Végén csattan a félév!

Nagyjából úgy érzem magam, mint akit ma reggel háromszor kihánytak. Ez van.

Nem keltem korán, de már akkor is tompa érzés volt a fejemben, amiből ahelyett, hogy elmúlt volna, combos kis migrén lett. Pedig egyáltalán nem vagyok fejfájós. Sőt.

Azért húzós kis félév volt ez, a végére pedig olyan dolgok történtek, amiket korábban még elképzelni sem mertem volna.

Próbáltam ma mindenfélét enni-inni. Ettem sósat, édeset, ittam vizet, lenyomtam már egy négyadagos kávét, azután eszembe jutott Bélus ajándéka, a különleges házi pálinka, abból is leküldtem egy kupicával, úgyhogy ha összekuszálódnak a szavak, vagy a történetnek hirtelen elkezd semmi értelme sem lenni, akkor én nem vagyok ebben hibás. Persze ezer meg ezer más dolgom is lenne, amik ennél sokkal, de sokkal fontosabbak, de jelenleg annyival is beérem, hogy ülni tudok egy széken, és tudok nyomogatni gombokat az ölemben fekvő izén. Közben egyszer melegem van, egyszer meg fázni kezdek. Lehet, hogy tegnap megsütött kissé a nap?

Hát mindegy. Most ez van. Kicseszésből úgy döntöttem, hogy akkor se próbálok meg most már tenni ellene. Ha akar, majd elmúlik magától. Vagy pedig kapja be.

Hát… Akkor vágjunk bele.

Féltem én, hogy a félév vége közeledtével mégsem jutok még a közelébe sem annak, amit el szerettem volna érni. Nem úgy láttam, hogy a helyzet annyira jó lenne. Meg amúgy is, olyan volt ez az egész időszak, mint gyerekkoromban a nagy, és nehéz csónakhinta a Vidámparkban. Ugyanúgy fel-le megy, mint bármelyik hinta, csak ez jóval nehézkesebben, és súlyosabban.

Fel kellett fognom végre néhány dolgot, és ezek borzasztóan messze vannak azoktól, amikre úgy első ránézésre gondoltam, hogy fel kellene fognom őket. Azokat meg amúgy is már nagyon jól felfogtam. Mégsem lett tőle jobb semmi sem.

Ilyen “dolog” volt például az, hogy meg KELL tanulnom fokozatokon keresztül átadni gondolatokat. Itt vagyok ilyen “vén szamár” – koromban, és valahogyan sosem értettem, hogy mit nem értenek az emberek azokon, amiket mesélek.

Itt van például a társkeresés.

Első pillantásra teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy azok a nők, akik egy olyan Férfit szeretnének maguk mellé, akiknek “vannak céljai”, akiknek van “értékrendjük”, akik “megbízhatóak és hűségesek”, nekik egyszerűen elég erre csupán néhány magvas gondolat, egy-két igazán hosszútávú, és komoly nagyságrendű cél megemlítése, és maguktól megértik, hogy igen, itt valóban arról van szó, amire ők gondoltak. De nem így van. Nem ám.

Hosszú-hosszú idő óta most először sikerült egy teljesen hermetikus környezetben két év alatt elterveznem egy egész hátralévő életet. Ilyesmi nem történt meg velem korábban. (Sosem láttam előre még egyetlen egy évet sem ennyire tisztán!) És amikor kíváncsiságból elkezdtem erről a hosszútávú vízióról mesélni egy-két arra érdemesnek gondolt lánynak (még nem is arról van szó, hogy lenne, vagy lehetne bármiféle közös jövőkép egyikükkel is!), teljesen meglepődtem a fogadtatáson. Én kis buta azt gondoltam, hogy viszonylag jó fantáziával megáldott lányok képesek befogadni az én elgondolásaimat. Még a teljes elképzelésemnek a feléig sem sikerült eljutnom, és már be kellett látnom, hogy ők sem tudnak ilyen hosszú távlatokban gondolkodni. És ebben nem ők a hibásak. Egyszerűen ők nem töltöttek el bő két évet a világtól (és a hülyéktől) elvonultan, ezért lehetőségük SEM volt arra, hogy mindent, amit csak kellhet, végig tudjanak gondolni a saját életükkel kapcsolatban. (Nem, nem azt írtam, hogy az egész világ hülye, mégha ezt sokan így is fogják értelmezni, és ez lesz a legfőbb okuk arra, hogy jól besértődjenek rám!)

Persze. Tudom. Ezt a “luxust”, hogy valaki két évre hátat fordítson majdnem mindennek és mindenkinek, ezt “nem engedheti meg mindenki magának” (hááányszor, meg hááányszor hallottam ezt ezidő alatt, huuu..). Hát. Elárulom, hogy ha van ember, aki ezt nem engedhette volna meg magának, az pont én vagyok! Sem tartalékom, sem “rendes” munkám, sem semmi olyan alapom nem volt, amire ehhez legalábbis szükség lett volna. Persze, könnyű nekem. Tényleg könnyű volt pénz, tüzelő, felszerelés, ennivaló, és minden nélkül nekivágni egy új életnek. Nem nagy ügy. Végülis csak annyi kellett, hogy eldöntsem, hogy én márpedig inkább halok meg, de EBBŐL ELÉG VOLT!

Sajnálom, de elengedhetetlennek tartom azt, hogy bárki, és mindenki válogatás nélkül elvonuljon a világtól vagy két évre (néhányan pedig kifejezetten jól tennék, ha az egész hátralévő életükre eltűnnének onnan, ahol éppen vannak). És ezt csak azért gondolom így, mert az enyémnél sokkal, de sokkal nagyobb bajokat láttam, és ismertem meg az utóbbi két évben (IS!). És önmagában a magány még rohadtul kevés, ugyanis kell, hogy legyen az ember kezében egy módszer, egy eszköztár, amivel a saját gondolatait, a saját életének minden egyes aprócska gubancát módszeresen át tudja fésülgetni. Józan fejjel, objektíven.

Tehát az első dolog, amire rátaláltam, az a fokozatosság hiánya. Annyira egyszerűnek tűnik, hogy elvileg már régen ki kellett volna szúrnia a szemeimet. Nem szúrta. Jóvanna.

Azután itt van ez a “rendrakási projekt”.

Ennél nyögvenyelősebb dolgot még nem cseszett a világ, esküszöm! Ha létezik összeesküvés a világban, az tuti, hogy ezzel a dologgal szemben létezik egy globális összeesküvés, hogy soha senkinek ne sikerüljön, sőt aki megpróbálkozik vele, vagy akár csak gondolni mer rá, az belerokkanjon, belebetegedjen, és belehaljon. Hiszen kezdetben vala a káosz. És ennek így is kell lennie. Vagy pedig…?

Nyilván nem csak úgy véletlenül magától fájdult meg az én fejem ma reggelre.

Minél előrébb tartok ezzel a “rend-projekttel”, annál nagyobnak látom… Annál nagyobbnak látom az előttem álló feladatot, és… Azt is el kell ismernem, hogy az eddig megtett utam sem volt kevés. Sőt. Az egy másik kérdés, hogy bizonyos elképzelések szerint, amik még akkor voltak a fejemben, amikor azt sem tudtam, hogy mekkora az út, milyen irányban vezet, és mekkora emelkedők is lesznek majd benne, szóval hogy a kezdetek kezdetén egészen más volt az elképzelésem arról, hogy mikor hol kell(ene) majd tartanom. Az egyetlen baj ezzel csak az, hogy ugyanezen az úton soha többé nem fogok már járni, és az itt szerzett tapasztalatokat egy az egyben sehol nem fogom tudni felhasználni. De azért figyelek nagyon, ki tudja, mi lesz még ebből…

Volt egy gyötrő probléma, amin teljesen el voltam akadva, mióta csak szóba került ez a könyvírás. És ez nem az, hogy mi lesz akkor, ha azok, akik eddig támogattak bármilyen formában, egyszer csak kiábrándulnak belőlem, és elfordulnak tőlem. Bár ennek is egyre több esélye volt. De ennél sokkal szörnyűbb dolog volt az a gondolat, hogy nem sikerül létrehoznom azt… Vagyishogy. Tegyük fel, hogy sikerül megírnom “a könyvet”. És amikor már elkészült, akkor derül ki az, hogy.. Hogy NEM EZ A LEHETŐ LEGJOBBIK KÖNYV, ami csak a fejemből kipattanhat! Hogy az én könyvem is majd “egy a sok közül” – könyv lesz!

Azt szerintem simán túlélném, ha most mindenki, aki eddig szeretett, és támogatott, hirtelen fegyvert fogna rám, és elkezdene eszementül lődözni rám… De ha a kész könyvem egy kukapapír lenne… Abba… Na ez az, amibe egyetlen puskagolyó nélkül halnék bele.

