A rázós napok folytatódnak…

Az előző történetem ott fejeződött be, hogy végül vasárnap éjjel fél 3 körül sikerült ágyba kerülnöm…

Hétfőn jócskán belealudtam a délelőttbe. A felkelés sem akart menni sehogyan sem. Nyomasztottak az előttem álló feladatok. Sajnos ilyenkor, amikor rajtam kívül álló dolgokra kell várnom, nem tudok másra koncentrálni. Ilyenkor csak felesleges időfecsérlő dolgokat tudok csinálni. Lézengek össze-vissza, fél percenként a telefonomat nézegetem, elindulok valamiért, de mire odaérek, elfelejtem, vagy meglátok valami egészen mást… Szóval ment az idő, mígnem… Váratlanul mesgzólalt a telefon. Senkivel nem volt megbeszélve, csodálkoztam is, hogy megint a német telefonszám…

Felvettem, és a leendő megmentőm köszönt rám ismét. Elmondta, hogy felhívta a kaposszekcsői postát, ahova a pénzt utalná, de pár perces utánajárás után azt mondták neki, hogy ezt a pénzt ideiglenes személyivel nem tudom felvenni. Úgyhogy más megoldást kell kiötölnünk. Azért, hogy biztosra mehessünk, felhívtam a sásdi postát, hogyha a számlámra érkezik a pénz, akkor ahhot hozzájutok-e ideiglenes személyivel. Ez egyébként is innentől húsbavágó kérdéssé vált… Mivel “igen” választ kaptam, megnyugodtam, hogy legalább ha nem is azonnal, de pár napon belül meglesz a pénz. A történetnek csupán csak az a tanulsága, hogy mennyi minden akadály tud közbejönni, ha az ember valami komoly lépésre szánja el magát!

Ezután egyeztettünk újra, majd elköszöntünk. És megint a várakozás…

Már nem lehetett tovább reménykedni az irataim előkerülésében, indultam hát az önkormányzathoz intézni az ügyeimet. Mintha a fogamat húzták volna – nem tudom, milyen érzés lehet, mert mind a 32 fogam megvan, ráadásul egy kis fogtömés kivételével hibátlan az összes, de mégis ahhoz lehetne hasonlítani. Fél óra elment, mire az összes jegyzőkönyvet, dokumentumot, satöbbit aláírtam, fényképezés, új dokumentum, ideiglenes, satöbbi. Voltak új kérdések is, amikre nem voltam felkészülve… Végül úgy döntöttem, hogy legyen minden meg: ujjlenyomat mindkét mutatóujjamról, és veszély esetén két biztonsági telefonszám – az apám és a fiam mobil számát adtam meg, éppen eszembe jutott az előző esti áramütés, na mondom, ez valami figyelmeztető jel kellett, hogy legyen… A jogsit, egyebeket elhalasztottam, hiszen éppen semmi pénzem sem volt.

Hazajöttem, és folytatódott a szarakodás. Aznap este legalább kórus próba volt, ami kimozdított az itthoni letaglózott helyzetből.

A karácsonyi fellépésekre készülünk, megint kaptam néhány teljesen ismeretlen kottát, aztán kezdtük is a dalokat. Némelyiket egyszer külön elpróbáltuk szólamonként, igyekeztem minden figyelmemet erre fordítani, és valahogyan ráéreztem a dallamokra. Furcsa volt, fel sem tűnt közben, hogy igazából első ránézésre kellett a dallamokat felismernem a kottából, és elénekelnem. Érdekes, hogy néha azt vettem észre, hogy úgy belehelyezkedtem az éneklésbe, hogy olyan volt, mintha én lennék a dallam. vagy nem is tudom. ÉRZÉSBŐL énekeltem. Úgyhogy teljesen váratlanul ért, amikor a mellettem éneklő idősebb kórustársam az egyik hosszú darab után elkezdett beszélni, és egy darabig nem is esett le nekem, hogy rólam beszél. És csak mondta, mondta, mire megértettem, hogy mit mond. Azért szólalt meg, mert teljesen le volt döbbenve azon, hogy én egy teljesen ismeretlen dal kottáját első ránézésre ilyen pontosan végig tudom követni, és énekelni. De nem elég, hogy ő ezt mondta, erre a kórus vezető is helyeslő-elismerő tekintettel kontrázott rá, hogy bizony, ő is fülelt végig, hogy én milyen szépen énekelem ezt az igazán nem könnyű, ráadásul meglehetősen hosszú darabot! Az elmúlt hónapok első igazán szemtől szembe dícséretét, és elismerését kaptam tőlük, és hirtelenjében nem is tudtam mit kezdeni vele. De ugyanakkor a bennsőm pattanásig feszült a büszkeségtől!!!

Nagy élmény volt az éneklés, utána szokás szerint az egyik kórustag hozott haza. Már jó ideje csatlakoztam egy kis együtt-utazós csoporthoz, akik mindig egy kocsival mennek a próbára, és engem is bevettek az utas listára, úgyhogy háztól házoig szállítanak. Hazaérve a szobába lépve a villany felkapcsolására egy nagy pukkanást hallottam, villant egyet az égő, aztán az egész házban vak sötét, és síri csend lett – se rádió, se a fagyasztó zümmögése… lement a fő biztosíték. Szerencsére valahogyan a kezemben volt a mozdulat, hogy hova tettem a mobilomat, úgyhogy tudtam kis világosságot csinálni, elbotorkáltam a villanyórához, és felnyomtam a kapcsolót. Azt hittem, hogy nincs pótégő, csak másnap jöttem rá, hogy rosszul emlékeztem. Úgyhogy a szobában csak a kis olvasólámpa fénye maradt…

Jött a másnap…

Már időszámításunk előtt befizettem a szerdai tréningre, és ahogy közeledett a nap, úgy szűkült a gyomrom. Volt még pénz a számlámon, de idegesített a gondolata, hogy hozzá kell nyúlnom. Szinte félóránként néztem a telebankot, hogy jött-e pénz a számlára. De nem jött. Valamikor múlt héten egészen váratlanul egy teljesen ismeretlen fickó is érdeklődött, hogy hova kell utalni a könyvem árát, pénteken megírtam neki az infokat, aztán napokig semmi. Mintha az idő megállt volna egy nagy vulkán gyomrában, és nem lehetett volna tudni, hogy mikor tör elő a mélyből…

És egyetlen egy dolog tartotta bennem az erőt. A remény. A remény, hogy végre egyszer most már azt az életet élhetem, amit szeretnék élni. Belekóstolhattam pár napra a szabadságba, hogy azután megint visszazuhanjak, de legalább már tudtam, milyen érzés az, amikor napközben teszem a dolgomat – mosogatás, faaprítás, takarítás, vízmelegítés, főzés -, és este leülhetek, és elszabadulhatnak a gondolataim, és csak írok, és írok, és írok… És nem kell lelkiismeret-fúrdalást éreznem azért, hogy nem mással töltöm az időmet, mert ez az a dolog, amivel másoknak örömet okozok, szórakozást nyújtok, és amiért szeretetet kapok tőlük, és persze pénzt is. Végtelen hosszú idő óta először tudom megtenni azt, hogy nem a puszta testi erőmmel, sokkal inkább a szellemi képességeimmel járulok hozzá mások jobb életéhez. Végre most már én is a saját Küldetésemnek élhetek… És ez volt az egyetlen kapaszkodóm ezekben a napokban, és semmi más kapaszkodóm nem volt, ezért ebbe az egyetlen hajszálvékony kapaszkodóba mélyesztettem bele a körmeimet…

Közben a vasárnapi meglepetés-fa feldarabolásával foglalatoskodtam, gyönyörű napsütéses idő volt, öröm volt a munka is, meg a Tutya is nagyon élvezte az együttlétet. Aztán délután elindultam a postára, hogy kivegyek némi pénzt, mivel semmi sem volt nálam. Fél négy előtt értem a postára, és egy ismeretlen fiatal kisasszony közölte, hogy nem tudok felvenni pénzt! Nem hittem a fülemnek! De nem, és nem tudtak semmi megoldást. Az egész hivatalban senkinek sem volt jogosultsága a számlák kezeléséhez! Annak ellenére, hogy nekem másnapra legalábbis a vonatjegy árára kellett volna pénz!

Eszeveszett sebességgel cikáztak a gondolataim, és hirtelen beugrott, hogy kitől tudnék legalább pár napra pénzt kölcsönkérni. Úgy hagytam ott az egész postát mindenestől, mint egy rakás büdös szart! És úgy is lett, megoldódott. Valahogyan úgy éreztem abban a pillanatban, hogy nincs ebben az univerzumban az az erő, ami meg tudna most már állítani. Eldöntöttem, hogy keresztül megyek akármin is!

Hazafelé útközben megvettem a vonatjegyet is – elnyúlt az arcom, mennyivel drágább a jegy az állomáson, mint az interneten online… Dehát nem volt erre másik megoldás. Hazaértem, rendbe tettem magam, kaját csomagoltam, kávét főztem, és próbáltam lefeküdni időben, ami nem is sikerült, másrészt összevissza forgolódtam megint. Folyamatosan munkált bennem a feszültség. Meg kell menekülnöm, meg kell oldanom a helyzetet. Napok óta ezen kattogtam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy hogyan lesz ebből megint BEVÉTEL.

Kell a bevétel, iszonyatosan kell a bevétel! Még pár nap, és megint teljesen lenullázódok… Még csak annyi történt, hogy az ismeretlen érdeklődő írta, hogy elutalta a pénzt… de hogy mennyit… Nem tudtam, hogy most tényleg megértette, hogy mennyi a könyv ára, és hogy mikortól más az ára. De egy csepp energiám nem volt erre. Úgy voltam vele, hogy… már többször is volt ilyen az életemben: amikor eljutottam egy pontra, ahol egészen egyszerűen nem volt több lehetőségem, elfogyott az erőm, az ötletem, és mindenem, akkor azt gondoltam: Mélyen Tisztelt Univerzum! Megtettem mindent, amit csak tenni lehetett, most akkor hát TE KÖVETKEZEL! És vártam. Persze hogy tele volt a gatyám, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne jöjjön meg a pénz. Hogy egyik pénz se jöjjön meg… Nem. Olyan nincs ebben az univerzumban!!!

Aznap este kiderült ugyanakkor, hogy hiába az új égő, az a bizonyos pukkanás valószínűleg nem csak az égőtől jött, hanem ennél komolyabb hiba lehet, mert az égőcsere után sem lett világosság a szobában. Talán a villanykapcsoló éghetett be? Maradt hát a karácsonyi égősor, ami ugyan eléggé tompa fényt ad, de legalább a karácsony-váró hangulatot segíti… Már amennyiben segíti…

Másnap hajnalban keltem, elkészültem, azután majdnem elfelejtettem a Tutyának enni adni, vissza kellett mennem gyorsan… Elbúcsúztam tőle, és megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj. Eléggé értetlenül nézett rám vissza.

Máskor végig szoktam aludni az utat, most alig pár pillanatra tudtam csak elszenderedni… Folyamatosan a netbankomat lestem. De semmi. Közben az izgalomért kárpótolt a gyönyörű napfelkelte, amit folyamatosan fényképezgettem, és lubickoltam a látványában. A fejemben ugráltak a számok: legkésőbb pénteken meg kell adnom a kölcsön pénzt, és akkor körülbelül mennyi marad… A megrendelt tüzelőt sem fogom tudni kifizetni… Villanyszámla? Telefonszámla??? Ááá…

9 órakor megérkeztem a tréning helyszínére, és a kedves, vidám arcok valamennyire feledtették az izgalmamat. Aztán gyorsan kiválasztottam egy jó helyet, egy oszlop mellett, ahol konnektor is volt, mert minden egyes tréningen a laptoppal szoktam jegyzetelni, dehát a laptopomat már körülbelül 8 éve vettem, akkor is használtan, és már akkor is gyenge volt az aksija, ami mostanra gyakorlatilag csak folyamatosan bedugva működik. Éss akkorrrr…..

Izgatottan léptem be a netbankomba, és egy hihetetlen összeg jelent meg a telefonom kijelzőjén, én ott majdnem felugrottam, és legszívesebben elénekeltem volna a Queen – We are the Champions című számát!!! Igen, igen, igen, igen, iiiigeeennn!!!!

És abban a felszabadult pillanatban azonnal kiírtam a facebookra a következő bejegyzésemet:

“Az emberek csodálatosak!
Ma megérkezett a 300 Euro Németországból! És az első 6666 Ft-os könyvrendelés is! Fantasztikus érzés, és nem csak a pénz miatt!
Ennyi segítő szándékot még soha életemben nem tapasztaltam! Legszívesebben megölelnék most minden embert!!! ❤❤❤”

Igen, pontosan ezt éreztem ott akkor. És nagyon furcsa volt ez az egész, és éreztem azt is, hogy most de piszok jó lett volna ezt az egészet NEM EGYEDÜL megélnem. Meg aztán eszembe jutott, hogy ezzel a hírrel vajon nem adom-e ki magam a kelleténél jobban? Aztán megvontam a vállamat, és úgy döntöttem, hogy mindegy, leszarom… És csak úgy maradtam boldog, és kiegyensúlyozott. És azután rögtön – vagy lehet, hogy még előbb, nem emlékszem, mi volt korábban – írtam egy sms-t a Megmentőmnek: “Ma megjött a pénz! Életmentő vagy! Nagyon hálás vagyok! Kérlek, küldd el az email címedet, elküldöm az eddigi részeket a könyvemből. 🙂 “

Sajnos a kialvatlanság, és a kimerültség utolért, és sokszor elbóbiskoltam, de amikor ébren tudtam maradni, akkor legalább tényleg nagyon, de nagyon jókat hallottam. És most életemben először eldöntöttem, hogy a nagyon közeli jövőben már nem a tömegben fogok én ülni, hanem a legelsők között, a VIP vendégek között, az asztaloknál… Mert jár nekem, és megérdemlem. És akkor elképzeltem magam ott elöl egy gyönyörűséges lány mellett. Elegánsan, magabiztosan…

Ezután már minden sokkal könnyebben, és simábban ment. Másnap elmentem a postára, és felvettem a pénz nagyobb részét, és mire hazaértem, perceken belül érkezett a második kocsi tüzelő, ami előreláthatólag a tél nagyobb részére már elég lesz. Délután pedig hívott az anyu is, hogy most olvasta, hogy mi történt velem, és hogy miben tudna segíteni… Úgyhogy végül még ők is besegítettek.

És hogy mi ebből a végső tanulság…

Közeleg az év vége, jönnek az ünnepek, és egyre többször jut eszembe a tavalyi év vége – a “Kis karácsony – nincs karácsony” című írásom, a tavalyi magányom, a teljes elszigeteltség, és elhagyatottságom, a kirekesztettségem. A teljes reménytelenségem, amikor hirtelen jött a német megbízás…

Amikor szembesültem a múlt hétvégén azzal, hogy minden próbálkozásom ellenére a könyv rendelések megálltak, és minden újabb bejegyzésem hatástalan, elgondollkodtam azon, hogyan is lehetne életet lehelni megint ebbe a projektbe. Természeti törény, hogy ami egyszer fellendülést okozott, az máskor is fellendülést KELL, hogy okozzon. És pusztán csak az a feladat, hogy megtaláljam egészen pontosan, hogy MI OKOZTA a fellendülést. Aztán már csak meg kell ismételni az egészet.

Őszinte leszek. Nagyon. Hatalmas kérdőjel volt bennem, hogy mi okozta a fellendülést! Miért rendelte meg a múltkor körülbelül 25 ember a könyvemet, ami akkor az első nagy bevételem volt?És nézegettem azokat az embereket, akik megrendelték. Akik azóta is figyelnek rám, lelkesek, válaszolnak, hozzászólnak. MIÉRT VETTÉK MEG, MIÉRT FIZETTÉK KI a még meg sem írt könyvemet? Amikor elhagytam a pénztárcámat, a veszteség utáni köetkező megdöbbenésem az volt, hogy a bejelentésemet a pénztárca elveszítéséről KÖRÜLBELÜL SZÁZ EMBER osztotta meg! Soha, de soha nem volt még olyan írásom, amit ennyien osztottak volna meg. Rengeteg vadidegen ember… Nézegettem a statisztikákat. A blogom olvasottsági mutatóit, és azt, hogy m,ikor voltak a kiugrások, mikor voltak a bevételek, mikor hagytam el a pénzemet… Csak nézegettem, nézegettem… Kik vették meg a könyet, MIÉRT vették meg??? MI EZ AZ EGÉSZ???

Amiről itt most szó van, az a dolgok működésének a megfigyelése, annak érdekében, hogy a dolgok jól menjenek tovább… Tovább… Tovább… Itt és most ha sikerül megfejtenem az ALAPVETŐ MŰKÖDTETŐ ERŐT, akkor végre az életemben először sikerülni fog működésben tartanom a saját dolgaimat. És akkor – és csakis akkor – végre kilábalhatok abból a több évtizedes mélyrepülésből, amibe beleragadtam. Semmi nem lehet fontosabb annál, hogy megfejtsem ezt a kérdést. Itt és most az élet adott nekem egy ugródeszkát. NEM ugorhatok MELLÉ!

Abban az esetben… Vannak emberek, akik éppen az ilyen helyzetekre felkészülve minden egyes nap minden egyes lépést felírnak. A leglényegtelenebbnek tűnőt is. Hogy egy későbbi helyzetelemzéskor meg lehessen találni azt a mozgató erőt, ami egy felfelé irányuló statisztikát eredményezett… Honnan lett nekem november elején 33 ezer olvasóm? És hová tűntek? Honnan lett bevételem? Mit csináltam akkor? Miért, miért, miért??? Napokig ezen gondolkodtam, lapozgattam lelki szemeim előtt életem napjait.

Nem, nem állítom, hogy megtaláltam minden mozgató erőt. De vannak felfedett mozgató erők. És ezek közül az első – reményeim szerint a legfőbb erő: A SEGÍTSÉG. Ugyanis azóta, hogy a könyvemet ajánlgatom, senki sem akar könyvet venni. Amikor a segítséget hangsúlyoztam, hullottak a rendelések, mint a záporeső! Rengetegen akartak segíteni abban, hogy beindulhasson az írói karrierem! El akartak indítani ezen az úton – és EL IS INDÍTOTTAK! Igen!

Ezt megerősítette az egyik jó baráttal való beszélgetésünk. Vele régebben sokat csevegtünk, azután valahogyan eltűnt. Nem kommentelt, nem lájkolt. Nem tudtam, mi történhetett. De szerencsére ELMONDTA. Sokáig beszélgettünk, azután elérkezett egy pillanat, amikor úgy érezte, hogy NEM TUD RAJTAM SEGÍTENI. Annyira szar ez az egész, és annyira mélyen vagyok benne, hogy LEHETETLEN, hogy kijöjjek belőle. És ő akkor feladta. Nem követett tovább. De én valahogyan mégis éléetben maradtam, és valahogyan mégis folytattam a kommunikációt, és írtam, és csináltam… És titokban újra elkezdett figyelni – mi van velem.. És amikor kiírtam, hogy készül a könyv, lehet küldeni a pénzt, AZONNAL úgy érezte, hogy itt van a megfelelő pillanat, és hogy igen, mégiscsak fog tudni segíteni!

És I L Y E N K I B @ S Z O T T E G Y S Z E R Ű A Z E G É S Z ! ! !

Igen, szeretnélek megnyugtatni, ha úgy érzed, hogy szeretnél segíteni, fogsz tudni. Mert a másik dolog, ami egyszerre kikristályosodott előttem…

Évek óta álmodozok. És nem pusztán álmodozok, hanem tervezgetek is. Nem hittem el, magam sem hittem el, hogy fejben elkészült a TERV. Életem Fő Terve. Életem értelme. És senkinek nem mertem elmondani. Mint ahogyan a könyvírást sem mertem közhírré tenni. Emlékezz vissza, már másfél éve csak járatom a számat, hogy írni fogok, aztán írtam? Nem! Nem írtam… Ki a fene hinné el, ha még el sem kezdem. Ráadásul akkor még a blogolást is abbahagytam. Nem éppen bizalomépítő, ugye?

És elkezdetm blogolni újra, és valahogyan elszántam magam, hogy a könyvet is kihirdessem, és akkor megpattant bennem valami, és az egyik írásom legvégén kirobbant belőlem – életemben először kimondtam magamnak is, megfogalmaztam, és leírtam, hogy én is láthassam – az Életem Fő Célja, a KÜLDETÉSEM.

Nem hittem én addig ezekben a dolgokban, hogy “mondd ki, írd le”. Csak úgy maguktól jöttek ki belőlem a dolgok, és már belefáradtam, hogy mindig cenzúrázzam a gondolataimat. Már nem volt tovább kedvem ehhez. És közvetlenül EZUTÁN kezdtek el komolyabban támogatni emberek. ELőször csak kicsivel többet fizettek, mint amennyi a könyvem ára. Aztán majdnem a dupláját. ÉS azután jött egy giga-nagy támogatás. Ennek a folyamatnak a menetét lehetetlen nem észrevenni. Mert az emberek olyan emberek MŐGÉ állnak be, akik hajlandóak előre menni, és vágni az ösvényt. És azt hiszem, végül sok-sok szarakodás és gatyázás után megértem erre a feladatra. Felnőttem hozzá.

Ezentúl még inkább azon fogok munkálkodni, hogy létrehozzak ezen a világon egy új, Emberhez méltó társkeresési kultúrát, hogy az arra érdemes emberek megtalálhassák a hozzájuk leginkább illő párjukat – életük párját – és egy boldog családot alapíthassanak, ahol egy épelméjűbb, kiegyensúlyozottabb, boldogabb új Emberi generáció felnőhet! Ezért jöttem ide, ezért vagyok itt. Rátaláltam végre az első alapvető gondolatra.

Az én életem legfőbb tragédiája nem az, hogy nem élhetek szép nagy saját házban, nincsen nagy, zsíros bankszámlám, csodálatos autóim a hatalmas garázsomban. Az én életem legfőbb tragédiája az, hogy nincs mellettem egy gyönyörű Nő, aki megajándékozott volna rengeteg csillogó szemű csodalénnyel. Mert nem tudtam őt megtalálni. Mert nem volt ismert a számomra annak a módja, ahogyan az ember megtalálja az Élete Párját. Ezért – és más hozzám hasonlóan gondolkodó és érző emberek miatt is – eldöntöttem, hogy megszerzem ezt a hiányzó tudást – ez a tudás teljes mértékben hiányzik ebből az egész társadalomból! Az életem hátralévő részét annak fogom szentelni, hogy ezt a hiányzó bölcsességet megszerezzem, és beletegyem ebbe a botladozó társadalomba.

Talán ebben az életemben már nem lesz több gyermekem, de ezt azért még nem adnám fel. Még nem… Viszont egy olyan könyv-sorozatot fogok megírni, egy olyan tudást fogok összeszedni, és rendszerbe foglalni, amit bármikor jó szívvel adhatok a gyermekeim, és mások gyermekeinek kezébe. És amit majd a következő életemben kezembe véve megtalálhatom akkor – még éppen időben – az Életem Párját.

Ezért, és kizárólag ezért vagyok most már képes ELFOGADNI a segítséget, a támogatást. Mert nem ájfonra, mercire, plazmatévére gyűjtök. Hanem egy boldogabb civilizációra!