Mindenféle angyalok

Három történetem van most. Az első egy szomorú történet, ami elindított bennem mindenféle gondolatokat. A másik egy jó hír, ami szintén elindított bennem, de egészen más gondolatokat. A harmadik egy régebbi történet, amin sokat gondolkodtam, megírjam-e, és ha igen, akkor hogyan. A végére majd az is kiderül. Menjünk tehát visszafelé az időrendi sorrendben. Az első történetem csak egy napos.

Tegnap a kórussal egy jótékonysági koncerten léptem fel. Egy hirtelen haláleset, egy 45 éves helybéli hölgy ment el nemrég. Egyedül nevelte három fiát, akikért a rendezvényt gyorsan, hirtelen megszervezték. Valahogyan mostanában a kaszás begyorsított, rövid időn belül valahogyan mintha hirtelen megugrottak volna a halálesetek, de az is lehet, hogy csak az ismeretségi köröm bővülése miatt értesülök mostanában sokkal több veszteségről.

Nem ismertem a hölgyet, és most sem tudok róla sok mindent. Ezért a történteket csak a kívülálló szemével tudom megfigyelni, és a gondolataim sem kimondottan neki szólnak, vagy vele kapcsolatosak. Amit tudok róla, hogy rendőr nyomozó volt, és a három fiúgyermekét egyedül nevelte. Ebből úgy gondolom, nem volt egy nőies alkat, vagy ha az is volt, nemigen kerülhetett a felszínre ez az attitűdje. Mindenesetre könnyű, és gondtalan élete nem lehetett, amit hirtelen, alig pár percen belül hagyott itt, amikor a tüdőembólia bekövetkezett. Sok idő nem maradt arra, hogy mindent végiggondoljon. Pillanatok műve az egész, és vége. Nincs tovább.

A koncert közben próbáltam megérteni a történteket. De nagyon nehéz volt belelátni az eseményekbe. Mivel személyes kapcsolatom nem volt senkivel, a kívülálló szemével figyeltem. Közben eszembe jutott egy csomó minden. A saját életemről. És mindannyiunkéról…

Mióta itt élek ebben a magányos házban, többször rám talált a gondolat, vajon mi történne, ha egy szép napon reggel nem ébrednék fel? A dolog nem azért merült fel bennem, mert éreznék bármiféle késztetést arra, hogy elhagyjam ezt az egészet, sokkal inkább arra lennék kíváncsi, vajon miféle nyomot hagynék magam mögött?

Valamikor 30 éves korom előtt a gondolataim jóval sötétebbek voltak, emlékszem, 1997 első napján elhatároztam, hogy 100 napot adok magamnak… Mivel az évnek a 101. napjára esik a születésnapom, arra gondoltam, ha nem változik valami addig, én nem fogom megélni a harmincadik születésnapomat. Aztán az idő valahogyan feledtette velem ezt a sötét gondolatomat, és mire betöltöttem a harmincat, már kétségbeesve próbáltam megoldani a helyzetet. Küzdelmes idők voltak, és rengeteg mindent nem tudtam még, úgyhogy a véletlennek elég nagy szerep jutott a játékban. Azóta tudom, hogy ami akkor megoldásnak tűnt a helyzetre, az valójában csak tovább nehezítette volna azt. Mert ha tetszik, ha nem, az ember ugyanabban a helyzetben kezdi az új életét, amilyenben az előzőből kilépett. Ha volt egy megoldatlan probléma, az jön velünk. Legyen az bármi… Családi problémák – egy új családdal pontosan ugyanolyan problémák lesznek, pénzhiány – legközelebb sem fogunk dúskálni benne. És így tovább. A mostani álmaim sem most ébredtek fel bennem. Már életek hosszú-hosszú során hordoztam át, meg át ezeket a beteljesületlen álmokat. Kár lenne őket tovább hurcolni. Eljött az ideje, hogy ebben az életben végre beteljesítsem, és letegyem őket.

Vajon miféle problémákat hordozott ez a fiatal nő? Nem tudom, nem is tudhatom. Az jutott az eszembe, hogy végső soron valamiféle megoldás volt, annak kellett lennie, hogy elment. Nem tudom, miféle probléma lehetett az, amit így gondolt megoldani. Akár tetszik, akár nem, a gondolataink irányítanak mindent, az életünket, az érzelmeinket, és a testünket is. Az egész szervi működést, a hormonokkal, enzimekkel együtt, az ízületeinket, az emésztésünket, minden egyes funkciónkat a gondolataink irányítják. Egyik kedves ismerősöm írt arról könyvet, hogy miféle gondolatok okozzák a túlsúlyt, és hogyan lehet megtalálni és megváltoztatni azokat a gondolatokat. És hoppá, a testsúly egyszer csak hirtelen csökkenni kezd! Egyszer mesélt egy előadáson arról, hogy mennyi, de mennyi előnye van annak, ha egy nő kövér! Megdöbbentően őszintén mesélt arról, mik voltak azok a gondolatok, amik ráragasztották azokat a fránya kilókat, és hogyan tette le a gondolatokkal együtt azokat is. Eredeti humorának köszönhetően hahotázva hallgattuk, amikor elmesélte, mennyivel könnyebb élete van egy kövér nőnek, mint egy szép, arányos testalkatúnak. Járhat lígő-lógó ruhákban, széttaposott cipőben, nem kell sminkelnie, ha nincs hozzá kedve, és megannyi remek dolgot megengedhet magának egy dagadt nő, amit észre sem vesznek rajta, míg egy másik nőt ugyanezekért megszólnak! Persze ez nem jelenti azt, hogy minden duci nő ugyanezek miatt duci, csak annyit jelent, hogy mindenkinek megvannak az ő saját gondolatai, amik miatt az, ami – beteg, kövér, buta, drogos, bűnöző, házasságszédelgő, vagy bármi. Az emberi gondolkodás annyira nem logikus… – illetve az, csak nem úgy.

Vajon miféle logika lehet az, aminek eredményeképpen egy ember piff-puff kilép a játékból? Nem tudom. Mindenesetre én most nagyon erősen érzem azt, hogy a mostani életem sok-sok élet után végre sorsfordító lesz. Nehéz életeken vagyok túl, azt gondolom, és ez a mostani keserves kínok között fogja meghozni a nagyon, de nagyon régóta várt, és áhított javulást. És azt is érzem, hogy bár már jó néhány rövid, és hirtelen félbehagyott életet tudhatok magam mögött az elmúlt századok során, ez az életem végre kimondottan hosszú lesz. Szóval sok-sok dologra fel kell még készülnöm.

Miközben énekeltünk az énekkarral, velünk szemben az első sorban ültek a családtagok, akikről nem tudtam megállapítani, hogy ki kicsoda lehet, csak két a fiúról sejtettem, hogy kik ők. A tekintetükből semmit sem lehetett kiolvasni. Illetve amit ki lehetett, az a lebénult sokk, és a teljes érzelem-nélküliség. Vajon mi munkálhat most bennük? És ami még ennél is sokkal fontosabb: vajon a pénzen kívül, amit most összegyűjtöttünk, és amihez a magam módján én is hozzájárultam, vajon miképpen lehetne segíteni rajtuk, hogy az életüket valahogyan egyenesbe hozhassák? És ki lesz az, aki nem csak akarni fog, de tudni is fog segíteni rajtuk? Meddig terjedhet egy ember felelősségi köre, és a segíteni tudása?

Eszembe jutott még valami. Úgy két éve történhetett, amikor a jó két méteres fickó a Lurdyban alig néhány perc alatt érte el, hogy úgy 800 emberben egyszerre álljon meg a lélegzet… Olyan kis aranyos, jópofa dolognak tűnt a maga hórihorgas megjelenésével, és a történettel, hogy azt hiszem, 77 évesen amerikai létére nemrég nősült meg, és költözött Oroszországba, és az orosz felesége (az orosz nők márpedig gyönyörűek ám!) jó húsz évvel fiatalabb nála, szóval olyan vicces dolog volt a figurája, és mindenki jókedvűen mosolygott rajta. Aztán elkezdett mesélni, mik a tervei a jövőben, hogy ennyi idősen még mindig rendszeresen sportol, tíz kilométereket fut, szóval kirobbanó formában van. Arra gondoltam, hogy én is így szeretnék élni 77 éves koromban, nem pedig gyógyszereken és orvosi rendelőkben, meg kórházakban eltölteni az utolsó éveimet – hiszen ugye ahogyan ezt az életet befejezzük, úgy indul majd a következő. Ha fájdalomcsillapítókon élve alussza át magát az ember a “másvilágra”, vajon milyen élete lesz legközelebb, miféle újszülött, milyen csecsemő lesz majd belőle? De ha egy igazán jól befejezett életet hagyhatnék itt, mennyivel energikusabban kezdhetném majd a következőt? Szóval mesélt a nagy darab amerikai pasas, és mi csak nevetgéltünk…

Aztán egyszer csak áttért a lényegre. Nem voltak kerülők, és felesleges udvariassági körök. Arról kezdett beszélni, amivel odakint az oroszokat is sokkolta nem egyszer. Egy olyan kérdést tett fel, amit sem nem illik, sem nem szokás. De üt.

A kérdésre ha szó szerint pontosan nem is emlékszem, a lényeg megmaradt örökre. Valahogyan így adta elő: próbáld meg most elképzelni azt, hogy meghaltál. Ott állnak az emberek a koporsód előtt, a tested pedig bent van a koporsóban, és azok ott kint éppen búcsúznak tőled. Namost. Ha ez egy olyan temetés, olyan búcsúztató lenne, ahol az emberek nem a szokásos sablon-szöveget mondják… Mint amikor az erőszakos alkoholista sírjánál, aki verte a családját, és sosem dolgozott a munkahelyén rendesen, hanem mások életét keserítette, azt mondják róla, hogy de jó ember volt a megboldogult, és mennyire szeretett mindenkit, és őt is mennyire szerette mindenki, akinek a hiánya mekkora űrt hagyott maga után, bla… bla… bla… Szóval ha ott feküdne most a tested a koporsóban, és a temető bejáratánál mindenki őszinteség-kapszulát kapott volna… Mit mondanának akkor a temetéseden rólad?

Ez a gondolat mélyen beette magát akkor a lelkembe. Azóta éreztem, hogy valamiképpen máshogyan kellene élnem. Sokáig nem volt semmi ötletem, hogyan tudnék jobb életet élni – nem mások szerint, hanem önmagam szerint. Valahogyan bennem volt a “rossz vagyok” – érzés, de sem azt nem tudtam, miért, sem azt, hogyan tudnék bármit is tenni ellene. Az írásom végére lesz ehhez majd kiegészítés is… De akkor is. Mit tehetnék azért, hogy tényleg JOBB EMBER legyek? Nem, itt nem az a kérdés, hogy mit tehetnék azért, hogy MINDENKI jobb embernek tartson. Felesleges ilyesmin erőlködni. A legjobb embert is van, aki utálja, és utálni is fogja. Az orvost, aki életeket ment, talán a szomszédja utálja azért, mert éjjel jár haza, és felébred az ajtó nyitásra, csukásra. Vagy féltékeny rá a felesége, a családja, vagy bármi miatt. A fontos az, hogy milyen értékkel járul hozzá valaki mások életéhez – és mekkora károkat okoz mindeközben? És nem azok véleménye számít, akik hülyeségek miatt nyilvánítanak véleményt. A normális emberek véleménye az, ami számít. A többi csak szarkeverés.

Szóval azon gondolkodtam, vajon mi igaz a történetből, és mit is lehetne tenni azért, hogy a fájdalom enyhüljön. Mindeközben szólt az ének, egyik fellépőt követte a másik… És reménykedjünk, hogy aki elment, az tényleg jó ember volt, reménykedjünk, hogy az itt maradók hamar helyrejönnek, és az élet megy tovább a rendes kerékvágásban. És az elment is talál magának minél előbb hasznos, és értelmes új célt, egy egészséges, babaillatú friss testet, és egy szerető, békés új családot… Kívánom nekik, hogy így legyen.

Más.

Egy héttel ezelőtt írtam legutóbb. Sok mindent beleraktam, és a hatása is különös volt. Egyesek elhallgattak, mások örvendeztek, és érzékelhetően megváltozott valami. Sokszor éppen a változás ébreszti rá az embert arra, hogy mi is történt azelőtt, amit akkor nem vett észre, mert… Az a bizonyos illúzió nem engedte. Pedig annyira nyilvánvaló! De volt, ami egyáltalán nem volt nyilvánvaló. Míg volt, aki szerint minden szavam hazugság, addig volt, aki a maga egyszerű módján szavak nélkül csak tett valamit. Valamit, amit jónak, és szükségesnek tartott – és megtette, kérdezés nélkül.

