Ez a mostani hétvége minden eddig elképzelésemet felülmúlta. Készültem rá nagyon, reméltem, hogy biztosan jó lesz, de… Az egész eddigi vázsnoki életem csúcspontja volt.
Bélus barátom jelentkezett be vendégségbe még a múlt héten. Már akkor éreztem valami nagyon jelentőségteljeset a beszélgetésünk után. Bélus általános iskolai osztálytársam volt egy olyan csapat részeként, amelyik osztály az egész nyolc éves iskolai időtartamot figyelemreméltóan nagy arányban fejezte be a kezdő összeállításával. Na ez bonyolultra sikeredett. Szóval az osztály nagyobbik része a kezdéstől a befejezésig egy osztályként ment végig a nyolc éven. Vagy.. Na mindegy. Ha nem érted, akkor nem érted. Pont nem ez a legfontosabb részlet.
Amikor Vázsnokra költöztem, Bélus hirtelen feltűnt a virtuális életemben, és aránylag sokszor szólt hozzá az írásaimhoz, illetve már a kezdetek kezdetén egyike volt azoknak, akik igazán komolyan segíteni akartak rajtam, és ezzel nem vártak másokra, vagy a körülményekre. Hanem fogták magukat, és cselekedtek. Bélus most azonban “ittalvósra” jelentkezett be a feleségével. Ennek aztán különösen örültem.
Két évvel ezelőtt nekik köszönhettem, hogy lett nekem mosógépem, centrifugám, és az a kis teatűzhely, amin sokszor főztem, és sütögettem mindenféléket, amikről gyakran fényképet, vagy videót is közzétettem. Sőt még egy vendégágyat is házhoz szállítottak, amit az elmúlt két évben az érdeklődés hiányában nem is szereltem össze. Nem volt senki, aki szeretett volna itt aludni, és az ágy úgy maradt, ahogyan annak idején Bélus és a nagyfia letették az elülső szobában, csak az egyik oldalról helyeztem át a másikra.
Ezen a héten a szokásosnál is komolyabban vettem az előkészületeket, és igyekeztem a lehető legnagyobb rendet és tisztaságot megteremteni – annak ellenére, hogy Bélus a lelkemre kötötte, hogy ne készüljek semmivel, mert ők RÁM kíváncsiak. Csak a saját sütésű cipómmal várjam őket, minden egyébről majd ők gondoskodnak. Mégis nekiálltam, és frissen készített káposztasalátával, különlegesen finom gyümölcslevessel, krumplis-diós cipóval vártam őket, és majdnem sikerült a teljes rendrakás végén a felmosás is, alig tíz percnyi idő kellett volna, hogy éppen kész legyen az is. De nem lett, mert éppen a konyhából kipakolás utáni percekben értek a ház elé.
Nagyon, de nagyon megörültünk egymásnak, és boldogan ölelkeztünk össze, aztán már a kapuban előkerült a rengeteg meglepetés jó része, amikkel még az elmaradt születésnapomon készültek meglepni. Teljesen elhalmoztak mindenféle földi jókkal… Aztán a házba érve rögtön beindult az izgatott beszélgetés, amit igyekeztem gyorsan arra terelni, hogy az éjjeli alvási rendet tisztázzuk, hogy azzal később már ne legyen probléma. Abban maradtunk, hogy ők ketten azon az ágyon fognak aludni összebújva, és míg én a felmosást elvégeztem, ők nekifogtak összeszerelni a rég nem látott fekhelyet.
Míg a konyhában sepergettem, és felmostam, csak arra lettem figyelmes, hogy… Csend van! Szinte mintha itt sem lennének, pedig hallottam a szerszámok csendes neszét. De néma csend volt! Végezve a felmosással, előre mentem, hozzájuk, és csak annyit láttam, hogy ők ketten egy emberként szavak nélkül tették a dolgukat (ami azért is furcsa volt, mert Bélusról pillanatok alatt kiderült, hogy még nálam is jobban szeret beszélni… 😀 )! Meg is jegyeztem, hogy megdöbbentő az összhangnak az a szintje, amin ők ketten léteznek! Olyan volt, mintha csak tisztán a gondolatokkal kommunikálnának, szavak, mozdulatok, és gesztusok nélkül! Egyből az jutott az eszembe, hogy: “IGEN, ez az! Én is ezt akarom valakivel!”
