In Memoriam

A Csacsogós néni mára virradó éjszaka elment.

Ha lehet egy ilyen hír valaha is csodálatos, nos… Akkor ezt csak így tudom kifejezni. Sem bánat, sem rossz érzés, sem semmiféle kellemetlen szájíz nincs bennem. Csak a legmélyebb tiszteletem, és a főhajtásom egy Igaz Ember előtt. Akinek annyi mindennel tartoztam, és mégsem maradtam egyetlen pillanatra sem az adósa.

Búcsúzom.

Ez egy egészen különleges, szokatlan, egyszersmind rendkívüli kapcsolat volt.

Tegnap este még utoljára beszéltünk. Voltak nekünk közös titkaink… Ezek egy részéről most felemelem a leplet, míg egy részük örökre titok marad. Pontosan úgy, ahogyan azt Ő is szeretné. Képzelem, milyen hevesen ellenkezne, ha csak szóba is merném hozni azt, amit tegnap még legutoljára megtett értem. Tudom, bizonyos vagyok abban, hogy nem akarná, hogy elmondjam. Nem is teszem.

Arról beszéltünk, hogy ma ebédre sült csirkecomb lesz majd, először is el kell majd mennem a boltba, mert legutóbb nem volt olyan csirkecomb, amin farrész is van, pedig ő azt szereti. Megígértem, hogy biztosan fogok majd vinni. Azután vagy egy álló órán át csak mesélt, és beszélt… Azokat a történeteket, amiket az elmúlt két évben számtalanszor hallottam már… És olyant is, ami a legutóbbi időben zaklatta fel annyira. Talán rajtam kívül senki másnak nem beszélt erről. Eközben én egymás után töltögettem a műanyag palackokat. És ő úgy is remekül el tudott velem beszélgetni, hogy csak a hátamat látta a konyhában.

Mióta nálam csőtörés miatt le lett zárva a víz, azóta tőle hoztam rendszeresen az ivóvizet. Egy alkalommal, amikor az a bizonyos csőtörés volt, megkérdeztem, hogy megengedné-e, hogy nála töltsem meg az ivóvizes palackjaimat, mivel neki van vízszűrője. Majd’ lenyelt keresztbe, hogy miért nem szóltam hamarabb??? Úgyhogy azóta tőle hordtam az ivóvizet. De szentül a lelkemre kötötte, hogy erről a világon senkinek egy szót se! És én egészen eddig be is tartottam. Még ha úgy is gondoltam, hogy nincs ebben a világon semmi titkolnivaló. Jobban belegondolva… Ha a víz az élet, akkor valójában hosszú-hosszú hónapokig nem mást kaptam tőle, mint az életemet.

Ma délelőtt furcsa csend várt. Hiába csengettem, hiába hívtam a mobilon, és a vezetékesen egymás után. Semmi zaj, semmi mozgás. Mivel a múltkori biciklis incidens óta volt saját kapukulcsom, bementem az udvarba. A szoba ablakon kiabáltam befelé, de semmi. Volt egyszer már olyan eset, amikor hasonlóan történt a reggeli kezdés, de akkor csupáncsak elaludt, és nem ébredt fel a csengőre, meg a telefonokra sem. De amint bekiabáltam az ablakon, máris szólt, hogy: “Jövök!”. Ma azonban nem szólt.

Tanácstalan voltam, és egyfajta rossz érzés kerített a hatalmába. A kicsit megnyitott ablakon szúnyogháló volt, és a benti sötét miatt egyébként sem lehetett látni semmit sem. Telefonáltam a lányának, de nem vette fel. Gondoltam, addig is elintézem a dolgomat a postán. Időközben visszahívott a lánya, de semmit nem tudott mondani. Budapesten volt éppen. Rajta kívül senkinek nem volt kulcsa a házhoz.

Visszafelé a postáról már láttam, hogy a néni fia is jön a ház felé. Nem sokkal utánam érkezett meg. Némi tanakodás után kigondoltuk, hogy a szúnyoghálót kell kibontani. Láttam rajta, hogy nemigen fűlik a foga a dologhoz. Valahogyan volt egy gondolat bennem… Amikor beléptünk a kapun, ránéztem a virágokra, amiket oly nagy szeretettel gondozott a Csacsogós néni, és mintha a virágok halk sóhaja lebegett volna a levegőben. “Nincs, ki törődjön többé már velünk.” De elhessegettem a gondolatot, bár a jelek nem arra mutattak, hogy a virágok tévednének. És az érzékelésemmel sem lehetett semmi gond.

Miután a szúnyoghálóval megbirkóztam, be lehetett hajolni a szobába. És…

Emlékszem, az előző alkalommal, amikor nem nyitott ajtót a néni azonnal, már akkor volt egy olyan gondolatom, mintha a néni úgy készülne, hogy… Azt gondoltam már akkor, hogy biztosan úgy fog majd történni, hogy én fogom őt látni elsőnek úgy. A maga mögött hagyott evilági dermedt testet, amiből az Élet Forrása már kiszökött. Nem tudom, miért gondoltam ezt így. De mégis megtörtént.

Egészen különös egy kapcsolat volt ez. Tekinthetem akár egyfajta sajátos búcsúzásnak azt, hogy én voltam az utolsó ember, aki beszélt vele úgy, és én voltam az első ember, aki látta őt így.

Emlékszem a leges-legelső beszélgetésünkre. Amikor első alkalommal hívott fel telefonon. A mondandóját rögtön azzal kezdte, hogy lecseszett, amiért a kis cédulára, amin a munka kereső hirdetésem volt, a telefonszám elé nem írtam oda, hogy”06″! Azt a felháborodást, és méltatlankodást, amit mindjárt megkaptam tőle… Én pedig csak mosolyogtam magamban, és valami furcsa, és érthetetlen érzés kerített a hatalmába: “Na! Ebből hatalmas barátság lesz!”.

Azután a legelső alkalommal ahelyett, hogy nekikezdhettem volna a munkának, leültetett az étkezőbe, és előhozta a réges-régi családi fotóalbumokat. De ennél még elképesztőbb volt az, amikor hirtelen felugrott, bement a szobába, feltúrta a fél ruhás szekrényt, és diadalmas arccal hozott elő egy ruhát, aminek a történetét éppen az imént mesélte el… Így ment el egy-két óra, és én időnként célzást tettem arra, hogy végülis a munka… De lehurrogott, hogy nyugodjak meg, ő ezt az időmet is MEGFIZETI! Láttam, hogy kár itt mindenféle ellenszegülés.

Valahogyan azért a munka is meglett, bár minden lépésemnél a nyomomban volt, és csak mesélt, és beszélt…

Azután vagy egy hónappal történt az az eset, ami végleg megpecsételte a kettőnk sorsát.

A Csacsogós néni az egyik alkalommal, amikor éppen nála dolgoztam, elkeverte a teljes havi nyugdíját! Csak néhány nap múlva merte elmesélni, úgy, hogy akkor még rajtam kívül senkinek nem mert beszélni róla. Akkor úgy döntöttem, hogy mindenképpen meg fogjuk találni azt a pénzt. Egy szikrányi kétségem sem volt efelől. A délelőtt nagyobbik része a már átkutatott szekrények újbóli átkutatásával telt. Aztán munkához láttam, de eközben újra meg újra hívott, hogy pihenjek egy kicsit. Igyak kapuccsínót, és legfőképpen hallgassam őt.

Egy alkalommal éppen kint volt a konyhában, és a tekintetem egy kupac újságpapírra tévedt. Az újság lapok közül megláttam kikandikálni egy ötszázast! Odamentem, és megemeltem az újságokat, és az egész nyugdíj, hiánytalanul az újság lapok között volt! Szó nélkül visszaigazítottam az újságokat, és szóltam a néninek. Értetlenül jött a konyhából, hogy miért ilyen nagyon fontos??? Rámutattam az újságokra, és mondtam, hogy nézze csak meg közelebbről. Emelje csak meg azokat az újságokat… Egyszer csak a néni majdnem összeroskadt! Képtelen volt hinni a szemének! Olyan boldogság kerítette a hatalmába, amilyent nemigen láttam még az életemben. Különösen mivel éppen az jutott az eszébe, hogy már elég vastag kupac volt az újságokból, és egy-két napon belül úgy, ahogyan van, összemarkolta volna, és vitte volna a kukába! Megmentettem az életét!!!

Így esett, hogy attól a naptól kezdve szentté lettem avatva, és minden élő embernek elmesélte, hogy mennyire tisztességes, és becsületes ember vagyok!

A mi kapcsolatunk nagyon-nagyon furcsa volt.

