Problémaéhség – avagy Író a pácban!

Jó kis maszlagba keveredtem… Azazhogy kevertem MAGAMAT.

Mi a fene az a problémaéhség?

Egy FERTŐZŐ betegség.

Azért lett nekem a Tutya, mert ráébredtem… Emlékszem, éppen az 51. születésnapom volt, egy hölgynél dolgoztam Sásdon – talán füvet kellett nyírni, meg ilyesmik, és mondta a hölgy, hogy nem kell bezárni a kaput, mert 10 óra körül jönnek hozzá Pécsről, és hoznak neki egy kiskutyát, egy olyan aranyos kis német juhászt, régen volt már neki olyan, de már jó ideje nincs kutyája, és nem is akart, de aztán mégis… blablablaaa… Persze, jó, értem… Azután megjelent a kutyával egy mosolygós csillogó szemű másik hölgy, ez meg az ölébe vette a picit, és úgy azonnal első látásra szerelem lett mindjárt előttem. Én meg csak álltam ott csámpás arccal, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy: “Egy ilyen nekem is kéne.” – mire a kutyás hölgy rám nézett, és azt mondta: “Van még kettő.”

Megfordult velem a világ.

Eszembe jutott, hogy dehát TÉNYLEG kellene egy kutya. Méghozzá nem “egy” kutya, hanem egy ILYEN kutya. Mint ez. Csak lányban. És az volt a választék, hogy a fiú, vagy a lány kellene? Persze, hogy a lány – ha már emberlányom nem lett! Meg úgy egyébként is – mostanában annyira lányos apának érzem már magam – mi lesz ebből… És döntöttem: születésnapomra megajándékozom magam egy kutyával. Már ott azonnal meglett az érzésem, hogy a gazdája vagyok egy kutyának, pedig… MÉG NEM IS LÁTTAM!

Aztán eljött a szombat, és meglett a Tutya – csak egy szempillantás, egymásra néztünk, és megismert. Én meg őt. Ez már nem szerelem volt, hanem egy ennél is magasabb szintű dolog. Tudtuk, hogy egymást kerestük. Azonnal úgy néztem rá, hogy együtt fogunk megöregedni – egy szemernyi kétségem sem volt ezzel kapcsolatban.

Problémaéhség.

Régi igazság, hogyha nem bírsz a problémáddal, duplázd meg! Ha akkor sem, akkor: DUPLÁZD MEG! Ha nem bírsz egy gyerekkel, csinálj még egyet! Ha azokkal sem bírsz, csinálj MÉG KETTŐT! Egyszer csak menni fog. Ez az, amit tudtam. De olyan nehezemre esett elhinni… meg a félelem… Frászkarika!

Szóval lett a Tutya, és kezdett izgalmas lenni a dolog, és elkezdett változni az élet. De még NEM ELÉGGÉ. Már nem csak magammal kellett foglalkoznom. De még tudott nehézségeket okozni, és még sokat kattogtam ezeken. Közben nemigen haladtam semerre sem. Szóval úgy éreztem, hogy “be kell löknöm a kecskét a szakadékba”. De nem mertem. (Ha nem tudod, miről írok, keresd meg a Gyula barátom könyvét, és vedd meg, olvasd el! Persze mondd, hogy én küldtelek.)

Na jó. A történet röviden arról szól, hogy volt egy szegény család, akiknek egyetlen vagyonuk egy kecske volt, amit úgy emlékszem, egy vándor szerzetes belökött a szakadékba az öreg tanítómestere tanácsára – és mivel a család elveszítette az utolsó lehetőségét arra a szegény életre, elköltöztek, és az új lakóhelyükön egyenesbe jött az életük. De ők maguk nem merték belökni a kecskét a szakadékba…

Azért az idei évben már tapasztaltam némi előrelépést – jött az énekkar, dalokat kellett megtanulni, próbákra járni… Elkezdtem tervezgetni az írói pályámat, de elindulni rajta… hááát azt nem mertem. Sokáig. De aztán egyszer csak elfogyott a pénz. És döntenem kellett. Vagy becsődölök, vagy “eladom magamat”. Beleígértem a világba egy könyvet, ami még NINCS IS. Nemigen hittem, hogy kelleni fog, de meglepődtem – rajta ültem a MEGOLDÁSON! Ki tudja, mióta rajta ültem már – és észre sem vettem!

Képzelheted, hogy megnyúlt a képem, mikor jöttek a pénzek a számlámra, és az évek óta dédelgetett legfőbb problémámat egy héten belül lenulláztam! Mikor magamhoz tértem a meglepetésből, gondoltam, ideje előtúrni a “régi jó” írásaimat, hiszen össze lehetne ollózni belőlük egy fél könyvet, a másik felét majd gyorsan összelapátolom, és… Pár napje elkezdtem olvasni a “régi jó írásaimat”, és basszus… NINCSENEK régi jó írások! Megmondjam, mik vannak? SZÁNALMAS nyavajgások, önsajnálat, hibáztatás, kesergés… Napokon-heteken-hónapokon-… ÉVEKEN keresztül! Fujj!

Olvastam, és olvastam, és olvastam… Megígértem a könyvvásárlóimnak, hogy küldök az új könyvemből történeteket, és napokig nem találtam használhatót! Viszont olyan szarul éreztem magam csupán attól, hogy újból elolvastam az egykori írásaimat az akkori problémáimról… Úgyhogy az utolsó pillanatban – azt hiszem, kedden lehetett, már éjfél körül járt az idő – leültem, és megírtam egy történetet – egy olyan kedves kis történetet, az első szerelmes levelemről, TÍZ ÉVES koromból(!), gyorsan regisztráltam új írói email fiókot, hírlevélküldőt, és puff! Éjjel kettőkor készen volt az egész, és amit megígértem, másnap reggel OLVASHATTÁK azok, akiknek megígértem. Fogalmad sincs, milyen sebességgel kellett ezt az egészet összedobnom. De basszus! Ennyi idő alatt megcsináltam! AKKOR MI A FENÉT CSINÁLTAM EDDIG???

Szóval most már van egy problémás kutyám. Nyakamon a tél, napi szinten küzdök a tüzelő gyűjtéssel – de mindig megoldom, fát vagdosok, aprítok… Rendeltem is tüzelőt, remélem, nemsokára sikerül hozzájutnom. Néha főzni is kell, a hétvégén mosásra is sor kell, hogy kerüljön – most mégis fent voltam Budapesten. Mert egy olyan ember volt itt, akit nem lehetett kihagyni! De már nem volt gond, hogy miből megyek fel Pestre, nem volt gond, amikor egyik nap bementem Sásdra, hogy húúbaszkidehidegvan, kellene sapka, meg kesztyű – vettem, és kész! Szóval cikázok ide-oda… Azért abba belegondolni, hogy már kevesebb, mint egy hónapom van életem első könyvére, és… Sokszor azt érzem, hogy kezdenek összecsapni a fejem felett a hullámok, és közben… egyszer csak rájöttem arra, hogy tulajdonképpen én csak most kezdek el ÉLNI!

Na, ezt hívják úgy, hogy: problémaéhség!

Miközben sokan lassabb sebbeségre próbálnak rávenni, én egyre csak azt érzem, hogy még mindig csak ÖT százalékon pörgök. Így volt ez ma reggel is, amikor az utolsó fél órában elkezdtem FUTKOSNI a házban, mert kifutottam az időből (jajjdeszép volt ez a szófordulat..), és rájöttem, hogy igazából ugyanilyen sebességgel kellene mozognom egész nap! És ki a fenét érdekli, hogy hány éves vagyok testileg? Ha elmondanám, hogy néha miket forgatok a fejemben, … jobb, ha nem mondom el. 😀

Érzem, hogy IGEN, ez most a megfelelő alkalom, a megfelelő pillanat, hogy még nehezítsem a dolgokat,… hogy most belevágjak egy új, egy igazán izgis-pörgős új kapcsolatba, egy hatalmas szerelembe, egy észveszejtő kalandba! Ha hiszed, ha nem, de mintha napról napra fiatalabb lennék, mintha az idő megfordult volna velem!

Gondolkodj el. Te hol, miért, mivel szarakodsz? Megéri? Húzzál lapot a 19-re! Hét az esélye, hogy bebukd, és EGY esélyed van, hogy MEGNYERD a partit! A legtöbb embernek pedig az az egy esélye sincsen megnyerni. Egész életében egyetlen esélye sem volt arra, hogy nyerjen. És úgy fog meghalni, mint a legtöbben: a halálos ágyán azon elmélkedik majd, hogy mik voltak azok az alkalmak, amiket KIHAGYOTT…

Belegondoltam én is. Az elmúlt időszakban valahogy egyre több, és több ismerősről tudtam meg durva dolgokat. Miss Lion elment. És mások is elmentek… Volt, aki lebénult egy kullancscsípéstől. Vagy más SÚLYOS baja lett. Áááá, neeem.

Ők mindannyian elkapták a fertőző betegséget. Problémaéhségük volt, és ebbe próbáltak belehalni – és volt, akinek sikerült is. Pedig: az a probléma, amit most magunkkal viszünk, az legközelebb is ugyanúgy a nyakunkon marad! (Mi a bánattól tűnne el csak úgy???) Meg kellett, hogy értsem, hogy a mostani problémáim NEM mostaniak. Ahogyan állnak össze a régi dolgok, kezdenek kikristályosodni réges-régi, hosszú-hosszú életeken át cipelt nehéz problémák. Sok-sok évet, hosszú életeket éltem le nem megfelelő helyeken, nem megfelelő emberek között. Akik nem becsültek, akik nem értékeltek. Most úgy néz ki, változik a széljárás. Egy olyan életet kezdtem el élni, ami nagyon érdekes, élvezetes, szokatlan (mert a mi családunkban eddig soha senki nem írt még, legfeljebb csak bevásárló-listát)… És ezt tényleg lehet élvezni, ebben tényleg van mozgástér, és… annyi, de annyi szeretetet, csodálatot, rajongást kapok TŐLETEK, mint még soha ebben az életemben azelőtt nem!

És ezt nem győzöm elégszer megköszönni.

Így hát kezd a probléma-éhségem múlni, és kezdenek olyan igazán… olyan igazán TÖKÖS problémáim lenni, hogy az már HAJMERESZTŐ!

És tudod mit? Megcsinálom!