A nő, aki úgy csókolt…

Némi döccenőkkel, de halad a könyvírás. Arra gondoltam, felteszek ide is egy kis részletet. A közösségi oldalon úgyis nagy figyelmet kapott… 🙂

“1986 ősze… Nem tegnap volt, de sosem felejtem el.

Végre elmúlt a katonaévem. Kegyetlenül megviselt. Azt hiszem, sokkos állapotban voltam miatta pár évig – egy egész Emberiségből ábrándultam ki tizenegy és fél hónap alatt. Nem mintha előtte könnyű lett volna. Nagyon, de nagyon rámfért a változás már 18 éves koromra – ha abban a társaságban maradtam volna, valószínűleg sosem lett volna párom, és talán az életem sem lett volna túlságosan hosszú. Legalábbis úgy érzem – és visszatekintve a múltra ez eléggé indokolt is. Egy totál béna lúzer voltam, és esélyem sem volt ettől a szereptől szabadulni…

A főiskolai írásbeli felvételin megismerkedtem a mellettem ülő lánnyal, akivel aztán címet cseréltünk, és elkezdtünk levelezgetni. Hamar kialakult egyfajta szimpátia, és a katona-időm alatt kétszer is végigutazta miattam tulajdonképpen majdnem az egész országot – az Északi-középhegység iparvárosából indult, és majdnem 24 óra múlva ért a Balaton túlsó vége alatti katonavárosba, Marcaliba. (Akkoriban két hatalmas laktanyára épült az egész város.)

Kedves, aranyos, sőt csinos lány volt, mégis valahogy… Nem voltam szerelmes. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden!

Elkezdődött a főiskola, és ez a kapcsolat olyan kezelhetetlenné vált. Ugye az ilyen esetben nem szereti az ember a döntő lépést megtenni – különösen, ha ez élete első kapcsolata – és még nemigen lát az orránál tovább a férfiember.

Bár egyidősek voltunk, a katonaság miatt különböző évfolyamba kerültünk. Találkozgattunk néha, de nehezen jutottam dűlőre. Mert az én csoportomban már kinéztem magamnak egy lányt… Mit lányt… Istennőt!

Megmagyarázni nem tudom, mi oka lehetett, de a szememet szinte egy pillanatra levenni nem tudtam róla. Iszonyatos hatással volt rám. És közeledett a nehéz nap. Egri főiskolai szokás volt, hogy a másodévesek az elsőéveseket egy ismerkedési bulival köszöntik a Szépasszony-völgyben. És itt egyszerre volt egy helyen a két lány…

Akkoriban (is) különc voltam, nekiindultam a programnak biciklivel. Ez lett a védjegyem. Mindenhova biciklivel mentem. A helyszínre érkezve igyekeztem elvegyülni a saját csoporttársaim közé. A felvételin megismert lány láthatóan nem érezte jól magát, egy rövid beszélgetésből megtudtam, hogy korán el kell mennie, mert másnap egy elmaradt vizsgát kell pótolnia – ha nem sikerül, akkor ő is a csoprttársam lesz… Belegondoltam ebbe a bonyodalmas helyzetbe, azután belevetettem magam a társaságba – és az ivásba is.

Kis idő múlva a felvételis lány elköszönt. Borzasztóan éreztem magam, hogy oda sem mentem hozzá elköszönni. Ugyanakkor megkönnyebbültem – nem kicsit.

Ezután a bulira koncentráltam – és az Istennőre. Mivel két csoportnyi lányra összesen hárman voltunk fiúk, nem volt nehéz a figyelem középpontjába kerülni. De váratlanul mozgolódás támadt – a lány készült hazamenni. Mivel egy közeli faluban lakott, és az utolsó vonattal el kellett mennie, eljött az idő. Megrémültem. Azután jött a merész ötlet: felajánlottam, hogy elviszem biciklivel a Vasútállomásra. Így maradhat még egy kis ideig. Ezt persze nem fogadta el rögtön a hölgykoszorú. Az éjszaka közepén mennem kellett egy kört biciklivel a Szépasszony-völgyben. Persze nem tudták, hogy én bármilyen körülmények között képes vagyok fent maradni a biciklin, ha járni tudok. És sosem volt arra példa, hogy járni ne tudtam volna! A kör végén a show kedvéért még a kormányt is elengedtem, majd hirtelen vészfékezéssel álltam meg. Nem volt több kifogás!

Teltek az utolsó percek, és természetesen az Istennő közelében kaptam helyet. Azután jött a búcsú pillanata, és a szívem a torkomban kalapált – mégis úgy kellett tennem, mintha mindennapos dolog lenne, hogy egy gyönyörű nővel a csomagtartómon indulok útnak. Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb Férfija!

Elindultunk hát, és az út egyszer csak kockakövesre váltott. Figyelmességből megálltam, mondva a lánynak, hogy jobban jár, ha leszáll, és ezt a kis részt gyalogosan teszi meg mellettem. Aztán mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga, a keze után nyúltam. Nem húzta el. És az izgalmamon valami módon – Isten tudja, hogyan – úrra tudtam lenni. Éreztem, hogy már nincs vesztenivalóm. Mindenestől benne voltam az Élményben!

Jócskán vége volt a kockakőnek, de mi még mindig kéz a kézben sétáltunk az út közepén. Talán még most is ott gyalogolnánk, ha eszembe nem jut… A vonat! Utólag belegondolva ezzel nem is nekem kellett volna törődnöm! Dehát aki úriember, az minden pillanatban Úri Ember.

Ismét felpattant a lány mögém – el nem tudom képzelni, hogy történhetett, hogy ott abban a pillanatban nem voltam csiklandós? Mindenesetre hamar leértünk az állomásra, és maradt még idő bőven. Az állomás épületében ellenőriztük a menetrendet, majd kimentünk. És akkor jött a pillanat – ott álltunk a Vasútállomás előtt, és önkéntelenül húztam magamhoz – mire átöleltem, már le volt hunyva a szeme…”

A folytatás is érdekel? Elég ügyesnek érzed magad ahhoz, hogy eljuttasd hozzám az üzenetedet? Ne tartsd vissza magad! 🙂