Valójában nem voltunk egymásnak senkije, mégis… A köztünk lévő másfél generációnyi (34 évnyi) korkülünbség dacára azt gondolom, hogy mégis én lettem a legjobbik barátja. Én voltam a pót-fia, és a pót-pót-unokája is. Alkalmanként betöltöttem továbbá a pszichológus, a gyóntató pap, a tanácsadó, a felügyelő, a kertész, a házi gondnok, és még vagy fél tucat másik szerepkört, amik csak úgy rakódtak rám az idők folyamán. Már második otthonom lett a ház; a mosogató, a hűtőszekrény akárcsak mintha a sajátom lett volna. Pontosan tudtam mindennek a helyét, sokszor még azt is, hogy mi mikor fog kifogyni… Mivel a néninek a pénzek számolása, és kezelése időnként problémát okozott, felhatalmazást kaptam arra, hogy belenyúljak a pénztárcájába. Volt, amikor neki nem volt pénze, akkor én dolgoztam hitelbe, és volt, amikor nekem nem volt pénzem, és akkor ő adott nekem kölcsön. Visszagondolva erre az időre… Én soha azelőtt senkivel nem voltam ennyire bizalmas viszonyban!

Érdekes módon még tabuk és titkok sem voltak köztünk. Illetve az éppen elég volt, hogy én képes voltam mindig bármit nyugodtan, és ítélkezések nélkül meghallgatni. És sosem nehezteltem, és sosem voltam rosszalló vele. Így aztán a házasélettől a pénzügyekig minden, de tényleg minden témáról beszélt nekem. Beszámolt arról, hogy kinek mikor mit adott, még azt is tudtam, hogy mi lett volna a következő ajándéka, és kinek… És én őszintén szólva soha életemben nem láttam még olyan embert, akinek ekkora borzasztóan nagy Szíve lett volna! Tegnap este csillogó szemmel mutatta még, hogy mennyi pénzt tett már félre, és hogy ezzel mi is a célja.

Ismertem a születése pillanatától szinte az egész életét. Az egész több, mint hatvan éves házasságuknak az ilyen-olyan időszakait. A fájdalmait, amiket magában hordott. A büszkeségeit, a családját, ami számomra (aki egyébként szintén egy megszállott család-párti ember vagyok!) is elképzelhetetlenül magas fokú hajtóerővel bírt nála. És még azt is… Hogy mi az, amit most már el akart mondani az urának… “Odafent…”

Ma egész nap csak kóvályogtam, miután a hivatalos rendőri és egyéb intézkedések után csendesen elköszöntem.

Azt kell mondanom, hogy így utólag bámulatos egy élet utolsó két évének lehettem a szemtanúja, és fontos hozzátartozója. Lényegében a néni azon kevesek egyike, aki minden célját, minden vágyát elérte az élete folyamán, annak dacára, hogy igazából nagyon, de nagyon kemény élet állt mögötte. Azt a mennyiségű fájdalmat, és szenvedést, amin ő keresztül ment, nagyon kevesen bírták volna ki ennyire ép ésszel. Az, hogy az utolsó nap utolsó órájáig kifogástalan, a korához képest kiemelkedően jó egészségi állapotban volt, maga a csoda ebben a jelenlegi világban. Sem kórházban nem kellett tengődnie, sem hosszan tartó lasssú betegségben halódnia évekig. Egyszerűen csak lefeküdt tegnap este ugyanúgy, mint bármelyik másik nap az elmúlt években. És elaludt. Végleg.

Talán mindenkinek meg kellene élnie egyszer egy másik ember utolsó éveinek ilyen fajta végigkísérését. Egészen más ember lettem általa, egészen másképpen nézek az Emberre, az Életre, és a “Halál”-ra… Teljesen mások már a fontosságok, és a jelentőségek.

Arra gondoltam, hogy valamiért életemben első alkalommal éltem meg azt, hogy milyen az, amikor egy Emberi Lény úgy megy el, hogy végre teljesen bizonyosan tudom, és érzem, hogy nem “halt meg”. Eddig is valamiképpen “tudtam” ezt. De sosem éreztem ennyire igazán. Áldás, hogy a Csacsogós néninek a többiekhez képest olyan hihetetlenül jó állapotban sikerült itthagynia ezt a mostani életét – befejezni minden fontosat, lezárni minden lezárandót, elvarrni minden kilógót – hogy…