Szóval volt egy olyan “speciális” problémám, ami a legtöbb írónak sosem volt, és nem is lesz. Na ettől vagyok én másmilyen író…

Nem arról van szó, hogy nem tudom, hogy tudok jókat írni. Ezt már magamtól is tudom, hiszen szoktam olvasni a saját írásaimat. 😀 Ráadásul kaptam is sok dícséretet. De nekem nem ez a célom, hanem a lehető legeslegeslegjobbik könyvet akarom megírni. Igen. ELSŐRE! Tudom, nem kéne. Ez van, aki az én írásaimat olvassa, annak valamiképpen meg kell barátkoznia azzal, hogy egyszerűen azért írok, mert a legjobbat akarom adni neki. Pont.

Fél évem ment el arra, hogy mindenféle dologgal próbálkozzak, kísérletezzek, javítgassak, csiszolgassak. Mellette őszintén szólva fogalmam sincs, hogyhogy nem haltam éhen, nem fagytam meg, sőt még a Tutya is olyan szép, és csillogós lett, hogy csuda ránézni. És tanultam sokat, olvastam, tréningeket hallgattam, és igen, még valahogyan erre is tudtam pénzt félretenni, és jó párszor elutazni a “Nagyfaluba”. Mert annyira de rohadtul nagyon komolyan gondolom, hogy talán elképzelni sem tudod. Sőt.

Történt az egyik nap, hogy üzenetet kaptam, hogy legyek szíves leadni a Vázsnok feliratú pólómat, mert “kelleni fog másnak”. A múltkori írásomban említettem, hogy valahol valami elszakadt, és a falu “meg-nem-értettjévé” váltam. Biztosan a ház miatt van, elvégre Cili nénit sem értette meg senki a két kutyáján, meg az ő Józsiján kívül. Nekem pedig csak egy Tutyám van, és szerencsére Józsim sincs, balszerencsémre pedig Juliskám-Mariskám-Katinkám…… és semmiféle nőcim sincs. Szívás.

Szóval szóltak, hogy adjam le a pólót, ami először el is gondolkodtatott. Eszembe jutott, hogy mennyire próbáltam beilleszkedni ebbe a közösségbe, de az én érdeklődésem, és maga a jelenlétem is annyira nem-ide-való… Rájöttem, hogy mehetnék én szinte bárhova máshova, ez akkor sem lenne másképpen. Ha Piripócsfalvára költöznék holnap délelőtt, pár héten – hónapon belül ugyanennyire meg-nem-értetté válnék. Teszek majd ezzel valamit később, volna ötletem is rá, de most nem ez a következő lépés. Most amúgy is tudom tolerálni a furcsa tekinteteket. Van gyakorlatom ebben. Addig pedig legfeljebb nézőként veszek részt a falusi programokban, de ingyér’ enni-inni nem fogok. Még ezt is ki fogom bírni.

És akkor most jöhet a tádámmm…

Ez a múlt hét valamiképpen jelentőségteljesnek tűnt. Egybe esett a hónap vége a hét végével, és a félév végével… Majdnem misztikus volt az egész. 😀 Úgy éreztem, hogy most egy jó hajrával még javíthatok a félévi bizonyítványomon! 😀 De hogy hogyan…

Olyan vacakul indult a múlt hét, semmihezse’ – kedvem volt. Pedig éreztem, hogy csúsznak ki a napok a kezeim közül. Fogalmam sem volt, miképpen lehetne ezt most már megfékezni… Vagy megakadályozni?

Aztán eszembe jutott, amit Mr. V.B., a mindig megbízható virtuális barát mesélt arról, hogyan oldott meg egy megoldhatatlannak tűnő helyzetet úgy, hogy az senkinek nem lett problémás, de a legnagyobbik nyertese a dolognak ő maga lett. Volt egy vágya, hogy nagyon, de nagyon szeretne eljutni egy speciális tréningre, de se pénze, se a család, se a munka, se a cég, se a, se a, se a… Semmiféle szempontból nem tűnt megoldhatónak. Akkor elővett egy füzetet, és elkezdte írni, hogy “Miért Nem” megoldható ez MOST azonnal. A sztorit nem mesélem el végig, oldalakon keresztül írta a nem-eket. Majd egyszer csak elfogytak. Akkor pedig jött a következő lépés: az, hogy “Miért érdemelné meg, hogy mégis eljuthasson oda?”.

Pff.

