Miss Lion

Volt nekem egy olyan érzésem, hogy egyszer meg fogom írni az életem történetét. Úgy tűnik, eljött az idő.

Alig pár napja, hogy újraélesztettem ezt a blogot, és miközben egyre csak a régmúlt időkön járt az agyam, folyamatosan csak jöttek az összefüggések. 21 éve, a váláskor olyannyira zavarodott voltam, hogy egy picit sem értettem azt, hogy mi történik, történt, csak azt, hogyha nem lépek ki azonnal, akkor olyan fog történni, amit semmiképpen sem szabad megvárnom (nem lesz többé visszaút!). Érdekes az is, hogy minél inkább megértem a történteket, annál jobban látom azt, hogy mit is kellett volna csinálni, viszont ott, és akkor ezeket nem tudtam, és valószínűleg ha tudtam volna, akkor sem lettem volna képes megtenni (és abban az időben még senki sem tudott volna ebben rajtunk segíteni). Mert az egy dolog, hogy az ember tudja, hogy mit kellene tennie, és egy másik az, hogy valóban meg tudja-e azt tenni? Bizonyos vagyok abban, hogy ez volt a legjobb döntésem ott, és akkor, és ezzel egy réges-régi kétségem múlt el!

Ugyanakkor valamit meg kell érteni, mert olyasmiket is fogok írni, amire “nincs magyarázat”, legalábbis azok számára, akik alapjaiban sem ismerik az emberi viselkedés, gondolkodás mikéntjét, és az emberi elme működését. Igyekszem egyszerű és tömör lenni.

Talán a legkönnyebben egy példával lehet bemutatni egy jelenséget. Amikor két mágnest azonos pólussal egymás felé tolunk, lesz egy pont, ahol a taszítás a kettő között olyan erős lesz, hogyha tovább fokozzuk a nyomást, akkor az egyik mágnes iszonyatos erővel pólust vált (vagy átfordul?). Nem kell ezt agyon bonyolítani, érjük be itt, és most ennyivel, annak ellenére, hogy magát a dolgot nagyon-nagyon nehezen értettem meg: az emberi gondolkodás, viselkedés egy bizonyos nyomáson túl ellenkező pólusúra vált, és ennyi. Vegyünk egy embert, aki próbál megjavítani egy autót, és dolgozik rajta, és igyekszik, és foglalkozik vele, és csinálja… és nem megy. És akkor először a lendület kezd csökkenni, majd… Jön egy pillanat, amikor az ÉPÍTŐ tevékenység átvált ROMBOLÁSBA. És az emberünk belerúg az autóba, és esetleg üti-vágja… Mert nagyon fontos fizikai törvény, hogy minél nagyobb volt a pozitív energia, az a pólusváltás pillanatában – ellenkezőjére változva – ugyanakkora pusztító energiává válik! És ez önmagában rengeteg dolgot megmagyaráz!

Feltettem a kérdést – az Exhumálás című írásban (ha még nem olvastad, érdemes oda visszamenni, mert az a sorozat eleje) -, hogy vajon szeretett-e az első feleségem. És ha azt veszem, hogy maga a válásunk, és az az utáni időszak mekkora indulatokat, haragot, gyűlöletet hozott, biztosra kell vennem, hogy a válasz igen. Igen, ő nagyon, de nagyon szeretett engem. Talán azt is kijelenthetem, hogy én voltam az élete Nagy Szerelme… (Nem tudom biztosan, de voltak ennek más jelei is, amiket szintén majd később fogok megírni.) És ugyanezen az alapon kellett szembenéznem a saját érzéseimmel is, amelyeket 21 évig tagadtam. Hogy minden ok ellenére, amik miatt nem kellett volna szeretnem, különösen az első időszakban, bizony nagyon, de nagyon szerettem őt… Ha nem így lenne, nem foglalkoztam volna vele ennyit az utóbbi napokban, és nem különösebben érintett volna meg a tudat, hogy elment. Hogy végleg elment. Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy mi ez a furcsa, és megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet… miért érzek valami űrt? És aztán erre is rájöttem, amikor feltettem magamnak a kérdést: én mit tettem volna az ő helyében?

Rá kellett jönnöm arra, hogy a magam részéről mindent, de mindent megtettem azért, hogy soha többé ne álljon velem szóba, mint ahogyan ő is ugyanezt tette. Volt egy nagyon vad dolog 2015-ben, amit majd később meg fogok írni, és ami ezt a pólusváltást is nagyon erőteljesen mutatja – ugyanakkor most utólag feltettem magamnak a kérdést: miért figyelte a volt feleségem 18 ÉVVEL A VÁLÁSUNK UTÁN még mindig azt, hogy mi van velem? Maga a történet sokkal később fog következni, de a tény, hogy ennyi idő után MÉG MINDIG harcolt ellenem (mert gyakorlatilag hátba támadott, amire én – most már sajnálom – irgalmatlanul visszavágtam, nem gondolva arra, hogy mekkora fájdalmat okozok, pontosan tudva azt, hogy a legfájóbb pontra ütök, sőt most tudtam meg azt, hogy mennyire, de mennyire betalált!), szóval az, hogy ezt megtette, pusztán a pólusváltás miatt is azt kellett, hogy jelentse, hogy azelőtt milyen erősek voltak azok a pozitív érzelmek…

Szóval feltettem magamnak a kérdést, hogy én mit tettem volna abban a helyzetben, és meglett a válasz a hiányérzetemre. Ugyanis abban egészen biztos vagyok, hogy én nem vittem volna magammal a másvilágra a sértettségemet, és nem mentem volna el úgy, hogy a nyomomban elsimítatlanul harag és gyűlölet maradjon. És ez volt az a dolog, amire amikor rájöttem, megértettem belőle, hogy TÉNYLEG nem voltunk egymáshoz valók. Mert annak ellenére, hogy volt olyan, amikor egy bérgyilkos kegyetlenségével voltam képes érzéketlenül, de tudatosan fájdalmat okozni, de mindig is megvolt bennem a hajlam, hogy helyrehozzam, amit elrontottam, és hogy bocsánatot kérjek. Ez volt az, ami különválasztott minket ebben az életben.

És akkor a történet folytatása…

1987 novemberét írtuk, és én újra szingli lettem Egerben, a főiskolán, annyi sok lány között. De – most utólag már látom – teljesen képtelen voltam helyesen kiválasztani a fontossági szempontokat, abszolút felkészületlen voltam a helyes párválasztásra, így gyakorlatilag tehetetlen falevélként sodródtam a szélben hol erre, hogy arra. A tanulás sem ment, igazából egyáltalán nem érdekelt sem a felső szintű matematika, az orosz nyelv története, a bonyolult nyelvtani szabályok, és szerkezetek, a marxista filozófia, és a heti egy óra pszichológia gyakorlatilag semmilyen kapaszkodót sem adott nekem. A falusi tanítás élményeit szívesen mesélgettem lányoknak, akik érdeklődve figyelték a történeteimet – most jövök csak rá, hogy én már akkor is szerettem mesélni – és tudtam is! Volt egy szép lány a főiskolai néptánccsoportban, akivel majdnem elkezdtem gitár órákat tartani, de az első nekifutás után úgy éreztem, hogy belőle én sosem fogok tudni gitárost faragni (ámbár ezt nem mondtam meg neki…). Elkezdtünk beszélgetni, előkerültek a tanárbácsis történetek, amikre csillogó szemekkel reagált, így aztán úgy éjjel két óra felé már nem akartam elengedni haza egyedül a város másik felére… 😀

Nem tartozik ugyan ide néhány epizód, de ezek nélkül nem lenne érthető, hogy miért nyúltam egy gyenge pillanatomban a telefonhoz… De ne szaladjunk ennyire előre.

A főiskolán az első félévet sikeresen teljesítettem, majd a második félév vizsgáit egymás után bebuktam… Azt hiszem, a kegyelemdöfést a russzisztika vizsga adta, amin rajtam kívül mindenki átment. Az volt az a pillanat, amikor telefonon hívtam az apámat, és mondtam neki, hogy elkezdtem csomagolni…

Előtte azon a tavaszon – egy a későbbi eseményekre döntő hatással lévő – szerelem bontakozott ki, amit még főiskolásként kezdtem meg, de hamarosan már dolgozó férfiként folytattam. Egy év után úgy tűnt, hogy zátonyra fut az egész, de hamarosan bepánikoltam, és a teljesen életképtelen kapcsolatot újraélesztettem – ezzel egy újabb évet elvesztegetve mindkettőnk életéből. A végső döntést azok után sikerült meghoznom, hogy egy szép napon (talán a lány 19. születésnapja lehetett, vagy a húsvét, erre már nem emlékszem) egy hatalmas csokor virággal állítottam be, majd az elképedt szülőket asztalhoz ültettem, és megkértem a lányuk kezét. 😀 A teszt-lánykérés után nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy nekem itt Férfiként semmi dolgom, úgyhogy hamarosan szakítottam a lánnyal. Én ugyanis időközben kategóriát váltottam, önellátó, önálló keresettel rendelkező, családalapításra felkészült, és alkalmas Férfivá lettem, míg a lány továbbra is az önfeledt diákéletet választotta. És ez nekem akkor már nem fért bele. Érzelmileg sem voltam annyira elkötelezett.

23 évesen ismét egyedülálló lettem.

Volt egy menő munkahelyem, pénzem bőven, volt egy saját bulis autóm, életem első saját autója, egy 750-es Zastava, ami többet volt beteg, mint üzemképes… És voltak terveim, hogy végre lehorgonyozzak életem párja mellett, és megkezdődjön végre a lurkók létrehozása… De a sok munka, és az egyéb kötelezettségek miatt, meg az amúgy is alacsony önértékelésem miatt még csak a láthatáron sem volt egyetlen aprócska lehetőség sem.

Aztán egy szép napon, emlékszem, hétvége volt, a kollégával unatkozva ücsörögtünk a Hotel Alba Regia portáján, és belibbent 3 echte hidrogénszőke… nem is… az egyikük lángvörös hajú volt. 😀 Szóval 3 FINN csaj, akik pénzt szerettek volna váltani, de semmi nem volt nyitva sehol. Na. Ez egy halálosan titkos sztori… Soha senki nem tudott róla semmit. De most már mindegy. 😀

A lányokkal elkezdtünk flörtölni, de mindkettőnknek a vörös tetszett. 😀 Én a beszélgetésből szinte semmit nem értettem, mert angolul (akkor még) szinte semmit nem értettem. A kolléga fordított rendületlenül, a hangulat hamar felforrósodott, nevetgéltünk, vicceltünk, megtanultunk néhány fontos finn szót, és kifejezést, mint például “mina rakaszta szinua” = Szeretlek, vagy azt, hogy “höpszöjöszta höpszöjn” – valami olyasmit jelenthetett, hogy kis hülye, vagy buta libácska, vagy a rosseb se tudja pontosan. 😀

Aztán egyszer csak este 10 lett, lejárt a műszak, és elkísértük a lányokat a szállásukra az éjszakában, arra már nemigen emlékszem, hogyan sodródtam mégis össze az egyik szőkével, aki nálam 6 évvel idősebb volt, férjezett, és volt neki otthon Finnországban 2 szép gyermeke. 😮 Dehát kinézett magának, és azt tudom, hogy ez nekem baromi nehezen esett le. De azért leesett. Úgyhogy aztán további találkozásokat beszéltünk meg, volt, hogy a lányok jöttek be a hotelbe, volt, hogy elvittük őket vacsorázni egy menő étterembe (és gavallér módon mi fizettük a fullextrás vacsorát!), és olyan is volt, amikor (igazgatói engedéllyel!) levittük a három lányt az éjszakai Bárba is, ahol a hangulat a végsőkig forrósodott… Voltak ezen kívül fakultatív programok is a szőkével, amikor a többieket magukra hagytuk, hagytam magam, engedtem a csábításnak, és álltam elébe a kihívásnak… A legvadabb kalandunk az volt, amikor elemeltem otthonról a Dacia kulcsát, és a garázskulcsot, de a forgalmit nem sikerült, úgyhogy minden szempontból izgalmas kalandunk volt egy közeli erdőben… (És nem hoztam szégyent a magyar férfitársadalomra…) 😀 Bolond, önfeledt, és izgalmas napok voltak, éppen valami ilyenre volt szükségem már, és arra, hogy valaki végre engem is ember- és Férfiszámba vegyen. És ez a szőke finn csaj aztán igazán tudott engem csodálni. Ami jó volt. Még angolul is iszonyatosan gyorsan kezdett gyarapodni a szókincsem, míg végül eljutottunk odáig, hogy szinte tökéletesen megértettem mindent, és már-már gondolkodás nélkül tudtam válaszolni! Le voltam döbbenve!

Végül elrepültek a napok, a lányok hazautaztak, és volt még pár levélváltás, aztán végleg megszűnt minden kapcsolat (a lány otthon lebukott, és vad dolgok lehettek utána…).

Egyedül maradtam megint. És ez akkor már fájt…

Úgyhogy egy következő szállodai délutánon elgondolkodtam… Mi lenne, ha felhívnám őt?

Az utolsó irományomban még nem tudtam kigondolni semmi értelmes nevet, de megjött az ihlet, és meglett a név. Éppen a legjobb, a legpontosabb, a legtalálóbb név. Pont neki, pont rá illik. Tekintettel arra, hogy a születésének napja éppen augusztus idusára esett, és a megjelenésében is tökéletesen tükrözte a csillagjegyet, legyen az ő neve innentől: Miss Lion.

Szóval felemeltem a portán lévő telefon kagylóját, ami csak városi hívásokra volt bekötve, és próbálkozni kezdtem. Időnként sikerült belőle távhívó vonalat is kicsikarni… és egyszer csak sikerült is! A telefonszámot 2 év után is tudtam fejből, sőt most is tudom… Kicsengett a hívás, és ő vette fel a kagylót. Valószínűleg nem volt még hívószám-kijelzés z előfizetésükben, úgyhogy hirtelen elállt a szava a meglepetéstől. De érződött a fojtott izgalom is a hangján. És… Az öröm is.

Azt hiszem, órákig beszéltünk, és volt olyan is, amikor el kellett mennem, és a telefonkagylót félretettem, hogy amikor befejeztem a dolgomat, tudjuk a beszélgetést ott folytatni, ahol félbehagytuk. Azt nem tudom, hogy ez hányszor ismétlődött meg, azt hiszem, abban az évben fejezte be a főiskolát, mivel gyakorlatilag egyidősek voltunk, 4 hónap, és 4 nap volt közöttünk. És akkor egyszer csak eljött a pillanat, hogy már nem lehetett tovább halasztani a személyes találkozást. Fékezhetetlen belső késztetésünk lett mindkettőnknek, hogy 3 év után újra lássuk egymást.

A csoda-kocsival utaztam le Pécsre, emlékszem, a mecseknádasdi emelkedő előtt megálltam a csárda parkolójában, megpihentetve Tádét (az autómat, amit a diáklány keresztelt el erre a névre), és biztatva, hogy nem lesz az olyan szörnyű… Majd túljutva a nehezén, Pécsre érve megálltam a házuk előtt, ami olyan szép emlékeket hordozott… De nem mentem fel – így szólt a megállapodás – nem estünk eszetlen módon egymásnak. Miss Lion – nem tudta titkolni a várakozását és az izgalmát, és szinte repült le. De csak két sima puszival köszöntöttük egymást, beültünk a bulimobilba, és indultunk Orfűre. És a kellemes, bizsergető érzés, a fojtott feszültség és vibrálás ismét szinte tapinthatóvá vált kettőnk között. Neki akkor (már megint ugyanaz a szitu!) volt párja… Ennek biztos tudatában irányítottam az eseményeket, és amikor kezdett beesteledni, határozott hangon bejelentettem, hogy ha úgy döntene, hogy ennél többre is vágyik velem kapcsolatban, akkor rendezze el az ügyet a férfival, és majd hívjon. Azt hiszem, ez hatalmasra sikeredett. A gondolat, hogy mi mindent szeretne még tőlem, rá volt írva, és én ezt teljesen képes voltam figyelmen kívül hagyni – kivívva ezzel az Igazi Férfinak, az Úriembernek járó becsülést…

Aztán úriember módjára hazakísértem, fizettem minden számlát, ajtót nyitottam előtte, amikor beszállt a kis csotrogányba, hazavittem, abszolút visszafogott két puszival, de némiképpen szorosabb csipőfogással, ami talán a szükségesnél hosszabb ideig is tarthatott – ki tudja már… Mélyen a szemébe néztem, és elköszöntem, megvárva, hogy tökéletes alakját utoljára végigsimíthassam a tekintetemmel (persze hogy élvezte minden egyes lépését ennek a lépcsőnek a bestia!).

Aztán kikanyarodva a ház elől, megvárva, míg kellő távolságra értem, teljes hangerőre tekerve a zenét a minikocsiban, teli torokból üvöltöttem a zenét majdnem egészen hazáig…

Lesz még folytatás is, de itt és most első ízben megteszek valamit, amit egyébként bármelyik csóró pancser marketinges már réges-régen megtett volna a helyemben…

Arra szeretnélek kérni Téged, kedves olvasóm, hogy ha tetszett, ha izgalmasnak találtad a történetet, légy szíves:

• lájkold a facebook-on az oldalamat (valószínűleg onnan érkeztél)
• oszd meg ezt a bejegyzést, vagy talán inkább az elsőt, az Exhumálásosat
• Esetleg küldd el olyan ismerőseidnek, akik szeretik az ilyesfajta történeteket…
• Vagy az lenne a leges-legszebb, ha olyan lánynak küldenéd el, aki szeretne valami igazán felemelő, és élménydús párkapcsolat részese lenni… (ha nem tudod eldönteni, kinek küldd el, szívesen megosztom veled az ezzel kapcsolatos elképzeléseimet egy privát üzenetben!).

Mára ennyi voltam, későre jár, legközelebb folytatom…

Jóéjt!