Sokszor eszembe jutott már, mióta én is “előző-élet-hívő” lettem… Ekkora egy baromságot. Az Élet az nem más, mint csak Élet. Nincs sem előző, sem következő, mert mindegyik Élet az ugyanaz az egy Élet. Szóval eszembe jutott többször mostanában, hogy… Úgy, ahogyan itt, az “élők” között (mármint akiknek jelen pillanatban van saját, életben lévő testük), ugyanúgy az éppen test nélkül maradottak között is igen nagy különbség van két emberi lény között. A mai kor emberének annyival könnyebb volt testet szereznie, hogy manapság a testek száma annyira magas, hogy emiatt az egyébként balfaszoknak, akiknek évszázadok óta “nem jutott” egy valamire való test, mostanra már nekik is lett (ezért van ennyire sok hasznavehetetlen töltelék a társadalomban – jutott nekik is hely a játszótéren). Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy ilyen kirobbanóan jó állapotban lévő emberi lénynek nem lesz nagy erőfeszítés egy újabb testet megragadnia, és birtokba vennie. Még ha azért az egy testért ugyanakkor többen is “sorban állnak”. Ki fogja cselezni, vagy egyszerűen csak beelőzi a többieket.

Elgondolkodtam. Rengeteg ember fejezi be az életét keserves kínok között. Vagy egy sokkoló balesetben. Vagy egy hosszú-hosszú halálos betegségben. Vagy begyógyszerezve, bedrogozva, letompítva. Ezekhez a lényekhez képest… Azt gondolom, hogy a Csacsogós néninek, aki mostantól többé már nem Csacsogós, és nem néni, azt kívánom neki, hogy legyen nagyon-nagyon sikeres útja. Találjon egy nagyon-nagyon szerető új családot! Biztos vagyok abban, hogy valaki, egy szép, fiatal pár az egészen közeli jövőben nagyon-nagyon boldog lesz majd az érkezése miatt, és még ennél is szerencsésebb lesz, amiről talán egy jó darabig nem is fognak tudni. Talán jobb is ez így.

Mondanám neki azt is, hogyha volna annyi türelme, és hajlandó lenne várni egy picikét, én nagyon nagy örömmel lennék majd az új apukája. De ismerve őt azt hiszem, annak szinte semmi esélye sincsen, hogy ő képes legyen ennyi időt “tétlenül” kivárni. Hiszen még anyuka-jelölt sincs a láthatáron. Pedig szerintem mindketten nagyon jól járnánk egymással. 🙂

Megnyugodtam.

Kicsit féltem ettől az írástól. Tudat alatt éreztem, hogy kelleni fog majd egyszer ez az írás, de most már úgy látom, hogy minden, de tényleg minden úgy volt jól, ahogyan volt. Nem volt idő az elmélkedésre, a felkészülésre, a megijedésre. Semmire sem. És ez pontosan így van rendjén!

Nagyon, de nagyon örülök, hogy…

Emlékszem, egy alkalommal, nem sokkal a pénz-megtalálós sztori után a Csacsogós néni ünnepélyes arccal jelentette be nekem azt, hogy ő bizony soha életében nem fog velem tegeződni. Vagyishogy inkább sosem fog engem letegezni. Mégpedig azért, mert mindenek felett tisztel, becsül, és felnéz rám. És nála ez a megtartott magázódás ennek a tiszteletnek a jele. Annak dacára, hogy 86 éves korában szinte mindenkivel tegeződött, akikkel csak közelebbi ismeretségbe került – még a 14 éves szembe szomszéd kisfiúval is! Szóval igazán éreztem azt a megkülönböztetett kezelést, és bánásmódot, amit valamiképpen kiérdemeltem tőle.

Egy korszaknak ma hirtelen vége lett. Lógott a levegőben jó ideje már, de ma lehullott. Nagyon szép volt, pontosan úgy, ahogyan volt.

Ezért aztán végszónak csak annyit szeretnék üzenni:

Ili néni!

Köszönök mindent az elmúlt két évben.
A törődést, a gondoskodást, az aggódást, a beszélgetéseket. A finom ebédeket, a kapuccsínót. A bizalmat, az őszinteséget, a sok-sok segítséget. Az esélyt, hogy egy jobb Ember lehessek. A sírást-nevetést, a folyamatos, szűnni nem akaró és bíró… Csacsogást.

Örülök, hogy egy tiszta, és igazán teljes élet utolsó két évének majd’ mindennapos részese lehettem. Hogy végül én voltam, aki utoljára láthatott így… És aki elsőnek látott úgy…

Végül így lett a történet kerek, és egész.

Jó utazást, és boldog újrakezdést kívánok szívem minden szeretetével. ❤❤❤

Tudom, érzem, hogy látjuk még egymást.
Nemsokára. Innentől minden aprócska lényben keresni foglak, és érzem, hogy fel is ismerlek majd.

Ili néni, fogadd legmélyebb tiszteletemet és főhajtásomat! ❤❤❤