A gyors, és ügyes munkájukkal hamar elkészültek, megittuk az áldomást, kávéztunk is talán, aztán büszkén elővettem a nekik előkészített gumicsizmákat, mert indultunk pecázni. Mivel iszogattunk már, így gyalogosan indultunk el, hangosan csattogtak-klaffogtak a gumicsizmák a falun keresztül, elosztottuk a cipelnivalókat, és hatalmas jókedvvel, de csigatempóban értünk le a vízpartra. Ekkor derült ki az, hogy Bélus magabiztos fellépése mögött semmféle korábbi horgász tapasztalat nem volt, gyakorlatilag életében először fogott pecabotot a kezébe, és az a szó, hogy “kapás”, abszolúte semmit sem mondott neki. 😀 Gyakorlatilag fájdalomig ment a nevetés-röhögés, miközben az asszonyka a töltés legtetején egy plédre telepedve kötögetni kezdett, és élvezte a műsorunkat. 😀
Az eredmény nem volt különösebben lényeges, nekem sikerült fognom három méretes törpeharcsát, és egy óvatlan pillanatban Bélus is megfogott egy kisebb méreten aluli domolykót, amit vissza is engedett, majd ezután két nagyobb halat is, valószínűleg törpeharcsák voltak, nem sikerült a partig eljuttatnia, mert a levegőben repülve leakadtak a horogról, és a vízbe pottyantak vissza. A lelkesedés a tetőfokára hágott, miközben a sötét fellegek hirtelen körbefogtak minket, majd egyre sűrűsödő zápor szakadt le ránk. Némi hülyéskedés után – Bélus reavansot akart venni a “két rohadékon” – úgy döntöttem, hogy elkezdek pakolni, Bélus párja egyre komolyabb rosszallással a tekintetében állta a heves záport az eccerhasználhatós kéccázforintos kicikinaji sárga esőkabátban, és amikor végül minden cucc a helyére került, mint akit puskából lőttek ki, elindult az úton hazafelé, és az előnyét egészen a vázsnoki buszfordulóig nem sikerült behoznunk. Addigra az eső már monszun jellegűre váltott, szerencsénkre nem volt jégeső, és az esőcseppek sem voltak különösebben hidegek.
Hazaérve a három pár gumicsizmából egy kacsaúsztatónyi vizet öntöttünk ki, majd mintha mi sem történt volna, Bélus úgy döntött, hogy vacsoráljunk az ajtóban. Egy banános dobozból kerített asztalkát, némi melegítőanyag bevitele, és egy enyhébb fokú átöltözés után gyorsan összedobtam egy szalonnás-sajtos-paprikás-lilahagymás rántottát. Állítólag elsóztam, amit akkor a szalonnának tulajdonítottuk, de ma reggel kiderült reggelizés közben, hogy mégsem a szalonna volt a sós. 😀 A diós-burgonyás cipó is sósabb volt a kelleténél, de végülis még az ehetőség határán belül volt, vagy a vendégek béketűrési szintje volt földönkívüli magasságokban. Ezt már sosem fogom megtudni. 😀
Miközben kedélyesen eszegettünk, a környező élővilág szép lassan birtokba vette a ház belsőbb részeit, így hatalmas méretű vérszívó-ellenes vérengző kampány kezdődött, mely fizikai és vegyi támadást is magába foglalt. Kiderült, hogy a darázsirtó szúnyogok ellen is hathatós megoldást nyújt! Annyit nevettünk, hogy… Szerintem több éves elmaradást sikerült behoznom ez alatt az idő alatt!
Közben azért voltak komolyabb percek is, de a tegnapi nap javarészt mégiscsak a sörözgetésé, és a hülyéskedésé volt. Emellett dugig ettük magunkat.
A mai nap aztán az időjárás miatt itthonos programnak adott csak lehetőséget, de Bélus felrótta az emlékezetébe a két szökevényt, akikért egyszer a nem túl távoli jövőben még vissza szándékozik jönni. Bárcsak így lenne minél hamarabb!
Igyekaztem a mai napból is a lehető legjobbat kihozni, reggelire maradékokat ettünk, majd egy kiadós mosogatás következett, és elkezdődött az ebéd készítése. Törpeharcsa-paprikást terveztem, az előző pecázásaimból már volt tartalék a fagyasztóban, és a tegnapi zsákmánnyal együtt egészen jó kis adag összejött. Emellett egy egész csirkét is betettünk a grillsütőbe. Közben folyamatosan ment a komolyabb, és komolytalanabb beszélgetés.
Már túl voltunk az ebéden, kávén, mindenen, és a délután utolsó időszakát még a beszélgetésnek szenteltük. Úgy vettem észre, hogy mindketten tudtunk érdekeset és hasznosat mesélni-mondani a másik számára, miközben Bélus asszonykája csendesen kötögetve hallgatta a hol magasröptű, hol mélységesen egyszerű társalgást.
Nagyon érdekeltek bizonyos momentumok Bélus életéből, és egy alkalommal belekérdeztem egy történetbe, amiből aztán…
Most jön a lényeg.
Azt hiszem, én most már menthetetlenül író lettem, és nincs a világon az az erő, ami el tudna tántorítani attól, hogy megírjam a csúcsok csúcsát, azt a könyvet, amiért rengeteg ember fog majd rajongani. És ez nem túlzás.
Ez a történet ékes bizonyítéka annak, hogy már nem tudok többé nem-író lenni. Meghallok egy történetet, és egy pillanat alatt képes vagyok megragadni a legfontosabbik részletet, és csinálni belőle egy akármilyen másik történetet, amiből tanulságot lehet kiemelni – pontosan annyit, amennyit Te, Kedves Olvasó itt, és most ki tudsz emelni…
Rijekánál kezdődött…
Bélus elmesélt egy megrázó, egyszersmind roppantul tanulságos történetet, azt a történetet, amelyik az életében a legelső olyan esetről szólt, amikor egy halálos munkahelyi balesethez őt rendelték ki hatósági szakértőnek.
Nem, maga a történet most nem igazán lényeges, ráadásul nagyon megrázó is lehetett. Röviden annyi történt, hogy egy áru átrakodás közben egy emelődaruról a rögzítő fém kötelek (biztosan nem ez a pontos neve, de már nem jut eszembe, hogyan nevezik, és annyira nem is lényeges…) a levegőben elpattantak, és a hatalmas méretű és rettenetes súlyú acél lemez táblák elszabadultak, és egy rakodó munkást kettévágtak… Nem vidám. Ennyi szerintem magáról az esetről éppen elég (vagy már sok is).
Bélusnak jutott a feladat a felelősség megállapítására, és a történetnek ez a része sokkal lenyűgözőbb volt a számomra, mint bármi más egyéb esemény az elmúlt időkből.
Mivel nagyon érdekelt a történet szakmai és emberi része, Bélus igencsak részletesen ecsetelte, mennyi féle szakértői és egyéb vizsgálatot végeztek el, vagy végeztetett el, ahelyett, hogy önhatalmúlag egy combos bírságot szabott volna ki, és magasról tesz arra, hogy igazából mi is történt. Maga az egész engem teljesen magával ragadott, és egyre inkább kirajzolódott Bélus gondolatmentéből, és a logikájából, hogy amit ő ebben az esetben végigvitt, az egészen egyszerűen egy brilliáns elméről tanúskodik. Ennek a későbbiek folyamán volt szakmai kihatása is. És emellett mélységesen EMBERI. Én a magam maximalista módján rajongani tudok az ilyen esetekért!
Az eljárás során megvizsgálták, hogy miért szakadhatott el az a fém rögzítő kötél, a munkások mit rontottak el, a cég mennyiben felelős, kísérletek, vizsgálatok, és rengeteg részlet összegyűjtése történt… Ennek során az egész rakomány, és a rögzítő kötelek útját visszakövették átrakodásról átrakodásig, míg végül…
Ott ültem, és talán a számat is elfelejtettem becsukni. Én magam is teljesen izgatottá váltam, hogy mégis… Mi vezethet el odáig… Addig a pillanatig, hogy egy folyami kikötőben egy tehervagonból egy folyami uszályra átrakodás közben egyszer csak a darura erősített fém kötelék elpattan, és az irdatlan súlyú fémlapok teljesen kiszámíthatatlan irányú, és sebességű billegésbe kezdenek, majd az egyik irányból átfordulva az ellenkező oldalon álló rakodómunkásra borulnak, és egy pillanat alatt felvágják a testét. Mégis… Mi a fészkes fene, miféle Felsőbb Erő az, ami egyszer csak úgy dönt egy adott időpillanatban, hogy ez a találkozás be fog következni??? És onnan nincs tovább…..?