Mindenféle ellenvetésem volt, hogy erre most mennyire nincsen időm, és hogy egészen mást kellene most csinálnom, és itt ez a rengeteg gond, amikkel amúgy egyáltalán nem vagyok képes szembenézni. És akkor rájöttem, hogy hoppá… Éppen ezzel van a gondom. Hogy ezekkel nem vagyok képes szembenézni! És amíg ennek a képtelenségnek nem szüntetem meg az OKÁT, addig NEM fogok haladni, NEM fogok előrelépni, NEM fogok tudni elvégezni életbevágóan fontos feladatokat, és meg fog enni a rosseb. Pont. Vége, nincs tovább.

Végül nekifogtam, elővettem egy füzetet, és felírtam az első lap tetejére: “Miért nem lehet sikeres a könyvem:” (persze hogy azért, mert ez a félelem volt a legalapvetőbb az összes közül, a többi az úgyis levan sxarva… 😀 ).

Majd rosszul lettem, és meghaltam.

……..

Nem, nem egészen. Nagy nehezen elkezdtem írni… De erről majd később. 😀

Még el sem jutottam a “Miért érdemelném meg, hogy sikeres író legyek?” – pontig, és máris beindult az élet.

• eltakarítottam a bejárat mellől a maradék szemetet (fél éve készültem rá, többször el is kezdtem, de… 😀 )
• valahogyan rájöttem, hogyan tudom szétszerelni az elülső szobában álló kihasználatlan sarok asztalt, és hogyan tudom kivinni három részben az újonnan kipucolt teraszra (és még össze is sikerült szerelnem, amire végképp nem számítottam, és semmi nem ment tönkre, és körülbelül egy óra alatt elkészült valami, amire hónapok óta gyűjtöttem az erőmet!)
• teljesen és hibátlanul rendet tettem a szétbombázott fürdőszobában, sőt még sikerült egy egészen barátságos dekorációt is összehozni, ami miatt kimondottan jó benézni oda, ahonnan eddig minden alkalommal undorodva fordultam ki…
• két virágos ládába saláta magot vetettem, és a fürdőszobában a hűvösben helyeztem el őket. Hosszú távon az a tervem, hogy a magam számára megtermelem a saláta-szükségletemet, és fokozatosan le fogok szokni a kenyérről, és a lisztes dolgokról! (Hónapok óta terveztem, terveztem, terveztemmm…)
• a konyhában is sikerült pozitív változásokat elérnem, és kezd egyre inkább a rend uralkodni benne. Valahogyan mintha a tér is nagyobb lenne benne!
• egy csomó vacakot hátravittem a fáskamrába (ott nincsenek útban, majd egyszer úgyis rendeződik a sorsuk)
• elkezdtem írni egy “tennivalók-listát”, miután a teraszon végre le tudtam ülni, és dolgozni kezdtem a szabadban, ami nagyon jó gondolatokat szült
• rendet tettem a pecázós hátizsákomban, amit szintén régóta rühelltem, de nagyon
• előástam a két éve elfekvőben lévő úszómedencét, és… na ez kabaréba illő egy történet, majd később részletezem…
• kerestem is némi kis pénzecskét 🙂
• hirtelen felindulásból alig tizenöt perc alatt a TELEFONOMON pötyögve írtam egy olyant, amire eddig alig több, mint 24 óra alatt több különféle csoportban összesen közel 1000 (EZER!) pozitív reakció, hozzászólás, személyes üzenet érkezett!!! (Ez azt jelenti, hogy ennyi embernek biztosan TETSZETT az írásom, és azt is jelenti, hogy ennél sokkal többen vannak olyanok, akik látták, és talán olvastak is belőle valamennyit).

És ezzel a dolgoknak még nincs vége, sőt… Valójában éppen csak, hogy elkezdődött valami olyasmi, amire kezdetektől fogva készültem. De sosem sikerült eljutnom sem fejben, sem sehogyan sem. Egy olyan élethez, egy olyan Nagyságrendhez…

Arra gondoltam, hogy ezt a díjnyertes rövid kis írást bemásolom ide is. 🙂

“Kávészünet reggel 9-kor?

Hosszú ideje már reménytelennek tűnt, hogy lehet nekem jó életem. Vagy legalábbis kicsit elviselhető. És hogy nekem már csak a küzdelem jutott.

Jó két hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy rendet teszek magam körül. Mindenhol. Kívül és belül, alul, és felül. És hogy nemcsak elviselhetővé, de élvezhetővé is teszem ezt az egész életet.