Mit érdemel az a bűnös?

Próbálom követni az eseményeket, és összeszedni a gondolataimat, de ez egyre nehezebben megy. Azt veszem észre, hogy minél több mindent igyekszem elintézni, annál kevesebb dolog akar összejönni. Pedig valahogyan úgy érzem, hogy az idő nagyon-nagyon szorít. És mégsem megy ez a “szedjem már össze magam” – projekt. Valami megmagyarázhatatlan nagyon nagy lelki fáradtság nehezedik rám. Menekülni kéne, kiszabadulni, elmenni valahova, vagy nem is tudom. De most valahogyan olyan kuszának és átláthatatlannak látszik a helyzet.

Szeretném a dolgokat sorrendbe rakni, összeállítani valami fontossági rangsorolást. De nem megy, egészen egyszerűen nem megy. Nagyon frusztráló a helyzet. Hónapok óta ugyanazokat a köröket futom. És hónapok óta nem léptem előre egy jottányit sem. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mi az, amit nem látok, de egyre rosszabbul érzem magam. Pedig amúgy kívülről biztosan nem így látszik a helyzet. Legutóbb az egyik ismerősöm csodálkozott rá arra, hogy lehet az, hogy én szinte alig járok el itthonról, hát pedig úgy tűnik, mintha én állandóan csak jönnék-mennék. Nem akarta elhinni, hogy az életem javarészét itthon, a négy fal között, vagy jobb esetben az udvar területén élem, és legfeljebb néha pecázni megyek el itthonról, hetente egy-két bevásárlás, és havi egy-két kimozdulás fért bele eddig az életembe. És bár itt a tavasz, és szép az idő, meg minden, de én csak azt érzem, hogy nem, és nem, és nem vagyok boldog. Egyszerre annyi minden nyomaszt. Le sem tudom írni, és van olyan (még nekem is!), amit pedig nem is akarok megosztani egy fél világgal.

A múlt héten végül úgy döntöttem, hogy fenébe az egésszel, elmegyek itthonról. Leszarom a pénzt, a számlákat, amik időről időre aktuálissá válnak… Hiába tudom, hogy átmenetileg meg tudnám oldani, megint meg tudnám oldani, hiszen egyszer már sikerült, egyszer már rendezni tudtam pár hétre, néhány hónapra a helyzetet, de nekem ez nem megnyugtató. Valahogy ahhoz, hogy valami egyenesbe jöjjön, kellene még valami, amihez még hiányzik ez, meg az, és az ez-hez is kellene amaz, meg az az-hoz is kellene három emez. Amikhez újabb ezmegazok kellenének, amiknek nincs meg a hogyishívjákjuk sem. És akkor jött az a korszakalkotó döntésem, hogy beleszarok én ebbe az egészbe! Szóval a hétvégén kiruccantam.

Már el volt tervezve minden, de valahogy… Olyan iszonyúan nehezemre esett elindulni, hogy azt elmondani nem lehet! De végül sikerült.

Legutóbb bevittem Pécsre a szép tavaszi öltönyömet, és ugye vettem egy csomó vitamint, meg rendeltem is még többet, úgyhogy több, mint egy hete – vasszigorral! – kúrálom magamat. Kezd eredménye lenni, most jövök csak rá, hogy valószínűleg sok testi problémámnak volt oka a vitaminhiány, mert egyre jobban működnek az ízületeim, és a térdfájásom is nyomtalanul elmúlt. Szóval hurrá, egyre könnyebben mozgok, és ez jó… Hányszor, de hányszor jutott az eszembe mostanában, hogy ezzel a nehéz, és lassú mozgásommal – ami még a lassúsága ellenére is sokszor elég erős fájdalmakkal járt – vajon hogy fogok én találni magamnak egy normális, testileg-lelkileg egészséges párt? Hát kezd jó felé kanyarodni a dolog. Szóval azért a türelmetlenségem ellenére van javulás is, de hogy mennyire nem itt kellene már tartanom… Akurvaéletbe!!!

Azután történt még valami, amire szintén nem voltam felkészülve. Kiderült – pedig tényleg nem akartam elhinni – , hogy ebben a kicsike kis vízben vannak tenyérnél nagyobb halak… Egy pecás mesélte, hogy ő bizony már fogott benne közel egy kilós halat is… Gondoltam, barátom, majd megnyugszol…

…

Idáig jutottam az írással április első napján, és nem voltam vicces kedvemben. Inkább abbahagytam. Gondoltam, várok még pár napot, hogy a helyzet – és a kedvem is – kicsit javuljon. Nem így lett.

Van néhány olyan félbehagyott írásom itt a blogon, és a gépemen is, amiket nem sikerült, vagy pont nem is akartam befejezni. Most azért úgy döntöttem, hogy elmondom végre, mi a helyzet pontosan. Mert helyzet az van, volt, és maradt is.

A helyzet pedig az, hogy – dacára annak, hogy az írásaim egyre minőségibbek, egyre jobban, választékosabban, és egyre jobban felépítetten sikerülnek – eközben egyre hosszabb időbe telik, mire az egyik írás után valahogyan újból összeszedem magamat, és neki tudok állni a következőnek. Rengeteg dolog van, amik napi szinten folyamatosan őrölnek. Amikből totálisan elegem van, és amiktől mindezek ellenére szabadulni nem tudok. Amik újra meg újra meg újra figyelmeztetnek arra, hogy valójában az életemet már eddig is túúúlságosan, de pokoli mértékben de brutálisan elkúrtam. Annyira, de annyira, hogy az a rengeteg hiányosság, amik mind a normálistól való messze-messze elmaradást mutatják, napi szinten vágódnak az arcomba. Amik miatt a jó pillanatok is nagyon rövidek, és miután elmúltak, másnapra már olyannak tűnnek, mintha sosem lettek volna.

Talán elképzelned is nehéz, hogy míg manapság teljesen természetes velejárója az életnek a vezetékes víz, ami hideg is, és meleg is, addig nekem az ivóvizet úgy kell máshonnan hazacipelni, a mosogatáshoz, neadjisten’ a fürdéshez a vizet a kútból kell felhúzni, hogy a mosásról már ne is essen szó. Hogy a mosogató mellesleg nem folyik le, ezért két tálban tudok mosogatni, hogy nincs fürdőszoba, ezért immáron bő két éve annak, hogy lavórban fürdök, hogy kályhán melegítem a fürdővizet és a mosogatáshoz a vizet, hogy a mosásról ne is beszéljek… Ami már önmagában egy egész napot betöltő fitnesz-program. Míg másoknak mindezek a dolgok néhány gombnyomással elintézhetőek, addig nekem például egy nagymosás (tudod, ágynemű, meg pulóverek, időnként egy kabát, vagy nadrág is, amikor a helyzet már tényleg elviselhetetlen!) az kőkemény fizikai munka, úgy 300 liter vizet kell ilyenkor felhúzni a kútból, a ruhákkal ide-oda futkosni – mosógép – centrifuga – udvarra ki, öblítés, majd vissza újra – centrifuga – udvarra ki, szárítóra fel, vissza a konyhába, mert a mosógépben már vár a következő adag, plusz a centrifuga sem akart leállni… Belegondolva az egészbe azt hiszem, ez maga a pokol, és én ebben élek már két éve. És unom, de nagyon, és egyre jobban unom, és minél inkább utálom, annál kevésbé látom a kiutat és a megoldást… És megesik olykor-olykor, hogy felordít bennem az ÉN hangja, hogy “Elegem van, nem csinálok semmit!”. És ilyenkor dühömben bevágom magam mögött az ajtót, és kimegyek nagy dühösen pecázni. És amikor hazaérek, ez az egész újból a pofámba csapódik.

És megpróbáltam másképpen.

Próbáltam álmodni. Ami nem könnyű, mikor a salétromos falak, meg a lepusztult környezet elveszi a fantáziádat, de néha sikerült. Egy kicsit legalábbis.

Hogy milyen is lenne az, ha nem lennék ennyire pokolian egyedül és magányosan. Ha nem ilyen lenne ez a ház. Ha nem a máséban kellene még mindig tengődnöm és vegetálnom, kiszolgáltatva annak, hogy mikor mit gondol ki a gazda. Mert az elmúlt két évben a gazda néha – nem túl sűrűn, évente egy-két alkalommal – hirtelen gondolt egyet, és beállított. Emlékszem, az egyik ilyen alkalom tavalyelőtt november elsején, este 6 órakor történt, amikor vaksötétben váratlanul állított be, és elmesélte, hogy mik a tervei. És hogy szerezzek legalább 100 téglát a házra – ezt a sötétben megállapította, hogy kelleni fog. A felújításhoz. Aztán elment, és egy évig megint nem láttam. Most fél éve megint tervei vannak, és fennáll a lehetősége annak, hogy majd egyszer csak mennem kell. Van is három talán elképzelhető másik szükség-megoldás, de basszamármeg az a büdöskurvaúristen, hát nekem mindig újabb, és újabb szükségmegoldásokat kell most már életem végéig elfoganom? Nem lehetne, hogy egyszer végre lenyugodhassak, és csak úgy békében alkothassak? Ki a picsának volna így energiája békét és nyugalmat magára erőltetni, és leülni, és csak írni szépeket, mikor az egész kibaszott élete egy hajszálvékony cérnán függ? És én ezt csak úgy csinálom, és csinálom már hónapok óta, és ezt senki, de senki nem tudja, hogy VALÓJÁBAN mi az igazság. Hát ez. Ezért nem tudok írni. De ez még nem minden.

Arra gondoltam, hogy most már engemet annyian szeretnek, jönnek a lájkok, meg a dícséretek, nosza, eszembe jutott, hogy legyen egy közös kis buli. Másfél hónappal a születésnapom előtt kitaláltam, voltak aggályaim, hogy hát majd mit szólnak, de aztán hirtelen időt sem hagytam magamnak, hanem beleírtam a nagyvilágba, hogy MINDENKIT szeretettel várok itt nálam a születésnapomkor. Ezt jó márketinges módjára ismételgettem újra meg újra, és olyan kis aranyos kommentek jöttek, de közben senki nem szólt, hogy jönni akar. Míg végül kezdett szorítani az idő, és hát tudni kellene, mit vásároljak, meg mennyit, meg ilyenek… Így hát egyre fogyott a türelmem, és végül kiderült, hogy azt bizony még most sem tudom, hogy hányan fognak jönni – fognak jönni??? – de most már kurvára nem is érdekel. Eredetileg volt a lelki szemeim előtt egy olyan aranyos kis kép, hogy jönnek a “barátaim”, hozzák a párjukat, meg a gyerekeket, majd szervezünk mindenféle gyerek programokat, lesz kötélhúzás, focimeccs, mint a régi szép iodőkben, lesznek, akik majd tollasoznak, a Tutya is rengeteg dögönyözést kap, főzünk egy hatalmas kondér mittudommit, sütünk mellé eztmegazt, lesznek sütik, meg pár pohár borocska, ebéd után kimegyünk a magaslesekre, szépen sorban várjuk majd egymást, hogy mindenki feljusson a rozoga tákolmányokra, a gyerekek visongatása felveri az egész erdőt… Bla, bla, bla…

Emlékszem, másfél éve bedühödtem, és úgy döntöttem, hogy most akkor csakazértis lesz nekem is korlátlan telefon előfizetésem. Innentől majd lehet beszélgetni bármikor bárkivel bármeddig! Végre eljött az én időm, legyek már én is nagyvonalú, ha valakinek beszélgetni való kedve van, hát rajtam ne múljon! Na. Elárulom, hogy ezalatt a 18 hónap alatt EGYETLEN EGYSZER nem volt rá szükségem. Voltak próbálkozások, hogy beszélgessünk, ne mindig csak az írogatás legyen. Ment is a dolog egy darabig, de csak addig, amíg én fenntartottam. Ha én nem telefonáltam, megállt a dolog. Kíváncsi voltam, újra kezdtem. Pár beszélgetés után újból megállt. Ha én nem telefonálok, nem kezdeményezek, engem a büdös életbe senki önmagától nem hív, nem keres, nem kérdez. Igen, ez van. Ez a tapasztalatom. Nagyon, de nagyon sajnálom, és lesz, akinek ez rosszul fog esni, de basszátokmeg, VELEM MI LESZ??? Én kérdezősködök, érdeklődök, hogy mi van veletek, de….???

Valahogyan kimondva-kimondatlanul mindenki tudja rólam, hogy igazából kurva egy szarban vagyok. Tudom, nehéz ezt elnézni, és többen is megmondták már az igazat, hogy úgy érzik, nem tudnak segíteni, és nehéz elnézni azt, hogy milyen körülmények között élet (élek??)…

Az írásról, meg a könyvekről…

Mindazok mellett, amiket fentebb már megírtam… Újra meg újra csak azt látom, hogy ahhoz, hogy a könyvemet el tudjam adni, egy egész csapat munkáját kell(ene) elvégeznem. Teljesen egyedül. Nem baj – gondoltam – keményfaszú gyerek vagyok. Megoldom. Csakhogy ezeknek a dolgoknak a 99%-ához nem is értek! Nem tudom, hogyan kell hatékonyan elérni azokat, akiket egyáltalán érdemes elérni. NEM KELL MINDENKIT ELÉRNI. Csak azokat, akiket érdekel, vagy legalábbis érdekelHET az írásom, a történeteim. Nem tudok szép és jó weboldalt csinálni, nem tudok arculatot tervezni, nem tudok képeket szerkeszteni, nem tudom, hogyan kell kész anyagot egy tárhelyre feltölteni, nem tudom, hogyan kell egy levelező listát beállítani, időzíteni, feliratkozókat gyűjteni, eladni, új vásárlókat szerezni, nem tudom, hogyan kell egy szöveges anyagot nyomdakészre szerkeszteni, nincsen pénzem sem időm semmi ilyennek a megtanulására, vagy arra, hogy ilyenekért bárkinek is fizessek…

Arra is csak most jöttem rá, hogy hogyan kell majd összeraknom a könyveimet. Mert csak azt láttam, hogy a mostani és a régi olvasóim között egy hatalmas szakadék tátong. Akik a kezdeti szerencsétlenkedéseimért odavoltak, azok a mostani írásaimat nem olvassák. Túlságosan NEHÉZ nekik! A korábbi aranyos, vicces írásaimat szerették, de mostanában olyan erőseket és mélyeket írok, amiket ők már nem szeretnek. Mások pedig éppen ezt szeretik. Jó, végre rájöttem arra – így fél év elteltével – hogy nem egy, hanem kettő könyvet kell írnom. Igen, persze, ha lett volna, ha lenne valaki, akivel időnként lehetne beszélgetni, elmondani az aggályaimat, kiértékelni az eredményeket, meg az eredménytelenségeket, akkor ezek sokkal, de sokkak gyorsabban is megtörténhettek volna – de mindegy is! Továbbá nehezemre esik a pénzügyeket naprakészen tartani, ezért újra meg újra felborulok pénzügyileg IS.

Van különbség, hatalmas nagy különbség van aközött, hogy körülbelül sejtem, hogy valamit hogyan kell csinálni, és aközött, hogy tudom, és csinálom! Itt van például a horgászás! Gyerekkoromban egy orgonaágra kötött zöld színű cérnából, parafadugóból és gyufaszálból készített úszóból, egy anyacsavar nehezékből, meg egy meghajlított gombostű horogból készítette a nagyapám a legelső pecabotomat, miután a szomszéd Jani egyetlen pillanat alatt megfertőzött a pecázás szenvedélyével! Attól a naptól fogva életem legszebb pillanatainak jó része ennek a szenvedélynek volt köszönhető. Úgy tíz éves lehettem, a mamáék kertjének végében egy új pecahelyen, a legelő szélén pecáztam egy forró nyári napon, és megfogtam addigi életem legnagyobbik halát, ami 35 dekás volt, olyan fajta volt, amilyent korábban nem is láttam még! Csak most, az utóbbi időben jöttem rá arra, hogy az akkor egy domolykó volt, amilyeneket mostanában is fogni szoktam. Boldogan mentem haza a mamáékhoz, a szüleim is nemrégen érkeztek meg! Kicsit rosszul éreztem magam, pedig szerettem volna saját kezemmel megpucolni a hatalmas halat! A mama azt mondta, menjek csak fel, feküdjek le a szobában, majd ő elintéz mindent. Így esett, hogy végül lepihentem, elaludtam, és mire felébredtem, lázasan, és kiizzadtan keltem ki az ágyból. A halat megsütötték, és meg is ették, talán hagytak belőle nekem egy kicsit, de azt hiszem, enni nem tudtam belőle, mert hánytam is. Napszúrást kaptam, és egy hétig injekciókat kaptam. Közben a fülem is megfájdult, lüktetett, és néha vérzett is, amikor próbáltam belül megpiszkálni, emlékszem, aznap, amikor az utolsó injekciót beadta a doktornéni, megnézte a fülemet, és hirtelen kimászott belőle egy fülbemászó… Amikor eltaposta a néni, szétfröccsent a vérem belőle…

