Burokrepesztés

Emlékszem arra a majd’ húsz évvel ezelőtti délutánra és estére. Amikor először hallottam ezt a szót. Csak következtetni tudtam arra, hogy miért van, és minek kell következnie ezután. Nemsokára megláthattam akkor az én gyermekemet.

Most azonban valami egészen más dolog történt. A dolog cseppet sem előre tervezetten történt, egyszerűen csak úgy megesett.

Most jöttem rá, hogy én mindeddig már jó két éve egy mesterséges burokban élek. Próbálkoztam azzal, hogy több emberhez eljuttassam a gondolataimat, de a hatókörömet nem sikerült szélesebbre tágítanom. És akkor történt valami.

Van abban valami sorsszerű, amikor az embert mindjárt az első kanyarban ledobja a ló. Még meg sem szokta a magasságot, de máris a porban fekszik.

Emlékszem, mikor 24 éves koromban hatalmas izgalommal vártam a pillanatot, hogy vége legyen a vendéglátós sulinak, és már másnap ültem is autóba, hogy az új életemet megkezdjem Pécsen. Másnap, egy szombati napon a torkomban dobogó szívvel ültem kora reggel az öreg Wartburgba, és kanyarodtam be a Pécsi Vásár kapuján… Aznap néhány órán belül iszonyatos felhőszakadás söpört végig a városon, és kis híján mindennel együtt lemosott a világ színéről. Mindenem, ami papírból volt, beleértve a kasszát is szarrá ázott, és végül úgy vonszoltam fel magam a negyedikre, hogy a ruhámból széles vízsugarat húztam magam után az egész lépcsőházban, és csak egy dupla stampedli házi pálinka, és egy gyors forróvizes fürdő mentett meg a kihalástól. Egy napig teregettük a pénzeket a szobában szanaszét.

Két és fél évvel később, azt hiszem, 1994 karácsonyán az Aranyvasárnapot megelőző szombati napon ugyanígy ment tönkre szinte mindenem… Pedig akkor már “nagyban” játszottam. Illatszereket, márkás parfümöket, és háztartási gépeket árultam. Azt hittem, hogy ott akkor vége mindennek. Aztán másnap reggelre szikrázó napsütés lett, és a Vásártér legfőbb helyére, közvetlenül a főbejárattal szemközti sarki helyre nem érkezett meg a bérlője. Kis egyeztetés után megengedték, hogy oda pakoljunk ki. Két alkalmazottal, és Miss Lion-nal, az első feleségemmel azon a vasárnapon megcsináltuk életem legnagyobb napi bevételét. A vasalókat, hajszárítókat, kéváfőzőket, drága parfümöket doboz nélkül árultuk, mert minden szétfoszlott. Ez a nap volt az egyetlen, amikor egyetlen nap alatt több, mint 200 ezer Forintos bevételem volt. Negyed óránként szedtem ki a pénzt a kasszából, mert nem fért el benne. Azt hiszem, akkor még csak ezres volt a legnagyobb címlet. A vásár végére szinte mindenünk elfogyott, amiről azt hittük előző nap, hogy eladhatatlan! És egyetlen egy vásárlónk sem jött vissza reklamálni, pedig pecsétes garanciát vállaltam mindenre!

Ugyanez történt akkor is, amikor 1999-ben úgy döntöttem, hogy díszüveges borokat fogok árulni a Pécsi Vásárban. Az első vasárnapi nagyvásárban a teljes bevételünk összesen 2500 Forint volt. Azt hittem, hogy vége van a világnak, szinte minden létező pénzünk áruban volt, és már vártuk, hogy mikor érkezik a trónörökös. A babaszoba, és minden babacucc árának javarészét fektettem az új üzletbe! Miután túl voltunk a vasárnapi ebéden, ami inkább hasonlított halotti torra, mint vasárnapi ebédre, egy rövid délutáni tépelődés után elindultam. Bele a Nagyvilágba. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, mit csináljak, de nem bírtam tétlenül várni a katasztrófát. Így vetődtem a Harkányi Piacra, ahol már aznap délután csináltam 17.000 Forintos bevételt, de ami ennél is fontosabb volt, hogy felcsillant egy icike-picike halovány remény, hogy nem fogunk belehalni. Nem sokkal ezután, az augusztus 20-i hosszú hétvégén a négy nap alatt a tiszta haszonból egy összegben fizettem ki az unokaöcsémnek 120.000 Forintot az egyedi felszereltségű sportosított Trabantjáért. Majd a rákövetkező két évben brutális bevételeket csináltunk egy mindössze hat négyzetméteres faházikóban.

Ha van ember, aki megtapasztalta a “Minden kezdet nehéz” közmondás igazságát, az én vagyok. Nyilván nem vagyok egyedül ezzel.

Az írói tevékenységem elérkezett egy pontra, amikor egy szélesebb közönség elé kell hogy kikerüljek, és közzétegyem néhány írásomat. Nem gondoltam végig azt, hogy ez egy robbanás-szerű lépés lesz.

