Most sikerült rájönnöm, hogy ideje befejeznem.
Az utóbbi napokban valahogy csak kattogott és kattogott az agyam, de igazán élet már nem volt a tetteimben. A karácsony jön, mindenki küldözgeti a mindenféle üzeneteket, a magamfajta fél-celeb meg csak válaszolgat és válaszolgat.
Rájöttem, hogy nincs mit erőlködnöm. Ez az év már végetért. Adminisztratíve még van némi cirógatni-való rajta, de nagy dolgok már nem várhatóak. Megpróbáltam írni, de napok óta már az sem megy. Most már csak rontani tudnék azon, amim van. Azt meg inkább nem. Most egyébként sem erre figyelnek, nem ezt várják tőlem. Szóval akkor befejezem.
Ezt az évet befejezem.
Tegnap előugrott egy tavalyi írásom, végig sem tudtam olvasni – már napok óta az eszemben volt, hogy hamarosan jön majd ennek az írásnak az évfordulója. Nem emlékeztem már a tartalmára, sokkal inkább magára az érzésre, miközben írtam. Furcsa, hogy mostanában inkább az érzések maradnak meg, vagy kerülnek elő, nem pedig az események. Egyfajta átértékelődése zajlik a történteknek. Egyre kevésbé az számít, hogy mi történt – helyébe léptek a BENYOMÁSOK.
Ez az év számomra a MEGÉRTÉS éve volt. A tavalyi évem a FORDULAT éve volt – és a fájdalomé… A valódi fordulat hosszú-hosszú évek óta az volt, hogy elköltöztem ide, Vázsnokra. A fájdalom pedig az, hogy szembe kellett néznem azzal, hogy mennyi mindent elrontottam.
Soha sehol azelőtt nem voltam ennyit egymagam. Egyébként ennek a hétnek is a nagy részét itthon töltöttem, a ház falai között. 3 napig élő emberrel sem beszéltem. És ez így jó is volt. Az elmúlt 21 hónap alatt sokszor ijesztő dolgokon mentem keresztül, ahogy vívtam a saját belső harcomat. Mostanra ezek az egyedüllétek már nem harapnak annyira, mint korábban. Kevesebb az ereje a múltnak, és egyre több, és több energiát sugároz a jövő!
Tavaly az év végén az egyetlen eredmény, amit fel tudtam mutatni, az az volt, hogy még mindig ÉLEK! Az idei év végén az eredmény az, hogy van jelenem, és ha előre tekintek, ott hatalmas ragyogást, dicsőséget látok, és… Parázsló, lángokban álló utat! Amin keresztül kell még verekednem magamat. De mennyivel szebb a látvány, mint akkor, amikor kilátásom sem volt semmi jóra?
A MEGÉRTÉS éve. Ha összehasonlítod a mostani írásaimat a “Kis karácsony – nincs karácsony”-nyal… Rádöbbentem, hogy mennyire nem értettem akkor semmit sem. Senkit sem. Mi történik, miért történik, ki mit miért tesz, vagy miért nem tesz? Ha nincs januárban az a váratlan esemény, aminek pusztán matematikai esélye volt – hogy sikerül végre eladni az üzletet, hogy rendeződik a helyzet a családban, hogy lesz bevétel, ami kihúz a csapdából, hogy egyik napról a másikra beesik egy ajánlat, és a tél nagyobbik részét megúszhatom úgy, hogy munkát, pénzt kapok, új emberekkel ismerkedhetek meg… A stuttgarti projekt az utóbbi évek “science fiction”-je volt.
Kuszák a gondolataim. Mire leírnék egyet, már nem találom a végét. Helyette ott tolong három másik, amiknek semmi közük nincs sem az előzőhöz, sem egymáshoz… 😀
Egy sztorit még el kell mesélnem. Szerintem én vagyok az első jómadár, aki a facebookot bízta meg azzal, hogy hozzon neki párt! Hogy mi lesz az eredménye – nem tudni még. Tegnap valahogyan sikerült összeszerveznem, hogy megjelenjen a Jövendőbelimnek írott üzenetem. Azt az írást valamiképpen mágnesnek érzem köztem, és a láthatatlan Jövendőbelim között. Nem tudom megmondani, miért, de valahogy abban annyi, de annyi minden benne van – leginkább kimondatlanul – amit eddig soha egyetlen bemutatkozómban nem sikerült elmondanom. Magamról. Még négy napig fut a kiemelés a facebookon, de nem láthatja mindenki, csak az a célcsoport, akiket megjelöltem. Ez egy olyan célcsoport, akik nemigen olvasgatták eddig az írásaimat. Pedig egyrészt kellett volna nekik, másrészt rájuk is férne. Nagyon is!
Befejezem.
Erre az évre teljesítettem valami olyasmit, amire még nemcsak hogy magam sem számítottam, de álmodni sem mertem volna róla! Évek óta minden egyes év végén megfogadtam, hogy a következő majd más lesz. Majd megváltozik az életem. Majd helyrejövök. Aztán megint megfogadtam. És megint… Néha olyan félrevezető, félre-érzékelt dolgok történtek, amik miatt úgy tűnt… de nem sokáig tűnt úgy! Visszatekintve eltűnődöm: mi tartotta bennem ennyi ideig a reményt? Hiszen semmi, de az égadta egy világon semmi kézzel fogható, szemmel látható jele nem volt annak, hogy lesz ez jobb is. És nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy mi tartotta bennem a lelket. Talán valami ősi erő?
Igazából egyre több jó fordulatot láttam a körülöttem lévők életében. Egyre több keserves életet láttam jobbra fordulni. Olyan emberekről van szó, akiket húsz éve ismerek, és láttam a poklot, amin keresztül mennek – már amikor képes voltam kilátni a magam poklából… De időről időre jöttek hírek, hír-morzsák, hogy van kiút. És ez annyira, de annyira fontos, hogy elhatároztam: ha nekem egyszer sikerül ugyanúgy átlépni a saját árnyékomat, mint nekik, akkor küldetésemnek veszem azt, hogy magam is hirdetője, és szószólója leszek annak, hogy VAN REMÉNY!
Holnap elutazom a szüleimhez, és az év hátralévő napjainak nagyobb részét velük, náluk fogom tölteni. Összkomfortban. Lesz fürdőszoba, melegvíz, radiátor, rendesen működő villanykapcsoló, masszírozós fotel, távirányítós izébizék… És alig várom már, hogy a testemből az életem minden pillanatában hordozott erőfeszítést kiengedjem. Elernyedjek végre. Lehet, hogy semmit nem fogok tudni gondolni, csak lebegni egy fűcsomón a semmi közepén. De az is lehet, hogy megszáll az ihlet, és minden eddigit felülmúló írásokat engedek az útjukra.
Most búcsúzom – ha nem jövök már az idén, akkor kívánok…
Kívánok Nektek is olyan keserves, ámbár dicsőséges új évet, amilyen az enyém volt az idén… És aminél még sokkal, de sokkal jobb lesz az elkövetkező! Vessük bele magunkat együtt egy új, egy jobb életbe!
Ugye jöttök velem jövőre is? 😉