Nemrégen felmerült bennem a gyanú, hogy lehet, hogy én nem is tudok horgászni??? Miközben ennyi év eltelt, én valahogyan lemaradtam a lényegről??? Az utóbbi időben több hal is leakadt a horgomról, és rémlett, hogy valahol olvastam arról, hogy nem mindegy, hogy milyen az a horog, meg az egyéb szerelékek… Elkezdtem keresgélni, és a múlt héten találtam pár videót arról, hogyan kell a domolykóra horgászni. Milyenek a hal szokásai, meg ilyesmik. Namost… Nem sokkal ezután, most szombaton történt, hogy… az új botokról is írok majd, de az történt… megfogtam azt a bazinagy halat, ami múltkor elszakította a pecámat! Talán nem pontosan ez volt, de tény, hogy szombaton már éppen a sötét beálltakor kifogtam egy kapitális méretű – később kiderült, hogy 45 centi hosszú, és 1 kiló 22 dekás súlyú – hatalmas halat! Egy olyan hihetetlen érzés kerített a hatalmába, amit elmondani nem tudok! És a végső diadal, ennyi sok év után, hogy egészen különlegesen sütöttem meg a hatalmas dögöt, egyben, az oldalát bevagdosva, szalonna szeletekkel megtűzdelve, jól megfűszerezve sütöttem meg. Egy darabig fólia alatt párolva, majd hirtelen ropogósra sütöttem. És az egész halat ezúttal egyes-egyedül én ettem meg! Ez némiképpen kárpótolt azért a gyerekkori veszteségért, aminek emléke mind a mai napig annyira elevenen él bennem… Csak az az egy szomorít el, hogy én most már igazán szerettem volna ezt az élményt megosztani valakivel. De nem volt kivel. Magam vagyok, egymagam…

Szóval néha az ember még azt sem tudja, hogy nem tud valamit, vagy hogy van egyáltalán valami, amit lehetne tudni azért, hogy az élet egy problémáját meg tudja végre oldani… És rengeteg, de irgalmatlanul sokminden van, amit tudni kellene, már most is késő lenne tudni. És nem sokminden múlik rajta, csak az életem, és a boldogságom.

Visszatérve a múlt hétvégére… Sokat töprengtem, hogy mit csináljak… Elmenjek – ne menjek… Végül döntöttem. Elmentem.

Azon a héten találtam a neten egy eladó horgász felszerelést. Két profi bot (majdnem 4 méteresek!), jó minőségű márkás orsóval, teljes felszereléssel, spéci tokkal, szóval tökéletes megoldásnak tűnt. 17.000 Forint volt az egész. Szerintem az új értéke közel 4-5-ször ennyi lehetett, és alig voltak használva, egy nyugdíjas bácsi árulta őket. Az áruk pont fedezte volna a telefonszámlámat meg a mobilnetet, de azt gondoltam, ha a számlákat befizetem, attól a büdös életbe nem leszek boldog. Szóval úgy döntöttem, hogy NEM fizetem be a számlákat, hanem megajándékozom magamat… Évek óta… Ááá. Évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy csak úgy valami igazán KOMOLY ajándékot vettem magamnak. Soha azelőtt, még az álmaimban sem volt ilyen felszerelésem. Aztán elmentem a tisztítóba az öltönyömért, majd a könyvtárban elintéztem a hosszabbítást, és irány a bachata workshop! 3 óra színtiszta érzéki latin tánc!

Az oktatók igazán csodásak voltak, de az anyag baromi nehéz volt. Még a nagyon szórakoztató stílus ellenére is úgy gondolom, hogy nem érte el a célját. Túl sokat akartak tanítani túl kevés idő alatt, és egy háromórás programba besűrítették azt, amit legalább három hétig kellett volna lépésről lépésre gyakorolni. És hozzáteszem, ezek az oktatók országosan híres és elismert oktatók! De az a baj, hogy éppen az IDŐT akarták kispórolni abból, amibe igenis bele KELLENE tenni az időt. De mást mégis megtanultam tőlük, amit szerintem egyedül én figyeltem meg az órákon… Ők ugyanis nem dolgoznak. Soha nem dolgoznak! Nekik a tánc az életük, a mindenük, és minden percben, amikor “dolgoznak”, az nekik ünnep… És akkor belegondoltam nagy merészen abba, hogy miért ne élhetném meg én is az életem minden napját, minden egyes percét úgy, mit ők: élvezni azt, amit csinálok, minden pillanatot, és jól… mit jól… nagyon, de nagyon jól megélni belőle??? Egy átlagos napom úgy kezdődne, hogy délelőtt felkelek, megreggelizek, kiülök a teraszra (most hova ülhetnék ki, a sok ronda omladozó vakolatú falat nézegessem?) a laptopommal (mostanra a laptopom is teljesen hasznavehetetlen), írok, amíg jól esik, azután kimegyek pecázni, amíg jólesik, aztán hazajövök, megvacsorázok, és leülöük megint zenét hallgatni, ovasgatok, vagy megnézek egy romantikus filmet (összebújok a párommal???), és ha eszembe jut valami, gyorsan megint leülök, és megírom… Elküldök pár üzenetet, felhívom egyik barátomat, jókat nevetgélünk, megbeszéljük a következő találkozót, vagy eltervezünk egy közös kirándulást, esetleg hétvégén elugrunk egy koncertre, vagy egy hétvégi táncos rendezvényre… Miért… de tényleg… MIÉRT NE ÉLHETÉK ÉN ÍGY???

Ha az ország egyik leghíresebb táncoktató párosa is hibázhat – ekkorát hibázhat!! – akkor én miért kell, mogy minden egyes kurva Forintért meg kell, hogy gebedjek?

Képzeld csak…

Nemrégen történt. Kedvenc Trénerem ajánlotta egy híres nemzetközi millomos nagyágyú könyvét, amit ingyen le lehetett tölteni. Mint általában mindig, ezúttal is rögtön, az elsők között csaptam le rá. Én nem hiszem, hogy sokan lennének, akik nálam többet megtesznek a siker érdekében, és akik nálam jobban akarják azt, hogy végre a megérdemelt minőségű életet élhessék. Szóval letöltöttem a könyvet, és tényleg, világklasszis, de… Alig néhány oldal után szinte kiverte a szemem a sok fordítási, helyesírási hiba… Kíváncsi voltam, ki volt ez a… Előrelapoztam, hogy megnézzem, kinek a keze műve ez a… Ez a SZEMÉT? És megdöbbenésemre a három fordító közöt ott szerepelt miss Cukormáz neve is, egy másik olyan név mellett, akivel… hát volt már gondom az életben. A harmadik név ismeretlen volt a számomra. Namost képzeld el… Itt van ez a blog, kb. 230 bejegyzéssel. Van, amelyik több, mint 5000 szót tartalmaz. Az egész blogom tehát ha könyvben megjelenne, több, mint ezer oldalas könyv lenne belőle. Én állítom, hogy abban a 47 oldalas kis könyvecskében több hiba volt, mint az én egész blogomban. Pedig… NEM vagyok sem magyar tanár, sem nyelvész! Tudom, igen, tudom, hogy kezdetben vala a Mennyiség, és csak azután jöve el a Minőség… De baszzamármeg az ég… Én letörném mind a két kezemet, és kiégettetném mindkét szememet, ha ilyen munkát adnék ki a kezeim közül, még akkor is, ha pisztolyt tartanának a halántékomhoz, akkor sem… Lőjenek le inkább.

Mit érdemel az a bűnös???

Mit érdemlek én, aki ennyire elcseszte az életét?

Mit érdemlek én, aki szeretett volna egy jókedvű, vidám születésnapi összejövetelt ajándékozni önmagának?

Mit érdemelek én most, aki két nap múlva tölti majd be az 52. életévét?

Vajon mit tartogat még a számomra az élet?

Hogyan fogok innen kiszabadulni?

Ki fog rajtam úgy istenigazából segíteni… Aki nem csak mondja, nem csak megpróbálja? Ígérem, hogy nem vagyok menthetetlen eset. Egy hős vagyok, egy hatalmas fenegyerek, aki sehogyan sem találja a kijáratot. Az elmúlt két évben kiálltam a próbát, kiálltam minden próbát, amit ki kellett állnom, és kibírtam mindent, amit nagyon, de tényleg nagyon-nagyon kevesen álltak volna csak ki! Igen. Tudom. Én csináltam. Értem én, de ettől még mindig nem tudok kijönni.

Segítenél végre rajtam???

(Ne izgulj, ha kell, szívesen visszahívlak… 😀 😀 )