Ezen a héten szerdán egy rövidebb írást tettem fel a személyes facebook oldalamra, és az első pozitív visszajelzések után eszembe jutott, hogy az Írónő, akiről egyszer úgy karácsony körül már írtam – azóta jó ideje eltűnt a környékemről, de egyik nap ismét megjelent – szóval az Írónő említett egy nagy facebook csoportot, ahol élesben lehet tesztelni az írások hatását. Eddig az írásaimat javarészt csak olyanok olvasták, akik viszonylag jól ismernek! Úgy gondoltam, hogy ez éppen a megfelelő pillanat. Jelentkeztem ebbe a csoportba, pár percen belül felvettek, és úgy, ahogy volt, minden gondolkodás, mérlegelés nélkül egyből feltettem azt a kis rövid írásomat, amely így szólt:

“Üdvözlök mindenkit! Éppen most érkeztem a csoportba. 🙂
Bemutatkozás helyett…

Mai vacsora:
Friss, ropogós sült hal ecetes-hagymás krumplisalátával, frissen sült krumplis cipócskával.

Azon gondolkodtam…

Sütök-főzök. Jobban, mint a legtöbb nő. Ez kétségtelen. Mosok, takarítok, bevásárolok. Zsonglőr módjára gazdálkodok. Szinte nincs olyan dolog, amit ne hasznosítanék. Egy hónap alatt a szemetes vödröm félig sem telik meg.

Hamarosan gyökeres változás lesz az életemben, ami különösen felforgató lesz… És az anyagi helyzetem is gyorsan helyrejön. Mint ahogyan a testi-lelki állapotom is…

Azon gondolkodtam…

Milyen sors vár arra a Nőre, aki nemsokára mellém szegődik???

Nem. Ez itt nem a reklám helye. Ezek tények, és a kérdést nagyon is komolyan gondoltam.”

Feltettem néhány fotót a kelesztőben lévő cipóról, a salátáról, meg az előző este kifogott halakról. Aztán mentem a dolgomra. De a telefonom éktelen csilingelésbe kezdett. Amikor ránéztem, 7 perccel a közzététel után már több, mint 60 reakció (lájk, szívecske, 😮 😀 ) volt. És szinte 5 másodpercenként újabb és újabb hozzászólások. Egészen egyszerűen lehetetlenné vált az események követése. A folyamat önjáróvá vált, és én próbáltam megérteni a történteket. Akkor jöttem rá, hogy ebben a csoportban több, mint 430 ezer tag van! És ezek a tagok egy jó része minden nap felmegy erre az oldalra, és válogatás nélkül mindenhez, amihez tud, hozzászól – a maga módján. És ez a “maga módján” ez…

Percek alatt annyi kritika, gyomorba vágás, támadás, ellenséges megjegyzés, cinizmus ért, mint az elmúlt két évben összesen. Egy ideig valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam védekezni. És ez rettenetes érzés volt. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nem is kell védekeznem! Észrevettem, hogy a negatív hozzászólások között vannak barátságosak is, és ugyanúgy, ahogyan a negatív megnyilvánulások gyűlni kezdtek, úgy szaporodtak a lájkok, és a szívecskék is. Márpedig akkor itt ebben a háborúban az ember egyetlen módon tud életben maradni: úgy, hogyha a figyelmét nem a hangos, és eszetlen támadásokra, hanem a csendesen visszafogott szimpatizálókra fordítja.

Az elmúlt néhány napon a reakciók, és a hozzászólások száma meghaladta a 600-at és a 700-at! Ilyen írásom még soha az életben nem volt, amelyiket ennyien olvasták volna!

Azon gondolkodtam, hogy ha akartam, ha nem ezen úgy estem át, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mi fog történni, és mire észbe kaptam… Pont mint amikor a huszas éveim második felében valami hülyeség miatt beutaltak az életem első urológiai kivizsgálására. A sztori egy cseppet sem volt vicces, mert én bizony úgy 27 éves fejjel egyáltalán nem tudtam, hogy ez mivel fog járni, és még amikor a doki a gumikesztyűt húzta fel, akkor sem gyanakodtam!

Azt hiszem, ha ezeket előre tudtam volna, hogy mi lesz a vége, biztosan halálra idegeskedtem volna magam. Szóval valamit azért mégiscsak nyertem vele.

Ezt követően feltettem egy másik írásomat is, amit egy hibás indokkal töröltek is az oldalról. Egyszerűen csak az történt, hogy az élet kezd észbe kapni, hogy én itt valamit most TÉNYLEG komolyan, és elszántan elkezdtem csinálni!

A burok, amiben jó két éve éltem, megrepedt. Itt az ideje annak, hogy egy Új Ember, egy erősebb, egy türelmesebb, egy kitartóbb Ember világra jöjjön. Aki nem ijed meg, ha rátámad a tömeg, aki kiáll az igazáért, ha igazságtalanság éri, és aki nem enged az elveiből. Írni fogok tovább, az emberek örömére, és kitartok emellett. Esztétikát, érzelmeket viszek a világba, és mosolyt csalok az arcokra, reményt adok azoknak, akik felé senki nem nyújt egyetlen szalmaszálat sem… Mert tudom, milyen az, amikor magára marad az ember, amikor leírta már mindenki, amikor nincs is látható esély semmiféle javulásra.

Győzni fogok, vagy belehalni az erőfeszítésbe.

Ahogyan a Szcientológus Kódex írja:

Józanabb és épelméjűbb hellyé teszem ezt a világot.