Miféle Magasabb Erő kezében van egy emberi lény élete?
És akkor Bélus végigvitte a rakomány útját, és pontosan elmesélte, hogy eközben miféle mozgások, fizikai behatások történtek, és végül a leges-legvégső következtetést:
Az a baleset igazából már Rijekánál elkezdődött…
Amikor a tengeri hajóról átrakodták a fémlapokat az első szárazföldi vagonokba!
Abban a pillanatban, ott, Rijekában ez a szállítmány mint egy időzített bomba, megkezdte halálos útját, és innentől már nem az volt a kérdés, hogy meg fog-e történni a baleset, hanem az, hogy mikor, hol, és hogyan!
Azt gondolom…
Amikor Bélus eljutott eddig a pontig, valami érezhetően, szinte hallható módon úgy pattant meg bennem, mint az a rettenetesen vastag drótkötél ott, abban a kikötőben.
Eszembe jutott, amit az első dolgok között tanítottak meg nekem, amikor kiértem Floridába. Teljesen összevág ezzel a történettel, mi több, maga ez a történet, ez a tragédia szolgál például annak, amit odakint meg kellett tanulnunk, és kitörölhetetlenül bevésnünk az emlékezetünkbe!
Nincs olyan dolog, hogy “tragédia”. Nem létezik. Ez a kategória valójában ebben a társadalomban egy nem létező dolog megnevezése. Valami MÁS helyett. A Tudás, és a Felelősség HIÁNYÁNAk ez az eredménye. “Tragédia”! A felelősség, és a dolgok előrelátása hiányának az eredménye a tragédia, és nem elég magát a tragédiát kezelni.
Amikor megdöbbenten rákérdeztem Bélustól, hogy: “Dehát azok a munkások, akik ez ALATT a rettenetes rakomány ALATT álltak, ezek a munkások nem tudták, hogy veszélyben van az életük?
És megdöbbentett a válasz, hogy ezek az emberek egy cseppet sem tudták, hogy életveszélyben vannak!
Könyörgöm, épeszű embernek erre a cuccra csak rá kell néznie! Erről a tömegről ORDÍT, hogy micsoda.
Mégis: ugyanezzel a teóchnológiával szállították az ilyen fajta rakományokat egész Európában, és senki nem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja, hogy az utazás, átrakodás közben ezek a fém lemezek menyire kezdik el szétvágni a drót köteleket?
Szinte laikus ésszel egy ilyen esetben folyamatos anyagvizsgálatokat kellene elvégezni, teljesen természetesen, és magától értetődő módon? Hát nem??? Ki tudja, hogy valójában voltak-e ilyen vizsgálatok? A végeredmény szerint ilyesmi nem történt. Gondolom, Bélus nem hagyta volna ki az elbeszéléséből. Ő annál precízebb, és sokkal, de sokkal alaposabb Ember.
Az a baleset már Rijekánál elkezdődött…
De!
Rijekánál CSAK A RAKOMÁNY balesete kezdődött el…
Mi van a…
Mi van az EMBERREL, aki ott állt, miközben az irdatlan tömeg zuhant éppen a teste felé???
Az ő balesete NEM Rijekánál, hanem valahol… Valahol EGÉSZEN MÁSHOL kezdődött!
Miért…
Mi lehet az oka, hogy a rakomány a drótkötél elszakadása után elindult a másik irányban álló munkás felé, majd… Majd átbillent valamiért valami, és “hirtelen” már nem az ő testét indult felvágni a rakomány, hanem azét a szemköztiét, azét a másikét?
