Tündérmese

Ringó csípő, telt kebel…

Az utóbbi bejegyzésem egy olyan igazi vérbeli Miss Lion-os hazavonulással végződött – igen, ez a megfelelő kifejezés. Ha valaki, akkor Ő volt az a Nő, aki nem csak úgy egyszerűen ment – Ő vonult!

Nem mondanám, hogy a mai nap volt életem legkönnyebb napja, dehát ha az ember egyszer elkezdi összevissza túrni az emlékeket, akkor kell, hogy vállalja az ezzel járó kockázatot is.

Párhuzamos a történet, hogy miközben újra életet leheltem a blogba, máris megeredtek az égi csatornák, és elkezdtek záporozni felém az ilyen-olyan üzenetek, és kommentek. És ez elég biztató. Ráadásul mostanra sűrűsödött be egy csomó jobbnál jobb tréning, amik szintén megannyi élményt, és “aha-érzést” okoznak. Egyrészt jönnek az ilyesfajta üzenetek, hogy: “Köszönöm! Egyszerűen IMÁDOM, és türelmetlenül várom a folytatást!”, és ezek nagyon, de nagyon jól esnek nekem. Lelkesítenek, és izgalommal töltenek el, hogy van értelme annak, hogy újra írok. Másrészt vannak egyéb észrevételek is, mert hát nem mindenki ugyanúgy emlékszik ugyanarra, meg aztán szépséges nyelvünkben van néha olyan rés, hogy egy-egy gondolatot, mondatot kétféleképpen is lehet érteni, és már-már törvényszerű, hogy az én gondolatommal és értelmezésemmel éppen ellentétesen sikerül megérteni, és magyarázni ugyanazokat a szavakat. Kinek-kinek szíve joga, és jobbnak látom nem belemenni haszontalan szócsatákba. Annál is inkább, mert végre elhatározásra jutottam…

Mostanában Nomád Pityuval, aki a tavasszal lett hirtelen szívbéli jóbarátom, rendszeresen megtárgyaljuk az életünk ilyen-olyan eseményeit – napokon keresztül minden este jó egy órát beszéltünk telefonon, ami velem még soha az életbe nem fordult elő! – és kötöttünk egy véd- és dacszövetséget, megfogadva egymásnak, hogy nem hagyjuk a másikat letérni arról az útról, ami az ő legfőbb célja felé visz. Pityu nomád táborokat szeretne szervezni TÁRSKERESŐKNEK (szingliknek) – nem véletlen az ő neve, egy tanyán él, és nagyon izgalmas körülmények között telnek a mindennapjai -, én pedig ugye hát… Azzal vacakolok, hogy végre-valahára íróvá lehessek – olyan íróvá, akinek természetes, és megszokott mindennapjai azzal telnek, hogy: ÍR! És birkózom elszántan a körülményekkel, de úgy tűnik, vesztésre állok. De Pityunak volt egy ötlete, amitől első hallásra igencsak idegenkedtem, de aztán csak átrágtam, és végül kezd körvonalazódni egy olyan életképes koncepció, aminek a segítségével eljuthatok addig a pontig, hogy végre rákanyarodhatok a felszállópályára.

Nem ide tartozik, ezért nem fejtem ki részletesen, de a lényege az, hogy nagy vonalakban kidolgoztam egy támogatói-szponzori rendszert, aminek lényege az, hogy azok, akik rendszeres olvasóim, és szeretik azt, amit csinálok, összeállítok különböző csomagokat, különböző tartalmakkal, és 5.000 – 10.000 – 20.000 Ft-os befizetések ellenében folyamatosan kapnak az előfizetőim olyan exkluzív írásokat, amiknek nagy része vagy még sehol nem jelent meg, vagy korábban anonim módon, vagy álnévvel publikáltam őket, de már megszüntettem ezeket az oldalakat. Jelenleg is rendelkezésre áll egy több száz oldalas anyag, amiből bőségesen tudok válogatni, és biztosítani a kalandos, vicces, néha elgondolkodtató, gyakran megható történeteket… és a ráadásul van még két olyan – leginkább hölgyek számára érdekes, és lebilincselő – olvasmány, amit ráadásként ingyenesen, ajándékba fogok eljuttatni azoknak, akik megelőlegezik az írói karrierem beindítását. Ugyanis már most 3 könyvem van megkezdve, mellette egy gyűjteményes kötet – de egészen egyszerűen ahhoz, hogy idén karácsonykor legalább kettőt ezek közül ki tudjak adni, szükségem van már most bevételre. Ha tehát érdekel bármelyik szponzorálási lehetőség, küldj nekem üzenetet – itt, vagy a facebook-on, és amint meglesz a pontosan kidolgozott ajánlat, el fogom juttatni neked.

A mai napon – jelenleg éppen a szülői házban vagyok, csak holnap késő este kerülök haza az én nagyon-nagyon hiányzó Tutyámhoz! – előkerestem a réges-régi fotókat, mert ugyebár hamarosan olyan fejezetekhez érünk el, amik egész egyszerűen hiteles dokumentumokért kiáltanak. Úgyhogy nagy nehezen megtaláltam egy komplett fényképalbumot a mi esküvőnkről 1991. július 27-ről miss Lion-nal. És őszintén szólva… Hát bizony az idő igencsak megfakította az emlékeket, a harag pedig jócskán eltorzította azokat, de az igazság az, hogy igaza volt annak a kislánynak…

Emlékszem – ez időrendben később történt, de nem tudom most már kihagyni -, az esküvőnk előtti délelőttön mentünk fényképezkedni a Tettyére Pécs leghíresebb fotográfusával, Jolán, az öreg hűséges Wartburg kapaszkodott felfelé az emelkedőn, rekkenő hőség volt aznap is, az én menyasszonyom abroncsos szoknyával szabályosan be lett telepítve az anyósülésre, és annyira izgatott voltam… Kiszálltunk az autóból – nem volt egyszerű manőver, egy abroncsos szoknyával küzdeni… arcpirító, bizsergető élmény volt (azt hiszem, aznap nem egyszer jutott eszembe az előttem álló nászéjszaka…). Végül sikerült az akció, némi ruházat igazgatás után elindultunk a ligetbe, és pontosan emlékszem a pillanatra (a fényképet majd később felteszem, amikor ehhez a részhez érek időrendben), amikor egy lépcsőhöz értünk, egy picike lány, és az édesanyja jöttek felfelé velünk szemben, a kislány ránk emelte tekintetét, a csodálkozástól elkerekedtek a szemei, az arca hirtelen különösen sugárzóvá vált, és megszólalt: “Anya, nézd! Ez a LEGSZEBB MENYASSZONY!”.

És csend.

Az igazság pillanatának csendje.

Ezt éreztem, és lelkem mélyén tudtam jól, hogy a kislány igazat mondott. Enyém volt a LEGSZEBB MENYASSZONY.

És ma, amikor régi fényképek között turkáltam, pakolásztam, keresgéltem, és mikor már éppen az utolsó kupachoz érkeztem, előkerült a teljes album, áhítatosan felnyitottam, és szemem előtt újra ott volt a LEGSZEBB MENYASSZONY. És elszorult a szívem, belegondolva, hogy ő már nincs.

Azok a képek, az a sorozat megelőzte korát. Soha életemben nem gondoltam még bele abba, mennyit számít az, hogy kire bízzuk az életünk pillanatait, és a mi fotográfusunk megörökítette, és megőrizte azokat a pillanatokat az örökkévalóságnak a maga egyszerű szépségében és tiszta boldogságában.

…

Kellene itt most kitalálnom valami átkötő szöveget, de innen oda… sehogy sem vezet út.

…

1990 nyara

Az után a bizonyos orfűi nap után jóformán önkívületi állapotban “száguldottam” Tádéval, a világ legbugyikékebb autójával Fehérvár felé. És tudtam.

Tudtam, hogy vége a magánynak, és az egyedüllétnek. Éreztem, pedig még ki sem lett mondva, hogy egy új korszak kezdeténél állok. Nem ismertem előre a részleteket, de úgy tűnt, hogy a lány, miss Lion lehiggadt, benőtt a feje lágya… És hogy akar. Nagyon akar, és ENGEM akar. Ahogyan nézett rám, az maga volt a gyönyörűség, a Női csodálat, a Férfinak szóló, a Férfinak kijáró csodálat. A Férfi-Nő kapcsolat legerősebb mozgatórugója. A Női önmegadás, a Férfi erejének elismerése. Nem volt több kérdés.

Nem emlékszem a részletekre, de tudtam, hogy a döntés megvan, a cselekedet pedig szélsebesen követni fogja azt, ami a fejben már megtörtént (mert ha valaki, akkor ő aztán igazán gyorsan intézett el mindenféle kellemetlen szituációt). Hogy mikor, és hogyan zajlott az “adminisztratív rész”, nem tudom már. Csak arra az egyre emlékszem, hogy mire megjött a hír, hogy lapátra került a fickó, már a teljesen részletesen kidolgozott “haditerv” is megvolt. A Nagy Találkozás terve…

Erre viszont olyan kristálytisztán emlékszem, mintha csak tegnap történt volna.

A randevúnk valahol a Balaton partján volt, talán Lelle volt a helyszín, mivel miss Lion egy nyári napközis táborban volt a táborvezető idősebb hölgy jobbkeze, legfőbb és legerősebb támasza (ez egy több éves, nagyon jó munkakapcsolat volt akkorra). Már jócskán benne voltak a tábori turnusban, és előre le volt beszélve, hogy azt hiszem, egy egész hétvégére kimenőt kap, mivel én mint idegen férfi nem maradhattam a tábor területén. Ő pedig előtte éjjel-nappal ügyelt, figyelt, rendezkedett. Tehát jócskán kiérdemelte a pihenést…

Hmm… Az úgy volt, hogy a csodamasinával táborhoz érve hamar a táborvezetői szobában találtam magam, és… Na ezt most hogy is fogalmazzam meg. A gyerekek mindenestől együtt már a strandon voltak, azt hiszem, az egész táborban mi ketten voltunk csak.

Nem, nem estünk mindjárt egymásnak, illetve de, csak még “nem úgy”. 😀 De majdnem úgy, csak mégsem teljesen 😀

Ez basszus kurrrv@@@@nehéz… 😀 😀

Szóval az ínycsiklandó előétel után – szerintem abszolút sikertelenül – megpróbáltunk rendet tenni a fejünkben, a szemeinkről valamennyire eltávolítani azt a különös fátyolos valamit, ami mintha odaragadt volna, lemoshatatlanul… Visszamentünk a Tádéhoz, és Isten tudja, hogyan, de eljutottunk a közeli kempingbe, ahol szintúgy fogalmam sincs, hogy sikerült beüzemelni a kétszemélyes kutyaólamat, de aztán… Azon nyomban elkezdődött a sárkányvadászat odabent, és pontosan emlékszem, hogy aznap a hétfejű sárkánynak egyetlen feje sem maradt a helyén délután hatra… Szegény.

Na.

Ez van.

Aztán akkorra már elérkezett a Nirvána, és tőlem aztán már a Balatont is elhúzhatták volna az Északi-sarkra, az sem érdekelt volna. Valami olyasmire emlékszem, hogy elmentünk valami büfébe enni, mert addigra a sereg már az éhenhalás határára került, és én semmi mást nem tudtam, csak egyszerűen mosolyogni és mosolyogni, mint egy jóllakott napközis. És emlékszem, hogy egészen biztos voltam abban, hogy az egész kempingben kivétel nélkül mindenki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi van az arcomra írva. És élveztem…

Na erről ennyit, mielőtt túlságosan felnőtt tartalommá nem fajulok – ez itt most nem cél (és később sem lesz az).

Az után a balatoni hétvége után elkezdődtek a rendszeres randik, akkor már a régen megismert és megszokott helyszínen, a lakásukban, ahol a szüleivel élt. Arra már nem is emlékszem, hogy mikor találkoztam először a szüleivel – az első időszakban vajon láttam én a szüleit, vagy csak már ezután – fogalmam sincs… Mindenesetre azon az őszön, 1990 őszén eljutottunk a szülőkkel való bemutatkozásig… és egy szép őszi estén történt valami, amiért hosszú-hosszú évekig – idestova több, mint két évtizedig – rettenetesen nehezteltem miss Lion apjára, egészen az utóbbi hétig. Amikor is rájöttem – egy egészen új nézőpontból megvizsgálva az AKKORI helyzetet -, hogy valószínűleg megmentette az életemet. Pontosabban az életünket.

De ez már egy másik mese, menjetek most már aludni gyerekek, és álmodozzatok ti is szerelmeteseket…

Megismételném a korábbi instrukciókat… Úgy, mint lájkolás – gondolom, ha eddig eljutottál, nem azért vagy még itt, mert nem érdekel, és utálod az egészet, uuugyeee? – megosztás, ha pedig érdekel, hogyan is juthatnál még több varázsnoklatos olvasmányhoz, akkor küldj füstjeleket, vagy csontot a Tutyának, és majd válaszolok. Hamar.

Pá.