Eljött ez a pillanat is. Megakadtam most. Kicsit fáradtnak is érzem magam, ezért inkább írok most. Persze le is fekhetnék, de akkor hogyan mutathatnám magam erősnek és tökösnek? 😀
Nagyon megváltoztak a dolgok, és most egyszerre kellene gyorsítani, meg lassítani. Majd reggelre kiderül, hogy melyik pedálra esett a választás.
Az történt, hogy írom a könyvet, és amire nem számítottam, belementem mindeféle régi szarba, amik brutál felkavarják a cuccot, és ez úgy eléggé megvisel – de mégis, most, hogy ránézek a régi eseményekre, sokszor új nézőpontból teljesen más képet látok, mint azelőtt. És ez azért mégiscsak jó.
Ma eléggé szét voltam esve – a dolgok jobban mentek a vártnál, de most más dolgok kötötték le a figyelmemet. Például a hirtelen jött hideg, meg a kutya, hogy akármit is csinálok, valahogyan talál egy lyukat, és mindig elkóborol… Már úgy néz ki a kerítés, mint egy katonai létesítmény körül… És az sem jött éppen jókor, hogy be kellett mennem Pécsre, mert lejárt a 3 hónap a könyvtárban, és nem lehetett online hosszabbítani. Aztán mikor felszálltam a buszra, a sofőr nem jól adott vissza és 40 Forinttal kevesebbet kaptam. Ez éppen annyi pénz, hogy az ember nem áll neki balhézni miatta, de közben meg bosszankodik. Éppen olyan semmilyen probléma, amin könnyű fennakadni. Így aztán leszálláskor is szétszórt voltam, és otthagytam az ülésen a buszon a pénztárcámat. Mindennel együtt. Pontosan emlékszem, mikor dühösen ledobtam az ülésre a tárcát, majd a többi cuccot, sapkát, egyebeket… A könyvtárban derült ki, hogy nincs meg semmim… Iratok, bankkártya, meg némi készpénz is.
Ennek köszönhetően minden terv borult ma. Nyomozni kezdtem, meglett a busz, de nem lett meg a tárca. Aztán szerencsére sikerült egy ismerőst találnom, akitől kaptam annyi pénzt, hogy haza tudjak jönni. És most elvagyok, legalább tele a hűtő, meg a fagyasztó, éhen nem halok, de pénzem az éppen 590 Forint. Holnap pont elég lesz egy szappanra. Mert azt meg elfelejtettem venni. A citromlét meg ott egye a fene, ahol van. “Jónapotkívánok! Kérek egy szappant ötszázkilencvenért! Egyszerélünk!”
Na szóval csináltam magamnak izgalmat… nem is tudom… mintha éppen legutóbb írtam volna a probléma-éhségről… 😀 Egyébként pedig igazából van ebben valami hihetetlen sors-szerűség. Mintha kellett volna megint valami, ami kimozdít. Ezen gondolkodtam a hidegben, mikor mentem a buszmegállóba a könyvtárból. Furcsa egy érzés volt. Mintha mélyen legbelül örült volna a lelkem egy szeletkéje, hogy megjött az első pofon! Hát nem hiszem, hogy komplett vagyok! Pedig – igazság szerint éppen a pofonok teszik izgalmassá az egészet. Mennyivel szebb lesz a sztori, mikor majd x év múlva mesélem az unokáknak, hogy milyen király vagyok, hogy kihúztam 590 Forinttal egy hétig is! Különösen, mivel addigra ennyi pénzből egy csomag rágót sem lehet majd kapni. De hogy fog csillogni a kis lurkók szeme… Fuuu. Ebbe most úgy erősen belegondoltam, és egy kicsit furcsa érzés fogott el. Unokák? Gyerekek??? Ó, Édes, Istenem…
Kusza leszek, mert úgy egyébként is ilyenkor minek legyen az ember összeszedett?
Tegnapelőtt volt egy nagyon, de nagyon furcsa csevegésem egy lánnyal. Mostanában ilyen furcsa csevegéseim vannak a lányokkal… Tegnap még úgy éreztem, hogy bemásolom a beszélgetést, de aztán visszaolvasva ez már nem tűnt jó ötletnek. Majd írás közben eldöntöm, hogy mit emelek be szó szerint.
Az ismeretségünk már nem is emlékszem, mikor kezdődött. Sok ismerőst kerestem úgy véletlenszerűen, egyik ilyen alkalommal találtam rá egy érdekes című blogra valakinél. Szándékosan nem említem a nevét. Beleolvastam, éppen egy aranyos nőcis-dilemmázós randi előtti sztorit írt a lány, tényleg olyan igazi zabálnivaló kiscsajos történet volt, ettem minden szavát. Írtam neki a face oldalon, és elkezdtünk csevegni aztán átmentünk a privát oldalára (de nem lehet ismerősnek jelölni, mert szerintem letiltotta ezt az opciót). Szóval csevegtünk sokat. Aztán augusztus végén volt az utolsó, még éppen Erdély előtt, eszembe jutott a napokban a lány, és én ilyenkor azonnal írok is. Hát írtam. (Most néztem meg újra, hát ami igazán érdekes volt, hogy egy napon van a születésnapunk, csak én már akkor nagyfiú voltam, amikor ő felsírt…)
Visszatérve a lányra, nagyjából ennyire kitárulkozóan és őszintén ír, mint én, szóval megvan az összhang nagyon. És mivel én vagyok az öregebb, meg a harcedzettebb, szoktam neki ilyen-olyan észrevételeket tenni. Így volt ez tegnapelőtt is. Viszonylag hamar belecsaptunk a közepébe, és ezt marhára bírom, mikor nem kell valakivel órákig cuppogni azért, hogy végre legyen egy őszinte mondata. 😀 Még csak annyit, hogy szerencsétlenségére a blog.hu-n van a blogja, ami szerintem egy ganédomb, tele döglegyekkel. Miért? Ezt még elmesélem.
10 évvel ezelőtt történt (és éppen tegnap döntöttem el, hogy a könyvemben megírom a sztorit most már, mert úgy eljött az ideje, hogy kiírjam magamból). Ducizsu volt az én asszonyom, az eleddig utolsó, de a sorrendben a harmadik. Volt neki akkoriban még két kis(korú) gyermeke, és egyfajta családi háttere. Ez meghatározóan egy igen nagy pénzügyi hatalmat képviselő háttér volt, a maga szokásrendszerével. Nagyjából a nagyobb kutya nagyobbat basxik elven alapult. Kezdetektől fogva rossz érzésem volt, de nem is sejtettem, hogy ez mennyire megalapozott ez a megérzés…
A probléma akkor kezdődött, amikor szót emeltem az ellen, hogy egy 7 éves, lelkileg nem túl jó állapotban lévő fiúgyermeket, akinek voltak olyan pillanatai, amikor az óvodában kirohant a kerítéshez, és kiordította az utcára, hogy “meg akarok halni!”, szóval ezt a gyereket a nagyapja sörrel itatta. Aztán mivel lett ebből egy nézeteltérés, még más – szerintem nem elfogadható – “nevelési elvet” is nehezményeztem. Például a túlzott alkoholfogyasztást a gyermekek jelenlétében, meg az ésszerűtlen pazarló életmódot, meg ilyesmiket (születésnapra százezer Forintért ruhák, 4-5 pár cipő, szandál, meg ilyesmik…). Nyilván azért, hogy a mi szerepünk a gyerekek szemében a lehető legkisebb lehessen.
Egyszer csak eljött az a furcsa nap, amikor a céges email fiókunk tele lett durva fenyegető emailekkel, meg gyalázkodó üzenetekkel. Azt sem tudtuk hirtelen, hogy honnan jön a szar, de hamar kiderült, hogy anyós ÁLNÉVEN rágalmazó cikket írt, amit egy blogger feltett a blog.hu-ra, és ez a cikk kikerült a blog.hu CÍMOLDALÁRA. Természetesen anyós álnéven minket név szerint tett közszemlére. Mert ezt így kell csinálni egy bátor embernek.
Ettől a naptól kezdve az életünk folyamatos fenyegetések közepette zajlot, a gyerekeket egyetlen percre sem mertük egyedül hagyni sehol. És mindezt a blog.hu-nak, és ezeknek az embereknek köszönhetjük. Lett belőle mindenféle gyámügyi ellenőrzés, aminek persze semmiféle elvárt eredménye nem lett, és állandó zaklatások, és fenyegetések, amiknek végül úgy lehetett véget vetni, hogy Ducizsunak megmondtam, hogy lépjen ki mindenestől együtt az életemből. Végül jól jártam, mert csak 3 milliós adótartozást és pár százezer Forintos egyéb tartozást hagyott rám, de az életem megmaradt (persze ezek után letiltott, és az ő részéről ez így a mai napig rendben is van). Na mindegy. Ennyit elöljáróban a sztoriról, és a blog.hu-ról.
Tehát ez az ügyes lány éppen a blog.hu-n kezdett el írni. És képzeld, olyan aranyos, és ügyes volt, és olyan termékeny, hogy nyert valami kitüntetést a blogja, belekerült valami TOP 10-be is! Ez ugye azzal járt, hogy ő is valószínűleg többször kikerült a címoldalra, és megjelentek a “hozzászólók”. Egy-egy bejegyzés alatt olyan 300 fölötti hozzászólásokkal, amiket lehetetlen kézben tartani, és szigorúan tilos, ismételem: 2018-ban SZIGORÚAN TILOS egy blogban engedélyezni a szabad hozzászólásokat ellenőrzés nélkül. Mert ugyebár meg vagyon az írva régóta, hogy: “Ez egy kemény univerzum. A társasági máz miatt tűnik tűnik szelídnek. De csak a tigrisek élnek túl – és még nekik sem megy egykönnyen.” De nem olvas mindenki Ron-t. Úgyhogy sokan bedőlnek ennek a világnak. Ez a lány is…
Én kérdeztem tőle annak idején óvatosan, hogy nem lesz ebből baj? Á, dehogyis, tudja ő azt kezelni. Ehhez képest tegnapelőtt így indultak a dolgok…
…
Tehát akkor a történet a saját elbeszélésem szerint a következő:
Ott tartottunk, hogy a nyáron felhívtam a figyelmét arra, hogy nem lesz ez így jó az a liberalizmus a blogon… És ő ezt annak idején nem vette komolyan.
A beszélgetésünk folyamán megtudtam, hogy egy nem Emberhez, különösképpen nem Nőhöz méltó kapcsolatban ragadt meg még a nyár óta. Ő “szerelmes”, a másik meg nem. Saját tapasztalatom azt mondatja velem, hogy ennek a fajta “szerelemnek” semmi, de legalábbis nem sok köze van a szó nemes értelmében vett szerelemhez. Sajnálom, ez van. Én is voltam már így “szerelmes”, sőt… Úgy 20 éves koromig máshogyan sem voltam szerelmes, csak így. Én erre azt mondom, hogy “használja” az egyik a másikat. Nem pusztán kihasználja, hanem úgy általánosságban használja.Akit kihasználnak, azzal elérnek ezt-azt, akit használnak, azzal pedig BÁRMIT megtesznek. Mert ők ilyenek. És nem, nem szükséges széleskörű kivizsgálást lefolytatni azért, hogy az ember bátortalanul meg merjen állapítani ilyesmit. Engem kellőképpen bosszant, ha ilyent látok, különösképpen azért, mert az én életemből is raboltak már így el éveket, amelyeket soha senki nem fog már visszaadni: egyszer és mindenkorra elvesztek, mégpedig értelmetlenül. Teljesen. És ne jöjjön itt nekem senki azzal az önvígasztalással, hogy kellett a tanulás. Nem EZ a tanulás kellett! Pont.
A másik nekem “gyanús” részlet az volt, ahogyan a lány a saját helyzetét értékelte. Mégpedig hogy 35 évesen + 2 gyerekkel az élet már… Bla..bla..bla.. Azért a teremburáját már! Kinek állhat jogában eldöntenie bárki helyett is azt, hogy az ő kora, meg állapota, meg a társadalmi elfogadottság, meg a férfiak, meg a nők??? Mert ilyen maflaságokat még egyetlen ember sem mondott csak úgy ok nélkül magáról! Ha valaki, hát én aztán azonnal, és gondolkodás nélkül ugrok az ilyenekre, mert pontosan tudom, mennyire nehéz felállnia az embernek a padlóról, ha már odakerült, és rettenetesen éberen figyelek minden olyan megnyilvánulást, ami az én álmaim ellenében próbálnak akár csak egy hajszálnyit is mozdítani. És bocsánat, de mostanra lettem annyira tántoríthatatlan, hogy innentől kezdve nem leszek liberális, engedékeny senkivel és semmivel szemben, aki, vagy ami, le szeretne téríteni arról az útról, amire iszonyatosan nehezen találtam rá. És igen, egészen biztos vagyok abban, hogy ez innentől kezdve már az ÉN utam. Pont.
A lényeg a lényeg, hogy a lány az egykori sikerek ellenére a rengeteg bántás és kritika miatt mostanra abbahagyta a blogolást, inaktiválta a blogját, és kész! Megmondom a tutit: ÖLNI TUDNÉK AZ ILYENÉRT! Kérdezés, és mérlegelés nélkül! BUMM!
A ráadás pedig, hogy már egészségügyi problémákat is okoz ez a helyzet a lánynak. Igen, tudom, minek mi az oka. Nem vagyok hülye. Egy Nőnek ha megtörik az akaratát, leértékelik a keze munkáját, NŐ-gyógyászati gondjai lesznek. Pont.
És a legszomorúbb az, hogy ez a lány még mindig nem tudja, nem meri tudni azt, hogy mit kellene tennie a SAJÁT és a gyermekei érdekében… Hát itt tartunk.
Az a baj, hogy nekem egy ilyen kaliberű Nőre volna szükségem. Akinek vannak saját érzései, saját gondolatai, akivel el lehet társalogni éjszakákon és nappalokon át, akiben megvan a bátorság, hogy kitegye a nagyvilág elé a lelkét… De meg kellene tanulnia keményen kézben tartani a dolgokat, és azonnal visszavágni, ha szükséges. És nem, nem csak a blog miatt. Sokkal inkább a saját Szellemi Szabadsága miatt. Mert ő egy olyan Művész, aki még csak annak sincsen tudatában, hogy művész. És ismerem ezt az érzést, ezt a helyzetet, mert már évek óta csak írtam, püföltem a billenytűzetet, és még csak eszembe sem jutott az, hogy én bizony Író vagyok. Belekezdtem a könyvem írásába, és még mindig nem sejtettem, hogy Író vagyok. De valahogyan már kezdett bennem megjelenni az érzés, a gondolat, hogy igen… talán mégiscsak valami… Nem, nem nem!!! ÍÍÍÍÍRÓÓÓÓ VAGYOOOK!!!
És lőn.
Azt szeretném, nagyon szeretném, ha ez a lány újból írna. de megtenni helyette nem fogom tudni. Legfeljebb lökdösni és rugdosni tudom… De sokáig nem fogom.
(És innentől az eredetileg írt szöveg maradt meg. Azt hiszem, végül érdemes volt átírnom ezt a részt. Sejtettem én, hogy jót tesz ennek az írásnak a beavatkozás. Egyébként is mindig mindenkor hajt a késztetés, hogy jobbat, és jobbat, és jobbat írjak. Nos, tessék. Azt hiszem, ez most jobb lett, mint az eredeti.)
…
Tudod, azért az nagyon, de nagyon bassxa a csőrömet, hogy alig pár hónap alatt ő a MÁSODIK olyan lány ebből a korosztályból, akit bedarált a csőcselék… De legalább ő még tartja magát valamennyire, és valamire, a korábbi írásomban szereplő Írónőről ezt már nem tudom elmondani – bár soha sincsen elvesztett játszma – amíg én itt vagyok, és élek, addig ez így igaz. És te nagy valószínűség szerint azért olvasod most ezt a blogot, mert ezt a hírt szeretnéd minél többször látni ebben a satnya életben. És talán ezért adtál nekem pénzt is – hogy tovább tudjam tartani benned is a lelket… Nem, nem az ujjamból szoptam! Olyanok mondták, akik fizettek a nem létező könyvemért. ELŐRE.
Nem tudom, neked mit mond el ez a rövid beszélgetés. Nekem egészen biztosan azt, hogy baj van, nagy baj van, és ez a lány ezzel az egésszel semmit nem tud kezdeni. Felfalják a hiénák – pedig ő ennél többre érdemes. Ráadásul a ” hatalmas” önértékelésének köszönhetően ráakaszkodott egy hím is, aki elvan vele úgy lazán, és szívja az életet belőle. Kemény szavak? Igen! Naés?
És végezetül jöjjenek most Varázsno-Coelho sorai, amelyeket ezen események ihlettek. Az elmúlt időszak bölcsességeinek esszenciái, tessék, vidd őket ingyen, és rendeld meg a könyvemet, ha jót akarsz magadnak, és ennek a hanyatló táradalomnak! Vagy ha csak egy jót szeretnél sírni, nevetni, meg ilyesmik… Íme hát:
- Tehetsz akármit, lesznek, akiknek semmi sem fog tetszeni!
- Tehetsz akármit is, és lesznek, akiknek minden mozdulatod tetszeni fog!
- Lesznek egy csomóan, akik néha megnéznek, megkóstolnak, azután odébbállnak.
- Lesznek olyanok, akik sokáig semminek néztek, de amint elértél valamit, amit meglátnak, elkezdenek “érdeklődni”, hogy hogy vagy. Én egyszavas válaszokat szoktam adni nekik. EGY szavasokat.
- Lesznek, akik benne hagynak a legnagyobb szarban, aztán letiltanak fészbukon. 😀 (De csak azért, mert egy hatalmas nagy barom vagy 😀 )
- Lesznek, akik azt sem látják meg, hogy létezel.
- Lesznek, akik addig, míg sikertelen lúzer voltál, a rajongóid voltak, és kívánták, hogy sikeres legyél. Amint megjelentek az első sikereid, sehol nem látod őket. Kivéve, ha sikerült elhagynod a pénztárcádat. 😀
- Lesznek, akik akármilyen színes egyéniség vagy, csak egy színedet fogják látni, és szentül meg lesznek róla győződve, hogy te “olyanszínű” vagy.
- És az, hogy mennyire leszel sikeres, kizárólag azon múlik, hogy TE melyikeket veszed észre, és emberszámba.
- Előfordulhat majd (és elő is fog fordulni!), hogy nem azoknak fogsz tetszeni, akiknek tetszeni szeretnél. Ez van. De ostoba fajankó vagy (mint ahogyan én is évtizedekig az voltam!), ha nem figyelsz azokra, akik szeretnek – azok helyett, akikről azt gondolod, hogy jó lenne, ha szeretnének. Hidd el, nem lenne jó! Nem véletlenül nem ők szeretnek!
- Minél több emberrel vagy kapcsolatban, annál több lesz mindegyik fajtából a környezetedben. És annál valószínűbb, hogy akármerre is mész a világban, és akármidet is hagyod el, lesz egy ismerősöd, aki a telefonod szerint éppen a közeledben van, ismer, és kedvel, és lesz nála annyi pénz, hogy odaadja neked, hogy haza tudjál menni, és venni magadnak egy 590 Forintos szappant!
- Mert: AZ ÉLET SZÉP! Nem szükséges hozzá Személyi igazolvány, vagy lakcímkártya, de még jogosítvány, vagy bankkártya sem. Ez bizony olyan, amilyennek TE csinálod.
Most nyomtasd ki nyugodtan, és tedd ki a faladra, de előbb nyomj egy lájkot, és oszd meg, mert kell a népszerűség, és vedd meg a könyvemet, mert éhes vagyok, a Tutyáról meg nem is beszélve… (Azt még nem sejtem, hogyan fogom megkapni a pénzedet, mert semmi eszközöm nincs rá, de ezen most nem annyira aggódok..)
Na csá.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: