZ ÁLLÓ NAP ALATT HÁROM!!! Hát ezért írok én ennyi ideje? Ennyi csak, amit én érdemelek? Legalább egy kibaszott webrobot megszánhatna, és kattingathatna párat, hogy ugorjon az a kurva számláló!!!
Olyan mocsokul éreztem magam, hogy azt ember el nem tudja mondani.
Azt gondoltam, hogy akkor itt van a “Most, vagy soha!”. Rabok legyünk, vagy szabadok? Nesze, bazmeg! Ezt akartad, nem? Tessék! Azt akartad, hogy győzni, vagy BELEHALNI? Tessék, itt most remekül bele fogsz tudni halni!
Leültem, és elkezdtem csinálni valamit.
Arra gondoltam, hogy ezt az egész “Vázsnoki Varázsnok” – dolgot újra kell csinálnom a leges-legelejéről. Így ebben a formában nem működik, és kár minden perc, amit erre fordítok. HUSZONKÉT ÉVE tanulok mindenféle marketinges anyagokat, és az egész agyam helyén egy bazinagy marketing-gépezet van. És tessék. A SAJÁT GONDOLATAIMAT nem tudom eladni! Hol lehet a baj???
Azt már korábban is megfigyeltem, hogy a történetnek az elején kell kezdenem. A mostani írásaim nem a történetnek a legeleje! Kell csinálni egy TELJESEN ÚJ történetet, ami ott kezdődik, hogy betettem a rohadt lábamat ebbe a házba! A múlt hétvégén csináltam is egy ilyen bevezető részt. Arra gondoltam, hogy majd ez lesz a második, vagyishogy a nulladik, ami a legelső.. Szóval A “Varásznok” – Sztori bevezetője. Majd meglátjuk, mire lesz jó!
Nekikezdtem egy képet szerkeszteni, valami régi fotó alapján. Az a legelső cserépkályhás kép, az jó lesz, emlékszem, arra annak idején SOK LÁJKOT KAPTAM! Na. Piff-puff. Nincs idő cirógatni. Csokító! Ronda, és finom! De legalábbis ronda! Leszarom.
Elkészült az a borzalmas kép. Szerintem a Tutya is szebbet tud hányni. NEM MINDEGY??? A hétvégén úgyis csak egymást fogjuk tudni megenni!!!
Facebook kinyit. ÚJ oldal! TELJESEN ÚJ OLDAL!
Mi a franc legyen a címe???
Hát basszus. A Vázsnoki Varázsnok az eléggé Vázsnokos. De milyen jó érzés is az, amikor az utcán úgy köszönnek rám, hogy: “Helló, Varázsnok!” És amúgy is azt már régebben kitaláltam, hogy ez A “Varázsnok” – Sztori az olyan jó kis cím. Benne van a Varázsnok is, meg a sztori is. Nem tudom, valahogyan ez olyan ígéretesnek tűnik. Maradhat. De mi legyen a…
Tudod, amikor végignéztem, hogy miket írogattam – mindent nem tudtam végigolvasni, de próbáltam megfigyelni valami hasonlóságokat –, akkor rájöttem arra, hogy szar címeket adtam a részeknek. Annyira szar, hogy tulajdonképpen nem is csoda, hogy alig olvasták őket. Marketingből üjjélefiam, eggyes! Ráadásul nincsenek képek, nincs egy jó felvezető szöveg, Ez basszus, ez ezer, meg ezer sebből vérzik! Tehát: KELL EGY JÓ SZLOGEN! Gyorsan, gyorsan, hétvégén csak a Tutya vacsorája helyett a Tutya lesz a tányérban… Beszarás, kész beszarás.
Mit is olvastam.. Címsorok.
Volt egy régi szövegírás anyag, abban azt írta a muki, hogy a számok a címben azok ütnek! Ugye olvastál már ezer olyant, hogy: Az impotencia 17 jele! Vagy háromezer dolog, amit klimax esetén megtehetsz (mielőtt felakasztod magad)! Végigolvastad? Igen! Végig! Tehát akkor.
Kezdjük azzal, hogy van egy pali, aki rottyon van. És éppen 50 éves (a történet legelején ugye, mert kezdjük az egészet elölről!). Ez annyira csodálatos… Hogy nem 47 éves voltam, és nem 51! Mi ez, ha nem Isten ajándéka??? Tehát. Mi is legyen az eleje. Varázsnok – Sztori, meg… Megvan. Újrakezdés! Mostanában annyira megy ez az újrakezdés-téma. Ha megkérdeznél 100 embert, hogy mit csinálna másképpen, ha az egész rohadt életet újrakezdhetné, sokan azt mondanák, hogy: “MINDENT!”. A csajok nem a megfelelő faszinak babáztak le, a faszik nem a megfelelő csajnak csinálták a lurkót.. És ez csak egy szar a sok közül. Az én gyerekem anyja is biztos benne, hogy rossz faszinak szült. Persze én voltam a hülye, hát nekem kellett volna az első randi közepén elköszönni,hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És igazam is lett volna. Nem lenne most ez a… Hagyjuk.
Szóval: Varázsnok – Sztori (Nagy S-sel, mert.. nem tudom, csak mert nagy S. Pont). Azután újrakezdés, meg 50 év… Alakul.
Emlékszem, amikor első alkalommal fogtam a kezembe Cili néni könyvét. A címlapján – bársonyos fedelű könyv, kisapám, nem semmi!!! – SZÍN IGAZ TÖRTÉNET. Kiemelve az, hogy “IGAZ”. Ez annyira megfogott. Most meg tessék, kell egy szlogen. Ami üt. Nem lehet benne egyetlen felesleges szó sem! Kizárt, hogy megint hibázzak. Nem akarok Tutyát enni hétvégén. Sosem akarok Tutyát enni. Sem hétvégén, sem hét közben.
Én egy tiszta lelkű fickó vagyok. Miért ne írhatnám a címsorba azt, hogy “igaz történet”?
Jó. Tehát Varázsnok – Sztori, újrakezdés, 50 év (a szívem elfacsarodik, basszus), és még igaz is… Rettenetes már. És akkor… Hooooopááááácska!! Hát basszus, ennél nagyobb számot, mint a NULLA!!! Újrakezdés 50 évesen NULLÁRÓL!!! A számmisztika teljes tudománya térdre borulna a hatalmasságom előtt!!! Akkor hát:
A “Varázsnok” – Sztori, avagy egy Újrakezdés igaz története 50 évesen nulláról!
Nem hiszed el. Elmentem szarni 😀
Sajnálom, ez egy ilyen történet. 😀 De már alakul.
Ezúton kérek elnézést mindenkitől, akiben eddig valami egészen más kép volt. Csak most az egyszer. Soha többé.
Megvolt a címsor, és a szlogen is. Ha ezek a szavak nem mondják azt a népnek, hogy OLVASSÁL TOVÁBB!!!, akkor… Nem, nincsen olyan, hogy nem.
Gyorsan csináltam a facebook-on egy új oldalt. Egy TELJESEN ÚJ oldalt. Hagyjunk mindent, ami régi. Tiszta lap, új oldal, baromi ronda borítókép. Jó lesz.
Előkerestem azt a bizonyos írást, amit múltkor megírtam. ÁT SEM OLVASTAM, nehogy valami szart találjak benne. Nem lehet benne hiba, ez jó lesz. És akkor kerestem egy csomó régi szörnyű képet arról, hogyan nézet ki ez az egész akkor, amikor először láttam meg, és azt mondtam rá, hogy nekem kell! A salétromos falakkal, a szeméttel, a gaztengerrel, a leszedett ajtókkal, a szétcseszett fürdővel, a csőtöréses konyhával. Olyan reality-s lett, hogy ember nincs, akinek erre az jutna az eszébe, hogy ide szeretnék költözni!! Csakhogy senki nem OTT ÉLT, ahol én éltem, és senki nem akart MENEKÜLNI ONNAN, amilyen körülmények között éppen én éltem. Bár lehet, hogy ezt néhányan megcáfolnák. Jól van.
Elment az első bejegyzés, képek, ronda fejléc, volt, akinek már ettől hányingere lett, szóval hatása az kétségtelenül van neki. 😀
Elkezdtem nyomogatni a facebook-on a megosztásokat. A saját profilomon, azután keresgéltem olyan csoportokat, ahova ez a téma illik. Minden választásra szántam 3 ezred másodpercet. Több, mint 20 csoportot találtam, és akkor elégedetten el akartam menni a boltba, hogy elköltsem az utolsó fillérjeimet.
De nem tudtam elmenni.
A telefonom elkezdett csilingelni meg csörömpölni, meg minden… Úgy 3 óra múlva tudtam elindulni a boltba, és akkor már többszáz követője volt az oldalanak! 3 nap alatt elértem az 1000 követőt, a facebook figyelmeztetett, hogy veszélyben vagyok, mert 3 nap alatt több, mint 40 EZER ember látta az írásomat. A folytatásra pár óra alatt több, mint 100 ember iratkozott fel… Na akkor kerültem csak bajba.
Jöttek az üzenetek. Jöttek a kérdések. Az írásomat azt sem tudtam, hányan és hova tették fel. Kérdéseket tettek fel, írnom kellett volna a folytatást, válaszolni mindenre, de sehol egy weboldal, egy levelező lista (már 220 jelentkezőm van a folytatásra, de azt sem tudom, hová kapjak), közben pedig… NINCS MIT ENNI!!! Úgy fogok éhen dögleniu, hogy kétszáz ember várja a könyvemet!
Pénteken gyors döntést hoztam. A régi levelező listát folytatnom kell, és arra lesznek feliratva az emberek, akik et érdekel, és akik fizetnek is érte.
Megcsináltam a jelentkezési lapot, és FÉL ÓRÁN BELÜL megjött az első rendelés. Délutánra pedig át is utalta a pénzt!
Amikor megjött az első megrendelés, nem bírtam tovább. Lefeküdtem aludni. Mire felkeltem, még nem jött meg a pénz. Meg sem tudom számolni, hányszor jártam körbe a házat. És egyszer csak megjött a pénz!
Akkor fogtam a Tutyát, és elmontam neki, hogy MEGMENEKÜLTÜNK!! Nem értette. Mindegy. Elmentem vele a boltba. 😀
Megmenekültem.
Pedig: kedden reggel ezt az egész baromságot ABBA KELLETT VOLNA HAGYNOM! Semmi, de semmi értelme nem volt annak, hogy folytassam.
És nem hagytam abba. Mert úgy döntöttem, hogy inkább meghalok. És leugrottam a szikláról, aminek annyiszor kimentem a széléig, de SOSEM MERTEM leugrani róla. A mélybe.
Pedig ha nem ugrasz le a szikláról, sosem fogod megtudni, hogy tudsz-e repülni…
És ha érdekel a folytatás, most már ideje, hogy jelentkezz a legjobbik olvasóim táborába!!!
Hamarosan elkészül a vadiúj weboldalam, de addig is készítettem neked egy jelentkezési lapot, ahol meg tudod rendelni az egész hóbelevancot, és olvashatod az összes titkos-rejtett írásomat…
Csók, és pacsi mindenkinek!!!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: