Győzni, vagy…

… vagy belehalni az erőlködésbe. Ez egyfajta ars poetica. Megtanultam még azt is, hogy inkább lássanak halottnak, mint tehetetlennek. Hát… Lássuk csak.

Azt is tanultam, hogy egy író onnantól számít írónak, amikor legalább napi 5.000 szót tud írni. Ha végre odajutok, hogy elkezdhetek írni, általában nem szokott nehézségem lenni ezzel, de még sosem írtam ennyit egyetlen nap alatt. Egyszer pedig ki kell próbálnom. Talán éppen ma lesz ez a nap. Nem tudom.

Olyan dolgokat fogok most leírni, amiken az elmúlt három-négy hónap során folyamatosan járt az agyam. És miközben egyre csak a megoldást kerestem, rá kellett jönnöm arra, hogy… Hogy senki nem ezeken a megoldásokon gondolkodik! Újra, meg újra felteszem magamnak a kérdést: Hogy a fenébe lehetne valami olyant csinálni, amivel MINDEN problémám EGYSZERRE lenne megoldva? Rengeteg idő ment már el azzal, hogy “valamit kezdjünk a helyzettel, aztán majd meglátjuk”. És miközben egyfolytában a “valamit” csinálgattam, egyre rosszabbá vált a helyzet, és végül.. Ez lett belőle, ami itt és most van! És egyre messzebb kerültem már attól a kérdéstől is, hogy: “hogyan lehetne ezt az egészet, úgy, ahogyan van, EGYSZERRE kidobni az ablakon?”. Mert akárhányszor is tettem fel magamnak korábban ezt a kérdést, minden alkalommal vagy hibás válaszok érkeztek, vagy egy idő után már csak az a válasz érkezett, hogy: “nem tudom…”.

Minden alkalommal, amikor megírok valami fogós nehéz helyzetet, sorra jönnek az üzenetek, a kétségbeesett tanácsok: “Hagyd abba, nem fog menni!”, “Menekülj onnan, amíg nem késő!”, “Mikor látod már be végre azt, hogy ez így nem megy?”, “Ott akarsz megdögleni egyedül?”. Vagy a segítő szándékú lehetőségek, hogy hova is lehetne menni, mit is lehetne csinálni, hogyan is lehetne átvészelni, amíg majd… Ingyenes lakhatás itt meg ott, ház körüli munka, bentlakásos álláslehetőség, meg ilyenek. Kérdem én: mi köze ezeknek az íráshoz? De tényleg!

Hogy is nézne ki a bejegyzés: a Vázsnoki Varázsnok összepakolt, és kiment Angliába mosogatónak egy étterembe. Napi 14 órában dolgozik, de semmi gond, egy-két éven belül, amikor már összeszedte magát, jön majd megint, és egyszer talán írni is fog megint. Legyetek türelemmel, addig is menjen ki mindenki Angliába mosogatónak, mert ott minden probléma megoldódik, és ne erőlködjön senki sem azon, hogy megtalálja a saját útját, a saját boldogságát, csak menjetek ti is mindannyian a könnyebb, és simább irányba. Aludjatok jól, és álmodjatok szép üres fehéret! Mert az jó. Szép fehér üreset álmodni. Az jó. Sokkal jobb.

Az jutott az eszembe, hogy mennyire igazságtalan dolog az, hogy mindenki mindent elfelejt. Valószínűleg  az egykori Balassi ma már egyáltalán nem emlékszik arra, hogy egykor ő volt Balassi. Az egykori Dobó István sem emlékszik a dicső beszédére, legfeljebb néha, amikor meghallja a saját esküjét Sinkovits Imre szájából, olyan izé… Olyan furcsán érzi magát.

Az egykori Petőfi sem emlékszik már talán, hogy pontosan hol, és milyen körülmények között kellett otthagynia a testét Segesvár mellett, vagy talán tényleg eljutott a távoli Keletre? Ki is tudhatná a választ erre a kérdésre nála jobban? A futár, aki a maratoni csata győzelmének hírét vitte, és miután elérte a célját, holtan esett össze – bizonyára már ő sem emlékszik erre a hőstettre. Pedig az egész világ őrzi emlékét, és milliók futják le újra meg újra ugyanazt a távolságot, amit neki kellett végirohannia. Leónidasz, és a 300 spártai katona közül vajon melyik emlékszik még azokra a pillanatokra? Hová született mostanra Attila, szelleme, vagy Nagy Sándoré? És mi van a régi nagy művészekkel? Az egykori Michelangelo tudja vajon, hogy ki volt ő valaha? És az egykori Paganini, Vivaldi, Mozart? Soroljam még? Vajon kibe melyik régi nagyság szelleme szállt át úgy, hogy halvány lila gőze sincs arról, hogy az éppen őbenne él tovább?

Januárban nagyon elkezdtem írni. De ahogy ment az írás, egyre csak fokozódott bennem valami… Valami furcsa érzés. Egy darabig elhessegettem, de egyre csak rosszabb lett. Végül meg kellett állnom. Sok bajom lett egyszerre, de a legfőbb az.. Az egy megválaszolhatatlan kérdés volt. M I T  I S  A K A R O K én valójában ettől az írástól?

Jelenleg két trénerről, egy könyvkiadóról, és két online író képzésről tudok, amik ebben az országban működnek, és leendő írókat oktatnak arra, hogy hogyan legyenek sikeres írók. Mindegyik trénert, tréninget követem, vagy részt veszek a képzésein. Mert komolyan gondolom az írást! És május végén, alig két hét múlva lesz egy HAAATALMAS konferencia azoknak, akik ki akarják adni a saját könyvüket. Már most mind az EZER jegy el van adva erre a rendezvényre! Mit is jelent ez? Elárulom: hamarosan TELE LESZ AZ INTERNET ezeknek az új kezdő íróknak a könyveivel! Mindenhonnan csak azt fogjátok olvasni, hogy “énis-énis-énis-énis írtam könyvet, gyere, vegyed meg, naggyon jóó lett az új könyvem. A barátaimnak is tetszett, …”

Amit jelenleg tudok: egy átlagos olvasó körülbelül egy 150-200 oldalas, nem túl sűrű nyomtatású könyvet hajlandó megvenni, és amit talán még el is fog olvasni. Mindezért nagyjából 3.000 Forintot hajlandó “áldozni”.

Emlékszem, körülbelül 8 éves lehettem, amikor rászoktam arra, hogy reggelente fél órával korábban felkeltem, mint a család, kimentem a konyhába, felkapcsoltam a lámpát – és izgultam, hogy senki ne ébredjen fel, és ne zavarjak vele senkit! -, szorosan a konyhai radiátorhoz bújtam, és… És olvastam! A Nagy Indiánkönyvet! Nyolc éves koromban én már sokkal előrébb tartottam, mint azok, akik ma egy 15-20.000 szavas könyvön valahogyan hajlandóak átkínlódni magukat! Akarok hát én nekik könyvet írni???

A szoba közepén a kis asztalon egy könyvírói tréning jegyzete van, amelyik tréning tavaly novemberben volt. A címe: “Mitől lesz a könyved kasszasiker?”. Nézegetem, nézegetem már egy ideje, néha belelapozok. Tényleg! Mitől lesz a könyvem kasszasiker? Attól, hogy olyan embereknek írok há-rom-e-zer-fo-rin-tos könyvet, akik a Nagy Indiánkönyvnek még a felét sem tudják elolvasni? Maaaargit! Noooormális???

Jó. De akkor hogyan is lesz a könyvem kasszasiker?

Emlékszem, annak idején, amikor lebuktam, és az öcsém rájött, hogy reggelente a Nagy Indiánkönyvet járok ki olvasni a konyhába, egyszer csak elém állt, és kijelentette, hogy ez nem igazság, hogy én a Nagy Indiánkönyvet megyek olvasni a konyhába, amikor ő még olvasni sem tud! Úgyhogy attól fogva reggelente ébresztés előtt, és esténként ajtócsukás után az ágyamban a párnának támaszkodva egymás mellett ültünk, és az állólámpa fényénél felolvastam az öcsémnek. Mielőtt iskolába jutott volna, kiolvastam neki így a Winnetou négy részét, és a Nagy Indiánkönyvnek körülbelül a felét. Azután megmenekültem, mert elkezdett végre ő is iskolába járni.

Ami egyszer bement a fejekbe, azt Isten se veri ki onnan. Ezt tanítja a Naaagy Fehéér Marketinges.

Cólás Csabi egyik hírlevelében nemrég az volt, hogy ő – úgy emlékszem- 2003-ban érte el először a havi 1 miliós jövedelmet. Erről eszembe jutott, hogy nekem is körülbelül ebben az időben jött a gondolat, hogy mégis mennyi pénz is lenne az “elég”, és ugyanez a szám jutott az eszembe. Ésss azóta… Semmi. Utoljára 2002-ben kerestem viszonylag sok pénzt. Az eléggé régen volt már, azóta meg többször is úgy mentem padló alá, mint a vadkacsa, mikor a Baranya-csatorna alját vizsgálgatja. Szóval most kipróbáltam, miféle hatással is van rám ez a gondolat. Elkezdtem ismételgetni: haviegymillió-haviegymillió-haviegymillió… Hát basszus… Semmi. Szerintem a legfinomabb műszer mutatója sem mozdult volna meg a reakciómtól. Körülbelül annyi hatása volt rám, mintha azt ismételgettem volna, hogy “ágynemű-ágynemű-ágynemű…”. Sőt, az ágyneműről eszembe jut a mosás… Szóval ez az egymilliós projekt nem működik – gondoltam. Elromlott a lelkesedőkém? Na tessék, még ez is… Körfűrész, bicikli sebességváltó, szoba villany után most ez is cserben hagyott. Rohadt egy világ… 😀

Egyszer csak eszembe jutott, hogy dehát én már annak idején 93-ban kerestem.. Abban az időben, amikor három-négy havonta megkerestem egy kétszobás lakás árát, ami annyi mint… ööö… Akkoriban 3-400.000 Forint lehetett a havi nyereségem, amit persze folyton újra befektettem.. De az mostani pénzre átszámítva nem havi 1 milliót hoz ki. Inkább két és fél – hármat. Lehet, hogy azért nem hoz lázba most a havi 1 millió, mert ennél már csináltam többet is korábban? Elgondolkodtam, majd felcsillant a szemem: mi lenne, ha… Hirtelen átugrott a fejemben a nagyságrend, és amikor kimondtam a legelső gondolatot, ami az eszembe jutott, mintha egyszer csak a sejtjeim ki akartak volna ugrani a bőrömből, annyira éreztem az energiát, amit maga a gondolat előidézett a testemben!

Annak idején, amikor az öcsém még nem tudott olvasni, és én olvastam fel neki az indián kalandregényeket, teljesen érthetetlen módon egyszer csak elkezdett… Az öcsém öt éves korában elkezdett képregényeket írni és rajzolni! Olyan lovas jeleneteket rajzolt, hogy… A másik meg a “Négy páncélos, és a kutya” című sorozat volt, meg a”Mikhál úr kalandjai”. Ezek voltak a kedvenc témák. És hozzá olyan szövegeket írt, hogy rajta kívül soha senki nem tudta elolvasni őket! Azt hiszem, nekem van a világon a leghülyébbik öcsém! Öt éves korában az egész Disney-stúdiót egymaga leverte volna azzal a “suta” bal kezével! Idióta.

Ötödikes koromban iskolai énekversenyt rendeztek. Nem ismertem magamra, hogy nekem szólna, de az ének tanárnéni közölte, hogy meg ne merjem tenni, hogy nem jelentkezek. Jelentkeztem. Egy olyan kis aranyos, könnyed Chopin dalocskát kaptam, az egészben a legnehezebb az volt, hogy milyen akkord-kíséretet tegyünk alá. A gitár tanárom, és az apám is rettenetesen bajban volt miatta, mert valami olyan hangzatot kellett volna kitalálni hozzá, amit talán Apollón sem tudott volna lefogni a gitár nyakán… Végül egy nem éppen odaillő h moll-szeptim, és e-moll-akkord párossal lefejeztük a zenei sárkányt! Nem volt annyira rossz, de a jótól nagyon messze volt. Mindenesetre én folyamatosan az akkordok miatt agyaltam. Nem is értettem, hogyan nyertem meg egyedül ötödikes létemre az egész iskola énekversenyét. Hiszen annyi lány indult a versenyen, hogy egyáltalán nem logikus,hogy mégis én nyertem. Még nem is gyakoroltam rá! 😀 A következő iskolai ünnepségen ki kellett állnom a dalommal, és az egész iskola előtt eljátszani. “Táncos a nóta, gyere vélem, lányka…” Azután folyton azt kellett elviselnem, hogy amikor meglátott valaki az iskola folyosóján, vigyorogva kezdte énekelgetni az ismert sort: “Táncos a nóta…” Végülis így utólag eléggé vicces volt.

Tizennyolc éves koromban elvittek katonának. Előfelvételis voltam, felvettek a főiskolára, és Marcaliban a külső laktanyában rengeteg ilyen előfelvételist gyűjtöttek össze. Amikor az alapkiképzésre felsorakoztattak minket, és bekerültünk a körletünkbe, mi, előfelvételisek körbeálltunk, és mindenki bemutatkozott. Amikor rám került a sor, mondtam én is a nevem, és hogy Fehérvárról érkeztem, mire a velem félig-meddig szemben álló srác rám nevetett: “Táncos a nóta, mi???” 😀 Kiderült, hogy egy évvel felettem járt, de őt nem vették fel elsőre a fősulira.

Az ezután következő években nemigen volt olyan verseny, amit nem én nyertem meg. Én lettem az énekkar legjobbika, egy alkalommal, amikor a kamarakórussal fellépésre mentünk, és kiderült, hogy a furulyásunk nem jön, a tanárnéni az én kezembe nyomta a furulyát, hogy azt a két furulya-futamot, ami az egyik dalban van, tanuljam meg. Úgy negyedórám volt rá, míg odaértünk a művelődési házba. A szívem majd’ kiugrott a torkomon, de tökéletesen lejátszottam a furulyafutamot, pedig akkor volt először a kezemben “fújós” hangszer. És… El nem tudom képzelni, hogy a tanárnéni miért nem tett meg mindent azért, hogy a tehetségem ne kallódjon el! Egyszerűen nem értem…

Már vagy négy éve jártam gitározni, amikor a tévében ment a “Ki mit tud”. Azt hiszem, ebben a műsorban láttam, és hallottam először citera zenét. Annyira megtetszett, hogy eldöntöttem, hogy én is szeretnék megtanulni citerázni. Nemsokára a megyei lapban megjelent egy hirdetés, hogy a Fejér-megyei Népi Együttes utánpótlás zenekarába fiatal zenészeket keresnek. Megörültem neki, és elmentem a megadott időpontban a megadott helyre, úgy emlékszem, az István-teremben volt a jelentkezés. Hatalmas, fenséges, magas terem, óriási kristálycsillárral, nagy, nehéz függönyökkel, és… Sehol senki! Hamarosan megjelentek két zenész-forma srác, és kiderült, hogy én vagyok az egyetlen jelentkező! Kérdezték, hogy miért jöttem, mik a terveim. Mondtam, hogy négy éve gitározok, énekkaros vagyok, és citerázni szeretnék. Erre azt felelték, hogy náluk a zenekarban NINCSEN citera. És mivel én vagyok az egytelen jelentkező, így utánpótlás zenekar sem lesz. De… Mit szólnék, ha csatlakoznék az utánpótlás népitánc-csoportba, és majd ha adódik valami alkalom, szólni fognak. Így történt, hogy elkezdtem a népitáncot, és… Az első pillanatban imádtam. Rajongtam a próbákért, a hangulatért, a bemelegítés alatti élőzenés zongorakíséretért, a szokatlan gyakorlatokért, amik a tartást javítják, és nyújtják az izmokat. És az a rengeteg csodaszép, gyönyörűséges lány… Úgy éreztem, hogy két perc alatt háromszáz évre elég feleséget tudnék választani magamnak közülük!!!

Egyszer csak az egyik próbán odajött hozzám egy vadidegen fickó, és kérdezte, hogy én jelentkeztem-e a népizenekarba. Mondtam, hogy igen. Mire megkérdezte, hogy láttam-e már tamburát. Még sohasem láttam! Hááát. Nem baj, akkor majd próba után mutat nekem egyet. Aznap este próba után egy agyonzsúfolt raktár-féle helységben, ahol szinte percenként mászott át rajtunk valaki, hol egy csizmáért, egy alsószoknyáért, vagy blúzért… És mindeközben megismertem egy új hangszert. Észre sem vettem, hogy már este kilenc van, és én alig másfél óra alatt egy fél estére való népdalt megtanultam pengetni egy olyan hangszeren, aminek semmi köze sem volt a gitár hangolásához, dupla húrozata van, és a nyaka fele olyan hosszú sincsen, mint egy gitáré. De.. Végtelen boldogsággal töltött el, hogy a fickó egyik dalt mutatta a másik után, és én szinte a kezéről mindent le tudtam játszani utána, ő meg csak nézett, és nevetett, és néha bevetett egy “Na, akkor ezt még egyszer, de most cifrázva!!!” – beszólást, én meg csak cifráztam, és belenevettem a szemei közé. A fickó teljesen le volt nyűgözve attól, amit produkáltam.

A következő próbára egy hangszerrel érkezett. Nem tambura, hanem.. Mandolin! De ne aggódjak, ugyanaz a hangolása, igaz, három húrral több van rajta, de ezzel ne foglalkozzak, a négy magas húr, amik duplák, az ugyanúgy van hangolva, a tamburán az egy mély húr helyett a itt dupla húr van, de legalább szebben, teltebben szól, és van még két mély húr, szintén dupla húrpárban, és ugyanúgy van hangolva, mint a hegedű húrjai. Szóval semmi izgalom, menni fog – ezt mondta. Néhány végig pengetés után tényleg úgy éreztem, hogy igaza lehet. Az lett. Este kilencre megint úgy muzsikáltunk, hogy többen, akik próba közben átmásztak rajtunk a szokásos “csak egy pár csizáért – egy kisebb-nagyobb-szélesebb-szűkebb blúzért, satöbbiért”, szóval volt, aki pár perce táncra perdült, és abba kellett hagynunk, hogy húzzon már visszafelé a próbára! Imádtam!

Hazavihettem a hangszert, és attól fogva azok voltak a legszebb napjai az életemnek. Suli után énekkar, azután menza, majd irány a belváros, az apám munkahelye éppen a Zeneiskola és a Művelődési Központ között volt. Leadtam a sulicuccot, átvettem a gitárt – próbacuccot – mandolint, és mentem tovább. Először gitár óra, ami mindig késéssel kezdődött, és sokszor késtem miatta a népitáncról is, pedig csak 3 perc volt egymástól a két hely futva.  Népitánc próba első órája bemelegítés, élő zongora kíséretre, azután jobb napokon megengedtem magamnak a büfében egy kólát is, és ilyenkor úgy érezhettem, hogy most aztán igazán bejött nekem az élet! Folyton szerelmes voltam! A második órában volt a népitánc próba is, amikor szinte földön túli boldogság öntött el, ha egy szép lány mellé sodródhattam… És amikor a derekát is megfoghattam, hát… Nincsenek szavak.

Próba után már ott várt a fickó, és folyton ugratott, hogy milyen lassú vagyok, pedig ember olyan gyorsan nem öltözött még az életben, mint én akkoriban. Néha egy-egy elcsípett-boldog pillanat is adódott, amikor a szűk folyosón egy ezredmásodpercre megnyílt a lány öltöző ajtaja… 😀 Hamarosan a szűk földszinti helységben megjelent egy ismerős, aki az anyu tanár kollégája volt az iskolában, és közölte, hogy meg ne merjem próbálni magázni… 😀

Sajnos valami miatt a zenélős dolog elakadt, a fickóval történt valami, és nem jött senki, aki engem átvegyen tőle, úgyhogy a hatalmas tehetségemet megcseszhettem. Soha egyetlen alkalommal nem jutottam színpadra… De azokat az időket soha el nem felejtem, amikor hetedikes koromban este fél tízre értem haza, vacsora, fürdés, és már csak annyi idő maradt, hogy az órarendet végig tudtam nézni. Valami miatt a jegyeim mégsem romlottak. Sőt…

A népitánc csoportban évente két alkalommal volt válogatás, a felnőtt csoportba. Akkoriban tudtam meg, hogy vasárnap esténként táncház van, kicsit húzós volt a belépőjegy, 5 Forint volt az ára, de minden héten kispóroltam magamnak valahogyan! A kedvencem a Paranyica nevű délszláv tánc volt, ahol két körben volt a tánc, egy belső, és egy külső, pár sor lépés után mindenki ritmusra tapsolni kezdett, és a belső körből mindenki a külső körben kiválasztott valakit, puszi-puszi, és helycsere… Ezekben a pillanatokban gyakran kívántam azt, hogy álljon meg az idő, hagyja abba a föld a forgást, és maradjon minden pontosan úgy, ahogyan éppen akkor van… A táncházban olyan lépéseket is tanultunk, amikre a próbákon nem került sor. Ezért mindig reménykedve vártam a következő kiválogatást… De sajnos kimaradtam. Engem nem választottak be a “nagyok” közé. Pedig… Áhítoztam oda bekerülni… Sokszor, amikor a hangszeres esti gyakorlások már elmaradtak, a mi próbánk után még ott maradtam a nagyok próbáján, és csak néztem, és néztem őket… Amikor nyolcadikos voltam, és a tavaszi kiválogatón megint nem kerültem fel a nagyok közé, feladtam. Abbahagytam. Végtelenül csalódott voltam, hiszen annyira nagyon akartam, de… Nálam sokkal ügyetlenebbeket válogattak ki, akik… Jól tudtak nyalni. És rengeteg olyant láttam, aki a nagyok közé felkerülve 2-3 hónapon belül abbahagyta a népitáncot…

Aztán egyszer megint visszamentem, néhány hónapos kihagyás után. A sírás kerülgetett. Ugyanúgy, ahogyan azt sem vették észre, hogy abbahagytam, azt sem vették észre, hogy megint ott vagyok… 🙁 A következő tavaszi válogatás után végleg abbahagytam a népitáncot. Egy darabig még jártam táncházba, de egyre csak rosszabb, és rosszabb lett. Már a Paranyica sem tetszett. Az utánam jövők is elkerültek. Abban az időben a velem egykorúak megjárták az együttessel Finnországot, Olaszországot, fél Európát, és… Kanadát is. Talán még másfelé is voltak. Zokogott a szívem.

És tudod… A legnagyobb baj az, hogy a Népi Együttes igazgatójának a felesége éppen az én apám kolléganője volt… De soha az életben senkinek eszébe nem jutott csak egyetlen aprócska lépést tenni azért… Csak egyetlen halk szót is szólni az érdekemben. Azt gondolom, hogy csak a vak nem látta a földön túli elragadtatottságomat. És mégsem lettem.. Se népitáncos, se népzenész… Pedig lehettem volna. És hidd el, bármit, de igazán, tényleg BÁRMIT megadtam volna érte…

Nyolcadikban már nem voltak zenei próbák, a népitáncból is kezdtem kiesni, a gitározással is az utolsókat rúgtam. Nyolcadik végén, 6 évnyi zeneiskola után végleg abbahagytam a gitározást. Nem volt már merre menni. A suliban meghirdettek egy csomó tantárgyi versenyt. Az oroszból elég jó voltam, hatodik osztályos korom óta több orosz iskolás gyerekkel is leveleztem hosszabb-rövidebb ideig, a könyvtárból orosz mesekönyveket vettem ki, és igyekeztem lefordítani őket, és a “Murzilka” nevű orosz nyelvű gyerekújságot is állandóan lestem az újságosnál. De mivel – hogy úgy mondjam – nem én voltam az osztály, és az iskola legnépszerűbb embere, a háromfős csoportoknak hirdetett orosz versenyre nem tudtam kivel jelentkezni. Végül utolsó pillanatban kiderült, hogy az egyik osztálytársam szintén egyedül maradt (ő sem a legnépszerűbb csaj volt az osztályban 😀 )… Az orosz tanárnő végül azt mondta, hogy mindegy, ha nincs harmadik tag, elfogadja a kettőnk jeletkezését. Végülis… “Ennyi még belefér.”

Na ezek után valami történt. Miss Zeitungh meg én elkezdtünk keményen készülni. Egymás után jöttek az újabb, meg újabb ötletek, külön dalt tanultunk, amit rajtunk kívül senki sem ismert az egész iskolában… Sokszor ültünk össze, és… Időnként olyan furcsa érzésem volt, hogy… ááá.. neeemm… Pedig. Olyan jó lenne csak egy kicsit.. Egy icike-picikét közelebb húzódni hozzá. Talán.. Ááá. Nem. Végül egy brutál műsort állítottunk össze mi ketten. Baromira élveztük.

Jött a verseny napja, és emlékszem, az írásbeli feladatokat egymással versenyezve oldottuk meg, és csak “csalódás” lett a vége: “Csak ennyiii???”. Aztán jött az élő műsor, a szóbeli, mi mondókáztunk énekeltünk az én gitár kíséretemmel, és azután… Csak untuk a többiek műsorát. De tűrtük. 😀 Kicsit olyan csalódás volt a verseny, de izgulni kezdtünk, amikor a zsűri visszavonult. Egészen addig nem is fogtuk fel, hogy ez itt egy verseny. És amikor hátulról előrefelé elkezdék sorolni a helyezéseket, és minket mindig elfelejtettek, és… már csak három.. már csak kettő.. És naaa.. neeee.. És a végén a mi nevünket olvasták fel, mint a verseny nyerteseit, hát akkor azt sem tudtam, hirtelen hova kerültem… Mi ketten, a világ két legszürkébbik egere úgy lemosta a nagy menőket, a “legeslegjobbik tanulókat”, mint a szart! 😀

Kicsit furcsa időszak jött, mert mi ketten mentünk a városi versenyre, és harmadiknak odatettek mellénk egy..  egy gépet. Egy két lábon járó enciklopédiakalendáriumnyelvtaniszótárat! Csak valahogyan.. Lenni is rossz volt vele. Mindegy, mi hárman, meg az orosz tanárnéni, nyakunkba vettük a fél világ minden mondókáját, versét, mindeféléjét, műsort szerkesztettünk, diszleteket ragasztottunk… Egy alkalommal, már az utolsó napokban járhattunk, és nekünk éppen osztálybulink volt. Az apu hozta szokás szerint a magnót, meg a zenéket, szalagokat, kazettákat, és mi miss Zeitungh-gal a szemközti orosz teremben készültünk egész este az orosz nyelvi városi versenyre… Már halálosan fáradtak voltunk, amikor egyszer csak jött egy lassú szám… És ránéztem a lányra, és visszanézett, és… Ránéztem a tanárnénire, ő pedig csak bólintott. “Menjetek!”

És mentünk. Szó nélkül fonódtak a karjaim a dereka köré, és az ő kezei a vállamra… És akkor az a pár perc valami hihetetlen megnyugvást hozott. Pedig csak.. csak táncoltunk. De az az érzés… Illetve: az az ÉRZÉÉÉS…

Eljött a városi orosz verseny napja, és mi mentünk, hogy legyőzzünk mindent és mindenkit. Abban az évben volt a mi űrhajós Bercink odakint a zűrben. Ezért a verseny fő témája is az űrhajózás volt. Azóta is emlékszem arra, hogy Jurij Gagarin anyja dojárka volt. Tehát fejőnő. 😀 Mik nem vannak…

A verseny nagyon izgalmas volt, nem sokra emlékszem, de a tanárnénink azt mondta, hogy nagyon jók voltunk, és mi is így éreztük! De… Sajnos hajszál híján csak… Másodikak lettünk! A négy zsűritagból kettőnél mi voltunk az elsők, de egy Naaagy Valaki végül eldöntötte a versenyt. Így nem jutottunk tovább az országosra. Naaagyon naagy okleveleket, meg dícséreteket kaptunk, és… Jött az évzáró.

Emlékszem, amikor a különböző dícséreteket osztogatták, mi kerültünk sorra, és megtudhattuk, hogy mivel a három fős orosz versenyző csapatnak összesen KETTŐ beutalót kapott az iskola egy egyhetes Fekete-tengeri üdülőbe, így hármunk közül a mi szuperokos gépezetünket, és az iskola legnépszerűbb pajtását tudják csak kivinni a Szovjetúnióba. De nem baj, mert kaptunk helyette kárpótlásul egy szééép naaagy Kööönyvet!!! 😀

Így nem jutottam hát ki a Krím-félszigetre, a Fekete-tenger egyik gyönyörű üdülőjébe…

Tovább is van, mondjam még?

Elsős gimis voltam, végre új csapat, új emberek. Egy másik gitáros srác is bekerült az osztályba, és sokszor játszottunk osztálybulikon együtt, és bár nekem hat éves zeneiskolai múltam volt, mégis ő volt az ügyesebb ebben a gitáros-dalos könnyűzenei műfajban. Gyakorlatilag az egész hat éves zeneiskolai képzésemmel kitörölhettem… De akkor még nem éreztem, hogy ez baj lenne. Egy idő után a srác eléggé eltávolodot tőlem, és őszintén szólva zavart a lekezelő stílusa, úgyhogy nemigen éreztem a hiányát. Mígnem egyszer csak… Harmadik osztályosok voltunk, amikor egy téli hétvégén iskolai buli volt, és meglepés-szerűen fellépett az iskola beat-zenekara! Sosem hallottam róla, hogy van ilyen is. Az alapító tagok közül kettő pedig… Igen, az egyikük az osztálytársam, és a másik éppen az a srác, aki azon a jutalom-utazáson vehetett részt helyettem, amit én nyertem meg az orosz nyelvi versenyen.

Akkor még nem is értettem, hogy amit látok, az nem más, mint az oktatási rendszer eredménye: csőd, mellőzöttség, és csalódás. Én csak annyit láttam – a szemeimbe toluló könnyeimen keresztül -, hogy azok a srácok, akik sosem tanultak gitározni sehol sem, egyszerűen ott állnak fent a színpadon, és a többi diák őrjöngése közepette kurrvajól nyomják azt a Police-számot.. És hogy menyire egyszerű is ez a dallam… Sosem gondoltam bele. Mert… engem meg sem tanítottak arra, hogy leutánozzak egy zenét. 🙁

És ezek a srácok a nulla gitáros előéletükkel végigzenéltek egy egészen hosszú koncertet. Még füstgépük is volt valahonnan!!! Én pedig állhattam a nézőtéren. És bár ebben a felállásban sohasem lett belőlük ennél több, de ez sovány vigasz ahhoz, hogy én még eddig sem jutottam. Hat év munkája ellenére sem.

Mindehhez hozzájött még néhány kisebb ezmegaz, és az érettségi is megérne egy mesekönyvet, már csak a magyar kettes érettségi eredményemnek köszönhetően is. Írhatnék még sok furcsa emléket, de nem ez a cél. Hogy akkor mi is volt a célom ezzel?

Csak úgy elgondolkodtam.

Nyilván oka van mindezeknek a dolgoknak, és ha a fejem tetejére állok, itt, és most egymagam véletlenül sem tudnám megfejteni, hogy “vajon miért is történt az, ami történt”. Megtörtént, kész. Pont.

Az viszont egy következő dolog, hogy mit tanultam, mit tanulhattam ebből?

Amikor az ember készül meglépni élete legnagyobb, és legfontosabb lépését, akkor azért egy kicsit, illetve nem is kicsit a múlt “visszarúg”. Amikor az merül fel bennem, hogy miért nem érzem magamban azt a határozottságot, azt a magabiztosságot, néha előjönnek ezek az emlékek. Egy ideig sajnálgatom őket, egy párszor nevetgélek rajtuk. És megtörténik olykor-olykor, hogy rádöbbenek: Én már ezerszer, sok-sok ezerszer is megérdemeltem a sikert, csak… csak eddig még nem nyúltam érte eléggé.. Eléggé MESSZIRE. És hogy milyen ez a “messzire”? Még magam sem tudom. De hogy baromira messze van, az egyszer biztos!

Hogyan lesz hát a könyvem kaszasiker? 

Nem. Én bizony NEM AKAROK százötven oldalas háromezer Forintos könyvet írni. Akkor inkább nem, én nem írok semmit… Vagy pedig…

Az elmúlt hónapjaim ezzel mentek el. Talán a betegségem is ennek köszönhető, de ha nem is ez az oka, legalábbis mélyen benne van ez is. Mert a Félelem az bizony Félelem. És amikor az ember nagyon is jól tudja, hogy nincs több esély, nincs másik lehetőség, innen most sehova máshova már nem lehet eljutni… De ha el is lehetne, vajon megérné? És akarnék én azon a másik helyen lenni?

Hogyan, hogy a búbánatos fészkes fenébe lesz az én könyvem kasszasiker?

Mélységes hálám Nektek, akik eddig olvastátok az írásaimat, megírtátok a véleményeiteket, és… Küldtétek a pénzt is. Mindent, ami eddig történt, újra, meg újra végig kellett rágnom, gondolnom, megfigyelnem, kigondolnom, elemeznem. Hogyan lesz az én könyvem kasszasiker?

Ki is vagyok én, és mit is akarok elérni, odaadni az olvasóimnak?

Kérlek, kérdezd meg ezt most magadtól. Mit is akarsz Te adni másoknak? Miben leszel te ügyesebb, okosabb, jobb, vagy egészen egyszerűen csak MÁS, mint a többiek?

Amikor 1995-ben Görcsönyben megnyitottam a kis falusi vegyesboltomat, az én célom egy SZÉP, ízléses üzlet volt, ahol bőséges a választék, és kedves a kiszolgálás. És meg is csináltam, és meg kellett tapasztalnom azt, hogy erre itt nincsen szükség. Két év múlva hatalmas veszteségekkel kellett bezárnom a boltot, amikor már a végsőkig el voltam adósodva, és ennek csak annyi volt az oka, hogy amire ott igény volt, az az, hogy a boltból ne zavarja ki az eladó a hideg sört szürcsölgető embereket az utcára.

Mindig is mást, jobbat, szebbet akartam csinálni, mint mások.

Amikor 2000-ben Harkányban megnyitottam a díszüveges borokat árusító üzletemet, mindenki azt mondta, hogy ez nem fog menni, mert “túl drága”. Nálunk a legolcsóbb termék 2.500 Forint volt, de aztán úgy döntöttem, hogy legyen inkább 3.000 Ft. Végül azt hiszem, 3.500 Forintnál álltunk meg, és a beszerzési ára nem változott. Sokkal több pénzt kerestünk, mint amennyire számítottam, pedig álmokban eléggé bátor ember voltam mindig.. 😀 Akkor egy életre megtanultam, hogy sosem fogod megtudni, hogy mennyit adnának az emberek a cuccodért, ha nem mész el vele a legvégsőkig!

Szóval van, amikor bejön, és van, amikor nem jön be – de ez itt most nem a találgatós időszak. Innen már csak a bankrobbantás emel ki – vagy mehetek a süllyesztőbe…

Tehát akkor: hogyan lesz az én könyvem kasszasiker?

Egy idő után feltűnt valami, amire szerintem senki sem gondolt… Először is: Mi a fene az a kasszasiker??? Kíváncsi lennék, hogy maguk a szervezők tudják-e, mi az, hogy kasszasiker??? Mindenesetre ezen a gondolaton kezdtem el fel-alá sétálgatni. Éreztem, hogy igen, ez az, ez a fontos… A LEGFONTOSABB kérdés az életemben!!! Mitől lesz kasszasiker a könyvem? Egyáltalán: muszáj, hogy a könyvem tonnaszámra ömöljön a népre? Muszáj nekem sok vásárlót szereznem? Hiszen… És igen, itt jöttem az olvasói vélemények, és még néhány életbevágó dolog, mégpedig az, hogy micsoda hihetetlen segítő szándék-lavinát indítottam el az eddigi írásaimmal!

Valahol olvastam, de most nem találom sehol… Azt írja Ron valahol, hogy a legtöbb üres hely a csúcson van! De nekem itt most mit jelent az, hogy “csúcs”?

Mitől lesz egy író “csúcs-író”?

Sokat gondolkodtam ezen, és éreztem, hogy ez a vonal lesz a nyerő. Mint azt a Nagy Fehér Marketinges mondta: Ami egyszer bement a fejekbe, azt Isten se veri ki onnan.

Szóval, Író Úr! Még mielőtt nekiszaladsz a piacnak, és kiadod az első könyvedet, találd ki, mert később már nem fogsz tudni röppályát módosítani: MIT akarsz betenni az emberek fejébe? Nincs, sosem volt, és sosem lesz másodszorra Első benyomás. Tehát ha első puffantásra nem lövöd telibe a barnamedve fejét, akkor soha többet nem kell puska töltögetéssel bíbelődnöd.

Eldöntöttem.

Az első könyvem, és minden ezutáni könyvem olyan könyv lesz, ami az olvasók LEGJOBBIK KÖNYVE, a KEDVENC KÖNYVE kell, hogy legyen. És az én olvasóim… Nekem igazából nem is olvasóim, hanem rajongóim kell, hogy legyenek. A többi írónak lehetnek olvasói, nekem rajongók kellenek, mert… Megfigyeltem valami nagyon furcsa dolgot, és ezt rajtam kívül nem sokan vehették még észre. Mégpedig azt, hogy minél többet tettek meg, vagy adtak ki olvasók egy könyvért, annál valószínűbb volt az, hogy az a könyv a kedvenc könyvük lett!

Elvégeztem egy egyszerű kis felmérést, feltettem a kérdést, hogy mennyi pénzt adnak ki az emberek egy nagyon jó, és a számukra igazán fontos könyvért. A válaszok… Nagyon megnyugodtam. Az igazán jó könyvek árának nincs felső határa. Az igazán jó könyvek olyanok, mint a Rolls Royce az autók között! Az emberek éveket hajlandóak várni rájuk (volt, aki 7 évig volt várólistán egy különleges könyv megvásárlása előtt!), és annyi pénzt hajlandóak kifizetni értük, amennyit kérnek értük. Tudtad azt, hogy a Rolls Royce autókat talán még a mai napig is kézzel szerelik össze, és hogy ez a gyár nem is autógyártással, hanem felsőszintű marketinggel foglalkozik? Az, hogy egy autóért ennyi pénzt kifizessenk, egy cseppet sem logikus döntés.

Jó. De hogyan lesz egy könyvből kedvenc könyv?

Nos… Valami titkom nekem is kell, hogy maradjon. Elhiheted, hogy az elmúlt időkben nem a legjobb éjszakáimat töltöttem el. De azt hiszem, mostanra elvégeztem a Házi Feladatot. Minden előkészületet megtettem ahhoz, hogy a legelső könyvem olyan legyen, amitől az olvasók igazán libabőrösek lesznek, miközben olvassák, rengeteg olyan részletet, és élményt bele fogok szőni, amikről azt látom, hogy – sosem gondolatam volna azelőtt, mégis így van – rengeteg embert érintenek meg, és nagyon sok embernek régóta kimondatlan gondolatait találom el, és mondom ki.

De ez önmagában még mindig nem elég… És éreztem, hogy hiányzik egy képkocka. Úgyhogy addig-addig keresgéltem, míg rá nem találtam egy tavalyi felvételre, ami talán kalóz-felvételnek mondható, bár az előadó nem mondta, hogy nem lehet felvenni, én pedig nem kérdeztem, hogy felvehetem-e… Mindenesetre nemrégen újra meghallgattam, azután újra meghallgattam (és még jó párszor meg fogom hallgatni!). Annak, hogy hogyan írjon az ember nagyon nagy durranós könyvet, van egy picike titka… Igazán jó könyvet úgy kell írni, ahogyan például annak idején az ABBA együttes készítette a lemezeit, vagy ahogyan Elton John is szerezte a zenéit. Mi ez a titok? Aladár… Aladár… Kapcsford… Blöki! Blöki! – Egy Forintért megmondom.

Nem.

Nincs az a pénz, amiért megmondanám. 🙂

Legyen az elég, hogy felépült az egész dolog a fejemben. Nagyon nagy valószínűség szerint megalkottam azt a rendszert, ami elvisz ahhoz a célhoz, amiről egész életemben csak álmodoztam… És amiért többször is bajba, nagyon nagy bajba kerültem, de végül nem lett meg.

Legutóbb például…

El kell, hogy meséljem. Úgyis azt fogod mondani, hogy hülye vagyok, és nem fogsz tévedni. Én aztán tudom… De azt szeretném, hogy legalább TE TANULJ BELŐLE!

2014 ősze.

Egy régi hölgy ismerősről – fogalmazzunk most így egyszerűen – megtudtam, hogy lelépett a pasija. Majdnem 20 év után három gyerekkel otthagyta őt az asztalra kirakott kulcscsomóval, és ötezer Forinttal. És az én hatalmas szívem…

Eléggé furcsán indult a kapcsolat, de aztán felgyorsultak az események. Mivel addigra már nagyon elviselhetetlenné vált a helyzetem a pizzériában, ahol sem a szakácsok, sem mi, futárok soha egyetlen napra sem voltunk bejelentve, másrészt az egész légkört tovább mérgezte az, hogy a dolgozók jelentős része idült alkoholista volt, néhányan pedig masszívan drogoztak is. Minden egyes nap felért egy pokolbéli körutazással.

Nemsokára eljutottunk addig, hogy a személyes találkozó elkerülhetetlenné vált köztem, és a lány gyerekei között. Egy péntek estén mentem el hozzájuk először, és mivel megtudtam, hogy a gyerekek apja még nem hozta a pénzt, ezért nincs miből kaját venni, fordultam egyet, és elmentem bevásárolni – nem csak erre az egy estére, de néhány napra előre is, majd a konyhában főztem egy egyszerű vacsorát a családnak. A lány nagyon hálás volt ezért (azért írom, hogy lány, mert a közel 20 év alatt többszöri ígérgetés után végül mégsem vette feleségül a fickó), de a többiek valahogy nem voltak feldobva. A legnagyobbik fiú már 18 körül volt, a középső 12 éves, számítógép-őrült (vagy zseni?), a kicsi lány pedig négy éves volt, és szinte teljesen érthetetlen volt, amit beszélt – viszont egy tünemény volt, aki azonnal az ölembe fészkelte magát, és teljesen levett a lábamról… Hajjajj. Hiszen én egész életemben egy ilyen kis csajról álmodoztam! 🙂

Hazatérve az albérletembe a szokásos pénzügyi adminisztrációt végeztem, évtizedek óta pontos nyilvántartásom van a bevételekről, és kiadásokról, és… Nem stimmelt sehogyan sem! Néhány apróbb hibát kiszűrtem, végül kiderült, hogy pontosan kétezer Forint hiányzott. Ez egy gyanúsan kerek összeg. Eszembe jutott, hogy a pénztárcám a táskámmal együtt kint éjszakázott a bejáratnál az fogas aljában. És a három gyerek mindegyikének saját külön szobája volt, tehát mindegyikük úgy, és akkor járt-kelt a lakásban, amikor csak eszébe jutott. Úgyhogy akármi is történhetett az éjjel.

Rövid időn belül nagy változások történtek, sikerült megállapodni a gyerekek apjával a gyerektartással, és a vagyon megosztással kapcsolatban. Sőt a lakásra is lett vevő. Egyszer csak azzal a furcsa kéréssel állított be a lány hozzám, hogy megkapta a lakás eladására a foglaló részét, és legyek szíves vigyázni rá, TEGYEM EL A PÉNZT. Kérdeztem, hogy miiivaaan??? Nemigen akaródzott neki válaszolni, mire elmeséltem az első alkalommal a kétezres mínuszt, és rákérdeztem, hogy van-e köze ennek a mostani kéréséhez. Volt.

Megtudtam, hogy a nagyobbik fiú rendszeresen, és folyamatosan meglopott mindenkit a családban, beleértve a nagymamát, és másik családtagokat is. Gyakorlatilag semmiféle pénzt, és értéket nem szabadott a lakásban tartani, mert mindent megtalált, és eltüntetett. Méghozzá úgy, hogy sosem sikerült őt tetten érni – mégis tudni lehetett, hogy ő volt az. Eltettem a pénzt, és a dolgok mentek tovább. Hamarosan oda is költöztem hozzájuk, feladva az albérletemet, ami nagyon kényelmes, és nagyon olcsó volt, minőségileg pedig minden, de tényleg minden igényt kielégített, és a másik szobában egy rendkívül nyugodt, és békés életű fiatal srác lakott, akit nem sokkal azelőtt hagyott el a felesége…

A közös életünk elég eseménydúsan telt, rengeteg érdekellentét, és mindenféle támadások kereszttüzében éltünk, és úgy nézett ki, hogy mindezek ellenére a kettőnk szövetsége kellőképpen szilárdnak bizonyul. Pár hónapon belül sikerült is egy rendkívül olcsó házrészt megtalálni, és megvenni, de rengeteg felújításra volt szükség.

Közben a munkahelyi dolgaim is eléggé kiszámíthatatlanná váltak (sosem voltak igazán kiszámíthatóak, hiszen egy teljesen feketén működő pizzériában mit is lehetne kiszámítani??), a lánynak is rengeteg munkahelyi feszültsége volt. Többször előfordult, hogy rosszullétei voltak a munkahelyén. Akkor kezdtem neki mesélni az én régi álmomról, hogy szeretnék egyszer majd nyitni egy saját kajás vállalkozást, ahol finom, és egészséges ételeket készíthetünk, amit házhoz szállítanék. Már évek óta ezen a területen dolgoztam, megjártam négy, vagy öt különféle színvonalú, és minőségű kiszállítós céget. Rengeteget tanultam, olvastam a témában, és nekem valami igazán rendkívüli elképzelésem lenne. Főleg grillezett húsokra, és salátákra alapoztam a tervet. Grill, és Saláta – Gé-Sa 😀 Neki ez nagyon megtetszett, és belelkesült, hogy végre ideje lenne neki is valami igazán klassz dolgot csinálnia, mert a gyerekek apja mellett sosem jutott tovább a gyereknevelésnél és a háztartási alkalmazotti szerepkörnél.

Úgy döntöttünk, hogy amikor meglesz a lakás árának teljes része, még három hónapig visszabéreljük a vevőtől a lakást, ezalatt beindulhat a vállalkozásunk, és mire költözés lesz, már menni fognak a dolgok. Ki is néztünk egy kiadó üzlethelységet, egy tízemeletes ház aljsó szintjén, megállapodtunk szóban, a lakók is rábólintottak, és vártunk… De nem jött hír. Végül megkerestem a hölgyet, és kiderült, hogy őt, mint közös képviselőt menesztették a lakók, úgyhogy ő már nem illetékes. Ráadásul másik bérlő jelentkezett. Ott voltam minden nélkül… Volt ugyan némi megtakarított pénzem, de az idő nagyon elment. És akkor… Eldöntöttem, hogy azonnal találok egy üzlethelységet. A neten hiába nézelődtem… Elindultam hát kora délután, és azt mondtam, hogy addig nem jövök haza, míg nincs meg az üzlet.

Meglett.

Pár napon belül megkötöttük a szerződést, bár eredetileg eladó lett volna a bolt, de nekünk nem volt rá pénzünk. A tulaj a világ legjobbik tulaja volt, sose legyen ennél rosszabb üzleti partnerem az életben! A bérleti díj pedig jóval a piaci árak alatt volt, és a kaucióra is kaptunk engedményt. 😀 Hurrá!

Fénysebességgel igyekeztem intézni mindent, mert közben a lány egyszer csak azzal jött haza, hogy felmondott a munkahelyén! Ott voltunk három gyerekkel, szinte semmi bevétellel, teljesen kiszolgáltatva a gyerekek apjának, aki mindent megtett azért, hogy a lehető legrosszabbul menjenek a dolgaink. Közben nyakunkon volt a költözés… de nem volt hova, a megvett ház lakhatatlan volt, minden óra és vezeték ki volt kötve, le volt szerelve, a kazán működésképtelen… Teljes kipakolás, festés, szőnyegpadló-csere egy kb. 140 négyzteméter összterületű három szintes házrészben kint az erdő szélén… Mindezt 2 millióért sikerült megszerezni, de azután csak zabálta a pénzt.

A költözés éppen a boltnyitással esett egy időszakra. Én a fiamékhoz tudtam átmenetileg menni, a lány a picivel az apjáékhoz, a két fiú az anyjához, a holmik, bútorok az új házba… 3 helyen éltünk szanaszét, miközben a házban folyt a munka – villanyszerelés, festés, egyebek. A lány sokszor olyan embereket engedett a házba, hogy a szívbaj jött rám… Valahogyan elindult az üzlet, valamilyen szinten berendeztük, nagy volt a lelkesedés, mindent magunk készítettünk, különleges ízeket, és finomságokat kísérleteztünk ki. A hamburger bucitól a gyros pitáig, az elképesztően finom palacsinta tésztáig mindent magunk finomítottunk, fejlesztgettünk. De a kezdés az maga a pokol volt… A fogyasztást lehetetlen volt megbecsülni, a készlet hol megmaradt (és kapkodhattunk, hogy mire tudjuk felhasználni), vagy éppen a legrosszabb pillanatban fogyott ki valami. Alkalmazottra nem telt, reklámozni alig tudtunk, így esténként az volt a menetrend, hogy egyedül maradtam az üzeltben, felvettem a rendelést, elkészítettem az ételt, kiszállítottam (sokszor esőben, szélben, viharban, kis motorral!), azután rohanás vissza, és lesni a telefont, a netet, van-e már bent nem fogadott rendelés… Este zárás után pedig még éjfélig bóklásztam a családi házas városrészben, és vittem ki a szórólapokat. Sajnos a kapkodás miatt többször előfordult olyan is, hogy az étel minősége nem volt olyan, amilyent eredetileg terveztem. Szóval több fronton is csúsztunk a szakadék felé…

A gyerekek és az egyéb dolgok miatt az élet kezdett egy vesszőfutássá válni – annak ellenére, hogy végre nagy nehezen egyesítettük a szétszóródott “alkatrészeket”. A létbizonytalanságunkat felerősítette a nagyobb gyerekek gátlástalansága. Egyre inkább semmibevettek mindent, és mindegyikük csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Megettek egymás elől, és előlünk bármit, amit csak találtak, hatalmas telefonszámlákat csináltak, kifürödték a bojlerből a melegvizet, fél éjszaka ment a netes játék a gépen, aztán reggel nem akart iskolába menni, cinizmus, követelőzés, elégedetlenkedés, és nulla teljesítmény volt. Nemsokára nyári szünet lett, és a történések teljesen felügyelhetetlenné váltak.

Az üzlet még azelőtt befuccsolt, hogy igazán elindulhatott volna. Mire el tudtuk kezdeni, már hanyatlott a piac, Pécsen az egyetemisták hiánya, és a nyaralások miatt az összes kajás cég nyáron csak vegetál – de nekünk nem volt miből vegetálni. Akkor szüneteltettem a boltot, és reméltem, hogy valahogyan sikerül életben maradni az őszig… Elmentem a Balatonra dolgozni, egy étteremben voltam pincér. 250 Forintos órabért fizettek! Napi 12 órában volt a munkabeosztás, kaja, és szállás ingyen volt, de a beígért borravalóból semmi nem jutott el hozzám, mivel a fizettetést a főnök intézte mindig. Volt olyan asztal is, ahol a szemem láttára adtak 5000 Forint feletti jattot, és ebből egyetlen fillért sem láthattam. A napi bevételen 3.000 Forint volt (2015-ben!), és mivel nem volt a felszolgálásban gyakorlatom, nagyon nehezen tudtam beilleszkedni. Illetve sehogyan sem tudtam beilleszkedni. Egy hét után közös megegyezéssel elváltunk egymástól.

“Hazatérve” ismét szembesülnöm kellett a rideg valósággal. És akkor bejelentettem, hogy amennyiben a 18 éves srácot tovább is támogatni akarja, fizetni a kajáját, a rezsit, amit csinál, meg a telefonszámlát, akkor én kiszállok. És így is lett.

Nemsokára elköltöztem, életem egyik legszörnyűbb albérletébe, ami nyáron egészen élhetőnek bizonyult, de a télre jégveremmé változott… Addigra az üzletet végleg be kellett zárni, de volt egy haldoklási fázis, amikor valami lehetetlen módon kapaszkodtam egy utolsó szalmaszálba… Az egyetlen stabil bevételem ezekben a hónapokban egy régi ismerősöm illatszeres cége havi kiadványának terjesztése, körülbelül 35.000 lapot kellett (volna) elvileg egy hét alatt kivinnem. Gyakorlatilag ez minden hónapban egyre tovább, és tovább húzódott… De ez már egy másik történet. A lány azután, hogy erlköltöztem tőlük, egy hónapon belül összejött egy másik fickóval, és szinte azonnal teherbe esett tőle, úgyhogy a legnagyobb szerencsés ebben a buliban mégiscsak én vagyok, hogy ebből az egészből éppen a leges-legutolsó pillanatban szálltam ki, és mindössze egyetlen emlékem maradt belőle: Körülbelül százezer Forint adótartozás…

Hogy a fenébe kerül ez a régi sztori ebbe a mostani könyvírásos történetbe?

Dőlj csak hátra nyugodtan. Úgyis előre kell majd dőlnöd, mert nem fogsz hinni a szemeidnek… 😀

Tavaly nyáron a T. Hivatal előkerült, és elkezdett szólogatni, hogy kéne a péz… Mondtam nekik, hogy nincsen. Azt mondták, nem baj, szeleteljük fel. Felszeleteltük. Tavaly novemberben elkezdtem a szeleteket eszegetni. De most, amikor beütött a testi-lelki válság, elmaradt a fizetgetés két hónapot… Már éppen arra készültem, hogy a Naaagy kampányt majd összedobom, és gyorsan beindítom, ki vannak találva a lépések, indulhat a nulla Forintos ötletem, és hamarosan elkezdenek majd jönni a pénzek, és akkor majd mehetnek a csekkek megint. Azért volt bennem egy kis feszültség.

Hétfőn reggel robbant az időzített bomba…

Az első reggeli banki sms szerint az egyenlegem mínusz 98 ezer Forint. Gyors fejszámolás… Itt a vég! Befellegzett. Megnéztem a netbankot, igen, jött egy inkasszó. Elő gyorsan az utolsó 100 Euróval, megjött az, amitől annyira féltem, el kell használnom az utolsó stuttgarti tartalékpénzemet. Szerdáig kaptam időt a telefonszámlára. Hétfőn megváltam az utolsó, a leges-, de tényleg leges-legutolsó tartalékomtól. Azt terveztem, hogy délután megyek, és felmondom a bankszámlámat. De változott a program. A kártyával már nem tudtam fizetni a telefonszámlát, az inkasszó ott csücsül a számlán, úgyhogy személyesen kell menni számlát befizetni. Egy kedves kórus társam autóval ment éppen Dombóvárra, nosza, mentem én is vele. Befizettem a számlát, és akkor mindjárt vásároltam is egy nagyon, de nagyon sürgős listát… Az elmúlt 3 hétben minden készletet elkezdtem felélni, hogy kitakarítsam a hűtőt, meg a fagyasztót, lassan már tényleg semmi nem marad bennük. Két hete gyümölcslevest eszek… 😀

Hazatérve folytattam a naaagyon nagy rendrakást, mert lassan egy hónapja eldöntöttem, hogy most már aztán tényleg rendet teszek, ha beledöglök, akkor is! MINDENHOL! Házban, udvaron, számítógépen, telefonban, email fiókban, és minden létező, és elérhető helyen és szegletben! Amit csak el lehet adni, megy fel az internetre, egy pár holmit már sikerült is eladnom, az elmúlt két hétben abból lett kajára, meg a kutyának húsravaló. Mivel beteg voltam, és menni sem nagyon tudtam sehova dolgozni, ezért ugye a bevétel az nulla volt…

Szóval ott ült az inkasszó a számlán, én meg az utolsó tartalékomból befizettem a telefonszámlát, és vadásztam is némi kaját. És akkor jött a másnap reggel…

Egyszer csak szólt a telefon, hogy jött sms, és… Nézem, a banktól jött, és lejjebb ment a mínusz! Azt az Úristenit! Rossz érzésem volt… De nem éppen az történt, amire számítottam…

Február óta nem volt semmi kapcsolatom a szüleimmel. Annyi régi teher, és ellentét, viszályok, elégedetlenség, kritizálás után végül elhatároztam, hogy ezt nem csinálom tovább. Akármit tettem eddig, vagy fogok tenni ezután, az az ő életfelfogásukba sosem fog beleférni, és minden egyes újabb tervem, célom, vagy szándékom csak újabb okot ad arra, hogy az egész eddigi életem összes ilyesfajta szemetét, szarát, tévedését, és hibáját, mint amint éppen az imént írtam meg, az orrom alá dörgöljék. Pedig elhiheted nekem, ha van valaki, aki a fél életét is odaadná azért, hogy végre a jó irányba menjenek végre a dolgai, és a körülötte élők élete, akkor az én vagyok.

Viszont úgy Istenigazából, de őszintén, ha van valami, éppen most, éppen ebben a jelenlegi helyzetemben egyáltalán nem hiányzik nekem, az pont az, hogy most bárki is gyomron vágjon. Úgyhogy én a magam részéről beszüntettem minden kommunikációt, és igyekeztem minden figyelmemet arra összpontosítani, hogy végre kirukkoljak ezzel a mostani nagy ötletemmel! Gondolhatod, hogy ilyen előzmények után nem volt könnyű végiggondolni mindent, eltervezni a célt, az oda vezető lépéseket, kitalálni a mi-t, a hogyan-t, a mikor-t, és még így sem lehetek száz százalékban nyugodt, és biztos a saját dolgomban.

Erre tessék, a szüleim hirtelen váratlanul pénzt utalnak a számlámra, amit ugyanazzal a lendülettel markol fel róla az Adóhivatal…

Ültem a monitor előtt, és arra gondoltam, hogy rajtam ugyan nincs az a földi hatalom, ami, vagy aki segíteni tudna… Mert ez az egész rendszer semmiképpen sem arra van összerakva, hogy nekem jó legyen.

Éveken, évtizedeken keresztül ültem reménykedve valami szivárvány színű felhőcskén, és reméltem, hogy mindazok után, amiket ebben az életemben megéltem, és amennyit én már eddig is másokon segítettem, eljön egyszer az én időm, amikor végre valaki engem is megment. És nem fog. 😀

Ezt a dolgot nekem, egyes-egyedül magamnak kell lejátszanom, és ebben senki nem tud most segíteni. Ma valami furcsa dolog megint történt az univerzumban, mert megint lejjebb ment a mínusz a számlámon. Felhívtam a T. Hivatalt, és életemben először egy olyan segítőkész ügyintézőre leltem, akinek most, így 52 éves létemre először az életemben őszintén, és tiszta szívből tudtam kimondani azt a beszélgetésünk legvégén azt, hogy: “Köszönöm szépen! Nagyon köszönöm!”. Azt, hogy miért lett ma 29.720 Forinttal kevesebb a mínusz, mint a tegnapi napon, azt ő sem tudta megmondani, de ami biztos, az az, hogy semennyi pénz sehonnan nem érkezett a számlámra, az egyenlegem mégis lejjebb ment. Pár napon belül már többet fogunk tudni, valami “kézi inkasszó” a neve a dolognak, amit mikor beolvastam a hölgynek, tőlem kérdezte meg azt, hogy: “Kézi inkasszó? Hát az meg micsoda???” Én majdnem sírva röhögtem – de azt is csak hangtalanul magamban… 😀

Összefoglalva tehát az elmúlt három-négy hónapot…

• Hatalmas, mindenre kiterjedő rendrakást kezdtem, és vagy beledöglök, vagy végigcsinálom.
• Rengeteg ideig beteg voltam, de mostanra úgy tűnik, a betegség elunta a dolgot.
• Viszont jött helyette a pénzügyi lavina, ami ott folytatja, ahol a betegség abbahagyta.
• Az időjárás ezzel a barom hideggel, és esővel a tőle telhető legtöbbet megteszi azért, hogy teljesen kivéreztessen, és az utolsó morzsa energitartalékomat is feléljem
• Valahogyan mindezek ellenére, elég komoly nyomás alatt, de sikerült megálmodnom azt az írói módszert, és azt a könyv-vásárlási- és -támogatói rendszert, amit aránylag rövid idő alatt, és reményeim szerint nulla pénzből be fogok tudni indítani.
• A könyvíráson kívül két nemes ügyet is összekötöttem vele azért, mert két igazán komoly, és mély szívügyem is van, és egy valóban egyedülálló dologra készülök: az új exkluzív könyvem bevételének jelentős részét egy műemlék jellegű kastély megmentésére, és egy társkeresőknek összeállított komplett program létrehozására fogom fordítani. Mint ahogyan a jövőben minden további könyvem bevételét is ezekre a célokra fogom fordítani!
• Kitaláltam, hogy milyen lesz az a módszer, ahogyan az én könyvem magasan ki tud emelkedni a többi “énis-énis” – könyv közül. És azt is, hogyan fogom tudni eljuttatni ezt az egészet annak a vásárló rétegnek, akiknek ez a könyv életük legnagyobb olvasói élményét fogja nyújtani, amit soha nem fognak elfelejteni, és amit féltve fognak őrizni a legutolsó percükig. Időről időre leveszik majd a polcról, újra, meg újra átlapozzák, beleolvasnak, emésztik, elgondolkodnak, és….

Meg fogják változtatni a hatására az életüket – legyen az most még akármilyen nehéz, vagy elviselhetetlen is.

Én ezt szeretném elérni, és soha többé nem fogom beérni ennél kevesebbel… Sőt. A történet, az igazi, Nagy Történet majd csak ezután fog elkezdődni!

Hidd el, amit most mindeközben érzek, az leírhatatlan… Idejét nem tudom, mikor éreztem egyáltalán azt, hogy most, éppen, ebben a pillanatban pontosan az előtt a Naagy Fal előtt állok, amit ha végre először az életben áttörök, akkor onnantól a világ egészen más színű, és illatú lesz! Kívánom, hogy ne hagyjon cserben az erőm, hogy meg tudjam mutatni NEKED is, hogy meg fogom tudni csinálni, bebizonyítva ezzel azt, hogyha nekem ilyen körülmények között sikerült megváltoztatni a Sors kereke forgásának irányát, akkor NEKED IS sikerülni fog.

Szeretném végre elfoglalni a méltó helyemet az életben, és hogy azután milyen következő lépcsők jönnek majd, még nem tudom.

Hidd el, megvan most bennem az a rettegéssel vegyes félelem, ami évek, évtizedek óta megbénított, és nagyon sokszor hibás döntésekre, és elrontott lépésekre vezetett. De meg kell, hogy törjem a múlt borzalmas sorozatát…

Soha többé nem szeretném, ha bárki is tehetetlennek látna. Akkor lássatok inkább halottnak.

Győzni, vagy…….

…….belehalni az erőlködésbe!