A második történet nem azokról szól, akik meg tudnának tenni bármit, akiknek módjában volna, hogy segítsenek, akik pontosan tudják, hogy mire volna szükség, és mégsem tesznek semmit. A második történet egy Emberről szól. Egy Igaz Emberről, egy angyalról szól, aki valahogyan idekeveredett, és aki éberen figyeli és őrzi minden lépésemet…

Miután leírtam, amit leírtam, ismét Mr. V.B.-vel, a világ legjobbik virtuális barátjával kezdtünk beszélgetni az élet nagy dolgairól. Ezúttal telefonon, mert a messenger lassú, és a téma sok volt (egy hónapnyi kihagyás után!). Olyan jó, hogy már nekem is vannak barátaim, akikkel meg tudom beszélni a dolgaimat, és akik folyamatosan erősítenek, és bátorítanak. A telefonálás közben egy alkalommal valami csipogást hallottam, azt hittem, valaki szeretne hívni, vagy talán Mr. V.B.-nek szólt bele valaki a dolgába. Fel sem tűnt. Aztán úgy jó egy órás beszélgetés után elbúcsúztunk, és amikor kinyomtam a beszélgetést, megjelent a monitoron egy üzenet…

Talán emlékszel, ha olvastad november végén a történetet, amikor a buszon elhagytam a pénztárcámat, és itt ültem a hétvégén pár száz Forinttal, jó nagy bajban… Nagyon, de nagyon furcsa az egész. Egyszer csak egy német telefonszámról hívtak, teljesen ismeretlen magyar hangon beszélt valaki, akiről semmit sem tudtam, és kevés előzetes után bejelentette, hogy olvasta, mi történt velem, és szeretne küldeni nekem 300 Eurot. És ezt addig-addig szervezgettük, hogy végül tényleg meg is kaptam azt a pénzt! Akkor ez olyan volt nekem, mint egy vérátömlesztés. Nem csak anyagilag jöttem helyre ennek köszönhetően, de lelkileg is nagyon jót tett. Velem még soha senki nem volt ilyen jó! Olyasmi már megtörtént, hogy egy ismerős szokatlanul nagy segítséget ajánlott fel (nem volt sok ilyen, de ezek mind emlékezetes pillanatai voltak az életemnek), de olyant én még nem láttam, hogy egy teljesen ismeretlen ember ekkora segítséget adjon!

Szóval miután elbúcsúztam Mr.V.B.-től, a képernyőn megjelent az az üzenet…

Talán furcsa, hogy az előző írásomat egy hónap kihagyás után tettem közzé. Egy egész hónapig egyetlen betűt sem írtam – legalábbis semmit nem tettem közzé egy egész hónapon át. Majd amikor megjelent az az írás, körülbelül fél óra múlva jött az üzenet. Most sem értem az egészet: “Szia Andras! Most utaltam a szamladra 300 eurot. Üdvözlettel: ….. (aláírás)”

Igen, emlékszem, hogy amikor az előző pénz megjött, beszélgettem az én Őrangyalommal, és azt mondta, szóljak, ha bajban vagyok, rá is bólintottam, de ennél többre nem is gondoltam. Akkor, amikor onnan, ahonnan az ember várná a segítséget – mert tudja, hogy az sem lemondással, sem veszteséggel nem járna, és azt is tudja az ember, hogy amire kellene a segítség, az jó, az helyes, és igazán nemes, támogatásra érdemes cél – onnan a segítség nem érkezik… Akkor eszébe sem jutna, hogy ugyanezeket a célokat, ugyanezeket a gondolatokat lehet, hogy valaki egészen máshol saját elhatározásból fogja segíteni és támogatni. Tudtam, olvastam sokszor, hogy a dolgok legtöbbször nem onnan jönnek, ahonnan várják, de magam még azelőtt sosem tapasztaltam meg olyasmit, hogy elég az, ha belevágok valamibe, és csak csinálom, és csinálom, és egyszer csak elkezdenek gyűlni körém az emberek. És lesznek mindenféle emberek, és tesznek majd mindenfélét. És ezek között lesz sok, ami kimondottan rossz, lesz olyan, aki csak ügyetlen, de jó szándékú, lesznek irigyek, lesznek ellenségesek, lesznek kritikusak, és lesznek önzetlenek, segítőkészek, meg mindenfélék. És néha még az angyalok is megjelennek, és megvédenek a bajtól…

A lényeg, hogy ezt valahogyan úgy kell tekinteni, mint egy nagy örvénylést, amibe a középen lévő erő húz be mindenfélét – jót, és rosszat egyaránt, és azután kiválasztódik – vagy szerencsés esetben a középpontban lévő erő választja ki -, hogy mit szippant magába, és mit repít szerteszét… És hogy mennyi mindent húz magába az örvény, azt a középpontban lévő erő NAGYSÁGA határozza majd meg. Tehát a cél csak annyi, hogy NAGY ÉS ERŐS örvénnyé kell válni. És megtanulni ügyesen válogatni. Persze tudom, hogy eleinte ez nagyon ijesztő dolog, hiszen én magam is nagyon sokáig félénk, visszahúzódó, és bátortalan voltam. Dehát éppen ezért ülök itt, írok, és írok… Hogy minél többen vegyék a bátorságot, minél többen váljanak erős örvénnyé, és válasszanak ki egyre jobb, és jobb dolgokat az életből, egyre jobb, és jobb dolgokat magukhoz húzva. És a legérdekesebb az egészben az, hogy amíg ezt csak elképzeli az ember, csak valami misztikus, érthetetlen dolognak tűnik. És nehezen, nagyon nehezen kezd el az élet ezen a módon működni. Mert ami a legnehezebben megy, az a rossz dolgok, a rossz kapcsolatok, a hiábavaló reménykedések miatt sem az erő nem akar működni, sem a dolgok nem akarnak jönni. Az egész élet csak egy elakadt tragacs a sárban, és semmi nem sikerül, vagy pedig ami sikerül, annak jobb lett volna nem megtörténnie. Mert az örvény másfelé húz – mások vannak a középpontban, mások szelektálnak, és mások mondják meg azt is, hogy mit szabad, és mit nem, és sajnos ezek a mások nem mindig épeszűek…

Szóval kaptam az Élettől egy újabb esélyt, egy Őrangyalt, aki figyel, és vigyáz rám. Végtelen hálám ezért neki.

Amiket most ez a segítség hozott nekem:

Rendezni tudtam minden elmaradt számlámat – olyanokat is, amik még nem jártak le nagyon régen. Aztán. Tavaly szeptember óta nem tudtam elintézni a Tutya dolgait. Most egyszerre minden megvan: oltás, féregtelenítés, chip, és fogamzásgátlás, mert a helyzet kezdett hajmeresztővé válni – de a veszélyt sikerült elkerülni. Aztán. Rendeltem fát, amit elvileg 1-2 napon belül megkapok, így napi több órányi időm felszabadul – fogok tudni írni végre megint sokat! Az időközben kiürült gázpalack-cserére is jut pénz. Sőt. Még az emlék-koncerten is tudtam a dobozba pénzt tenni. Ha nincs az Őrangyalom, még ennyit sem tudtam volna segíteni a bajba jutottakon. De most megtehettem. És nem esett nehezemre megtenni. Örömmel adtam. Úgyhogy bizakodva jelenthetem, hogy újult erővel, és az egyre csak közeledő tavasz érzésével a zsigereimben folytatom, amit elkezdtem. És ami elmúlt, elmúlt. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Úgyhogy még egyszer és újra csak: KÖSZÖNÖM SZÉPEN! Ígérem, ügyes, erős, és kitartó leszek! És méltó a bizalomra. Megfogadom.

Utoljára hagytam a legrégebbi történetet. Nem is történet, inkább egy szokatlan gondolatsor. Amikor azon gondolkodtam, vajon miért nem jelent meg nekem a jövendőbelim, amikor üzentem neki. Vajon mi van vele – az Én Angyalommal? Hol lehet? Ki ő? Mit csinál éppen? Ha ezt tudnám, könnyebb lenne megtalálnom őt, könnyebb lenne megszólítanom, ha tudnám, éppen mi az a helyzet, amiben benne van. Tényleg. Ki lenne az, aki hajlandó lenne, mi több, nem csak hajlandó lenne, de ezer örömmel adna fel bármit is, hogy eljöjjön ide, leüljön hozzám az asztal mellé, beszélgessen velem, meghallgassa a terveimet, és elmondja a sajátjait. Ki lehet az, akivel összefésülhetnénk az álmainkat, akivel kiegészítenénk, erősítenénk egymást, akivel nem a lemondás, és a kompromisszum lenne az életünk legfőbb pillére? Kivel tudnék már végre egyezségre lépni, új életet, boldogságot, diadalmas sikereket elérni, álmokat beteljesíteni? Ahogyan annak idején a lány, akinek a tanácsaival végül semmire sem mentem… Emlékszem, feltett a maga egyszerű módján egy kérdést – nem segítően, mégis elültetve bennem a gondolat-csírát: – Ki lenne az a nő, aki eljönne ide, hozzám? – És a kérdés azóta bennem munkál. Sőt.

Januárban, amikor azt próbáltam megfejteni, miért nem hozott az “Üzenet a jövendőbelimnek” című írásom egyetlen használható jelöltet sem, azon gondolkodtam: hol a hiba? Valahol csak kell lennie hibának, és ez csak akkor fog kiderülni, ha a vélt és a valós hiba egy, és ugyanaz lesz. De mi lehet az?

Amikor annak idején ezt Mr. V.B.-vel próbáltuk megfejteni, és amikor ő úgy fogalmazott: “Nincs veled semmi baj, sőt… az a valaki, akit te keresel, annak te pontosan ugyanúgy kellesz, mint ő neked – mint egy falat kenyér, annyira kellesz neki!”

Jó. De kinek kellek én annyira, mint egy falat kenyér???

Elgondolkodtam.

Hogy kerültem én ide, Vázsnokra? Igen. Nem volt semmim. Szó szerint nem volt semmim. Sem bútorok, sem pénzem, sem munkám. És amit magam mögött hagytam, az maga volt a földi pokol. Írtam erről azoknak, akik kifizették a könyvemet. Volt, aki feltette azután a kérdést: Hogyan nem őrültél meg ebbe az egészbe? Hát… Nem tudom. Egyszerűen én csak élni akartam. És életben maradni mindaddig, amíg valahogyan ki nem mászok abból, amiben benne vagyok. És ez úgy nagyjából alakul már. De mennyivel gyorsabb, és örömtelibb lehetne az egész, ha nem egymagamban kellene harcolnom, hanem lenne valaki, akivel együtt küzdhetnénk. Mindaddig, amíg már nem csak küzdeni kellene, hanem az út lassan könnyebbé, simábbá, a táj zöldebbé, színesebbé, virágosabbá válna? Mi lenne, ha úgy oldhatnánk meg az Élet Nagy Feladatait, hogy eközben egymásét is segítenénk megoldani?

És akkor belém hasított a felismerés…

Mindeddig azt gondoltam, hogy az én jövendőbelim most egyedül van, és magányos. Ugyanúgy, mint én. De mi van… Mi van akkor, ha… Ha nem is magányos… Vagyishogy magányos, de… De NEM ÚGY!!!

És akkor furcsa érzésem támadt. Megírtam Mr. V.B.-nek, és azt mondta: Tényleg! Megírtam miss Violetnek, és azt mondta: Jééé… Tényleg! Végiggondoltam vagy százszor, és azt mondtam mindig rá: TÉNYLEG!

Az jutott az eszembe, hogy írok egy másikat, egy másmilyent, egy újabb “Üzenet a jövendőbelimnek” – félét. De nem egyedülálló nőknek, hanem olyanoknak, akik egy halott kapcsolatban élnek. Mert…

Őszintén meg kellett állapítanom, hogy éppen két éve annak, hogy itt élek egyedül. Nem jó, nem szeretem, de… De… Megszoktam. És jól tudom: JOBB ÍGY, mint egy miss Cukormáz – féle, egy miss Ducizsu – féle látszat-kapcsolatban kínlódni. Akkor nekem rosszabb, sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint most egyedül, fürdőszoba, központi fűtés, kényelmi berendezések és szinte minden nélkül. Ezerszer inkább így, mint úgy! És… Azok az egyedülálló nők, akik olvasták az “Üzenet a jövendőbelimnek” – írásomat, szintén megszokták. Nem szúr a szög. Nem kényelmetlen. Nem jó, de sokan tudják, és mondják is: inkább egyedül, mint egy rossz kapcsolatban! Persze lustaság is így gondolkodni. Mert azt nem veszik észre, hogy az élet elmegy mellettünk, és kimaradnak olyasmik, amiknek benne van a helyük ebben az életben. Csak talán már nem is bíznak benne

A mínusz egy kevesebb, mint a nulla. Az adósság rosszabb, mint az, ha nincs pénz, vagy ha van egy kevéske. És ez az egész – úgy tűnik – áthatja az emberek életét. Az enyémet éppúgy, mint a többiekét. De azok, akik egy rossz kapcsolatban élnek, másképpen érzékelnek. Sokkal többet, sokkal érzékenyebben. Én ha meglátok egy boldog, szerelmes párt, azt látom, mi az, amim NINCS. De aki egy rossz kapcsolatban van, az nem csak azt látja, amije NINCS, hanem azt is látja, amije VAN. Azt, amije van, azt a szart! És aki ilyen helyzetben van, annak jobban szúr a szög. Akinek egy rossz kapcsolatban minden áldott napot meg kell kínlódnia, az… Az sokkal valószínűbb, hogy hajlandó. Hajlandó sok mindenre. Ha eléggé rossz az a helyzet, talán még bármire is hajlandó. És aki hajlandó bármire, hogy jobb legyen neki, az lehet, hogy ezer örömmel jönne el ide, ezer örömmel beszélne arról, amit eddig nem tudott elmondani, senkinek, vagy meg sem hallgatta eddig senki. És akinek talán fény gyúlna a szemében – hosszú, hosszú idő után talán első alkalommal – hogy van remény, hogy nincs veszve még semmi, és hogy van ezen a világon valaki, akinek PONT ŐRÁ van szüksége…

Nem azt mondom, hogy sok ilyen nő lehet. De nincs is sok ilyenre szükség – elég egyetlen egy is. És ezt az egyetlen egyet – meglehet – éppen azok között kell megkeresnem, akik most nem nullán állnak, hanem mínuszban. És ha két ember, aki nagyon keményen összefog, mindazzal, amivel eddig külön-külön nem boldogult, komoly eséllyel küzdhetne meg bármivel. És ha ez így van, akkor miért ne tennék ezt?

Nagyon régóta érzek valamit, valami furcsán rosszat. Hogy nem vagyok jó, hogy folyton-folyvást csak bizonygatnom kell, és küzdenem az elismerésért – de mi értelme az egésznek? Aki eddig nem látta bennem az Embert, az már nem is fogja. Túlságosan sokáig látott rossznak ahhoz, hogy bármiféle jót is képes legyen észrevenni. Van egy furcsa gyerekkori emlékem. Egy alkalommal, mikor az anyu bántott, ezt mondta: “Kisfiam, azért verlek meg, hogy JÓ EMBER LEGYEN BELŐLED!!”. Kitörölhetetlen szavak. Mostanában jutott az eszembe a történet, amikor azon gondolkodtam, vajon mi a fene bajom van nekem önmagammal, hogy ennyire nem merek lépni, már ezer éve meg kellett volna csinálnom a tutit, az igazi Nagy Dobást, mégis.. mi a fenét SZARAKODOK? És akkor jutott az eszembe. Hogy nem vagyok jó, hogy nem vagyok elég jó, és hogy SOHA NEM IS LESZEK AZ. De miért ne lehetnék az? Hiszen…

Valójában már MOST IS Jó Ember vagyok. Igazi Férfi, becsületes, erős, és jó szándékú. Sokan tudják, és sokan szeretnek ezért, egyre többen, és többen – míg mások továbbra is csak a régi lemezt ismételgetik újra, meg újra… Kit érdekel?

Ideje most már megköszönni. Megköszönni azt a sok-sok verést. Anyu, jó munkát végeztél, nem volt semmi sem hiába!

Végül Jó Ember lett a fiadból!

És sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ezt az egészet le kellett írnom. De le kellett. Ideje volt már. Réges-régen ideje lett volna, és akkor már hol, de hol tarthatnék…