Eredetileg teljesen más címet akartam adni ennek a résznek, mert volt egy olyan történet, amit végül majd ebbe fogok beleszőni. Úgy, ahogyan ezt máskor is szoktam. Érdekes egyébként, hogy van, akit zavar az, hogy egy-egy írásomban egyszerre több párhuzamos eseményt is vezetgetek egyszerre, egyidőben, mások pedig éppen ezt szeretik benne. Én igazából ezt élvezem jobban, mert kellő játékteret ad a fantáziámnak. Úgyhogy maradok ennél.
Az eredeti mese az… Egy szomorú, mégis olyan mélyen emberi történet volt. A címe mindössze ennyi lett volna: “A szomszéd”. Igyekszem majd úgy összerakosgatni a mozaikokat, hogy ne zűrzavaros, hanem inkább érdekes legyen. Tudod, mostanában egyre csak kísérletezek, és próbálgatok. Majd azután figyelem a hatást, lesem az eredményeket.
Rengeteg mindenféle dolog történt az elmúlt két, vagy ki tudja pontosan hány hétben…
Akárhogyan is törtem a fejem, valahol a nagyon, de nagyon messzi múltból kell kezdenem a mai mesét.
Az őskorban, talán annak is a legelején – valószínűleg akkoriban ragadt meg az emberi elmében a szokás – az első elődeink kénytelenek voltak szembenézni a rideg valósággal, hogyha életben szeretnének maradni lent a földön, akkor jobban teszik, ha hordákba csoportosulnak. Eléggé logikusnak tűnik, hogy azok, akik a csoporttól leszakadva “külön utakra tévedtek”, nagy valószínűséggel igen hamar megjárták. Így aztán íratlan szabállyá válhatott, hogy: ” a csordától leszakadni, és egyedül császkálni a dzsungelben életveszélyes, és szigorúan tilos!”. Ez egy olyannyira életképes szabálynak bizonyulhatott, hogy mind a mai napig nap mint nap beleütközhetünk, ha mindezek ellenére úgy döntünk, hogy mégiscsak a magunk útját szeretnénk járni…
Május elején, amikor kezdtem kissé kilábalni a betegségből, és éppen majális volt a faluban, arra gondoltam, hogy jót tenne nekem, ha emberek közé mennék már. Nagyjából tudtam, hogy milyen programok vannak, és nem is nagyon akartam résztvenni a főzőversenyben, úgyhogy inkább kora délután mentem ki, amikorra úgy gondoltam, hogy befejeződött a rendezvénynek az a része. Ahogy leértem a faluba, a nép jó része már némiképpen “jól” érezte magát. Látva a megjelenésemet, valamiért azt éreztem, hogy nem örülnek nekem. Persze megkínáltak étellel, itallal, volt még maradék, de valami láthatatlan falat éreztem magam körül, amit nem én tettem oda. A hátam mögül pedig nem is igazán halkan hallottam, hogy gúnyolódva beszélnek rólam, körülbelül azon a szinten, ahogyan általános iskola alsóban az osztálytársaim gyerekesen gúnyolódtak a nevemmel. Nem különösebben zavart, de akkor megéreztem azt, hogy az őskori szabályokat megszegtem, ezért a nép elkülönül tőlem. Eszembe jutott, hogy annak idején Cili néninek vajon mekkora falakkal kellett megküzdenie akkor, amikor Amerikából hazatérve, világi dáma módjára hatalmas, és feltűnő kalapjában járt-kelt a vidéken? Eddig ezt az elkülönülést nem tapasztaltam, de mostanra utolért a végzetem itt is. A “városi embernek” már “falusi” lettem, míg a falubelieknek “városi ficsúrrá” váltam. Tehát ismét a kiközösítéssel kell szembenéznem. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, és megéreztem, hogy jobban teszem, ha a lehető legkevesebb feltűnéssel, gyorsan hazajövök.
Folytattam hát a Nagy Rendrakási Projektet. Miért?
2013-ban, nagyjából az ötödik nekifutásra, de eldöntöttem, hogy teljes, és totális rendet akarok a szobámban. Akkoriban egy kétszobás panellakás egyik szobájában laktam albérletben, az életem csak egyik helyről a másikra való folyamatos vándorlásból állt, minden alkalommal igyekeztem a cipelni való holmik mennyiségét csökkenteni. Borzalmas napok következtek, mialatt hét hatalmas szemetes zsáknyi szemetet hordtam le a kukába, majd az egész szobát teljesen kitakarítottam. Maga a folyamat akkor is több furcsa, és szokatlan testi problémát okozott, de végülis egészben maradtam. És ez volt a fontos a számomra. Valamiképpen megéreztem, hogy ennek akkorra már meg kell történnie. Nem tudom azóta sem megmagyarázni, hogy mi lehetett ez az érzés. Azután csak vártam.
Az életem egyetlen aprócska részlete sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna, kevés, és nagyon alulértékelt munkám volt, a jövőmet sötét fellegek borították, és minden napomat beárnyékolta a folyamatos kiszolgáltatottság – mind anyagilag, mind érzelmileg. Miss Cukormáztól akkor már körülbelül harmincszor próbáltam megszabadulni – mindannyiszor sikertelenül. Talán egyszer majd leírom a történetet, hogyan is eshet bele egy ember egy olyan hálóba, amiből sok esetben csak az élete árán tud megszabadulni… Egyre inkább azt éreztem, hogy ez a sors vár engem is. Nem volt élő ember ezen a világon, akivel megoszthattam volna a gondolataimat, akitől segítséget kérhessek, vagy csak valaki, akinek számít a létezésem. Nem, miss Cukormáz NEM az az ember volt, akinek bármennyire is számított volna az, hogy mi a jó nekem…
A nyár a végéhez közeledett, elérkezett az utolsó hónap, negyven fok feletti hőségekkel, és valahogyan elkeveredtem egy ingyenes programra… Úgy tűnt, hogy a pénzem néhány napon belül teljesen el fog fogyni, a nyári uborkaszezonban munkát nemigen fogok kapni szeptemberig, és az albérletet sem lesz miből kifizetnem. És akkor jött… Az Ajánlat. Nehéz, kemény, igazi elhivatottságot igénylő munka. Nagyon, de nagyon magas kvalifikációs elvárásokkal. Olyan egészségi állapotot, olyan etikai szintet, olyan intelligenciaszintet, olyan gyors felfogást, olyan tiszta testi – és szellemi állapotot vártak el, ami miatt ezer emberből talán egy olyan lehet, aki alkalmas rá. Én az voltam. És tudtam, hogy az vagyok…
Tudtam, hogy benne vagyok az emberiség felső egy százalékának legfelső hajszálvékony tartományában… Ez egyszerre áldás, és átok is egy emberi lény a számára. Féltem tőle. El akartam menekülni, de nem tudtam. Utolért a sorsom. Néhány órányi beszélgetés után, amikor is keresztül-kasul végiggondoltam, hogy mi az, ami itthon rám vár, végül igent mondtam. Megígérték, hogy segítenek elháratani MINDEN akadályt. Ez a történet lesz majd a könyvem csúcs-története, amiben őszintén, és részletesen meg fogom írni azt, hogyan jutottam ki mindössze tíz nap alatt Floridába, a zsebemben 3000 (nem elírás, háromezer!!!) Forinttal, és ÖT Dollárral. Majdnem nulla angol nyelvtudással, egy teljesen, és totálisan idegen civilizációba egyetlen ócska bőrönddel, amit egy kuka mellől vittem haza… Nem hiszem, hogy rajtam kívül sokan léptek már az Amerikai Egyesült Államok területére ennyire kisemmizve a huszonegyedik században…
Azért írtam mindezt most le, hogy megértsd, miért éreztem ezt a dolgot ennyire fontosnak. Hogy miért helyeztem ezúttal minden más elé, hogy meglegyen a rend.
Hetek óta, lassan két hónapja az a szent cél lebegett a szemeim előtt, hogy kitakarítok az életemből, és a lakóhelyemről mindent, ami nem ide való, mert… Mert eljött az ideje egy újabb Csodának! Igen. Tudatosan, és teljes mértékben kiéhezetten úgy döntöttem, hogy megint megcsinálom, most már teljesen szándékosan, és tudatosan azt a Csodát, ami kiemel. Ami felemel. Ami megment. Nem látok most sem más utat, más megoldást. Viszont ismerem a módszert, úgyhogy hihetetlenül, és fanatikusan bízom abban, hogyha most újból elérem a teljes, és totális Rendet, akkor a Csoda ismét idetalál hozzám… Kell ő nekem, mint egy falat kenyér.
A ház belső rendberakásával már javarészt végeztem is, és az udvar volt soron. Ez a terület több, mint másfél hónapos elmaradásban volt! Még a születésnapom előtt terveztem a fű lekaszálását, azután jött a betegség, majd az időjárás szólt közbe.
Tavaly néhány alkalommal az önkormányzattól kértem kölcsön benzines kaszát, erre készültem most is. Semmi más megoldás nyilvánvalóan nem lett volna életképes. A növényzet az udvarban már derékig ért, sőt helyenként a fejem magasságáig! Vettem üzemanyagot, majd elmentem, hogy elkérjem a gépet. És akkor újból éreztem azt a furcsa valamit… Nehezemre esett, hogy mindezt figyelmen kívül hagyjam, de megtettem. A megjegyzést a hajamra, azt is eleresztettem a fülem mellett. Amikor damilt kértem hozzá, a beszólás, hogy “annyira csóró vagy, hogy még erre se telik?” a lelkembe mart. De nem szóltam, pedig nem a pénz hiánya volt a gondom, hanem az, hogy fogalmam sem volt, milyen damilt kell hozzá venni, és hol. Csak egyet tudtam: Semmit sem szabad magamra vennem, a saját érdekemben, és… A jövőm, a sikereim miatt. De éreztem, hogy a különbözőségem egy újabb szintre emelkedett, és ez a szint már nem biztos, hogy megváltoztatható… Egyáltalán: meg akarnám én azt változtatni? Visz az bármennyire is az én céljaim irányába?
Nekiálltam a kaszálásnak, és először nem is tudatosult, hogy baj van. Már kétszer szétesett a forgó fej, és én még nem jöttem rá, hogy a gép nem jó. Egy olyan gépet kaptam, amivel baj volt – de nem mondták meg nekem. Aztán harmadszorra is szétesett, és akkor nem találtam meg a szétesett fej egy műanyag darabját. Körülbelül másfél órányi keresés után iszonyatos LELKI fáradtság tört rám. Másnap reggel is megmaradt. Alig tudtam, összeszedni magamat, azután megint kimentem keresni az eltűnt darabot. Szintén vagy másfél órányi keresgélés után, úgy, hogy közben egy eléggé nagy területet vizsgáltam át centiről centire vasvillával a kezemben, végül úgy döntöttem, hogy nem keresek tovább… És abban a pillanatban lenéztem, és… Ott volt a műanyag gyűrű. Lehajoltam, felemeltem, és… El volt törve!
Akkor jött a következő mélypont, és egy pillanatig úgy éreztem, hogy feladom. Visszaviszem a gépet, és úgy marad az udvar, vagy… Nem. Nem maradhat így! Nekem ahhoz, hogy alkotni tudjak, hogy tényleg zavartalanul azt tudjam csinálni, amit szeretnék, amiről eldöntöttem, hogy meg fogom csinálni, ahhoz itt, ebben az udvarban rendnek KELL lennie!
Döntöttem.
Bementem Sásdra, és gondolkodás nélkül megvettem az alkatrészt a géphez. Különösképpen az történt, hogy amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, már nem éreztem fájdalmat, pedig egy párszáz Forint értékű műanyagért körülbelül tízszer annyit kértek el, mint amennyit valójában érhet… Nem érdekelt, és úgy éreztem, ha emiatt nem lenne pénzem ennivalóra, én akkor is megcsinálnám. Szerencsére nem ez volt a helyzet, mert meglehetősen rejtélyes körülmények között, de a múltkori eset után újabb pénz érkezett a számlámra a szüleimtől – mindez annak ellenére, hogy sem nem kértem, se nem kommunikáltam velük. A kérdés persze újra meg újra felmerül bennem, de az a baj ezzel kapcsolatban, hogy az eddigi életem során szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy valamiért köztünk a békés egymás mellett élés nem megoldható. És hiába veszekedtek velem már évszázadokon, évezredeken keresztül más, és más anyák, feleségek, hordavezérek, sámánok, és istenségek… Én valamiért nem tudtam megmaradni a “helyemen”, amit kijelöltek a számomra. 😀 Teljesen rád bízom azt, hogy mennyire veszed komolyan a leírtakat…
Azután következett az újabb nehézség, mivel egy teljesen elkopott régi alkatrészt kellett egy teljesen új, hibátlan alkatrésszel összeillesztenem, ami miatt a kasza újra csak alig használhatóvá vált… Szinte öt-tíz percenként kellett leállítanom a motort, levenni a vállamról, megfordítani, kézzel állítani a fejen, majd újból vissza az egészet, beindítani, kaszálni megint a borzalmasan megnőtt növényzetet… Úgy tűnt, hogy sosem lesz vége annak a napnak. De vége lett. Teljesen kimerültem, és minden pórusomba beették magukat a porrá zúzott csalán, és egyéb növényi darabkák…
Ilyen dolgokra, és megpróbáltatásokra neked is fel kell készünöd, ha majd egyszer csak úgy döntesz, hogy megcsinálod.. Utánam. Majd amikor meglátod, hogy megérte. Addig ne is foglalkozz ilyesmikkel, de az emlékezeted egy picike csücskében-ráncában őrizd meg a történetet. Most ennek vége lett, és egy ideig nem is lesz gond vele. És ez az, ami igazán számít!
Belekezdek most a szomszédomról szóló részbe. Ez valamiféle kapszula lesz itt, egy történet a történetben. Amikor ez az egész megtörtént, írtam belőle egy facebook-bejegyzést, ez csak a történet első fele, most azt minden változtatás nélkül idemásolom.
“Égi jel…?
Tegnap éppen a fűnyírás szünetében az ebédemet készítettem, amikor kopogást hallottam. A szomszédom volt az. Csak beköszönt, és szólt, hogy enni adott a Tutyának. Furcsán néztem rá, mert ilyesmi azért nem volt szokás azelőtt… Aztán beszélni kezdett, miközben az eb lelkesen lakmározott.
Kérdezte, hogy volt-e a Tutyában kullancs. Mondtam neki, hogy legutóbb is, mikor elcsavargott, vagy 10-15-öt szedtem ki belőle. Időnként ki szoktam fésülni a bundáját, ráadásul éppen vedlik is, ami meglehetősen bájos-ronda külsőt kölcsönöz neki. Amúgy gyakran át szoktam vizsgálni. Erre a szomszéd beszélni kezdett…
Az ő kutyusuk is kullancsos lett. Nagyon levert volt, pár napja enni sem akart. Végül az állatorvoshoz kellett vinni, aki már nem tudta megmenteni… Úgyhogy meghalt szegény.
11 éves volt, még élhetett volna pár évet, kis testű tacsi volt. Valahol azt olvastam, hogy a kis testű kutyusok tovább élnek… Tehát a Tutya fogyasztotta el a szomszéd barátosnéja utolsó vacsoráját.
Azután eszembe jutott, hogy tavaly nagyjából ilyen időtájt, amikor a gyerek-tutya módszeresen fedezte fel az udvar minden szegletét, rengeteg kullancsot szedtem ki belőle. Pedig használtam ilyen csoda-cseppeket is, de túl sok hasznát nem láttam. Azért valamennyire mégis használt.
Egy alkalommal az én Tutyám is ugyanezeket a tüneteket produkálta. Nagyon megijedtem, amikor megláttam, hogy egész nap nem nyúlt a kajához! Úgyhogy azt éreztem, hogy valamit tennem kell…
Estefelé odahúztam magamhoz, és simogatni kezdtem. Olyan bágyadt volt… Úgyhogy odabújtam hozzá, és beszélni kezdtem neki. Elmondtam, hogy mennyire szeretem. Hogy már évek óta készültem az érkezésére, de nem tudtam, pontosan mikorra is várhatom. És nagyon örülök, hogy végre itt van velem. Azt is elárultam neki, hogy jelenleg ő az én életem egyetlen társa. Rajta kívül nincs senkim sem. Ezért nagyon nagy szükségem van rá. És hogy azt terveztem, hogy még sok-sok évet fogunk eltölteni egymással. Úgyhogy arra kértem, hogy szedje össze magát. Igaz, megértem, hogy rossz most neki. De rajta kívül nincs kivel megosztanom az életemet…
Másnapra az étel elfogyott a tálból…
Tegnap úgy döntöttem, hogy ma sürgősen bemegyek Sásdra, és veszek megint abból a kullacsriasztós izéból….”
Így lett kezelve egy olyan potenciális veszélyhelyzet is, ami egyébként tudat alatt folyamatosan nyugtalanított. De csak akkor vettem észre, hogy mennyire zaklatott vagyok miatta, amikor már elmúlt. Furcsa egy dolog ez – az ember olyannyira hozzá tud szokni egy nyomasztó érzéshez, hogy már csak akkor veszi észre a jelenlétét, amikor az eltűnik. Jobban kellene tudni észlelni az ilyesmit…
Jöjjön most egy rész a széplányról, az elsőről.
Az Első Széplány kísértetiesen hasonlít Rapunselre, a két évvel ezelőtti Onlányra, akire kezdő Varázsnokságom idején virtuálisan szemet vetettem, és aki az utolsó pillanatban mondta le a személyes találkozást, az ötvenedik születésnapom előtti napon, ha jól emlékszem. Rapunsel volt az a lány, akire a mai napig emlékeztet a bicikli, amit postán küldött el nekem ajándékba. Az Első Széplány megjelenésben kiköpött mása, csak egy körülbelül tíz évvel fiatalabb kiadásban. A hajzuhatag mindkettejük esetében védjegy és márkajegy is egyben. Furcsa, de utoljára ilyen hajzatot Floridában láttam élő egyenes adásban, amikor is megjelent a színen a cseh lány – úgy emlékszem, Klara volt a neve (miicsoda névmemória, elképesztőőő) – , aki rövid ottani pályafutása során többször is légszomjat okozott egy regimentnyi férfiembernek. Én nem tudom, miért, de egy ilyen nő a puszta megjelenésével autómatizmussá degradálja a hímek akaraterejét… Na mondjuk a cseh lány éppenséggel 19 éves volt, és aranylóan csillogó színben pompázott a sörénye, tengerkék szemei pedig bájos-kislányos, pirospozsgás-szeplős arcocska fölé voltak ágyazva… Brr… Lúdbőrrr…
Némiképpen megmagyarázhatatlan dolgok történtek az utóbbi hetekben, és ezek egyike az Első Széplány felbukkanása volt szinte a semmiből. Nem kerestem, nem számítottam a megjelenésére, és nem vártam, hogy jönni fog – egyszer csak itt termett a virtuális teremben, és egy huncut-évődő játszadozás vette kezdetét. Nem vettem én akkor komolyan, de azután valami furcsa gondolat elindult bennem. Vajon hogy kereült ide a Széplány? Ki ő? Mi a szerepe az életemben itt, és most, amikor szinte mindent megteszek azért, hogy elvegyem a kedvét a világ teljes nőállományának attól, hogy rám nézzen???
Valamit azért ebben az esetben szükségesnek tartok pontosítani. Ugyanis amikor azt írom, hogy Széplány, az ebben az esetben (és majd a másikban is… 😀 ) pontosan azt jelenti, amit jelent. A Széplányok annyira széplányok, hogy száz britttudósból százegy azt mondaná erre, hogy: “Meneküjjé öcsém onnan, de nagyongyorsan, és ne nézegessed aztat a nénit, mer megvakúsz!” Tényleg. Na. 😀 😀
De van nekem egy jó régi fóbiám, és arra gyanakodtam, hogy a gondatlan viselés pont ezt akarja rajtam most feljebb csavarni, egészen addig a pontig, amíg már nem lesz rám hatással. Vagy ilyesmi.
Már egy ideje megfigyeltem magamon, hogy rettentő mértékben zavar egy bizonyos nőtipus, mégpedig jelen korunk önálló-önellátó nőtípusa, aki férfiakat megszégyenítő magabiztossággal menedzseli az életét, egyik fél kezével fergeteges karriert kormányoz, míg a másikkal lazán koordinálja a felnövekvő generáció legéletrevalóbb tagjait. Rendkívül minőségi génállománnal rendelkezik, és úgy általában megfigyelhető, hogy például a mobiltelefonja önmagában jóval nagyobb értéket képvisel, mint nekem itt a teljes Varázsnok-vagyonom, plusz az összes filléres emlékem egyben.
Arra gondoltam hát, mikor elértünk ezzel a játékkal egy bizonyos pontig, ahol már abszolúte fényévekkel kirepültem az összes létező komfortzónámból, hogy kiderítem, miféle otromba játék folyik itt velem. Egész egyszerűen csak meg akartam tudni, hogy ki ez a Nő. Kezdetben borzalmas béna módon próbálkoztam az ismerkedéssel, azután rájöttem, hogy ha ezt így folytatom tovább, azzal csakis annyit fogok tudni elérni, hogy tökéletesen bebizonyítom, hogy abszolút idióta lúzer vagyok. Miután egy relaxációs pecázás közben erre rádöbbentem, írtam egy művészien megfogalmazott nyílt, egyenes, és őszinte levelet neki, melyben megfogalmaztam, hogy úgy igazából nagyon kíváncsi lettem arra, hogy ki is ő valójában… A válasza némiképpen nem is lepett meg, mivelhogy erre nagy valószínűséggel az emberek nagy része azt fogja válaszolni, hogy bizony azt maguk sem tudják…
Hogy ezen a talányon felülkerekedjek, eszembe jutott, hogy valamikor régebben megemlítette valahol az Első Széplány is azt, hogy ő maga is írogat, így hát előtúrtam a múlt bugyraiból a megfelelő weboldal címet, és egy fél éjjel, és egy fél délelőtt alatt az elsőtől az utolsóig minden betűt végigolvastam, minden fotót, és videót megnéztem. Így már lett bennem egy aránylag objektív kép róla, csakhogy ez az objektív kép nem passzolt a többi részlethez. Arra gondoltam, hogy kiderítem, hogy akkor most ez a lány, meg a másik, meg a harmadik, meg a valahányadik megjelenés, személyiség, arculat, lelkület hogyan, és hol fedi le egymást.
Folytattuk a társalgást, és egy ponton eszembe jutott, hogy ennél több érzékszerv által is meg kellene tapasztalnom a lényét. Bepróbálkoztam egy telefonszám-kéréssel, és hamarosan meg is lett a szám, hozzá pedig a megfelelő időpont is. Aznap este jó másfél órát beszélgettem vele, de a káosz a fejemben nem enyhült, hanem még erősebb lett. Igyekeztem lelki szemeim elől folyamatosan elhessegetni az arcképét, és csak a puszta lényére, és a valamelyest megismert érzelmi- és gondolatvilágára koncentrálni. Szerintem egészen jól sikerült is. De az írások, a beszélgetés, és a többi egyéb információ nem állt hiánytalanul egy közös egységbe. Sőt! Arra gondoltam, talán egy személyes találkozás majd megoldja a rejtélyt, és egyébként is ideje lenne már hús-vér nőkkel igazi, három dimenziós érzékelést befogadni. Plusz a személyes kisugárzás. Egyszerűen kiváncsi lettem, hogyan bírnék egy ilyen helyzettel megbírkózni. Legfeljebb elbénázom, na, akkor mi van??? Az önmegismerés rögös útja buktatókkal, és elpazarolt esélyekkel van kikövezve.
Az eseményekről nemigen meséltem senkinek, mert volt egy olyan érzésem, hogyha kiszivárognának a kulisszatitkok, a felhergelt tömegek a négy sarkánál fogva felemelik az egész internetet, és rám borítják… Csak mert annyira olyan, de olyan volt a szituáció. 😀 Mindenesetre a Gazdaboltos Menyecske, mikor nála voltam Tutya-bolha-kullancs-cseppért, elkerekedett szemekkel, igen huncut mosollyal az arcán elmesélte, hogy szerinte mi lenne, ha egy ilyen nővel megjelennék itt Sásdon.. 😀 Mondjuk valószínűleg leállna a forgalom, és a kombájnok, meg a traktorok önálló életre kelve beszántanák az aszfaltot a falu (elnézést: város 😀 ) központjában… 😀 Pedig hozzáteszem, hogy a Gazdaboltos Menyecske éppenséggel két olyan iker leányzóval ajándékozta meg ezt a régiót, akik miatt párszáz évvel ezelőtt még nemzetek mentek volna egymásnak! Tehát az ő szemei azért jobban szokva vannak a széplányok látványához, mint az enyémek. 😀
Na de haladjunk.
Végülis egy újabb telefonos beszélgetés során felmerült a személyes találkozás lehetősége, amire az Első Nagyonszép Lány elviekben igent mondott. Közelgett a hétvége, amikor is készültem felmenni a Könyvírás konferenciára. Aznap este még egy rövidebb, de annál izgalmasabb programra is hivatalos voltam, majd az éjszakára Nomád Pityu hajlékába volt megbeszélve az elszállásolás. Viszont három nappal az utazás előtt megszűnt minden kommunikáció a lánnyal. Sem az üzeneteimre, sem az sms-emre nem válaszolt. És ez akkor mindjárt fel is oldotta bennem a kétséget azzal kapcsolatosan, hogy mi is folyhat itt valójában.
A részletek már a számomra nem fontosak, ugyanis eldöntöttem, hogy a továbiakban soha semmilyen körülmények között nem fordítok figyelmet olyanokra, akik szó nélkül megszegik azt, amit megbeszéltünk, az pedig, hogy minden üzenetemet figyelmen kívül hagyta, már csak a hab a tortán. Egész egyszerűen nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy olyan emberekre pazaroljak időt, és energiát, akik azt nem vissszaadják, hanem elnyelik. Egyszer és mindenkorra eljött az ideje annak, hogy a továbbiakban eszerint a betonszilárd alapelv szerint éljem az életemet. És ezzel egyben önmagamat is arra kötelezem, hogy amit másoktól elvárok, azt maximálisan teljesítsem én is. Eldöntöttem, hogy innentől fogva – nem számít tovább már, hogy korábban mi volt, miért, és hogyan – kőkemény önfegyelemre szoktatom magamat. Elég volt a baszakodásból, új életnek kell lennie mostantól.
Amikor ezek a dolgok így összeálltak, már nem érdekelt tovább az Első Széplány – sem mint Nő, sem mint lehetséges “barát”. És nagyon jó érzés volt végre úgy a tükörbe néznem, hogy nem kellett közben éreznem azt, hogy olyan embereknek adom át az irányítást, akik abszolút nem alkalmasak rá.
A konferenciára, és az utazásra készülődve pénteken este iszonyatos fejfájás jött rám, ami miatt már-már lehetetlen volt bármit is elvégeznem. Ez azért nagyon különös, mert nekem a fejfájás nagyon ritkán jelenik meg. Na aznap este sikerült szinte minden eddigi elmaradt fejfájást egyetlen estébe besűríteni… Végül a sokszor emlegetett egy mokkáskanálnyi konyhasó, és majdnem egy liter víz egy húzásra megivása oldotta meg a helyzetet…
Eljött a szombat, felkészülten, de kialvatlanul indultam a konferenciára. Mégsem zavart különösebben. Tudtam, hogy jó lesz. És még nem is tudtam, hogy mennyire nagyon jó lesz…
Mivel a rendezvény nem a szokásos időpontban, hanem egy órával korábban, kilenckor kezdődött (nem a szokásos csapat szervezte, hanem egy másik, teljesen új brigád), a vonaton eszembe jutott, hogy Miss Violet nemrég azt írta, hogy ő is eljön a konferenciára, és hogy ülhetnénk is akár megint egymás mellé. 🙂 Persze hogy ülhetnénk! Gyorsan felhívtam, és megkértem, hogy foglaljon időben olyan helyet, ami konnektor mellett van, hogy a laptopomat tudjam használni jegyzetelésre. Nemsokára jött is a válasz-sms tőle, hogy a szokásos helyen két széket lefoglalt. Olyan igazán jó érzés futott át rajtam, hogy mennyire jó, hogy végre vannak a környezetemben olyan emberek, akikkel az ilyen apró, de fontos dolgokat össze tudom szervezni. Fog ez menni, érzem már nagyon! 🙂
A konferencia több szempontból is igazi kellemesen lebegős, élményekben, és érzésekben lubickolós egész napos örömködés volt. Rengeteg szép, és fiatal lánnyal a környezetemben, jó előadókkal, lelkes hangulattal… Sok-sok hasznos anyaggal, könyvekkel, szórólapokkal, névjegykártyákkal… Még arra is volt lehetőség, hogy egy többezer Forintos könyvért cserébe interjút kellett adni. A konferenciával kapcsolatos élményekről kellett beszélni egy kamera előtt. Amikor ezt megtudtam, rögtön éreztem, hogy ez nemcsak egy potya könyvet jelent a számomra, hanem egy ingyenes megjelenési lehetőséget, és egy nulla Forintos PR megjelenést a rendezvény honlapján. 😀 Óriási… Még egy hellyel több, ahol a Vázsnoki Varázsnok név megjelenhet. 😀
Az egyetlen negatív pontja a napnak a terem nagyon rossz szellőzése volt, ami miatt egyszer hosszabb időre ki is mentem levegőzni. A kiállítók egyikénél rátaláltam egy olyan könyvre, ami elvileg már sok éve nem beszerezhető, és csak hallomásból ismertem, de az egyik társszerző nemrégiben talált belőle még néhány példányt, amiből egyet azonnal magamévá tettem!
Miközben folyt a konferencia, egy alkalommal ránéztem a telefonomra, és meglepődve vettem észre, hogy üzenetem jött, mégpedig egy furcsa üzenet egy lánytól, akit személyesen szintén nem ismerek. Ő is egyike azoknak a virtuális kapcsolatoknak, amelyeket az elmúlt két évben nagyon is tudatosan, és módszeresen építgettem, gyűjtögettem. A lány legnagyobb meglepetésemre tanácsot kért tőlem a pasikkal kapcsolatban… 😀 (Éééédes IIIIStenemmm.. Kezdődik??? 😀 ) Amint időm volt, válaszoltam is rá, de aznap este nem jutottunk túl sokra… Mindenesetre nagyon furcsának találtam, hogy éppen egy ilyen feltűnően szép (mit szép… GYÖNYÖRŰ!!) lány szinte teljesen ismeretlenül éppen hozzám fordul egy ilyen kérdéssel. No, mindegy, jöjjön, aminek jönnie kell! – ezt gondoltam magamban.
A szombat esti rendezvény egy svédasztalos vacsorával végződött, ami éppen a legjobbkor hullt az ölembe. Láttam a teremben Mr. V.B.-t is, Nomád Pityu jóval később érkezett, mert aznapra valami melót kapott hirtelen, és a munkásokat kellett ide-oda fuvaroznia. Ezen kívül összefutottam egy régi kedves leányzóval is, akivel Floridában ismerkedtem meg először, sőt azóta itthon is időről időre összefutunk, és mindig olyan nagyon örülünk egymásnak!!! Régen nem éreztem már olyan boldognak magam, mint aznap este!
A rendezvényen derült ki, hogy ezen a héten, kedden lesz egy következő nagyon különleges rendezvény, aminek az első része egy párkapcsolati előadás lesz. Ezen a programon az elmúlt 3 évben legalább ötször voltam már (lassan már kívülről tudom az egészet 😀 )… De utána lesz egy exkluzív rész, ami pontosan azokra a kérdésekre ad választ, amelyeken oly sokat gondolkodtam korábban.
Mi alapján lehet előre megjósolni, hogy egy új dolog, egy új kapcsolat, munkahely, tevékenység, vagy bármi változás az életben az jót fog-e hozni a jövőben, vagy nem??? Mik azok a jelek, amik kimutatják, ha egy dolog jó felé megy, vagy éppenséggel a halálába rohan? Hogy a fészkes fenébe lehet előre észrevenni, megjósolni a sikert, vagy elkerülni a bukást??? Hát nem volt még elég? Nem lehetne most már valamiképpen bizonyosságot szerezni azzal kapcsolatban, hogy valami jó lesz, vagy hagyjuk inkább a búsba??? Eldöntöttem hát akkor, hogy annak ellenére, hogy egyáltalán nem erre készültem, mégiscsak megyek majd vissza kedden reggel Pestre.
A svédasztalos vacsora után Pityuval elindultunk az ő tanyája felé, mentünk le és fel ilyen, meg olyan utakra, autópályára, és egyszer csak teljesen váratlanul egy autópálya szakaszon úgy 20-30 méterrel előttünk pont a mi sávunkba tévedt át egy szembejövő autó… Nagyjából egy gondolatnyi idő volt arra, hogy elkerüljük a frontális ütközést, ami egy hirtelen fékezésre, és a kormány jobbra rántására volt elég… Mivel lezárásos útszakasz volt, ezért a két autó sebessége viszonylag nem volt nagy, de gyors fejszámolás szerint körülbelül akkora csattanás lett volna, mintha 120-szal nekidurrantunk volna egy falnak. Ami pont egyikünknek sem hiányzott. Pityunak abszolút helyén volt a szíve, és kifogástalan a reflexe. Valami különös oknál fogva miután kielemeztük az esetet, ugyanaz az érzés volt bennem is, mint őbenne! Amikor megláttam az autót pont velünk szemben, a mi sávunkban, mint egy lassított felvételen, lelki szemeim előtt láttam, érzékeltem, ahogy a másik vezető megijed, és lefagy, mialatt Pityu megérzi, hogy emiatt a másik nem fogja tudni elrántani a kormányt (mert akkor az ugyanúgy szívás lett volna, mintha mindkettő nyílegyenesen egymásba rongyol), és ő kormányozott félre.
Annak ellenére, hogy ebből lehetett volna valami nagyon csúnya is, egy töredéknyi pillanat alatt mindketten feldolgoztuk az esetet, és mintha semmi nem történt volna, teljes nyugalomban utaztunk a tanyáig.
Másnapra olyan pihenten ébredtem, hogy idejét sem tudom, mikor történt velem utoljára ilyesmi. Körülnéztünk a csodálatos szikrázó napsütésben, kutyáztam, macskáztam (ami tőlem abszolút nem megszokott!), megnéztem a pici nyuszikat is… Aztán egy kedves, nem túl régi – akkor még ismeretlen – ismerőssel beszéltem meg találkozót Pesten. Pityu fia kivitt a vasútállomásra, és nemsokára már egy nagyon jókedvű kávézós-sütizős beszélgetésben találtam magamat!
Annyira feltöltődve érkeztem haza, mintha legalább egy hetet lettem volna távol itthonról! Hazafelé jövet még útbaejtettem a Csacsogós nénit is, aki szokásához híven ismét betessékelt egy sütire, meg pár jó szóra… Tisztára elkényeztet engem az élet mostanában! 🙂
No, de aznap még nem lett vége az eseményeknek, mert hamarosan hívott a… A Második Nagyonszép Lány! Hát… Azt hittem, eldobom az agyamat.
Ennél nagyobb különbség szinte nem is lehetne két beszélgetés között, mint amekkora különbség a két lány között volt. A Második Nagyonszép Lányt elhagyta a “pasija”… Óóóó, Édes Istenem, vajon… Vajon miért szólal meg az a belső hang abban a pillanatban, amikor egy lány (Nő?) kimondja ezt a szót??? És ez a lány így szinte teljesen ismeretlenül éppen engem kérdezett meg arról, hogy akkor most mi is van…?
Úgy másfél óra alatt ezzel a lánnyal akkora hangulatjavulást tudtam elérni, hogy ezért jobb (vagy rosszabb??) helyeken már súlyos pénzeket kérnek el! Ami igazán tetszett ebben az egészben, hogy ő aztán annyira gyors, őszinte, egyenes, és nyílt volt, és ennyi idő alatt körülbelül négy, vagy öt olyan pillanat volt, amit ha nem az lennék, aki, és ha nem tapasztaltam volna meg ennyi mindent az életben, egyáltalán nem tudtam volna kezelni. Annyi energia, annyi erő, annyi féktelenül egyenes kommunikáció volt benne, hogy elhatároztam, figyelemmel fogom kísérni őt.
Már túl vagyok azon az idióta rögeszmén, hogy nekem minden nőre esélyesként kell néznem, akivel sikerül egy másfél órás telefonbeszélgetést végigcsinálnom. Ugyanakkor azt láttam, és egészen biztosan éreztem, hogy valamiért ő éppen engem választott ki arra, hogy a segítségemet kérje, és nekem semmiképpen nem szabad ezzel visszaélnem. Volt bennem kíváncsiság, hogy vajon akkor most EZ a lány hogyan került ide az én univerzumomba??? És ki a franc szórakozik most velem? És mi lehet ennek az egésznek a Felsőbb Rendű Célja??? Alig két héten belül két olyan nő keveredett kapcsolatba velem, akikről korábban ezerkétszáz százalék, hogy azt gondoltam volna, hogy sosem tudnék velük mit kezdeni… Hé, Te Akárki, aki irányítod itt a cuccokat, most meg mit baszakszó’ velem???
A nagyon vidámra kanyarodó beszélgetés végén eljutottunk arra a pontra, hogy mi lenne, ha személyesen is találkoznánk??? Hát azért már. Jézusmária… 😀
Bennem az a gondolat volt, hogy valamiképpen ezt a lányt meg kellene próbálni megmenteni attól, hogy egy százhuszon-valahányadik alkalommal is hülyét csináljon magából és visszafogadja, vagy visszakönyörögje(!!!) azt a pasast, aki már talán többször elhagyta, mint ahányszor én Miss Cukormáztól próbáltam megszabadulni (teljesen esélytelenül… Mint rágógumitól a hosszú hajban. Brrr…). De míg én annak idején pontosan tudtam, hogy miért akarok megszabadulni tőle (nem szerettem őt, és abszolút semmi, de semmi közös célom nem volt vele), addig ez a fickó nem igazán tudta, hogy igazából mit is akar… A lány sincs tudatában annak, hogy valójában újra meg újra megpróbálja kicsinálni önmagát… Szóval valamiképpen hátha ki lehet halászni őt ebből az örvényből. Azután majdcsak kiderül, hogyha lenyugodott, és már lehet vele normálisan beszélgetni, hogy merre akarna haladni…
Másnap reggel egy rövid üzenetet küldtem neki, amire megdöbbentő választ kaptam. Kórházba került, és a vérnyomása 233 per valamennyi volt… Nem vagyok egy E.Ü.-zseni, de szerintem az már azért közel van ahhoz, hogy lehulljon a léc… Vagy nem? Ilyen gondom sosem volt, mert szerintem az én vérnyomásom még tévedésből sem volt soha életemben 120 fölött. Viszont tudom, milyen érzés hetvenes vérnyomással négykézláb vergődni… Frenetikus.
Na mindegy, aznap az időjárás meg egyebek miatt kihagytam itthon a nagymosást, és igyekeztem vele megértetni, hogy jól tenné, ha most egyrészt pihenne, másrészt pedig úgy erőteljesebben átgondolná, hogy mit is akar, és miért azt. Legfőképpen azt, hogy mi szolgálná végre az Ő érdekeit leginkább. Telefonon beszélgetni nem tudtunk, de többé-kevésbé lehetett vele azért tartani a kommunikációt, és igyekeztem olyan használható gondolatokat eljuttatni hozzá, amik ebből a beragadt érzelmi helyzetből ki tudnák mozdítani. Azért ez annyira nem egy hálás feladat. De akkor már el volt döntve, hogy felelősséget vállalok egy másik Emberi Lényért, és ezt megígértem magamnak, és neki is. Aztán estefelé ritkultak az üzenetek, és másnap reggelig nem is nagyon tudtam, hogy mi történik vele. Abban bíztam, hogy végre kipiheni magát rendesen, mert érezhetően kimerült volt.
Aztán tegnap délelőtt elengedték haza a lányt… Innentől a kommunikáció ketőnk között gyakorlatilag elszakadt. Közben a saját dolgaimat intéztem. Végre-valahára belebotlottam valakibe, aki egy öt évvel ezelőtti, számomra teljesen elakadt és megkövesedett helyzetet meg tudott mozdítani.
A furcsa ebben az, hogy rájöttem, hogy csak azért, mert néhányan a floridai munkásságomat, és eredményeimet leértékelték, az egész ügy további rendezése a számomra kezelhetetlenné vált. Pedig nekem odakint Floridában öt teljes hónapon keresztül napi 14 órában, heti hét napban folyamatosan extrém helyzetekben kellett helytállnom! Ezalatt az öt hónap alatt mindösszesen 1, azaz egyetlen egy szabad napom volt! Végülis a dolgokat nem olyan nézőpontból láttam, amilyen nézőpontból azt a helyzetet meg lehetett volna oldani, vagy csak akármit is tenni lehetett volna vele… Valójában azzal a néhány otromba és romboló megjegyzéssel sikerült engem beleragasztani egy olyan tarthatatlan helyzetbe, amiből egymagam a büdös életbe’ nem tudtam volna kiszabadulni. Igen, tehát a hír igaz: lehet pusztán szavakkal rabszolgaságba láncolni egy emberi lényt!
A tegnapi párkapcsolati tréning közben rájöttem néhány súlyos, mellbevágó igazságra… Ez alkalommal az előadás anyaga végre már nem “ütött”, és ahogyan közeledtünk a végéhez, egyre inkább azt éreztem, hogy ez a korszak itt, és most “ünnepélyesen” befejeződött. A felkészülési szakasz lezárult. Teljesen, és hiánytalanul készen állok arra, hogy egy igazán nőies, de mégis határozott, és céltudatos Nőnek minden szempontból kiegészítője, életünk végéig stabil, megbízható támasza, és hűséges Társa, szövetségese, játszó pajtása, szeretője, szerelme, és a Női sorsának beteljesítője legyek!
Arra is rájöttem továbbá, hogy ezerszer, vagy talán sok-sok ezerszer előrébb tartok, mint eddig bármelyik nő, vagy férfi, akinek van “egzisztenciája”, aki “fel tud mutatni valamit az életben”, és akit a jelen társadalmunk mégis nálam jóval értékesebbnek tekint.
Rájöttem, hogy azt, amit én az utóbbi két évben végigcsináltam, rajtam kívül SZINTE SENKI nem csinálta volna végig. Hiába is forgolódok, és keresek magam körül olyan embert, akiből csak egy picikét is ki lehetne nézni azt, hogy ebben a helyzetben nem adta volna be a kulcsot, jelenleg – őszintén mondom – senkin nem látok annyi elszántságot, akkora akaraterőt, mint amit önmagamon látok, és önmagamban érzek. Azzal is szembe kellett néznem, és el kellett fogadnom, hogy jelenleg az általam ismert nők egyike sem alkalmas szinte semmilyen szempontból egy olyan horderejű szövetségre, egy olyan nagyságrendű küldetésre, amilyenben én most már gondolkodom. Minden cél, és játszma, amikről az elmúlt időszakban a velem kapcsolatba kerülő nők valamennyire beszélni tudtak, ezek egyike sem mérhető ahhoz a nagyságrendhez, amikre én már a szemeimet rávetettem. Világosan látom, és szikla szilárdan érzem, hogy amire én egyszer ránézek, az meglesz nekem…
Annyival, de annyival előrébb járok a jövő megtervezését illetően, hogy kétségbeejtően nehéz feladat csupán csak beszélni ezekről a célokról az általam ismert nők legtöbbjével. Onnan tudom, hogy amikor elkezdek mesélni az elképzeléseimről, még a dolgok töredékéig sem tudok eljutni… Meg sem tudom osztani a Teljes, a NAGY Elképzelésemet, mert az első oldal közepénél a válasz csak nem-értés, és…
Nem tudom, most ebből én hogyan fogok tudni előrelépni. Kiben fogom tudni meglátni azt a Társat, akiben megvan a POTENCIÁL arra, hogy felvegye a fordulatszámot, hogy ketten közösen felforgassuk a világot??? Megpróbáltam a talán legjobb felfogóképességűek közül néhánynak óvatosan körbeírni azt, amit elképzeltem.. Az életet, amit most már kettesben szeretnék élni tovább. Azt a minőséget, ami alá tovább már nem adom… És nincs rezonancia. Nem szólal meg a másik húr…
Azt kell mondanom, hogy szinte mindenki rettenetes dolgokba, helyzetekbe van belesüllyedve, és beleragadva, annyira, hogy talán néhány jobb percre még van lehetőség velük kapcsolatban, de a ragasztó már annyira megkötött, és ők annyira beleszoktak ebbe a kötöttségbe, hogy fogalmam sincsen, mikor, hogyan, és kivel fogok tudni legalább elkezdeni egy közös álmot együtt összerakni. Az elemeket ismerem, a terv megvan, a lépések nem túl bonyolultak. De basszus. Kibaszottul egyedül vagyok ezzel az egész kurva nagy elképzeléssel…
Mert rohadtul nem az számít, hogy az én telefonom kijelzője hány ezer darabba van törve, pedig másoknak milyen csillogós fényes ájfonja, meg autója, meg full extrás lakása, háza, mitudomén mije van… Mert azokkal a szirszarokkal sosem fognak tudni egy értelmes, és értékes Férfinak még a közelébe sem kerülni. És csak lábtörlő lesz belőlük egész életükben. Ahelyett, hogy Istennők lennének a csillagok között, és Úrnők lennének egy birodalom élén… Még csak nem is érzékelik azt, amikor egy tiszta szándék megérinti őket, annak ellenére, hogy amire lelkük mélyén vágynak, éppen a közelükben van.
A Második Nagyonszép Lányt végül ma reggel felhívtam, amikor Pityutól elindultam hazafelé, hogy akkor most megtudjam, vajon mi lesz, és hogyan. Mire… Először is fel sem ismerte a telefonszámomat, mert el sem mentette. Tehát – bár segítséget, és tanácsot kért tőlem – mégsem volt az fontos az ő számára. Másrészt pedig – annak ellenére, hogy találkozót beszélt meg velem – mára másik programot szervezett. Úgy, hogy az üzeneteimre nem válaszolt, és semmilyen módon nem értesített arról, hogy változás történt a dolgokban. Az egész további része ugyanaz, mint Ld. fent. Ezért aztán ma jó időben hazaértem, és kénytelen voltam megbékélni a ténnyel, hogy ők ketten még arra sem képesek, hogy egy megbeszélt találkozót időben, és normális emberi módon lemondjanak. És basszameg a hétszentséges büdös élet… De belőlük RENGETEG van!!!
Na.
Most jutottam el a végső felvonáshoz…
Ott tartottunk a fenti történettel, hogy végülis a szomszéd kutyusa meghalt…
Pénteken este, mikor hazaértem Sásdról, úgy döntöttem, hogy – bár a Tutyát néha egy-egy napra nyugodtan lehet koplaltatni – azért mégiscsak megkérem a szomszédot, hogy etesse meg szombaton, vasárnapra pedig már időben itthon leszek. Egy adag húst összecsomagoltam, és elindultam, hogy beszéljek vele. Amikor meglátott, furcsán fátyolossá, és nagyon lággyá vált a tekintete.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor első alkalommal láttam meg a szomszédomat.
Azt hiszem, akkoriban még gyalog jártammindenhova, nem volt még meg a biciklim. Mentem befelé Sásdra, ő pedig jött velem szembe biciklivel. Fogalmam sem volt arról, hogy ő a szomszédom. Nagyon furcsa érzésem volt, amikor valamiért megállt, és pár szót beszéltünk egymással. Egy különös távolságtartást érzékeltem felőle. Nem is gondoltam arra, hogy bármikor is lesz közöttünk valamilyen kellemesebb, vagy elfogadható kommunikáció.
Amikor az első évben voltak a csirkék, meg a kacsák, párszor segített őket visszaterelgetni, amikor elszökdöstek. Tavaly aztán lett a Tutya, és azt láttam, hogy erre a kis rohadékra olyan szeretettel néz, mintha a sajátja lenne. Mégsem volt sosem olyan gondolatom, hogy ez a kedves szeretete valaha is túllépne egy bizonyos határt. Megfigyeltem, hogy velem ellentétben jóval szelídebben bánik a Tutyával, ami nekem túl lágynak tűnt. Mégis valamiképpen látszott, hogy van egyfajta összhang közöttük is. Néha, amikor hosszabb időre elutaztam, megkértem, hogy etesse meg a Tutyát, és ilyen alkalmakkor hosszabb beszélgetések is kialakultak közöttünk. Kezdtem magam jól érezni a társaságában, amikor együtt voltunk. Tudat alatt átalakult a kettőnk közötti kapcsolat, és egyre többet mesélt magáról, a régi munkahelyéről, a házasságukról… A gyerekekről, akik kint élnek külföldön…
Érdekes, és számomra furcsa szokásai voltak. Jó néhány éve volt egy agyi infarktusa (azt hiszem, ez a megnevezése), és emiatt egy kicsit lassabban tud mozogni, és a gondolatai is lassabbak a szokásosnál, de ez amúgy itt faluhelyen, ahol az élet is lassabban folyik, egyáltalán nem szembetűnő. Így visszagondolva azt kell, hogy mondjam, hogy minden beszélgetésünk észrevétlenül egy nagyon megnyugtató élmény volt a számomra. Azután jött ez a múltkori, amikor áthozta a kutyusuk utolsó vacsoráját a Tutyának. Láttam a szemében, megéreztem azt, hogy hirtelen mennyire félteni kezdte a Tutyát. Úgyhogy nagyon gyorsan szereztem kullancs elleni cseppeket, és másnap a Tutya már teljes védettséget kapott. A számomra is észrevétlenül egy megnyugvás volt, hogy ezen túl estünk.
Mentem tehát a szomszédhoz, és vittem a Tutya másnapi kajáját, a szomszéd pedig amikor meglátott, valami végtelen békés, derűs mosollyal közeledett felém a kapuhoz. Ismét beszélgetni kezdtünk. Láttam rajta azt a különös mélységes veszteséges fájdalmat… Amikor elmondtam neki a kérésemet, nem tudtam nem észrevenni rajta a… A boldogságot. Hogy tudta, hogy ide jöhet a Tutyához másnap, és megetetheti. Visszagondolva a régebbi alkalmakra akkor értettem meg azt, hogy neki minden ilyen kérésem nem kérés volt, hanem egy boldog lehetőség arra, hogy idejöjjön a Tutyához. Sőt…
Miközben beszélgettünk, meséltem neki én is ezt-azt, és olyan furcsa érzésem lett eközben. Egyszer csak rájöttem valamire, amit eddig hiába éreztem folyamatosan, mégsem tudtam, hogy mi is az. De most meglett. Megéreztem azt, ahogyan rám nézett, mosolyogva, végtelen békés derűvel a szemében, hogy ő… Ő igazából nagyon szeret. Engem is. Annak ellenére, amit tud rólam, vagy talán éppen azzal együtt, de azt éreztem, hogy a tekintetében megbecsülés, tisztelet, és valami hihetetlen lágy, és békés szeretet van.
Kérdeztem tőle, hogy mi lett a kutyussal. Elmondott mindent részletesen, mi hogyan történt, mit vett észre rajta, mit mondott, és csinált a doki, és hogy miután hazajöttek, már nem sokáig élt a tacsi. Elmesélte a kettejük szokásait, amikor elment reggelente a boltba be Sásdra… Vagy amikor a felesége jött haza a busszal, és ő minden áldott nap már jóval előbb kiment elé a buszfordulóba, azután kettesben sétáltak hazáig azon a kurta kis szakaszon. Egyszer észrevételnül megfigyeltem őket, ahogy jöttek hazafelé egymás mellett. Olyanok ők ketten, mintha már óvodás koruk óta együtt lennének, pedig mindkettejüknek ez már a második házasága. És mégis. Néha az jutott az eszembe, hogy mennyire szeretném, ha idősebb koromra nekem is ilyen lenne a házasságom. Mint két kisgyerek, akiknek megadatott az a kincs, hogy együtt élthettek egy életen át… A kutyus pedig minden alkalommal ott bent ült az ajtóval szemben, és várta, hogy mikor jelennek meg… Hogy esténként, amikor lefeküdt az ágyba, a tacsi odabújt az arcához, és így aludtak el mindig ketten…
Akkor elmeséltem a szomszédnak, hogy valószínűleg a napjaink itt már meg vannak számlálva. A házat valószínűleg fel fogják újítani, és akkor mi ketten a Tutyával el kell, hogy költözzünk majd. Még magam sem tudom, hova, és hogy mit hoz majd a jövő… És láttam a szemében azt az őszinte fájdalmat… Nem tudtam nem észrevenni. Azért mégiscsak azt mondtam neki… Mondta, hogy az asszony szeretne egy kiskutyát, de ő úgy érzi, hogy nem tudna most elfogadni egy másik, egy új kutyust… Azt mondtam azért mégis neki, hogy én a jövő évben nagyon szeretném, ha lennének picinyei a Tutyának, majd keresünk egy szép, és jó kiállású német juhász fiú kutyát, majd olyan szép igazi törpe-farkasok lesznek az alomban. És megfogadtam, hogyha valamiképpen mégiscsak itt maradnánk, vagy a környéken, a közelben, hát nincs az az Isten, ami meg tudna akadályozni abban, hogy egy kölyköt ne adjak ajándékba neki.
Elmesélte még, hogy hány, és milyen kutyái voltak neki azelőtt… Mindig volt neki kutyája, voltak nagyok is, kaukázusi, meg bernáthegyi is! De ez a tacsi volt az első olyan kutyája, aki ott halt meg a szeme láttára… És láttam, hogy ebbe a szíve most megszakadt. De… Aztán elmondta, hogy szépen eltemette a kutyust, és akkor már látszott rajta az az emberfeletti küzdelem, ahogyan végül mégis elengedte égi útjára a tacsit. A szemében akkor valami földön túli ragyogó boldogság csillant fel.
…
Én nem is gondoltam… Nem vettem észre. Kicsit láttam valamennyire, és éreztem is belőle valamit, de soha eddig a napig nem tudatosult bennem.
Az, hogy az én szomszédom ebben az egész hányatott életemben az egyik leges-legjobbik ember, akivel egymás mellé sodort a sorsom.
És erre pont most kellett ráébrednem, amikor már látható, hogy valahogyan mégsem maradunk ezután sokat egymás közelében… Nekem még az életben nem volt ilyen EMBER a szomszédom.
És azt hiszem, talán Ő az egyetlen olyan az eddigi összes embertársam közül, aki pontosan ott, és pontosan úgy boldog, ahol, és ahogyan van. És ez az én számomra egyelőre még szinte felfoghatatlan…
Remélem, egyszer még majd meg fogom tudni érteni……
Kommentek