Rázós napok voltak ezek… Úgy szó szerint is. De egyébként is mintha szikrázott volna a levegő körülöttem. Innen pedig már nincs visszaút… Erre jöttem rá egyik nap. De fogalmam sincs, melyik volt az a nap. Egyszer csak huss… elszállt velem az idő, és most itt ülök pislogva, hogy a bánatba kerültem ide? Merre lesz a “tovább”?
Éppen egy hete írtam utoljára, amit aztán módosítottam a bloggerlány kérésének megfelelően. Amúgy megérte a fáradságot.
Ott tartottunk hát éppen egy hete, hogy itt ültem a billentyűknél 590 Forinttal, és amúgy pedig – elárulom így utólag – teljesen leállt a bevétel. Teljesen. Másnapra bejött egy utalás, de a szükségeshez képest rettentően el voltam maradva. Még úgy is kevés lett volna az életben maradáshoz, ha nem hagyom el a pénzt, meg az iratokat! Így meg tulajdonképpen azt sem tudtam, merre, hova kapjak. Pontosan nem tudnám megmondani, mit ettem, mert a hűtőben is csak egymásnak ellentmondó élelmek voltak éppen. Szóval éppen ma egy hete éjjel kettőkor úgy hajtottam álomra a fejem, hogy “na ebből tuti nem jön ki semmi jó!”.
Ennek megfelelően másnap jócskán délelőtt úgy ébredtem, mint akit egész éjjel vertek. Azt hiszem, álmodtam egy olyant is, hogy meglett a pénztárcám. Aztán felébredtem, és reménykedve visszaaludtam. De azzal sem jártam jobban, mert akkor meg egy ismerős férjes fiatalasszony kezdett ki velem, és úgy emlékszem, már alig volt rajta ruha, mikor elkezdtem ellenkezni, hogy én ezt nem, és nem… És akkor valahogyan kiderült, hogy ez az egész csak egy próbatétel volt, hogy mennyire vagyok tiszteséges férfi, és aki ott ült velem szemben alig felöltözve, az valami ikertestvére volt az ismerősnek, és mindenki nagyon örült, hogy micsoda talpig Férfi vagyok, én meg ezt annyira nem élveztem, hogy bosszúból felébredtem. És már 10 óra is elmúlt, azt hiszem.
Egy darabig szédelegtem, aztán felhívott a Csacsogós néni, hogy tudnék-e segíteni neki kiásni valami virágot a ház előtt, de akkor pont élni se nagyon volt erőm, kedvem meg még annyira sem. Ezért másnapra beszéltem meg a dolgot, hátha addigra elpatkolok, és akkor mégsem ez lesz az életem utolsó emléke… Ezt követően itthon balfaszkodtam, esküszöm, semmire nem emlékszem, hogy mit csináltam. Azt hiszem, az éhenhalás előtti utolsó másodpercben vettem a számba valami ehetőt, de hogy mi a franc volt az, azt a feledés homálya egy életre betakarta. Az éjjeli virgonc hangulatom nyom nélkül tűnt el a semmiben.
Valami tüzelős dologgal foglalkoztam, azt hiszem. Voltak ezek a bazi nagy fagyok, egyik napról a másikra úgy hűlt ki a ház, mintha jégkunyhó lett volna. Egy alkalommal kezembe került a telefonom, és egy teljesen érthetetlen marha hosszú telefonszámról jelzett nem fogadott hívást. Kiderítettem, hogy Németországból volt, úgyhogy gondoltam, megcsörgetem, hátha Stuttgartból hívnak újra, hogy mennék-e ki megint – persze most a Tutya miatt úgysem játszik ez az opció. Meg egyébként sem. Tavasszal 7 hét, összesen 408 óra munka az nekem elég volt egyszer s mindenkorra. Vártam kicsit, de nem jött visszahívás. Úgyhogy folytattam a munkát.
Aztán egyszer délután megint hívás, ugyanarról a számról, vettem egy nagy levegőt, és felvettem. Életem legfurcsább beszélgetése volt. A leges-legfurcsább!
Egy kedves és vidám női hang mutatkozott be (magyarul!), és előre szólt, hogy nem ismerjük egymást, ezzel sok időt megspórolt nekem. Azt állította magáról, hogy egyik ismerősöm ismerőse, mellesleg olvassa az írásaimat, és figyelemmel kíséri a sorsom alakulását. Ez jó hír nekem, mert minden olvasó egy potenciális esély a számomra a céljaim elérése irányába – legyen az könyv eladás, barátság, társkeresés, vagy bármi, amit az élet az utamba dob. Szóval most, hogy megtudta, mi történt velem, úgy érezte, hogy segítenie kell, mert ő is járt már eképpen, úgyhogy ismeri a helyzetet. És szeretne nekem küldeni a lehető leggyorsabban 300 Eurót. Emlékszem, amikor ez a mondat elhangzott, az olyan volt, mintha Isten szólt volna hozzám onnan fentről. Elcsendesedtem, és nem tudtam, mit szokás ilyenkor mondani.
Aztán lázasan gondolkodtam, szerintem egy ezred másodpercbe belefért kétezer gondolat. Nem, ez nem lehet vicc. Nincs ember, aki nekiálljon ismeretlenül megkeresni a telefonszámomat, hogy ilyen idiótasággal szívasson. A leghülyébbik ellenségemnek sem jutna eszébe. És akkor még ott van ez a német telefonszám… áhh ez sehogy nem áll össze, tehát akkor ennek IGAZNAK kell lennie!
Mindjárt leültem a géphez, kikerestem, hol tudnék pénzt felvenni, megegyeztünk, hogy hétfőn kora délután biciklivel eltekerek Kaposszekcsőre (kb. 10 kilométer, ha nem lesz eső,… de ha lesz is, ki nem szarja le?)… Aztán elbúcsúztunk. Mindjárt írtam 3 barátnak, hogy szerintem meg fogok térni, mert ilyesmi az ember életében csak egyszer sincs. Mindenki nagyon heppi volt, én meg örömömben kiírtam a fészbukra, hogy mi történt, aminek mindenki örült, de nem 100%, hogy ezt rajtam kívül olyan sokan elhitték. De én valahogyan meg sem engedtem rezzenni ezt a gondolatot a fejemben, hogy meglesz az a pénz. Ezen járt az agyam egész hétvégén, és az sem izgatott nagyon, hogy az ismeretlen ismerős egész hétvégén nem jelentkezett. Se híre, se hamva. Igyekeztem elfoglalni magam.
Másnap délelőtt mentem a Csacsogós nénihez. Persze a munkához nagyon nehezen jutottunk el. Először is pótoltuk a régen meg nem beszéltek megbeszélését. Akkor elmondtam neki, hogy a pénztárca, meg a fénykép, amit ő adott, az valahol szőrén-szálán eltűnt, amitől mindjárt kétségbe is esett. Erről amúgy a szüleimnek sem meséltem, mert az anyu pont múlt héten volt kórházban valami szemműtéten, úgyhogy nem akartam ezzel terhelni. Sikerült elkerülnöm ezt a témát, amikor vele beszéltem. A Csacsogós néni kellőképpen kétségbe esett, és mindjárt elkezdett problémamegoldani.
Először is megitatott kapucsínóval, aztán valami ebédet is előkerített a hűtőből, még valami tésztát is főztünk a levesbe, végül nagy sokára ebédelni kezdtünk, persze a munka még mindig sehol. Azt hiszem, a végén voltak még sütik is. Aztán indítványoztam a munka elvégzését is, amit közös erőfeszítéssel meg is oldottunk, két hatalmas virágtövet telepítettünk bele egy nagy ládába, sok-sok lehullott falevél közé amit bevittem a kamrába. Összesen ennyi volt a munka. Aztán kiderítettünk pár dolgot, amiért boltba kellett mennem, de előtte a néni mindenáron ki akart fizetni, ami elég vicces volt, mert jóformán csak beszélgettünk, meg ettünk. Na mondom neki, most ezért mit kérjek – de ragaszkodott hozzá, hogy mondjam, mennyit kérek, neki ez nagyon fontos volt, hogy a virág bent legyen. Kelletlenül mondtam neki, hogy akkor kérek egy ezrest, mire öntudatosan rám nézett, és azt mondta, hogy ő márpedig nem ad nekem egy ezrest, hanem kettőt ad, és nincs vita! Addigra már össze volt nekem készítve a maradék ebéd fele, leves, sült hurka, elmentem bevásárolni (megvettem a szappant 😀 ), aztán usgyi haza.
Itthon folytattam az írást, és egészen jól ment, egy nagyon vidám történetet írtam meg, közben jókat nevetgéltem, szóval az úgy jó volt. Késő éjjel feküdtem le megint. Vasárnap is tettem-vettem, írogattam is, úgy emlékszem, majd délután elmentem a Tutyával az erdőbe. Próbáltam rászoktatni, vagy megértetni vele, hogy velem kijöhet a kapun, de csak akkor, ha póráz van a nyakában. Már sötétedett, mikor hazaértünk, és meglepetésemre az udvar közepén egy kisebb farakás volt. Meglepődtem, aztán gyorsan behordtam hátra a fás kamrába, mert esős időt mondott a rádió. Azóta sem derült ki, hogy ki hozta nekem ezt a kis tüzelőt. Nem volt felaprítva teljesen, de számomra már kezelhető volt. Nagyon örültem neki. Aztán mosni kezdtem, mert tovább már nem lehetett halogatni. Minden gatyám, trikóm zoknim minden oldala, és fele kellőképpen használt volt, és nehezen szántam rá magam. De kellett.
Na innen lesz kicsit nehéz. Némi előzmény is tartozik hozzá.
Márciusban, mikor hazaértem Stuttgartból, a ház egyetlen ivóvíz-forrása, a konyha fali bojler csapja végleg bekrepált (fürdőszoba már kezdetektől fogva nem volt a házban). Elzárni nem lehetett a csapot. Az alatta lévő vízelzáró pedig gyakorlatilag csak a dísz szerepét töltötte be. Így hát azért, hogy ne szivárogjon a víz folyamatosan, a főelzárónál lezártam a házban az ivóvizet. Időnként megnyitottam, bár sokszor inkább máshonnan szereztem be az innivalót, mert itt a csapvíznek sem volt valami jó íze. Mosni, mosogatni, fürödni a kútvízben szoktam, a konyhai kis kályha megfelelően tette a dolgát a vízmelegítést megoldva. Így egyébként az utóbbi fél év alatt talán 1 köbméternyi vizet sikerült elhasználnom. Viszont a hétvégén az jutott az eszembe, hogy ebben a hidegben nem szívesen mennék ki a kúthoz vízért, az eső is eleredt éppen egy kicsit, úgyhogy megnyitottam az udvari főcsapot, és bedugtam a fali bojlert…
Elkezdtem a vizet melegíteni, de sehogy sem akart melegedni. Közben a kályhán is melegedett a víz. Mellette elkezdtem mosogatni is. Érdekes, megfigyeltem, hogy a bioritmusom eléggé furcsán alakult mostanában: délig szinte meg sem tudok mozdulni, aztán nagyjából délután négyre kezdek beindulni, és ezután éjfélig úgy tudok dolgozni, mint egy bivaly, sőt az írást éjjel kettőig úgy élvezem, mint egy óvodás gyerek!
Szóval ment minden egy időben, és egyszer csak pont egyszerre fogtam meg a bojler csap kifolyóját, és a fém fazekat, amibe a vizet engedtem! És valami megmagyarázhatatlan rándulás húzott belém vagy kétszer-háromszor, mire el tudtam rántani mindkét kezemet, és… Olyan furcsa volt. A testem hamarabb reagált, mint a tudatom. És csak lassan fogtam fel, hogy megrázott a bojer! De amikor felfogtam, akkor hirtelen olyan ijedség jött rám. Az első gondolatom az volt, valamikor hallottam olyant, hogy az áramütés miatt valakinek vérrög keletkezett a szervezetében, aztán valahol elakadt a vérrög, és ebbe halt bele az illető. Utána meg az volt a következő, hogy az áramütés megzavarta a szívritmusomat, és jajj most akkor mi lesz? Gyorsan leültem, ösztönösen vizet ittam, aztán felálltam, hogy dolgozzak, és ne kezdjek el gondolkodni, ami nem volt annyira sikeres, mert a dolgozás az még csak ment, de a gondolkodás az nem állt meg.
És akkor óvatosan kihúztam a bojert, megnyitottam a fali elzáró csapot, majd gyakorlatilag a bojlerből, és a FALBÓL IS elkezdett orrán-száján ömleni a víz… Mire észbe kaptam, már tocsogott a víz mindenhol, úgyhogy rohantam ki az udvari főelzáróhoz, és ezután a fél konyhát törölhettem fel. Csak úgy a mosás kiegészítéseképpen. És persze mehettem ki a hidegbe vizet húzni a kútból, szerencsére addigra legalább már az eső nem esett. A mosást így végül két részre osztottam, és a sürgősebb holmikat mostam csak ki. Mire végül a mosás is elkészült, meg a teregetés is nagyjából megvolt, lett némi fürdővíz is nekem. Hát, mit mondjak. Rámfért! Meg aztán hajat is kellett mosnom, mert másnap mentem új személyi igazolványt készíttetni. Szóval igyekeztem rendezett külsőt igazítani magamhoz…
Folyt. köv. holnap, mára elég volt ennnyi is. A sztori folytatása, meg további furcsa és érthetetlen részletek holnap várhatóak. Jóéjt, Fiúk-Lányok!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: