Felmerült a kérdés, hogy “tényleg ez kellene a nőknek egy férfitól?”.
Akkor most forduljunk meg egy pillanatra a lovon, mert – bár néhányan nem ismerik ezt fel – arrafelé a pacinak a popója van. 😉
Utazzunk vissza úgy száz évet a történelemben. Például az én nagyszüleim éppen azokban az években születtek. Nem furcsa az, hogy mindkét oldalról a nagyszüleim, sőt még a szüleim is megélték együtt az aranylakodalmukat? Pislantsunk egy kicsit bele azokba az időkbe, hogyan kezdték ŐK annak idején a közös életüket?
Amennyire én tudom, a nagyszüleimnek mindenük megvolt – ház-villa-nyaraló-sportkocsi-okostelefon, miegymás… Ja nem.
Úgy hallottam, hogy abban az időben az a mondás járta, hogy: “először nézd meg a munkában, utána a táncban!”. Nem vagyok teljesen biztos benne, de valami azt súgja, hogy az én (anyai) nagyapám ezzel a szemmel választotta ki a nagyanyámat (és a mama is ezért mondott neki igen-t). Az apai nagyszüleimről ugyan nem tudok sokat, csak annyit, hogy a világháborúban éppen a határzár előtt sikerült a nagyanyámnak – két kezében apám, és a nővére keze, a pocakjában az öccsükkel – Aradról Gyulára átjutni a nagyapám után, aki már várta őket. El tudom képzelni, hogy milyen körülmények közé kerülhettek. Sokmindent nem nagyon hozhattak magukkal.
Manapság a cégekben furcsa szokások alakultak ki. Időnként elvonulnak valahova a világtól, és “csapatépítő tréninget” szerveznek. Ördög tudja, miért mennek el az irodisták, meg az üzletkötők bozótot irtani, meg csónakban evezni vadregényes elhagyatott helyekre. Vagy nem?
A szüleim 1965-ben egy alagsori albérletben kezdték a közös életüket – Székesfehérváron, a Móricz Zsigmond utcában. Akkoriban az apám sokmindennel foglalkozott, többek között fadíszeket, szobrokat faragott. Egy gólyás falidísz hátulján olvastam a grafitceruzával felírt címet, onnan is tudom. Számtalanszor hallottam az elbeszélést a részeges kazánfűtőről, aki minden áldott hajnalban lecsoszogott a szűk albérleti szobájuk melletti kazánházba, és a már hajnali ötkor borgőzös hangján így üdvözölte a munkatársát: “Szeeerbusz, Kályha!” A szobájukban egy lavórban tudtak fürdeni, és az ágyon kívül nemigen maradt szabad helyük. Ők így kezdték.
Emlékszem, 2013 augusztusában a Jó Sorsom egészen Floridáig repített, ahol egy gigantikus nonprofit szervezetnél csöppentem bele az alapképzésbe. Hetekig-hónapokig másból sem állt az életünk, csak fizikai munkából, és tanulásból, fizikai munkából, és tanulásból, fizikai munkából, és tanulásból, … Ezt heti hét napban csináltuk, úgy emlékszem, az első három hónapban egyszer kaptam szabadnapot, de azzal sem mentem túl sokra, mivelhogy teljesen egymagam voltam azon a világhírű tengerparton. Semmi szarabbat nem tudok elképzelni, mint egy ilyen helyen magányosan bóklászni céltalanul. És tudod… Furcsa dolog történt. Amikor augusztusban kiutaztam, készült rólam egy teljesen friss fénykép, a vadiúj útlevelembe. Majd rá majdnem 3 hónapra egy másik, ami a visszautazáshoz, a végleges (illetve azt hiszem, 3 vagy 5 éves) amerikai vízumhoz készült. Azon az utóbbin az arcom kisimult, a tekintetem tiszta, és erővel telt, áradt belőle a nyugalom. Az előtte készült fotón évtizedekkel látszottam IDŐSEBBNEK! Mindannak ellenére, hogy 90 napig reggel nyolctól este tízig folyamatosan ez ment: fizikai munka, tanulás, fizikai munka, tanulás. Az az útlevél még megvan, és ugyan azóta már lejárt, de az emlék még mindig bennem él.
Az egyik próbatétel – ez életem egyik legemlékezetesebb élménye volt – 46 éves voltam akkor! Egy hatalmas aszfaltozott térre vittek ki minket – a lányokat ide nem hozták akkor – lehetett úgy 10.000 négyzetméteres, vagy még több – sehol egy fa, vagy bármi, ami árnyékot ad. Augusztus, Florida, negyven-negyvenkettő fok körüli hőmérséklet, tűző nap, sehol egy pirinyócska bárányfelhő, és a tér közepén néhány fa láda, amiket bizonyára daruval emelhettek oda, mivel mindegyik hatalmas csavarokkal volt tele – egy tízezer személyes rendezvénysátor rögzítő csavarjai voltak benne! Több tonna acél, néhány fogó, csavarkulcs, drótkefe, meg rongy, és pár kannányi gépolaj. A feladat pedig: a ládákból kiszedni a csavarokat, széttekerni őket, olajos drótkefével kipucolni a menetet, majd összepárosítani a csavarokat az anyákkal, és szépen rendezetten átpakolni egy másik ládába. Start. Kaptunk pár ballon tisztított vizet, meg néhány szatyornyi Potassiumot (ez kálium tabletta, ami csodákra volt képes!). Néhány nap után megérkezett a szerelő brigád, hozták a munkás sátrakat, azután jöttek a gépek, emelők, markolók, cölöpverők, meg minden… De néhány napig mi úgy öten-hatan álltuk a próbát a tűző napon napi 10-12 órában. Mondhatom, ugye, hogy büszke voltam magamra?
Most gondolj csak bele.
Van egy full luxus hajó, ami a Karib-tengeren cirkál fel, s alá, és különböző furcsa tréninget, meg mindenféle képzéseket szolgáltat – közöttük az egyik azt hiszem, a “Vezetői kompetencia” elnevezést kapta. A résztvevőket tengeri kiképzéssel tanítják meg kesztyűben dudálni – ebben a Legfőbb Tréner, az Öreg Tengerapó kapta a főszerepet. Mert ő aztán nem válogat. Nincs kivételezés, nincs diszkrimináció. Amit egyszer ő elnyel, azt többé nem látod… Ezért a tréningért emberek több százezer Forintnyi összegeket fizetnek, és többszörösen meghalnak közben… Gondolj ebbe bele.
Tehát ott tartottunk, hogy felmerült a kérdés, hogy “tényleg ez kellene a nőknek egy férfitól?”.
Nekem teljesen mindegy, hogy kinek miféle “értékrendje” van. Felmegyek egy társkereső oldalra, és nagyjából minden tizedik menyecske ezt írja: legyen a férfinak ÉRTÉKRENDJE. Hogy miféle értékrendre gondolnak ők, azt nem tudom.
Lássuk akkor azt, amit tudok.
Jelenleg egy komfort nélküli házban élek. Nem tetszik, és biztosan nem itt fogok megöregedni. De most ez van. Ami nincs – az például a fürdőszoba, a wécé… hát azt is jobb, ha hagyjuk, van, de… Mindegy. Inkább ne kérdezd. Van viszont lavór, kút, sparhelt, amin lehet vizet melegíteni. De van nekem például internetem is, úgyhogy tudok blogot írni. Van tévém is, de azt nem sikerült eldöntenem, hogy minek nekem előfizetés, úgyhogy csak néhány filmet tudok megnézni rajta. Van tűzhelyem is, de mostanában azt ritkán használom. Van ágyam, abból van több is. Van rengeteg könyvem. Meg egy régi, de jól működő hifi tornyom, amin tudok éjjel kettőkor is zenét hallgatni, ha úgy tartja kedvem. Ebbe sem szól bele senki, és senkit sem zavarok. Akkor fekszem, és akkor kelek, amikor akarok. Tehát általában éjfél után fekszem, és ennek megfelelően későn is kelek. Ébresztő óra csengése nélkül. Mert így szeretem. Sokszor főzök, és igyekszem finomakat enni. Van egy biciklim, amin a szükséges helyekre el tudok jutni. Ja és van egy gyönyörű cserépkályhám, amit bizony sokan irigyelnek. Ha jól befűtök vele, 24 órán át nem hűl ki a szoba. És persze ott van a Tutya is, aki szerves és mostanában sáros része az életemnek. Ez hát a “Termék”.
Egyéb készségek és kompetenciák.
Rengeteget tanulok. Az átlagemberhez nem tudom hasonlítani, mert az átlagember nem tanul. Általában semmit. Mégis – legalább heti 30-40 órám megy el mindenféle könyvekkel, internetes keresgélésekkel, előadásokkal, úgy havonta kétszer felmegyek Budapestre, és jobbnál jobb, de még számomra megfizethető tréningekre járok. A könyvtárból mindig, minden alkalommal kihozom a maximális 10 darab könyvet, amikből szintén lehet tanulni. Az agyam éjjel-nappal azon zakatol, hogyan fogom rendbehozni az életemet, hogyan érem el a régen elbukott céljaimat, és hogyan fogom az életemmel példázni azt, hogy A KITARTÁSNAK EGYSZER MEG KELL, HOGY ÉRKEZZEN AZ EREDMÉNYE! Erről szól ez a blog is! Ja és erről írom a könyvemet is. Egyenlőre az elsőt, de készülőben van még három másik is. Ugyanis: fel van építve a kiutam ebből a helyzetből. Mindent elterveztem, és minden egyes mondat, minden lépés, minden sor, minden betű, minden, minden, de minden tudatosan van ott, ahol van. Meggyőződésem, hogy ezúttal (sem) fogok névtelenül, nincstelenként elpatkolni. Sokan, nagyon sokan fogják még megismerni a nevemet, és rengeteg ember életét fogom még megváltoztatni, és jobb irányba terelni. Eddig is megmentettem már néhány kósza lelket, de mindez még semmi ahhoz képest, amire most készülök…
Miket tanultam eddig? Nem, nem az iskoláimra gondolok. Azokkal semmire sem mentem eddig – és ezután sem fogok semmire jutni velük. Na jó, azért mégis… megtanultam két idegen nyelvet (oroszul és németül folyékonyan beszélek), és autodidakta módon angolul is egy keveset. 6 évig tanultam gitározni, és valamikor tudtam népzenét játszani tamburán (vagy mandolinon). 3 évig jártam népitáncolni, és társastáncra, meg salsa tanfolyamra is jártam több alkalommal – nagyjából alapfok és középhaladó szint között vagyok ezekkel a táncokkal. Néhány évig sportoltam is, és évtizedek óta viszonylag rendszeresen biciklizek. Eddigi életem során vezettem legalább 10-15 féle autót, kicsit, közepest egyaránt, úgy fél millió kilóméternyit. Viszonylag balesetmentesen. 😀
Aztán elkezdtem fejleszteni önmagamat, és ez volt az izgalmasabb. Mostanra megtanultam tanulni – egy speciális tanulásmódszertani tanfolyamot végeztem el. Ezért ha szükséges, tudok segíteni mondjuk gyerekeknek megtalálni, hogy mit nem értenek egy könyvben, és elérni azt, hogy megértsék azt, amit tanulnak, vagy olvasnak. Sajnos ezt eddig nemigen hasznosítottam semmire, szóval ideje lenne továbblépni. Azután tudok segíteni különféle testi bajok enyhítésében. Ilyenek például az idegbecsípődés, különféle fájdalmak, görcsök enyhítése (pl. múlasztottam el fél óra alatt elviselhetetlen menstruációs görcsöt is), és még egy csomó más fájás. Ebbe beletartozik az is, hogy néhány évvel ezelőtt egy speciális kezelés segítségével egy ismerős nőnek segítettem rendbejönni úgy, hogy végül a miómája és a cisztái úgy rendbejöttek, hogy megúszta a teljes nőgyógyászati kipakolást.
Ismerek speciális technikákat, amikkel az ember testi-lelki állapota jobbá tehető, az emlékezet megjavul, a látás rendbejön… nem is merem felsorolni! Nem, nem vagyok varázsló… Vagy ki tudja…
Jelen voltam egy gyermek világrajötténél, holott mindig is rosszul voltam a vér látványától… De felülemelkedtem ezen az érzésen. Józanítottam már ki seggrészeg embert (nőt), sőt volt olyan is, hogy valami szarsággal itattak meg egy lányt, akin aztán senki nem segített, és bizony szerencséje volt, hogy én ott voltam, és megúszta egy heveny alkohol, vagy ki tudja miféle mérgezéssel, és 24 óra alatt kiheverte az egészet.
Mit meséljek még?
Ja hobbyk…
Marketing, eladás. Mániákus hobby-marketinges vagyok. Pecázás, bicajozás, énekkar, kutyázás. Nomád élet. Egészséges életmód. Keresem a kihívásokat. Nem adom fel. Soha. Igazából már beadhattam volna a kulcsot párszor, de nem tettem. Még nem végeztem. Dolgom van még. Na. Ehhez a “Dolog”-hoz keresek én párt… Társat, Szövetségest. Életre-halálra. Egy egész életre. Vagy ha nagyon jó, akkor többre is. Mert: KELL EGY TÁRS. Most kell.
Lehet persze játszadozni, nevetgélni, ismerkedni, megszokni egymás ízét-szagát… El tudunk menni szórakozni, meg táncolni, kitalálhatunk mindenféle tartamas programokat, szerelmeskedhetünk éjjel-nappal hatalmasakat, élvezhetjük az életet, és az együttlétet. De közben meló van, küzdelem, és harc. Közösen.
Felmerült a kérdés, hogy “tényleg ez kellene a nőknek egy férfitól?”.
A válaszadást Rád bízom.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: