“Kevés embert láttam ennyire megváltozni a te korodban! Jó az irány! Hajrá!”
Ez a gondolat motoszkál bennem a “Nőügyileg” című írásomra kapott válasz óta. Egy régi kedves ismerős írta ezt arra reagálva. Emlékszem, hirtelen zavarba is jöttem tőle. 🙂
Furcsa szokásaimra kezdek ráébredni mostanában. Észre sem vettem őket!
Talán tegnap történhetett, mostanában szokatlanul érzem magam, annyi jó szót kapok; dícséretekben, bíztatásban sincs hiány! Még a családommal való hosszú néma csend is megtörni látszik, szóval tényleg jó az az irány. Az történt, hogy egy lány, aki huuu… szóval nagyon régen volt egy kamaszkori próbálkozás közöttünk, ami nem lett annyira sikeres, mégis eléggé emlékezetes volt – szerintem mindkettőnk számára. A lány – aki mostanra persze már nem lány – megváltoztatta a profilképét facebookon, és erre önkéntelenül csak annyit írtam, hogy: “Csillagszemű”. És közben olyan kellemes érzés volt ott bent. Hogy valami olyan dícséretet írtam megint, ami nem szokványos. Erre szoktam mindig figyelni. Hamarosan egy csodálkozós szmájli lett a válasz, amin elgondolkodtam. Hirtelen rájöttem valamire, ami talán már hosszú ideje része az életemnek úgy, hogy nem is tudok róla… Szeretek dícsérni! Atyaég. Én???
Visszagondoltam arra, miket szoktam reagálni mostanában, és emlékszem, volt idő, amikor tudatosan nem reagáltam semmilyen rossz dologra, ami a környezetemből érkezett; ha úgy láttam szükségét, egy rövid bíztatással válaszoltam a rossz hírekre, de figyeltem arra, hogy ne menjek bele hosszasan a rossz témákba. Amire tudtam okosat írni, arra szoktam, de rágódni a problémákon, ezt észrevétlenül hagytam abba! Viszont amit egyre szabadabban, egyre bátrabban és egyre gátlástalanabbul teszek, az nem más, mint a dícséret, és a bíztatás!
Nem vagyok egy olyan ezomizé-beállítottságú ember, de valahogy összeállt hirtelen, hogy – eddig nem igazán hittem benne – azt kapom mostanában, amit adok! És ez olyan kellemes érzés. Mostanra már igencsak beleszoktam, és néha furcsán nézek, amikor nem jönnek a megszokott jó reakciók. Hisztizni nem szoktam, csak néha elcsodálkozom, amikor nem arra van a válasz, amire számítottam.
Benne vagyok a könyvírásban, és bár csak keveset tudok ezzel foglalkozni, elkezdtem a régi írásaimat átnézni: hol vannak azok a jó írások, amik annak idején az első jó válaszokat eredményezték? Olvastam őket, és olyan furcsa volt. Mi a franc ez? Mik ezek? És volt, amelyiktől végképp kiakadtam: mi ez a SZEMÉT???
Nem tetszettek!
Pedig én voltam az, aki azokat megírta, emlékszem, ezek nehéz, kínlódós idők voltak (valójában most sincsen ez másként), és azok az írásaim olyan rosszak, hogy olyan kellemetlen érzés fogott el tőlük. Miféle pitiáner problémák, milyen rossz, disszonáns érzelmek, mi történt???
Tudom, voltak idők, amikor nagyon eluralkodott rajtam az önsajnálat, a mások hibáztatása, a cinizmus, de arra eddig nem jöttem rá, hogy ennek mennyire meghatározó hatása volt akkoriban az életemre. És – micsoda véletlen! – csupa olyan kapcsolat lett ezeknek az írásoknak az eredménye, akik mostanra sehol sincsenek… Ők az akkori “énemet” szerették. Azokat a panaszkodós, cinikus, viccesnek tűnő – mégis mélységesen keserű megjegyzéseimet. Nem láttam ezt eddig ilyen tisztán!
Újabb gondban vagyok hát, hogy lesz ez megoldva? Mégis talán lesznek jó, és használható írások, és egyiket-másikat át lehet fogalmazni úgy, hogy az kiállja a mai igényeim próbáját, de azt hiszem, jórészt nem ezekből az írásokból fog állni az új könyvem. Legfeljebb arra lesznek jók, hogy bemutathassam általuk, honnan, mennyire mélyről indultam én el. Erre eddig még sosem néztem rá ilyen nézőpontból.
Furcsa az is egyébként, hogy végre előjött az a képességem – nevezzem inkább bátorságnak? -, hogy szinte egy nyikkanásból rájövök, ha valaki el akar gáncsolni! Hányszor estem pofára amiatt, hogy naív gyerek módjára lelkesedtem bele az életbe – még majd’ 50 évesen is! És most a dolgok kezdenek nagyon begyorsulni az életemben! Erre egyébként is nagy szükségem volt, mert olyan lassan ment minden, hogy az már hajmeresztő!
A történelem – úgy tűnik – hamarosan megismétli magát – és az első alkalommal mindebből semmit, az égvilágon SEMMIT nem vettem észre! Ráadásul most sokkal gyorsabb, és sokkal markánsabb változás várható! Annak idején a haladás, és a fejlődés még saját magam számára is rejtélyes és kiszámíthatatlan volt…
23-24 évesen éppen kezdett az életem jobb irányba kanyarodni – az előző történet itt végződöt, amikor is miss Lionnal megegyeztünk abban, hogy össze fogunk házasodni. Nekem azelőtt sosem volt tapasztalatom egy csomó dologban, amik a vállalkozással együt jártak, mivel mindenki a családunkban alkalmazott volt. Az egyetlen ember, akinek beosztottai voltak, az miss Lion apja volt, aki kezdett engem kiművelni, hogy főnök legyen belőlem. Csakhogy az eredmények sokkal jobbak lettek, mint amire készen álltunk akkoriban. Sem ő, sem én nem gondoltuk, hogy ilyen nagyságrendeket fogok elérni alig másfél év alatt! De ne szaladjunk előre az időben…
1990 késő őszén mentek a hétvégék egymás után, én pedig tiszteletben tartottam a megállapodásunkat a “leendő apósommal”… Anyagilag egyre jobb helyzetben voltam, a szállodai fizetésem mellett bőségesen jutott borravaló, a valuta vételből-eladásból szintén szép pénzek jöttek, emellett üzleteltem én gyakorlatilag mindennel az orosz merülőforralótól a kaviáron át a vodkáig, és a parfümökig, vagy az arany cuccokig. Egy alkalommal potom háromszáz Forintért eredeti francia parfümöt vettem, emlékszem, elegáns türkiz dobozban volt, megszagolni nem lehetett, de az örmény aranyfogú fickó esküdözött, hogy fantasztikus, és a feleségem majd mennyire hálás lesz érte… Mivel jófajta örmény konyakot is bevetett a meggyőzési procedúrába, kötélnek álltam. És úgy is lett, az a parfüm, a neve Turbulence volt, az lett hosszú-hosszú ideig miss Lion kedvence, és csak különleges alkalmakkor használta… Tényleg csodálatos illata volt – de mint tudjuk, egy parfüm illat-hatásának nem kizárólag az illatanyagok, hanem a bőr saját illata is létfontosságú összetevője. Szerettem azt az illatot nagyon – és a Nőt is, aki büszkén viselte!
Egy alkalommal Pécsen járva kerestük a megfelelő karikagyűrűt, nagyvonalú voltam, tele pénzzel, és szerettem volna igazán elkápráztatni miss Liont, úgyhogy bementünk egy olyan üzletbe, ahol csak valutáért lehetett vásárolni – ez abban az időben úgy ment, hogy nem volt mindenkinek lehetősége külföldi pénzhez jutni – nálam meg kötegben állt a német márka, az amerikai dollár, az osztrák schilling, az orosz rubel, meg a fene se tudja miféle pénzek… Igencsak cifra volt a pénztárcám tartalma. Volt egy kedvenc farmerdzsekim, aminek a hátára egy egydolláros dísz foltot varrtam fel, mint a “mesterségem címere”… Micsoda bolond idők voltak azok! Szóval bementünk a valutás boltba, ahol császárként kezelték a betérő úri réteget… Mekkora érzés volt az! És egyszer csak előkerült az a rendkívüli karikagyűrű, amelyiknek egyik példánya rá éppen jó volt, nekem viszont eléggé lötyögöt az ujjamon. Viszont a két szélén bemart minta miatt méretet állítani nem lehetett – igaz, hogy hamarosan belenőttem. Úgy emlékszem, magasabb aranytartalma volt, mint az itthoni ékszereknek, és egy átlag munkás három havi fizetése körül volt az ára – de mindez abszolút nem számított! Boldog volt miss Lion, én pedig örültem, és büszke voltam rá, hogy végre valami luxus, valami extra, amit nyugodt szívvel engedhetek meg magamnak! A gyűrűket büszkén vittük megmutatni a szülőknek, és emlékszem az apósjelölt tekintetében a furcsa fényre: “jól választottam férjet a lányomnak!”. Büszke volt magára, és a lányára, de azt hiszem, akkor már rám is.
Aztán egy alkalommal történt valami váratlan, és furcsa dolog. Éppen vonaton utaztam le Pécsre, akkor már nem volt meg Tádé, a szörnyűkék Zastava, és Sárbogárd előtt a peronon állva azt vettem észre, hogy bent az utasfülkében egy fiatal, szép arcú lány rettenetesen erősen néz! Hosszú fekete haja volt, és amikor felállt, kiderült, hogy meglehetősen töltött galamb alkatú. Amikor visszanéztem, kérdőn tekintett rám, mire mutattam neki, hogy ha beszélne velem, jöjjön ki. 😀 És kijött. Ilyen még az életben nem történt velem!
Percekig tudtunk csak beszélni, én nemsokára átszálltam a pécsi vonatra, de előtte megadta a címét, és hogy melyik iskolába jár. Velencén volt az iskola, egy mezőgazdasági suli. Úgy emlékszem, telefonon tudtunk legközelebb beszélni, és találkoztunk is ott Velencén (titokban megint elkötöttem a Daciát – most jutnak ezek eszembe, micsoda őrült egy alak voltam!), beültünk valami vendéglőbe, és beszélgettünk, meg csókolóztunk… Azután egyre nehezebb volt tartani vele a kapcsolatot, meg nem is igazán akartam belebonyolódni – annyira nem is tetszett a lány, mégis hízelgő volt, hogy egy nálam 6-7 évvel fiatalabb lánynak tetszem. Kicsit – úgy érzem – volt bennem egy megtorpanás: tényleg nősülni akarok? Időnként hatalmas kétség fogott el, de persze éppen arról nem tudtam igazán beszélni senkivel, amiről kellett volna. Talán mintha az egyik unokahúgommal beszélgettem volna erről, dehát ő sem volt okosabb nálam a témában 😀
Eljött a karácsony, és útrakeltünk a szüleimmel, meg az öcsémmel Pécsre, hogy összehozzuk az első találkozót. Nagyon jó hangulatban telt az eljegyzés, érezni lehetett, hogy valamiképpen a szándékok egy irányba álltak, mindenki elégedett volt, és megnyugatatóan nézett ki a jövő – pedig akkor még nem tudta senki, hogy a szállodai pályafutásom pár nap múlva fejreáll… De ez már egy következő írásban jöjjön.
Akkor még történt egy olyan esemény, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy túlságosan veszélyes vizekre keveredtem. A kislánnyal, akivel néha találkoztam, nem sokkal karácsony után megint volt egy rövid találkozásunk – az iskola és a családja miatt nagyon kevés ideje volt, amit egyáltalán nem bántam – de abszolút tanácstalan voltam, hogyan szíkítsak vele… Akkor Fehérváron a vasútállomáson találkoztunk, és miközben beszélgettünk, hirtelen rádöbbentem, hogy az ujjamon ott van a karikagyűrűűű… Észrevétlenül vettem le, és raktam a zsebembe, miközben attól rettegtem, hogy onnan fogom elhagyni! Akkor ott eldöntöttem, hogy ezt soha, de soha többet nem fogom megtenni! Próbáltam utána eltűnni a lány elől, de mivel tudta, hol lakok, és hol dolgozom, párszor még megtalált… Végül azért nemsokára megszakadt minden kapcsolat, mivel a szállodából is mennem kellett… Hú, de bonyolult idők voltak, mekkora marhaságokat megcsináltam! Elképesztő. Csoda, és hatalmas szerencse, hogy nem állt fejre akkor minden!
Mára vége a mesének, menjetek szépen aludni… Holnap bulizok (elfoglalt ember lettem, akit egyre többen keresnek, hívnak), úgyhogy talán vasárnap este jövök legközelebb. 🙂