Pokoli karácsony

Igazából még mindig nehezen állok át erre az új rendszerre. A sokéves megszokás, hogy “dolgozni kell”, automatikusan féken tartja azt, hogy végre már el tudjam engedni magamat. Úgy istenigazából… Azért már alakulok. 🙂

A mostani történetem egy nagyon nehéz időszakról szól, és nem kötődik a Miss Lion-sorozathoz. De annyiszor előjött már egy téma, annyiszor szegezték a mellemnek a kérdést, mi több, nem pusztán kérdést, sokkal inkább felelősségre vonást. Sokat gondolkodtam a válaszon, és a megoldást végül írói mivoltomból tudom méltóképpen megadni. Természetesen nem fogja megérteni mindenki. De sosem volt, és sosem lesz az a cél, hogy mindenki megértse. Annyira még én sem vagyok idealista…

Úgyhogy következzen egy pokoli karácsony krónikája, és majd azután a kérdés, amivel oly sokan oly sokszor próbáltak és próbálnak nekem fájdalmat okozni, megalázni, leértékelni, semmibe venni… És a válaszom rá. Az egész világnak. Tekinthetitek akár személyes, Apai Ars Poeticámnak is…

2001 karácsonya volt…

2000-ben indítottam be az utolsó olyan vállalkozásomat, amelyik egy kiemelkedő ötletre épült, amilyen nem sok embernek jutott volna az eszébe – valójában tényleg én voltam az egyetlen azon a környéken…

Valamikor írtam már a fiam születésének történetéről, és arról, hogy mi volt az az ötlet. Amikor kis híján – a fiam születése előtt kevesebb, mint egy hónappal – majdnem elbuktam mindenünket. És egyetlen hajszál vékony elhatározáson, egy utolsó szalmaszálon múlt, hogy a bukás helyett hatalmas diadal lett a végeredmény, és az, hogy nemcsak hogy a fiamnak lett meg az emberhez méltó környezet, de jóval többet is elértem azzal az egy kockázatos lépéssel… Nem, ez nem “dupla, vagy semmi” volt. Ez maga volt a MINDENT, vagy semmit – és tényleg MINDENT megkaptam általa!

Az előzményekről csak annyit, hogy a kilencenes években utazó üzletkötőként bejártam az egész Baranya-megyét, meg a fél Somogy-megyét, és nem volt egyetlen icike-picike falunak egyetlen sufni-boltja sem, amit ne találtam volna meg, és ne adtam volna el nekik valamit – Gillette-termékeket, bonbonokat és édességeket, vagy éppen egy akkor az országba kerülő francia kozmetikai termékcsalád cikkeit. Tényleg úgy ismertem a Dél-Dunántúlnak ezt a részét, mint a tenyeremet! Akármikor beléptem egy üzletbe, azonnal megláttam azt, ha egy polcot áthelyeztek egy másik helyre… Már nevettek rajtam a boltosok, és tudták, hogy úgyis fognak venni valamit… Megesett, hogy a csekkre félretett pénzhez nyúltak, mondván, hogy azt fel lehet adni holnapután is. 😀

Most, hogy sikerült visszamennem az ókori rómáig, ki kellene találnom, miről is írok… Ja megvan. 😀

Tehát amikor 1999 tavaszán a szép kis fejér-megyei faluba, Lovasberénybe költöztünk, megláttam azt a csoda-terméket, ami az elkövetkező három évben a családom megélhetését jelentette. Olyan díszüveges boros palackokat, és boros készleteket, amilyeneket sosem láttam azelőtt egyetlen baranyai üzletben sem! Én voltam hát az első fecske – és az első fecskék vagy megdöglenek, vagy olyan dús csemegére lelnek, amit az utánuk jövők sosem láthatnak, találhatnak meg… Mert addigra az első fecskék megzabálják a csemege javarészét!

1999-ben ezzel a számomra álomterméknek tetsző különlegességgel megvalósítottam mindent, amiről azelőtt csak ábrándoztam. A gyerekemet olyan környezetben tudtam várni, amelyre azt tudtam mondani, hogy ez nekem is tökéletesen megfelelne. Még az unokaöcsém fullextrás Trabantját is ki tudtam fizetni egy hosszú hétvégi bevételemből – sosem felejtem el azt az augusztus huszadiki négy napos hétvégét, Harkányban, amikor összejött a 120 ezer Forint, és egy fillért sem kellett alkudnom a sportüléses, sportkormányos, dübörgős-zenés hófehér kocsira. Megtehettem.

Az első próbálkozás után 2000-ben megnyitottam a harkányi piacon a Bí-Bor-ker Dísz-Bor-Kereskedést. Az első évben akkora forgalmat csináltam abban a 6 négyzetméteres kis kuckóban, hogy soha senkinek nem mertem elárulni… Rajtam kívül még a gyerekem anyja sem tudta, hogy milyen pofátlanul sokat keresünk. Fel sem fogta igazán. Aztán a kétezres év végén elkövettem egy akkora hibát, amibe kis híján belerokkantunk. Megijedtem, hogy mi lesz velünk a télen, és az egész pénzünket KÉT MÁSIK üzletbe fektettem. Az egyiket egy hónap után, a másikat karácsony előtt kényszerültem bezárni. A durva ebben az, hogy abból a pénzből, amit ezekbe az üzletekbe fektettem, simán kihúztuk volna az egész telet, és szinte egy percig sem kellett volna dolgoznom!!! Csakhogy én ezt akkor nem láttam.

2001 tavaszán alig vártam, hogy lehessen újból nyitni Harkányban. Szinte az utolsó pillanatban sikerült megúszni a világvégét… És akkor, nyár elején jött a második óriási hibám. Belementem egy autó vásárlásba. Álmaim autóját, egy kombi Opel Astrát vettem, és… Négy nappal a vásárlás után Fehérváron, a szüleim háza elől ellopták!

Az az időszak semmi másról sem szólt, csak az elszánt, foggal-körömmel életben maradásról… Akkor megtapasztaltam valami olyant, amiről az emberek nagyobb része nem is sejt semmit. Az autó ugyanis úgy lett meg néhány hét múlva… Ez egy olyan sztori, aminek majd külön fejezetet szánok a könyvemben, úgyhogy itt a blogon nem lesz elérhető (csak mert az utóbbi időben annyit írtam már ide, hogy végül a könyvembe nem marad semmi)… Nem valószínű, hogy hihető lenne a számodra, ha azt mondanám, hogy pusztán a saját gondolataim rendberakásával szereztem vissza az Opelt. És ez cseppet sem misztikus, vagy eltúlzott kijelentés – ez TÉNY. Szóval ha érdekel, hogy mi mindenre is képes egy ember…

Mire az egész jogi és egyéb mizéria lezajlott, és az autót visszakaptam, már lefutott a nyári szezon, a bevétel a béka segge alatt volt, és kezdhettem fizetni a csekkeket… Ilyen előélete volt annak a karácsonyi időszaknak. Az volt az utolsó szalmaszál. Jól tudtam, ha akkor nem sikerül egyenesbe jönni, akkor nekünk lőttek.

Végre-valahára eljött a karácsonyi időszak, nem voltak még bevásárló központok, meg plázák, illetve néhány volt már. De a bolti kiskereskedelem, és a vásározás még az utolsó esélyeivel gazdálkodott… A hurok már nagyon szorult mindenki nyakán, egy egész kereskedői réteg csúszott le az ezt követő években a süllyesztőbe. Sokukkal találkoztam később – megtört, céltalan, keserű emberek, egyik betegebb, mint a másik, sokan belehaltak, vagy alkoholisták lettek. De olyan is van, aki egykor annyi pénzt keresett, hogy azt sem tudta, hova tegye, mostanra pedig az utcán él. Ez a sors engem is fenyegetett. De akkor még nem láttam ennyit előre.

A karácsonyi időszakra több helyre is bejelentkeztem, ahol kirakodó vásárokat szerveztek. Az egyik ilyen állandó helyünk a mostani pécsi Árkád bevásárló központ akkor még teljesen üres területén volt, ahol az előtte lebontott régi épületek romjain – szó szerint a romokon, mert a padlózat egyszerűen a törmelékekre lerakott raklapokon nyugodott – felállított hatalmas sátorban volt. Olyan körülmények voltak… De ez nekünk maga volt Az Esély.

Mivel két autónk is volt, a lehető legtöbbet igyekeztem kihozni a helyzetből. A gyerekem anyja volt a nagy sátorban, az állandó helyünkön, én pedig az Opellel jártam mindenfelé. Egyszer-egyszer Baján, azután a Pécsi Vásárban, néha Harkányt is megpróbáltam, de kevés sikerrel… Hidegben, hóban, fagyban. Legalább a fiam és az anyja ennél kellemesebb körülmények között volt. A pénz – ha keservesen is, de – jött… A fiam pedig akkor már régen hozzászokott ahhoz, hogy teljesen mindegy, hogy mikor hová megyünk, hol kikkel találkozunk, ő úgyis öt percen belül bekerül a társaság szíve közepébe, és onnantól mindenki őt fogja kényeztetni, játszani, etetni-itatni. Akkor az én fiam maga volt az emberi kapcsolatok mágusa! Akkor abban a sátorban is ő volt a legfőbb attrakció! 😀

Keddi napra esett Szenteste napja, az Aranyvasárnapra készültünk, mert aznap mindent le kellett bontani a sátorban. Mivel őrzött sátor volt, ott lehetett hagyni a teljes berendezést – polcokat, árut, pénztárgépet, hősugárzót… Csak be kellett menni, elhúzni az egyik keresztbe húzott polcot, bekapcsolni a gépeket, és már ment is az eladás…

A két autót ezen a napon tudtuk igazán kihasználni, mert egy Villány melletti kis faluban éltünk. A többi napokon vonattal utazott a fiam és az anyja, de Aranyvasárnap a pakoláshoz kellett mindkettő autó. Csak a Trabin volt vonóhorog, és csak ezzel lehetett elszállítani a nagy polcokat, amik az előző évi üzletekből maradtak. Én már kora hajnalban elindultam Pécsre, és a reggeli friss hóban élveztem a vezetést, a teljesen szűz havon magabiztosan vezettem. Rengeteget vezettem már mindenféle időjárási körülmények között, és a legrosszabb körülmények között is bárhova eljutottam. Beérve a Pécsi Vásárba hazatelefonáltam, és figyelmeztettem a gyerekem anyját, hogy ne azon az úton jöjjön be Pécsre, hanem menjen el körbe Siklós felé, mert azt az utat előbb fogják letakarítani. Mindent előkészítettem, a gyerekülés a jobb első ülésen volt bekötve, a kapu felé állítottam a kocsi elejét, csak be kellett ülni, elindulni, és vezetni.

A Pécsi Vásárba akkor két ismerős lányt is elhívtam segítőnek, hogy tényleg a maximumot tudjam kihozni a körülményekből. Két külön helyen pakoltunk ki – az egyik helyen én árultam, a másikon a két lány várta a vásárlókat. Ha bármi kérdés volt, ott voltam a közelükben. Izgatottan vártam azt, hogyan terem majd a hosszú ideje befektetett munkám. Ennél többet ember nem tudott volna kihozni a helyzetből.

Elkezdtek jönni a vásárlók, jó időnk volt, a szikrázó napsütéseben a  lányok is mosolygósak, de fázósak voltak. Azért hősiesen állták a próbát, és amit elvállaltak, azt tették is. Jónak nézett ki a “csillagok együtt-állása”…

Úgy 8 és 9 óra között egyszer csak megszólalt a telefonom. A gyerekem anyja hívott. Gyanútlanul vettem fel. A hangja szinte eszelős, és kétségbeesett volt. Nehezen fogtam fel, amit mondott.

Azon az úton, amiről próbáltam lebeszélni, a friss hóban megcsúszott a Trabival, lement az útról, és egy útszéli fának vágódott. A gyerek megsérült, a homloka vérzett, és mivel teljesen egyedül volt az úton, a karjaiba vette a gyereket, és elindult gyalog a város felé tovább. Próbált megállítani arra járó autókat, de SENKI nem állt meg neki (próbált volna meg ENGEM kikerülni egy ilyen helyzetben egy autó is). Azután – már nem emlékszem, ki, de hívtak mentőt, és már a mentőből hívott engem. A fiam sírdogálását, és a szirénát hallottam a háttérből. Azt nem tudta megmondani, hogy hova viszi őket a mentőautó.

Miután végigmondta, és letettem a telefont, az első gondolatom az volt, hogy… Hogy… MEGÖLÖM. Sajnálom. Ez volt az első gondolatom.

Gyorsan átmentem a lányokhoz, pillanatok alatt elmondtam nekik a történteket, és megkértem őket, hogy osztódjanak ketté, az egyikük jöjjön át az én asztalomhoz, mert nekem MENNEM KELL! Azonnal megértették, és egyetlen pillanat alatt eldöntötték a felállást. A telefonszámomat tudták, szóval bevágódtam az Opelbe, és az arany vasárnapi tömegen úgy mentem keresztül, hogy fogalmam sincs, hogy történt meg az, hogy senkin nem mentem keresztül. Vezetés közben hívtam a mentőket, és sikerült megtudnom, hogy a Gyerekkórházba tart a mentőautó; a címet is megtudtam. Azt hiszem, az Opelt sugárhajtásra kapcsoltam. Teljes önkívületben voltam. A kórház elé érve rohantam a portához, érdeklődni, de a portás olyan lassan értette meg, hogy kit-mit keresek, hogy még válaszolni sem volt ideje, már hallatszott a sziréna hangja. A sorompó felnyitása után azonnal a mentőkocsi után eredtem, és mire lefékezett a mentő, és megállt…

Kinyílt a mentőautó oldalsó tolóajtaja, és karjaiban a síró fiammal készült kilépni a mentős a kocsiból – én szó nélkül odaléptem az ajtóhoz, és KIVETTEM A KEZÉBŐL a gyerekemet. Arra sem volt ideje, hogy megijedjen. A fiam pedig abban a pillanatban… Abbahagyta a sírást. (Ne tudd meg, hogy izzad a tenyerem, miközben írom a történetet!)

Szükségtelen volt bemutatkoznom. Mondtam, hogy mutassák az utat, viszem a fiamat utánuk. A gyerekem fején hatalmas turbán-szerű fehér kötés volt, ami a jódtól és a vértől pecsétes volt. Azelőtt mindig rosszul voltam a vérnek még a látványától is. De abban a pillanatban vészhelyzet-üzemmódba kapcsoltam!

Én 32 évesen lettem apa. Az első feleségemmel, Miss Lion-nal sehogyan sem sikerült a közös gyermek. 30 éves koromban váltam el tőle, és csak ezután ismerkedtem meg azokkal a módszerekkel, amelyek segítségével az életben a legnehezebb helyzetekben sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. Megtanultam a legkeményebb látványt is nyugodtan, és higgadtan, tudatosan elviselni, megtanultam, hogyan lehet a fájdalmat egyszerűen és gyorsan enyhíteni, megtanultam, hogyan lehet egy seggrészeg embert néhány perc alatt kíméletesen és hatékonyan kijózanítani, tudok lázat csillapítani gyógyszerek nélkül, és megtanultam olyasmit is, hogyan kell valakinek segíteni abban, hogy megtanulja egy olvasott anyagban megtalálni, hogy mit nem ért, és hogy hogyan tudja azt megérteni. És még egy sor olyan dolgot, amikről az elmúlt bő húsz évben bebizonyosodott, hogy néha életbevágóan fontos dolgok! Ezeket a dolgokat az emberiségnek jóval kevesebb, mint EGY százaléka ismeri, és ennél még kevesebben tudják azokat hatékonyan használni. Én pedig tudom.

Szóval ott ültünk kint a folyosón, és a gyerekem egyre nyugodtabb lett; néha, amikor a fájdalmai enyhültek, halány mosoly jelent meg a szája sarkában. A szeme azonban szomorúságot tükrözött. Hosszas várakozás után azután behívtak minket a rendelőbe. Vetkőztetés, tegyem az asztalra… Kérdezték, hány kilós a gyermek. Mondtam, mennyi, de visszakérdeztem, miért fontos? Mondták, hogy a fájdalomcsillapító adagolása miatt. Akkor közöltem, hogy ÉN AZT NEM SZERETNÉM. Nem, nem azért, mert nem szeretem a fiamat – éppen azért, mert nagyon is szeretem! Arra kértem az orvost, hogy a kezelés közben a LEHETŐ LEGKEVESEBBET beszéljen. Én teljesen néma csöndben maradtam, és csak a tekintetemmel, és az érintésemmel éreztettem a fiammal, hogy mellette vagyok, és segítek neki. Tudta, hogy így van – sosem volt ez másként, és ez a dolog minket kettőnket – akkor még – elszakíthatatlan párossá kovácsolt! Mindezt azon alapelvek miatt, amelyekkel nem sokkal azelőtt ismerkedtem meg, és a Dianetika című könyvben vannak leírva. Utólag nem tudom eldönteni, hogy helyesen döntöttem-e, tény, hogy a fiam gyógyulása ezek után nagyon gyors volt. De ne szaladjunk előre…

Ott feküdt a szemem előtt a két és fél éves fiam a vizsgáló asztalon, és – jobb híján – nekem kellett lefognom, hogy az orvos a kötést le tudja szedni a fejéről! Az a látvány akkor beleégett az emlékezetembe! Amikor az orvos a tőle telhető legóvatosabb mozdulatokkal lehúzta a kötést, a szemem elé tárult egy teljesen nyílt fejseb. A fiam homlokán keresztben, a szeme fölött alig egy ujjnyival majdnem az egész homlok szélességében egy félhold alakú vágás, a seb felső része pedig felnyílt egészen be a haja vonala fölé. És ebben a félhold alakú nyílt sebben ott lüktetett az élő hús, véresen, beleragadt hajdarabokkal, és mindenféle egyéb szennyeződésekkel. Nem tudom, hogy tudtam ott állni, és csak nézni. Az első gondolatom az volt, ha most a fiam megérzi rajtam, hogy mekkora baj van, akkor vége mindennek! Csak a szemét néztem, és iszonyatos erővel minden idegsejtemmel azt üzentem neki, hogy “Semmi baj, minden rendben lesz, apa itt van, és nem vagy egyedül! Meg fogsz gyógyulni, de KI KELL BÍRNOD, AMIT MOST CSINÁLNAK VELED, KISFIAM!!!”

Megértette. De embertelen kínokat élt át. Olyan hangokat sosem hallottam még embertől. Azt az eltorzult arcot nem lehet elfelejteni… Igyekeztem úgy lefogni, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam vele. Az orvos pedig abban a pillanatban a legemberségesebb, és legügyesebb orvos volt az egész világmindenségben! Tette a dolgát, halkan, félszavakkal kommunikált. Néha szótlanul rátettem az ujjam az ajkaimra, és megértette. Csend volt. Csak az orvosi szerszámok csengése hallatszott.

Nem tudom, mennyi ideig tartott az egész. Kitisztították a sebet, újra kötözték, és mehettünk vele röntgenre. Azután a kórházi szobát mutatták meg, és otthagytam a fiamat az anyjával. Ott volt nekem a következő feladat.

Az egyetlen vontató járművünk ott feküdt valahol Kozármisleny határában az árokban összetörve. A karácsonyi vásárban őrizetlenül az eladóhelyünk. A lányok kint a vásárban… Hova kapjak, mit csináljak??? Az utánfutó pedig le volt foglalva aznap délutánra, Harkányba kellett volna menni érte – de mivel???

Kimentem a vásárba, a lányok ügyesek voltak, egészen jó bevételt csináltak. Hamar elszámoltam velük, egy fillérrel sem fogadtak el többet, mint amiben megállapodtunk, pedig többet akartam adni nekik, mivel a munka sem ugyanaz volt, mint amiben megállapodtunk.

Eszembe jutott egy falunkbeli fickó, akitől a házi tejet szoktuk venni, gondoltam, egy próbát megér. Nagyon rendes embernek tűnt. A sátorból este hatig el kellett mindent hozni, mert akkor kezdték bontani magát a sátrat! A fickó otthon azonnal beült az autójába, elment Harkányba, elhozta saját pénzen az utánfutót… Közben el kellett mennie tankolni… Mire a vásárban összepakoltunk, és beértem az Opellel a beévárosi sátorba, már ő is odaért. Még néhány árus az utolsó holmikat szedegette össze. Az egyikük odajött, csodálkozott, hogy miért nem nyitottunk ki, borzasztó nagy forgalmat csinált aznap mindenki! Az egyikük délelőtt átment a mi elárusító helyünkre, mivel volt egy vásárló, aki sehogyan sem akart elmenni dolgavégezetlen. Így hát egy  eladott termék ára ott volt egy borítékban a pénztárgép alá csúsztatva… Mindenki elképedt a történtek miatt, és végtelen szeretettel kívántak mihamarabbi gyógyulást “annak a csodálatos kisgyereknek”.

Gyorsan felrakodtunk az utánfutóra, és irány haza! A falubeli fickó igazi tapasztalt vén róka volt, mintha mindennapos dolog lett volna arany vasárnap ilyen mentő hadműveletek lebonyolítása! A szabadkozásomat idióta viccekkel ütötte félre 😀

Otthon lepakoltunk, azután irány vissza! A fickó visszavitte az utánfutót, és még az üzemanyag árát is alig akarta elfogadni! Én mentem vissza a kórházba. A fiam nyugodtan várt, másnapra volt kiírva a műtét. A Trabi – mint egy megfeneklett tehetetlen zátonyra futott, féloldalra dőlt hajó – az út szélén állt egy fa tövében, a jobb oldali ajtaja és a tetőlemez körülbelül 20 centire beszakadva az utastérbe, az oldalsó és elülső ablakok kitörve. A motor indíthatatlan, a rajta hagyott világítás és a kemény fagy lemerítette az aksit. A jobb első ülésről a véres gyerekülés eltűnt, és a kalaptartó lemez a beépített két hangszóróval együtt úgyszintén. Ez itt a Föld bolygó, egy “emberi civilizáció”, 2001 karácsonya előtt két nappal.

Azt hiszem, aznap a gyerekem anyja bent aludt a fiammal a kórházban. Aztán mintha másnap még kimentem volna a pécsi vásárba. Felhívtam az akkori legjobbik barátomat, akivel az első válásom után néhány őrült hónapot töltöttünk el egy közös albérletben, és aki azt a brilliáns speciális dolgot megadta nekem, aminek köszönhettem, hogy a négy nap után ellopott Opel végül mégiscsak hazatalált…

A kórházban találkoztunk, szerettem volna, ha ő, mint specialista ránéz a fiamra, esetleg ad neki olyan segítséget, amit én nem tudok. Furcsán nézett ránk a kórházi ápolónő, amikor érdeklődve kérdezte, hogy “kije az úr a gyermeknek?” – mire egykori albérlőtársam nemes egyszerűséggel csak ennyit válaszolt: “Én vagyok a család lelkésze.”. Megállt a lélegzetem. Eszembe nem jutott volna, de az igazság az, hogy tényleg ő volt a családunk lelkésze. Csak ez nekem azelőtt fel sem tűnt… Azóta a fiú kint él Londonban, és olyan példaszerű életet él, amiről én mindig is csak álmodoztam.. Legalábbis eddig. No, de majd ezután…

A régi albérlőtárs ránézett a fiamra, nézte pár másodpercig, aztán csak ennyit mondott: – Nincs semmi baj. – Nem kell semmit sem csinálni? – Nem. Semmit. kemény gyerek, hamar meg fog gyógyulni. – Akkor már túl volt a műtéten, kicsit bágyadt volt, de tényleg jól nézett ki. Lehetett látni, hogy a régi csibész csillogás hamarosan újra visszatér a szemébe.

Azután elindultunk a lelkész fiúval, és kikínoztuk a halott Trabit az árokból. Én vezettem elöl az Opelt, a fiú meg a vontatókötélen fityegő kitört szélvédős hadirokkantat irányította. Elindultunk, az Opel hőmérője néhány fokos fagyot mutatott. Ahogy haladtunk, szinte percenként ugrott a számláló fél fokonként lefelé… Idegesen tekintgettem a visszapillantóba, mikor fagy meg a fickó??? Már közel mínusz 10 foknál jártunk, mire hazaértünk! A barátom ugyanolyan derűsen mosolygott, mint indulás előtt. Mondtam neki, menjünk be, a melegbe, remélem, nem olvad le az arcáról az odafagyott vigyor! Mindezt úgy, hogy akárcsak a legkisebb hálát, vagy fizetséget várta volna mindezért! Én azt mondtam neki, hogy fordított esetben lehet, hogy kiszálltam volna menet közben a Trabiból, és elindultam volna haza gyalog! Csak nevetett rajtam! 😀

Azután eljött a Szenteste napja. A gyermekem anyjával mentünk a gyermekért a kórházba. Meglepődtem, hogy a korábban telis-teli kórházban egymás után voltak a teljesen üres kórtermek! Kiderült: az én gyerekem az egész osztályon az EGYETLEN beteg gyerek! Mondtam az ügyeletes nővérnek: – Jöttünk a fiúnkért – Hát az nem így megy ám, apuka…

A jelenet jutott az eszembe, mikor a fiam megszületett, és pár perc után elvitték a még teljesen friss újszülöttet, hogy “lefürösztik, és visszahozzák rögtön”. Ott ültem a szülés után kimerült anyukával, és vártam. Körülbelül egy óra elteltével elkezdtem keresni valakit, aki tudja, hol van a fiam. Már elkezdték összevarrni a frissen szétszedett anyukát. Nem éreztem szükségesnek magamat ehhez. Végül egy steril ruhás menyecske elárulta, hogy a fiam minden vizsgálaton túl van, minden rendben, már elvitték az újszülött osztályra… Szinte ráordítottam: – És NEKÜNK hogyhogy nem szóltak…??? Megszeppenve mondta: Annyi sok szülés volt ma, apuka… – Na, mondom: – Akkor kísérjen el az újszülött osztályra! Beszélni akarok a fiammal! – Ó.. hát apuka, itt nem úgy megy az… – Erre én: – Nézzen rám: talpig sterilben állok ön előtt! MI AZ, HOGY NEM ÍGY MEGY? Mutassa az utat! – és a szemem szikrákat hányt. Láttam a rémületet a szemében, hogyha ellenáll nekem akkor a tegnap esti hancúr volt élete utolsó szép emléke. Igaza volt. Szó nélkül sarkon fordult, én pedig követtem.

Ott álltam két és fél évvel a születés után, egy másik városnak egy másik kórházában, és egy ápolónő ugyanezt mondta. Na mondom magamnak, ezen most végignyomlak kisanyám, ha belegebedsz is. Közben bementünk a fiamhoz az üres kórterembe. Szegényke nem mert felkelni az ágyból, azt mondták neki, nem szabad. Ránéztem, és azt mondtam: – Már szabad. Apa itt van. – és figyeltem. A gyerek bátortalanul felkelt, elindult. Semmi egyensúly-zavar. Csak inkább egy kis félelem. Odament a kórteremben felállított karácsonyfához, félve nyúlt a játékokhoz. Elkezdett játszani. Néztem. Semmi baja.

Közben az ápolónő nem ment semmire. Az ügyeletes doktor urat nem lehet elérni. Üzent neki. Meg hasonló marhaságok. Ott álltam, és néztem, amíg felvette a telefont. Itt sincs.. Ott sincs… Végre meglett. Elkezdett beszélni, közbevágtam: – Mondja meg a doktor úrnak, hogy HAZA AKAROM VINNI A FIAMAT. Semmi baja sincs! – Ó.. nem lehet azt csak úgy megállapítani… – De meg lehet! ÉN VAGYOK AZ APJA!

Megjött a doki. Bejött a kórterembe, a fiam félve rám nézett. Csak a szememmel jeleztem: Nyugi. A doki megnézte a szemeit. Kérte, hogy sétáljon el a karácsonyfáig. Bátortalanul rám nézett, bólintottam. Elment. Ott megállt. – Visszajöhetsz, kisfiam. Erre odaszaladt hozzám. Mondtam, hogy akkor ugye HAZAVIHETJÜK? – Csak saját felelősségre… – Hol kell aláírni???

Még el kellett menni átkötözésre. Fáradtak voltunk már. Bementünk a kórterembe. megint fel kellett fektetni a fiamat az ágyra. Elkezdte felszedni a doki a kötést, a géz beleragadt a frissen összevarrt sebbe. Na, ott megtörtem. A látványt, ahogyan a fiam a másodperc töredéke alatt változik zöldre, majd kékre, lángvörösre, fakó barnára, és a rosseb sem tudja, még hány, és miféle színűre, nem bírtam tovább. Amikor megláttam az összeöltött homlokát, mint egy focilabdát, úgy varrták össze…! Megfordultam, szó nélkül kimentem a kórteremből, és a folyosón hangtalan zokogásban törtem ki… Nem messze az ügyeletes pultban a fiatal nővérkék komoly dolgokon kuncogtak, én pedig próbáltam összeszedni magamat. Bentről hallatszott a fiam velőtrázó sikolya… Ez volt az első pillanat, amikor az anyjának átadtam a dolgok kézben tartását. Körülbelül két percig csúszott meg a lábam alatt a talaj. Azután visszamentem, és rámosolyogtam a könnyeimen keresztül. Nem tudom, melyikünk szemei voltak könnyesebbek.

Végre kezünkben volt a zárójelentés, irány haza. Már nagyon késő este volt. Az Opelben szótlanul ültünk. Az erőnk a végét járta. Mire hazaértünk, a fiam csendesen, és nagyon nyugodtan aludt az anyja ölében – a gyerekülés sosem lett meg. A totálkáros Trabi ott állt az udvar közepén, mint egy komor emlékmű…

Bevittem a házba a gyereket, és úgy, ahogy volt, ruhástól befektettem az ágyába. Azután átmentünk a szobánkba, és feldíszítettük a karácsonyfát. Végre újra együtt voltunk. Az ajándékokat a fa alá tettük, az égőket felkapcsoltuk, és elaludtunk… A tévé valami jugó csatornán volt, amin éjjel is volt adás. Az éjszaka közepén a fiam felébredt, és átjött a szobánkba. Míg mi aludtunk, ő kettőnk közé ült – a hatalmas matracon volt hely bőven. Időnként lemászott, odament a karácsonyfához, kivett alóla egy ajándékot, kibontotta, odahozta az ágyba, közénk telepedett, bebújt a paplan, alá, elkezdett játszani a játékkal, nézte csendben a tévét, de egyetlen szót sem értett belőle. Egyetlen hangos neszt nem csinált! Reggel, mire felébredtünk, az egész ágyunk tele volt játékokkal, és a fiúnk békésen elfoglalta magát. Már jócskán délelőtt volt, amikor nagy nehezen kimásztam az ágyból. Amennyire csak lehetett, nyugodtnak, és boldognak éreztem magam. A fiam napok alatt felgyógyult. Még hátra volt a varratszedés, de azután nem volt több megpróbáltatás. Csak a fiam homlokán éktelenkedő széles vágásnyom, és az öltések helyének ma is látható nyoma maradt meg örök emlékül…

Utólag végül minden részlet a helyére került.

Amikor rákérdeztem, hogyhogy ezen az úton jöttek mégis, annak ellenére, hogy felhívtam a figyelmét az anyának, hogy NE ERRE jöjjenek. megtudtam, hogy egyszerűen egy körforgalomban Siklós előtt nem a jó kijárón hajtott ki, és elment egy járatlan úton egészen addig, amíg végül ugyanarra az útra jutott ki, mint amitől megóvni próbáltam. Ha képes lett volna meglátni, hogy mi van arra a táblára írva, vagy ha a havas útra érve megfordult volna, sosem kellett volna megjárnunk ezt a poklot.

A következő év tavaszán üres óráimban darabokra szedtem a Trabit, és sokszor az alkatrészek eladásából szerzett bevételből sikerült életben maradnunk. Semmire, és senkire nem számíthattunk saját magunkon kívül ott kint, a világ szélén, egy baranyai zsákfaluban. Még a neve is hasonlít mostani lakóhelyemére. Úgy hívták: Márok.

Miközben folytonosan járt a fejemben a kérdés: mi vágta fel a fiam homlokát, mi okozta ezt a durva sérülést, hiszen az oldalüveg és a szélvédő is szilánkokra robbant..??? Mi volt az, ami felvágta a fiam homlokát? Előre nem dőlhetett, mert be volt kötve a gyerekülésbe – és nem is volt vele szemben semilyen éles felület. Egy alkalommal álltam a törött Trabi előtt, és lelki szemeim előtt éppen a jelenet képeit próbáltam összerakni. Letér az autó az útról, jobboldala felé sodródik, neki a fának, és… És akkor… Rápillantottam az első visszapillantó tükörre… Helyesebben annak HŰLT HELYÉRE! És azonnal rájöttem. Amikor az ütközés ereje végigment a kocsi testén, szétrobbant a szélvédő, a szélvédő vékony alumínium kerete felgyűrődött, és ez az erőhatás kettétörte a visszapillantó műanyag keretét. A haladás irányából következően a visszapillantó tükre kirepült, és.. kis híján félbe vágta a fiam homlokát! Egyetlen ujjnyira a szemétől.

Ennyi maga a történet.

Ígértem akkor hát kérdéseket és válaszokat is.

Sokan feltették a kérdést, vagy csak céloztak arra, hogy mire van szüksége egy igazi Nőnek. Egyöntetűen azt állítják szinte minden fórumon, hogy egy igazi Nőnek kell éreznie azt, hogy BIZTONSÁGBAN VAN a férfi mellett. Ezt mind anyagi, mind érzelmi szempontból fontosnak tartják. Kell, hogy az a Nő érezze, biztos lehessen abban, hogy a Férfi el fogja tudni tartani, hogy meg fogja tudni védelmezni őt, és a gyermekeit is. Mondják mindezt azok a nők, akik miután ezt jól megmondták, fennakadnak azon, hogy egy férfinak le van-e vágva a haja. Hát rendben.

Leírtam egy IGAZ történetet. Minden egyes szava igaz. Az írói eszközöket csak addig a pontig használtam, ameddig az nem tudott a valóság kárára lenni. Nincsenek benne eltúlzott szavak, vagy felnagyított érzések. Azok úgy vannak leírva, ahogyan megtörténtek.

Mindezek után: RÁD bízom, Kedves Olvasó, hogy mit is jelent számodra az, hogy Igazi Férfi, mi az, hogy megbízható családfő, és hogy ki is az, akire teljesen biztosan rábízhatja a családja, és a gyermekei jövőjét ebben a világban egy Nő. Remélhetőleg nem egy olyan nő, aki fennakad azon, hogy egy Férfi nem volt fodrásznál három hónapja már…

Remélhetőleg egy olyan nőről beszélünk, aki tudja, hogy mi mit jelent az életben. Mi a fontos, és mi nem az. És aki tud, és akar is józan, felelősségteljes, és helyes döntést hozni. Hogy kire bízza a jövőbeli gyermekei sorsát…

Egy Igazi Nőről beszélünk.

Én legalábbis Őrá gondolok. Folyton-folyvást…