Szent meggyőződésem, hogyha annak az embernek a sorsát pontosan ugyanúgy, ahogyan a rakomány útját visszakövette volna egy hasonlóan alapos szakember, aki időt, és munkát nem sajnálva kikutatott volna minden egyes apró “hajszálrepedést” ennek az embernek az életében, a sorsában, ugyanúgy meglett volna az a pillanat… Meglett volna az OK. Meglett volna annak az embernek is a “Rijekája”.
A Rijeka, ahol annak az embernek a balesete is elkezdődött.
Amit ugyanúgy, ahogyan átrakodásról átrakodásra a rakomány kísérői nem észleltek, ugyanúgy nem észlelte senki sem… Talán még maga az az ember sem…
Mi lett a turista hajóval?
Harmincöt emberből heten NEM haltak meg. Ez HÚSZ százalék. A többiek “Rijekája” már megvolt valamikor, valahol… És az ő láthatatlan fonaluk ugyanott, ugyanabban a pillanatban kötődött össze mindörökre. De a többi hétnek, annak a húsz százaléknak NEM volt “Rijekája” korábban, vagy talán volt, de még a hajszálrepedések nem szakították át a halálos célszalagot…
Azon gondolkodtam…
Amikor 2016 augusztusában miss VékonyH “egyik napról a másikra” kirakott az életéből… Törött kézzel, testileg-lelkileg betegen, pénz nélkül, ismerősök, barátok nélkül, segítség nélkül egy ismeretlen városban…
Vajon hol volt, vajon hol lehetett az ÉN “Rijekám”? Nem, egy pillanatra el ne hidd, hogy ez “csak úgy, véletlenül” történt meg velem!
Két éve keresem, kutatom azt, amiről valójában még azt sem tudtam, hogy mi is igazából. Most derült ki, hogy mi a fészkes fene is az, amit két éve szüntelenül keresek, miközben nem tudom pontosan, hogy amit keresek, az.. Az a katasztrófa kiinduló-pontja. Az első pont, amikor elpattant a drótkötél első hajszálvékony szála…
És még ha nem is lesz meg az a leges-legelső pillanat, a legelső fémszál-szakadás… Vajon mi az a Magasabb erő, ami irányítja… Mik voltak azok a pillanatok, amikor el-elpattantak a szálacskák. Az életem drótkötelének hajszálvékony fémszálai…
És mik azok az elengedhetetlen óvintézkedések, amiket meg kellett volna hoznom, vagy meg kellene legalább most, itt utólag hoznom. Hogy az életem szála ne pattanhasson el úgy, mint az az irdatlan erősnek TŰNŐ rögzítő kötél.
Mert nekem még Feladatom, Küldetésem van. Dolgom van. Még nem mehetek el, még nincs semmi okom sem arra, hogy menjek. És nem, én nem akarok rettegésben élni. Meg akarom hozni azokat az elengedhetetlen biztonsági intézkedéseket!
De… Mi van VELED?
Teveled, aki vesztedre – vagy talán pont a veszted elkerülésére? – idevetődtél…
Hol van…
Tudod. Az elmúlt két évben csak írok, és írok, és írok… És olvastok néha többen, néha kevesebben. Egyre csak jönnek, és jönnek a visszajelzések, és egyre többen mindenféle kérés, és kérdés nélkül kiteregetitek az életetek legsúlyosabb pillanatait, problémáit… Sok, nagyon, de nagyon sok embernél látom, tudom, vagy néha csak érzem, hogy túl vannak az Ő “Rijekájukon”!
Te mikor akarod végre összekapni magadat? Mikor akarod végre rendbe tenni az életedet? Mikor akarod végre meghozni a TE SAJÁT biztonsági óvintézkedéseidet?
Te..
Figyelj csak…
Ugye TE NEM akarod megvárni a “katasztrófát”, ami felé éppen eszement sebességgel száguldasz???
Írj nekem nyugodtan.
Mindenre kíváncsi vagyok, ami csak az eszedbe jutott erről a körülbelül 2500 szónyi írásról.
De…
Csak akkor írj, ha meg akarsz menekülni.
Ha tudod, érzed, hogy valami nincs rendben, ha érzed, hogy túlmentél már a Rijekán…
Folytatni fogom.
Rijeka kiszakította nálam a gátat.
Jó éjszakát, és szép új boldog hetet kívánok Neked is!
Ez egy nagyon-nagyon fontos hétvége volt az életemben!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: