És mi van, ha mégis……???

Az egyik lépés adja a másikat, az pedig a következőt. Amaz pedig az az utánit…

Ma olyan érzelmi állapotba kerültem, ami miatt úgy döntöttem, hogy félreteszek mindent pár órácskára. Azok megvárnak, de az érzés gyorsan elillanna. Ezt a pillanatot pedig most nem hagynám kicsordogálni az ujjaim közül.

Dióhéjban annyit csak az előző eseményekről, hogy az “ügyem” abszolút megnyugatatóan folyatódott. Tegnap beszéltem a telefonos kisasszonnyal (ha nem tudod, miről van szó, olvasd el az előzőt, meg az az előttit, meg a…), és ez már tényleg annyira vicces-romantikus regénybe illő pillanat volt. 😀 Amikor elárultam neki, hogy mi történt, hogyan nem ment át a pénz minden nap egymás után újra, meg újra, míg végül pénteken gyorsan elköltöttem, na, azt az örömet azt hallani kellett volna! 😀 Sohasem gondoltam, hogy egy hivatali dolgozónak örömet okozhat az, ha a behajtása nem sikerül, és a pénzt, ami nem ment át a számlájukra, végül az adósnak sikerült olyasmire költenie, ami számára létfontosságú…

Úgy tűnik, legkésőbb holnapra minden visszaáll a régi kerékvágásba, és talán a maradék pénz is ott marad a számlámon, mint vésztartalék. És ezzel egy nagy kő ismét legördülhet a szívemről.

Jöjjön hát az a bizonyos rejtélyes kastély-ügy, amiről legutóbb írtam… Huhhh. Azt sem tudom, honnan kezdjem.

Két és fél évvel ezelőtt kezdődött a történet, amit most semmiképpen sem szeretnék megírni, mert készül már a könyvemhez a “Kastély-romba-dőlt álmaim” című fejezet… Annyit csak erről, hogy akkoriban egy nagyon elkeserítő helyzetben rátaláltam egy rettenetes állapotban lévő kastélyra, amiről azonnal tudtam, hogy hosszú-hosszú évek óta csak rám várt.

Nincs is ezen mit magyarázni, tudod, volt akkor egy pillanat, amikor a faluban, majd a pusztaságban órákon át tartó keresgélés után a fasor közepén az egykori kapubejárat helyéhez érve a szemeim elé tárult az épület… Elhanyagolt, elhagyott, lepusztult, és romos állapotában is fenséges, elegáns, és… És izgamas volt! Olyannyira, hogy a falára festett “Életveszélyes” felirat, és a bedeszkázott oldalsó bejárat sem tarthatott vissza attól, hogy addig-addig ügyeskedjek, amíg végül a törmelékekkel borított folyosóra léphettem.

A legelső helyiség éppen bal kéz felől egy icike-picike szobácska volt, és mintha rögtön egy időutazásba csöppentem volna! A kitörött ablakon át lengedező enyhe fuvallat által keltett mozgás a helyiségben a szemeim előtt elevenítette meg a régi időket! Eltátott szájjal néztem, amint a pirospozsgás arcú fiatal cselédlány, és az elegáns, kackiás bajuszos gróf úr éppen “jóban vannak egymással”…

Azután a folyosón végigjártamban bekukkantottam az összes többi helyiségbe, és megszállott módjára kattogtattam a felvételeket. Néhány helyen szomórúságot, fájdalmat, és veszteséget éreztem a levegőben, amit régen itt élt, de már tovaszállt lelkek hagytak maguk után…

Bejártam az egész épületet, ahova csak be lehetett jutni, mindenhova bemásztam, bár látható volt, hogy a beomlott részek mögött is kellett még lennie újabb, egyelőre még felfedetlenül maradt titkoknak… Több órán át sétálgattam, bejártam a hatalmas udvart, távoli felvételeket készítettem, amelyek közül van olyan is, amit azóta a google fotók között több ezren láttak már!

Végül azzal búcsúztam az Öreg Hölgy-től, hogy visszajövök majd érte… És megmentem!

Telt az idő, miközben újra, meg újra felderengett az emlék, és a google is rendszeresen gratulált, amikor a fotóim nézettsége kerek számokat ért el. De az utóbbi időkig minden egyes alkalommal elhessegettem az emlékeket. Úgy gondoltam, hogy “még nem jött el az ideje”.

Néha eszembe jutott, hogy milyen jó is volna, ha végre találkoznék azzal a lánnyal, akinek megmutathatnám az én titkos álmaim helyszínét, a jövőbeli “Boldogság-lakot”, és a hatalmas, öreg fát, amely alatt kinéztem magamnak a helyet a majdani végső megpihenésemhez… Akit kézen fogva vezethetnék végig a romosan is elegáns Öreg Hölgy minden egyes centiméterén… Táncolhatnánk keringőt nevetgélve, dúdolgatva, boldog-önfeledten a tágas szalonban, fejünk felett a lyukas tetőn át bekandikáló tengerkék égbolttal… Izgatottan tervezgethetnénk, mi hogyan fog majd kinézni, hol lesznek majd a hálók, a vendégek szobái, a gyerekszobák… Milyen színű legyen a fal, hova kerüljenek a bútorok, és hogyan fogjuk majd összebújva együtt nézni a távolban lemenő nap utolsó sugarait… Majd egyszer, amikor…

Az élet néha sok fájdalmat, és veszteséget hozhat, de talán az egyetlen mód arra, hogy mindent túléljünk, talán… Talán éppen az, ha egy KELLŐKÉPPEN NAGY, és komoly célt tűzünk ki magunk elé, valami olyant, amire lehet, hogy soha senki sem fogja az életben azt mondani, hogy van rá bármi esély is, de… De végül mégiscsak meg tud valósulni. Közös akaratból, összefogva. Vele, az én jövendőbeli Úrnőmmel.

Az elmúlt hetek teljes rendrakásának egyik állomása többek között az is volt, hogy minden létező társkereső oldalról kiléptem. Úgy éreztem, hogy ezt ugyanúgy abba kell most hagynom, mint sok minden mást is annak érdekében, hogy minden erőmet és figyelmemet csak annak az egyetlen, legfőbb célomnak szentelhessem, hogy elinduljak az úton… Hogy elérjem az első eredményeket, hogy bizonyíthassam a magam, és mások számára, hogy megvan a helyes irány, és hogy van látszata annak, amit elkezdtem.

De az űr… Az nem múlt el.

Minden pillanatban, minden helyzetben része volt, és maradt az életemnek. Sosem tudok nem foglalkozni a gondolattal. Bármikor bárhol is vagyok, a program folyamatosan fut a háttérben, és annak ellenére, hogy észre sem veszem – olyannyira is részévé vált a létezésemnek -, minden pillanatban figyelek, nézek, és várok. Várom, hogy mikor szólal meg belül a hang. Hátha felbukkan valahol Ő. Az én Úrnőm, az Életem Párja.

A múlt héten rájöttem, hogy a telefonomban sok-sok olyan tavalyi felvétel van, amiket különböző tréningeken készítettem, és azóta sem hallgattam vissza őket. Jobb híján, mivel az időjárás megálljt parancsolt a rendrakásomnak, vagy csak leszűkítette a korlátaimat, elkezdtem hallgatni ezeket a felvételeket, és nagyon megörültem a rengeteg feleleveníthető tudásnak. Az egyik ilyen az írói szeminárium anyaga volt, a másik pedig egy párkapcsolati tréning-napon készült. Ahogy hallgattam, úgy éreztem, ez most pont a legjobbkor került elő! Rengeteg fontos, és újra értelmet kapott gondolat után egyszer csak jött az ami igazán szíven ütött!

Azzal nyugtatgatom magamat már jó ideje, hogy “nem vagyok olyan helyzetben”, hogy ismét belefogjak a párkeresésbe. Hiszen az a sok felesleges próbálkozás, amik az elmúlt időkben történtek… És akkor jött egy gondolat, csak hallgattam, és hirtelen úgy éreztem, hogy most dőlt össze az egész vár, amit magam köré építettem az elmúlt két évben. Mégpedig az, hogy elképzelhető, hogy mindaddig nem fogok tudni kiemelkedni a mostani állapotomból, amíg egymagam vagyok. Elképzelhető…

Elképzelhető???

És mi van.. Mi van akkor, ha minden erőfeszítsem ellenére egymagam mégiscsak KEVÉS vagyok ahhoz, hogy elinduljak, vagy hogy haladjak azon az úton, amit elterveztem?

És egyáltalán…

Az elmúlt időkben minden egyes alkalommal, amikor megláttam egy ismeretlen nőt, megnéztem, ki az, miféle Ember, miket gondol, miről beszél, és hogyan, azután… Elfordítottam a fejemet. Brrrr… NEM, NEM KELL! Nekem még egyszer olyan nő nem kell, akiből árad a keserűség, aki a bennem rekedt fájdalmat nem enyhíti, hanem erősíti, és még tetéz is rajta! És valahogyan észrevétlenül megragadtam egy ponton, egy gondolatban… Hogy NINCS IS olyan nő. Nem létezik.

Ezért hát valójában sosem kerestem igazán azt, ami nincsen is.

A napokban újra jókat csevegtünk Mr. V.B.-vel, a világ legjobbik Virtuális Barátjával. Ragyogó, jobbnál jobb története van, és oda-vissza csiszolgatjuk, javítgattuk egymás gondolatait, amikor is erre a párválasztás-témára keveredtünk. Az elejét nem mesélem el, mert egyrészt megígértem, másrészt pedig.. Hát mert csak. De történt valami, ami mozgást indított el ezen a fronton. 🙂

Azt a témát feszegettük közösen, hogy hol csesződött el ez az egész nekem? Mikor volt az a pillanat az életemben, amikor a zűrzavar hirtelen maga alá gyűrt, és onnan csak egy teljesen véletlenszerű döntéssel tudtam kijönni – és mint a jelen állapot mutatja, nem a megfelelő irányba másztam ki a káoszból…??

Kezdett körvonalazódni a történet, és csak jöttek a gondolatok, egyik a másik után. Ehhez pedig még hozzácsapódott ez a kastélyos részlet is. Az jutott akkor az eszembe…

Mondom Mr. V.B.-nek, amin egy ideje már gondolkodtam, de magamnak sem mertem eddig megfogalmazni…

“Amúgy tudod… Van ám bennem pont egy ilyen vonás, amit régóta elnyomok magamban. De a profilképemen előjött. A Úriember… Az első feleségem mellett tudtam valamennyire megélni!”

Emlékszem arra a nyugodt-boldog érzésre, amikor két ével ezelőtt a Szeplős Lánnyal elmentünk új ruhákat válogatni nekem. Hosszú-hosszú idő után ő volt az első (talán az egyetlen???) nő, aki meglátta bennem a Férfit, aki… Akinek segítségre van szüksége ahhoz, hogy kibontatkoztathassa Férfiúi Önmagát… A Szeplős Lánynak megvolt ehhez a szeme, és határozottan, mégsem bántóan kezdte átalakítani a megjelenésemet. Volt ehhez stílusérzéke is, szándéka is, és hajlandó volt a kezébe venni a dolgot. Ha minden így működött volna kettőnk között…

Miután, hogy megírtam Mr. V.B.-nek ezt a gondolatomat, magam is elcsodálkoztam az egészen. Az elmúlt rengeteg évben sosem éltem meg úgy istenigazából azt a “valódi önmagamat”, aki valaha lelkem egy eldugott hajlatában voltam. De a kastélyos dolog most előhozta belőlem, ezt az érzést, ezt a létezési állapotot. Ami talán mégiscsak én lennék, lehetnék. De aki sosem tudtam lenni, mert ehhez a “lenni”-hez egy lény önmagában nem elegendő, mert ez alapvetően egy KÉTPÓLUSÚ univerzum, és ebben a világmindenségben vannak olyan “lenni”-k, amik önmagukban a fizikai szabályok miatt nem tudnak működni. De az is lehet, hogy ez az egész, úgy, ahogyan van, csak egy hülyeség, és mindeddig teljesen értelmetlenül vártam azt a másik felet, akivel majd “az” tudok lenni???

Tegnap volt a napja, hogy ez a kastélyos gondolat olyannyira felerősödött bennem, hogy egyszer csak nem bírtam tovább, és leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy megtudjam, vajon mi van az ÉN KASTÉLYOMMAL? Felhívtam hát az ingatlan-irodát, ahol 2016 szeptemberében először pillantottam meg az Öreg Hölgy fotóját, és megtudtam, hogy… Az Öreg Hölgy még mindig vár… Engem vár. Senki nem vette meg, senki sem mert hozzányúlni. Senki nem mert a falai közé bemászni, senki nem szívta magába az Öreg Hölgy hangulatát, a fájdalmait senkinek sem tudta a fülébe suttogni, és a segítséget sem tudta senkitől sem kérni az elmúlt két és fél évben… Még mindig ott áll. Magányosan, elhanyagoltan, gazdátlanul.

És amikor leírtam a fenti gondolataimat, nagyon meglepő dolog történt.

Ezt válaszolta nekem rá Mr. V.B.: