Szív(z)űr…

Na most úgy tűnik, hogy amik mostanában vannak, ahhoz egyedül nem vagyok elég hülye, úgyhogy hátha valami történik, ha leírom…

Már 3 hete, hogy hazaértem Stuttgartból, és a terveim egyáltalán nem indultak el a megvalósulás útján. Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést, hogy mi történt?

Az történt, hogy beleütköztem a fizikai akadályokba – de nem csak ez történt. Valahol megint összezavarodtam, és szétestem. De nem baj, ésszel él az ember… Oldjuk már meg azt, amivel olyan régóta szaraxunk!

A könyvírós projekt egy centit, egyetlen betűt sem lépett előbbre. A mindennapos rutin dolgok, amik kint Stuttgartban gombnyomással működtek, itthon átlag napi 4-6 órát vesznek el az életemből. Olyan “extrém” dolgokról van itt szó, mint a mosás, mosogatás, fürdés (vízmelegítés), és a fűtés… Ez azért nem kis különbség – ráadásul az időjárás is pont szembe megy az elképzeléseimmel. Én ugye arra készültem, hogy sitty-sutty kipendül a természet, ragyogni fog a napocska, és fűteni is csak megszokásból kell még egy picinykét. De nem.

Először is rendet akarok látni magam körül, mert ebben a környezetben előre tudni lehet, hogy nem fogok tudni rendesen koncentrálni az írásra. Úgyhogy nem is nagyon próbálkoztam kreatívkodni, igyekeztem rendet tenni a házban. Készül is a rend, mint a Luca széke! A konyha úgy-ahogy rendben van, még egy polc várja a takarítást, meg a konyhaszekrényt kell kipucolni, és úgy nagyjából tisztának mondható. Olyan ostobaságoktól, mint például az ablakmosás, azért most egyelőre még eltekintenék, elég, ha nincs mindenhol pókháló, kosz, meg kupleráj. Elsőre ennyi elég lesz. A szoba is kb 75%-os, de már látszik az alagút vége. Nade azt magam sem értem, mi tartott nekem egy kétnapos munkában három hétig…

Hát basszus ennek sosem érek a végére. (Mármint ennek a történetnek!)

….

Eddig jutottam tegnap éjjel, de a fáradtság végül leterített. Pedig fészen ígéretet tettem, hogy lesz írás, aztán mégsem lett. De sebaj, most lesz akkor duplán…

Nos tehát, némi összefoglaló a szív(z)űr előtt – türelem szív(z)űrt terem!

A könyvírás előtt vannak még megelőző lépések, amik úgyszintén úgy mennek, mintha jönnének. Példának okáért a külső testi tatarozás. Merthogy a tavalyi nőiköz-vélemény-kutatás azért volt, hogy én mint megrögzött márketinges, tudjam, merre kellene indulnom, ha végre eredményt szeretnék látni magam mellett… es(e)tenként pedig magam alatt… Addig sikerült eljutnom, hogy az egyik szépséges hölgyismerősöm, kinek neve legyen mostantól Fog(fehérítő)tündér, hozzájutottam egy csodás fogfehérítős-pucolós-cucchoz. Merthogy azt vettem a fejembe, hogy az amúgy is ritkaság-számba menő fullos mosolyomon még fehéríteni fogok, egyrészt mert saját magam számára is esztétikusabbnak tűnik a dolog, másrészt meg miért ne legyen ez a részem maximálisan esztétikus. De ennek immáron egy hete, és a doboz még mindig ugyanazon bontatlan állapotában van a többi piperecucc között. Valahol elkószált az akaraterőm…

Ugyanezen okból hazaérkezésem óta a vitamin-fogyasztásom is radikálisan visszaesett. Valahogyan mindig akad kifogásom, hogy miért ne most… Pedig kellene az még nagyon. Azon aztán csak csodálkozni tudok, hogy már idejét sem tudom, mikor voltam utoljára beteg, magam sem értem, hogyan lehet ez! Most viszont nem tudom, mi ez a lendület-vesztés, mióta hazaértem a 21. századból a 19.-be???

Tervbe volt véve még a hajvágás is, és valahogyan ez sem akaródzik összejönni. Mostanra a külsőm alapján simán kiadhatnám magam nyugdíjas rock-sztárnak. 😀 A hosszú hajamat időnként copfba fogom, és az arcszőrzetem is meglehetősen ősemberes mostanában, mivel úgy egy hónapja kísérletképpen meghagytam az összes szakállamat, ami genetikai okokból egyáltalán nem szabályosan nő… Mostanra pedig a lenőtt eredeti festetlen hajam hossza elegendő lenne egy rendes fazonhoz. Ettől a rövidítéstől most a hideg idő is eléggé elvette a kedvemet – de úgy érzem, nem sokat kell várni az igazi tavaszra, szerintem egy héten belül 25 fokos melegben szaladgálhatunk odakint. Viszont az a baj, hogy ezt a hosszúságú hajat mostanra kimondottan megszerettem! A francnak vannak ezek a logikátlan érzelmi jelenségek….! Mindenesetre a mostani nem optimális külsőm miatt jelenleg minden társkeresési késztetésem molekuláris szinten eltűnt! 😮

Volt egy másik Stuttgartból importált problémám is, mégpedig az, hogy a kinti sokhetes ülőmunkának és a bőséges jó minőségű tápláléknak köszönhetően a kilók megindultak felfelé… És úgy 85-nél végül sikerült megállítanom őket, de azóta egy picit sem csökkentek. A cél a 80 kiló lenne, és ez a probléma kezd bosszantani, mert egyelőre hiába próbálkozom az étkezésem és az életmódom rendbetételével, ez mindig fennakad valamin, és igazából sehogyan sem akar beállni a rendszer. Pedig lassan ideje lenne belevetnem magam a társkeresési projektbe is, mert a terveim szerint ennek most már igencsak eljött az ideje…

Ezek bár eléggé jelentéktelen dolgok, de valamiképpen összetevői egy globális elképzelésnek, amit Stuttgartban állítottam össze magamnak.

Vannak azért kisebb sikereim is, így például hozzájutottam végre (több, mint másfél év kihagyás után!) a friss új jogosítványomhoz! És éppen tegnap kaptam meg az új bankkártyámat, ami eddig abszolút vakfolt volt az életemben, és rengeteg kellemetlenséget okozott a hiánya. Szóval innentől kezdek visszatérni az (egyre inkább) élők sorába! Végre egy telefonszámla befizetése vagy egy internetes vásárlás nem lesz leküzdhetetlen probléma!

Aztán összekötve a hasznosat a még hasznosabbal, bent voltam az Önkormányzatnál adóhivatali ügyfélszolgálaton is, és igen nagy szerencse, hogy senki nem volt ott rajtam kívül, mert jó fél órán át újabb meg újabb kérdések és válaszok születtek azzal kapcsolatban, hogy most akkor tulajdonképpen mi is az én társadalmi státuszom, mennyire is vagyok én társadalmon kívüli illetve hogyan (és mennyiért!) is kerülhetnék vissza a normális földi halandók közé ezen a világon… A fiatal hölgynek többször is furcsán felszaladt a szemöldöke miközben a monitort nézegette, és vagy háromszor is telefonos segítséget kért! Végül lett egy viszonylag pontos képem arról, hogy miféle teendők várnak rám, és hogyan fogom tudni rehabilitálni magam, mint rendes nyilvántartásban lévő betegbiztosítással is rendelkező tisztességes állampógár. Ezen felül pedig megtudtam a pontos részleteit annak, hogyan is indíthatom be gyorsan és legálisan az egyik új projektemet, aminek a neve Stuttgartban született meg, és úgy szól, hogy: “Átmeneti projekt”.

Erről az Átmeneti projektről egyelőre nem írok részletesebben, ez egy következő lépés lesz, még a karácsonyi magányos és életveszélyes időszakban született az elképzelés, amikor azon törtem a fejemet, hogyan kerülhetném el a nehéz fizikai munkát, és hogyan tudnék egy óra alatt legalább annyi pénzt keresni, mint eddig egy teljes nap alatt. A dolgot azután teszteltem, és mind itthon, mind pedig Stuttgartban is bebizonyosodott, hogy működik – egyelőre csak ingyen végeztem a tevékenységet, de az eredmények több, mint megnyugtatóak! Amikor pedig a könyvelőirodában, ahova indulási tanácsokért mentem, megemlítettem az elképzelésemet, az irodavezető hölgy azonnal kijelentette, hogy erre neki is, és a többi irodista hölgynek is nagyon nagy szüksége lesz majd! Ezek után még véletlenül sincs bennem kétség afelől, hogy jó lesz ez…

Az elnevezés oka az, hogy ez a projekt hivatott elegendő bevételt ÉS elegendő mennyiségű szabadidőt IS biztosítani a könyvírásos projekthez. És ez a könyvírás lesz az a tevékenység ami még ebben az évben helyretesz minden anyagi és nem-anyagi problémámat… Erről a korábbi írásomban már esett szó, úgyhogy itt most ennyi erről elég is (ha lemaradtál róla, könnyen pótolhatod az információ-hiányt). 🙂

De az Osztrák Projektről még nem is szóltam… 😉 Ez az a projekt, ami még Stuttgartban merült fel egy új lehetőségként. Akkor aztán egy darabig úgy nézett ki, hogy túlságosan tisztázatlan a dolog, és magamban már le is mondtam róla.

Eredetileg úgy volt, hogy március 15-én megyek ki az osztrák-szlovén határ menti kis faluba, de ez a terv meghiúsult, a további elképzelések pedig olyan ködösek voltak… Fel akartam menni Budapestre, mert egy nagyon fontos összejövetelre voltam hivatalos, ahol megemlékeztünk annak az ember születésének a 107. évfordulójáról, aki nélkül valószínűleg már egy erre szakosodott intézetben vigyorognék éjjel-nappal bambán, és magatehetetlenül… Szóval a szeretetem és tiszteletem jeleként úgy éreztem, hogy tartozom ennyivel Ronnak.

A szervezkedés során újabb meg újabb nehézségek merültek fel, mivel a mi kis falunkból Budapestre feljutni, majd onnan hazaérni gyakorlatilag teljes képtelenség volt egyrészt a vágányzár, másrészt a késői időpont miatt. Végül lett egy elképzelésem, hogy odafelé vonattal utazom, hazafelé viszont aznap este Pécsig Oszkárral, majd ott alszom egy rövidet, mielőtt hazafelé venném az irányt. Az utazás napjára a meteorológia azt javasolta, hogy senki ne induljon már útnak, ha nem muszáj. Dehát muszáj volt.

Az ünnepség szép volt, és felemelő, majd a végén találkoztam személyesen az osztrák falucskában lakó ismeretlen (Fészbukos) Stájerlány-ismerőssel, és igazán gyorsan kellett döntenem, mert az idő nagyon kevés volt… Az ajánlat pedig úgy szólt, hogy indulás azonnal Ausztriába (este 8 után!), ott alvás, másnap a munka megbeszélése, a környék feltérképezése, azután irány vissza – Lentiig autóval, majd onnan már autóbusszal. A részletek megismerése után két perc alatt lemondtam az autót és a szállást, és indultunk ki Ausztriába! Nagyon izgalmas kaland volt!

A környezet nagyon tetszett, a jövendőbeli munka sem kevésbé, és a szükséges pénzügyi és egyéb információkat is megkaptam, úgyhogy a tervek szerint körülbelül egy hónap múlva egy időre megint elhagyom kis hazánkat, és szerencsét próbálok a Nyugaton… Lesz ebben végre egy kis szabad mozgástér is, úgyhogy több mindent is fogok tudni csinálni egy időben (a könyvírás is belefér majd!), és rendszeresen haza is fogok járni, úgyhogy lélekben azért maradok én még Vázsnoki Varázsnok! És addig is élni kell, és dolgozni a célokon! Ennek pedig még mindig vannak komoly (fizikai) akadályai. A Stuttgarti útból félretett körülbelül két-három hónapos pénzügyi tartalékomhoz ugyanis semmi esetre nem szeretnék hozzányúlni. Tulajdonképpen idejét sem tudom, mikor volt utoljára ennyi félretett pénzem!

Hazatérve múlt vasárnap szembesülnöm kellett az időjárás és a durva hideg problémájával, így aztán szemet vetettem a Szembenéni udvarának közepén felhalmozott termetes kupac fahulladékra… Valamikor az ősszel vágtak ki nála egy kiszáradt fát, és ennek maradványai azóta is az udvar közepén díszelegtek, mert nem volt, aki begyújtsa. Megörülve az ötletemnek elindultam a nénihez, hogy megbeszéljem vele az üzletet.

A házhoz érve furcsa érzés kerített hatalmába. Nehezen jutottam be, és a többszöri jó hangos köszönésemre sem érkezett válasz. A házban terjengő szagok sem keltettek bennem jó érzést – annak a jellegzetes szagával volt tele minden, amikor már a szervezet kezdi feladni a hiábavaló küzdelmet… Nyomasztó érzés kerített hatalmába, emlékezetemben felderengett az a bizonyos nyári időszak 1982 augusztusából, amikor a dédimamám szinte egyik pillanatról a másikra fizikailag teljesen összeomlott, és meghalt. Mindössze 6 hét alatt a 90 kilós dédimből alig 40 kiló maradt, és máig hallom, amikor a halottszállítók vitték le a lépcsőn a koporsóban, és a dédi teste furcsán kopogott ott belül minden egyes lépésnél… A halála előtti utolsó napokban a mama gyakran küldött fel a házba, hogy nézzem meg, él-e még a dédi… Iszonyodva mentem fel minden alkalommal, és imádkoztam hogy nehogy én legyek az, aki először veszi észre, hogy a dédi meghalt – szerencsémre aztán egy éjjel szép csendben ment el, és másnap reggel a mamáék már mindent elintéztek… Szóval ilyen érzésekkel és emlékekkel léptem a házba.

Benyitva a belső helyiségbe megnyugodva láttam, hogy a Szembenéni alszik. Többszöri jó hangos köszönésemre végül felébredt, és legnagyobb csodálkozásomra meg is ismert! Elmondtam neki, hogy ha nem kell neki az udvaron lévő fahulladék, akkor én elhordanám, és eltüzelném, amibe persze beleegyezett. Így lett nekem tüzelőm most egy időre. Igaz, hogy nagyon nehéz vele boldogulni, mert rengeteg a vékony ág, ami gyorsan leég, de mivel most nincs más, és értelme sem lenne egy nagyobb beruházásnak, ez itt és most az optimális megoldás. Az elmúlt 3 napban egy egész fát aprítottam fel 15-20 centis darabokra! 😀

Nos, nagyjából ezek az általános mindenfélék, amikkel az elmúlt időszakban sokat küzdök. De eközben vannak itt más témák is…

Kezdődjön tehát a szív(z)űr – amúgy nőügyileg…

Kezdeném egy régi kedves ismerőssel…

Valamikor az utóbbi időkben felfedeztem egy face csoportban, hogy a Szeplős Lány feloldotta a letiltásomat, és elolvashattam néhány hozzászólását. Kíváncsi voltam, mi lehet vele, már hosszú ideje nem foglalkoztam ezzel, de kint Stuttgartban többször is láttam kommenteket tőle. Rámentem a profiljára, és láttam, hogy újra kint van Angliában. Ezt furcsának tartottam, mert annak idején nagyon fogadkozott, hogy nem megy ki többet, felújítja a házát, és végleg hazaköltözik. Azután múltkor megint eszembe jutott, és mivel megfogadtam, hogy ezután ha felmerül bennem a kérdés, hogy kommunikáljak, vagy ne kommunikáljak, akkor MINDIG kommunikálni fogok, írtam neki.

Elindult egy csevegés, és lett belőle egy beszélgetés is. Csak annyit akartam megtudni, hogy mi az oka ennek az utazásnak, és amit megtudtam, még jobban meglepett.

A Szeplős Lány ugyanis úgy döntött, hogy eladja mindenét, a házát is, és végleg kiköltözik Angliába. Ez éppen az ellenkezője annak, mint amit eredetileg tervezett.

A beszélgetésünk baráti hangnemben folyt, ami kellemes meglepetést okozott, de valamin most nagyon elgondolkodtam!

Tavaly ilyenkor voltak már olyan terveim, hogy elkezdem a tanácsadói tevékenységet (amit azóta sem adtam fel, de ezt most a könyvírással fogom összekapcsolni), és akkor neki is felajánlottam azt a programot ingyenesen, amit hamarosan el fogok majd kezdeni szolgáltatni. És már akkor meglepett a hozzáállása – de csak mostanra értettem meg, hogy mi is volt akkor ott az a furcsa reakció… Akkor csak egy furcsa érzésem volt, de nem tudtam magamnak megmagyarázni ezt az egészet. Igazából az lepett meg, hogy annak ellenére, hogy rendszeres olvasója volt a blogomnak, így – elvileg – a vesémbe is beleláthatott, mégis megmagyarázhatatlanul bizalmatlan volt velem. Később, amikor az a rövid, és szenvedélyes kapcsolat kialakult közöttünk, ugyanez a furcsa érzés volt bennem – miért ilyen???

Most pedig, hogy megtudtam, hogy feladta az eredeti elképzeléseit, valamit megértettem. Mégpedig azt, hogy ő ott, és akkor engem még csak nem is látott! Mert ha ENGEM látott volna, azt is láthatta volna, hogy mindaz, amit rólam feltételez, NEM IGAZ. De ő valahol egy régebbi pillanatban maradt, valahol egy rossz élményben, egy csalódásban, vagy veszteségben, és bár az élet közben ment szépen tovább, ő valahogyan mégis ezen a szemüvegen keresztül nézte a világot, az életet, az embereket… és ENGEM IS.

Rá kellett jönnöm még valamire, ami meglehetősen kellemetlen dolog. Ugyanis most a szemem láttára történt meg valami, amiről eddig csak hallottam, hogy van ilyen is. Azt, amikor valaki elveszít egy álmot. Amikor feladja a korábbi elképzelését, majd nagyon is “racionálisan” megmagyarázza azt, hogy ez mégiscsak miért jó így. Mert magyarázatot találni lehet sokat…

És még valami.

Vannak nem kevesen, akik nem a megfelelő szellemi táplálékon élnek – és még csak nem is tudják, hogy nem a megfelelő táplálékot fogyasztják… Vannak ugyanis a Nemzetközi Bullshit-gyártók Szövetsége által kiemelten ajánlott “tanácsadók”, és “trénerek” – megvallom őszintén, egészen eddig egy kicsit azért komolyan vettem azt, hogy ők tényleg azok, aminek mondják magukat, még ha a tanaikkal kapcsolatban komoly aggályaim is voltak… De az eredmény, amit ezek a szakemberek elérnek, az bizony egészen egyszerűen siralmas… És sokak között a Szeplős Lány is egy példája ennek a haszontalan álbölcsesség-gyártási ipar áldásosnak egyáltalán nem nevezhető eredményének.

Anélkül, hogy nevesíteném a dolgot – rengeteg ostoba ilyen-olyan magazin és szakértő mellett ott van Szemüveges Péter, azután a Női önbizalmakat erősítő szaki, vagy a szexi és intelligens csoport bájgúnár vezetője – és lám, azok, akik isszák szavaikat, mindössze annyit tudnak elérni, hogy némi próbálkozás után visszalépnek.

Mindig is ellenszenvet éreztem, amikor olyan univerzálisnak tűnő maszlagokat olvastam valakitől, hogy boldog-boldogtalannak hirdették, hogy ő mennyire jó, mennyivel különb, mint mások – teljes mértékben figyelmen kívül hagyva azt, hogy esetleg azok, akik olvassák, talán mégiscsak jobban tennék ha szembenéznének a hibáikkal, és racionálisan kiértékelnék, hogy miben van igazuk, és miben NINCS. És a tömegek elvarázsolva és mániákusan hasztalan ismételgették, hogy ők mégiscsak sokkal jobbak, és mások meg milyen rosszak, buták, gonoszak, és még megannyi szörnyűség…

Annak az igének a terjesztése, hogy neked van igazad, és mindenki más hülye, puszta hazugság, és szándékos félrevezetés, amivel sajnos semmi mást nem lehet elérni, csak annyit, hogy az emberek eleve nem lesznek hajlandóak objektíven megvizsgálni a helyzetet, és eldönteni, hogy mi igaz, és mi nem igaz! És végül azok, akik ebbe kellőképpen belelovalják magukat, kénytelenek lesznek feladni az álmaikat. És kinek jó ez?

Emlékszem, amikor tavaly nyáron elmondtam a fiamnak azt, amire nagy nehezen sikerült rájönnöm, mégpedig hogy az én kudarcom valójában annyi, hogy bár sikerült elkerülnöm azt, hogy olyan életet éljek, amilyent nekem szántak, de sosem akartam, viszont sosem sikerült igazán azt az életet élnem, amit mélyen legbelül szerettem volna. És ez azért van, mert a legnagyobb nehézséget azok a dolgok okozták, amikkel kapcsolatban nem volt helyes a saját elképzelésem, és emiatt nehezen tudtam megvédeni magam azoktól az idiótaságoktól, amiket mások – családtagok, és egyéb bölcsek – igyekeztek rám erőltetni, vagy belekényszeríteni. És mert az a minta, ami előttem volt, sosem volt elfogadható élet a számomra, viszont olyan példa sosem volt előttem, ami az én számomra elfogadható élet lett volna. És ez a háború kemény 50 évig eltartott, és csak mostanra tudtam leválasztani magamról sok-sok felesleges elképzelést, és sikerült végre elterveznem egy olyan életet, amilyenre én személy szerint nagyon is vágyakozom! De külön kellett választanom a hülyeségeket – a sajátjaimat, és másokét – a hasznos és értelmes gondolatoktól, és ez a munka mind a mai napig tart még…

Van még a tarsolyomban két történet is – úgy tűnik, hogy most egy szuszra kijön belőlem annyi, amennyi máskor hetek alatt.

Az egyik, amelyik történetről ez az írás a címét kapta…

A napokban az egész Erecske egy tőle szokatlan bejegyzésével kezdődött…

A bejegyzés nagyjából arról szólt, hogy az ember önmagában elképzelheti és megélheti a szerelmet a maga teljes érzelmi valójában, és ez egy kreatív dolog. Elgondolkodtam ezen. És megpróbáltam beleképzelni magam abba az állapotba, abba a szerelmes-bizsergő érzésbe, és… próbáltam… és próbáltam… De nem ment.

Furcsa dolog történt, amikor megpróbáltam felidézni azt a kedves, hosszú ideje dédelgetett elképzelést, amint szerelmesen együtt vagyok Vele… És hosszú próbálkozás után csak egy gondolat ugrott elő, ami mindennek mondható, csak szépnek nem. Valahogy úgy hangzott, hogy: “Mind bekaphatja! Illetve egyik sem!”

Meglepődtem ezen a gondolaton, és magam sem értettem! Mikor, és hol és hogyan, és miért lett bennem ez a nőgyűlölet??? Honnan lett bennem ez a szív-űr???

És megpróbáltam megtalálni a pillanatot, hogy honnan ez az ellenkezés bennem. De hiába faggattam a saját “személyi kompjúteremet”, csak annyit sikerült belőle kiszednem, hogy: Stuttgart. De hogy mikor, hol, miért, az nincs meg. Csak valami nagyon halvány érzés-szerű emlékfoszlány… talán egy gesztus, egy pillantás… nem tudom. Se azt, hogy mikor, se azt, hogy KI? Ezen úgy elvoltam most egy ideig, de valószínűleg előbukkan az emlék egyszer csak. Mindenesetre ezt az akadályt, ezt a belső ellenállást valahogyan le kell bontanom magamban. Furcsa…

Az utóbbi időben az időm nagy részét a Csacsogós nénivel töltöm, a telefonálások, látogatások teljesen rendszeressé, már-már magától értetődővé váltak. És a vele töltött időben is sok dolgot kezdek megérteni a világból és az életből. Először is a magam számára is meglepő az a türelem és tolerancia, amit vele szemben furcsa módon képes vagyok megtartani – pedig lenne okom bőven arra, hogy kiakadjak, és megvallom őszintén, ugyanezt a saját anyámmal egészen biztosan nem tudnám végigcsinálni. Mint ahogyan az ő családja is nehezen tolerálja a dolgait. De felfigyeltem valamire, ami már olyan régóta a szemeim előtt volt, és sokszor furcsa, megmagyarázhatatlan rossz érzést okozott, de nem tudtam, hogy mi az. Ez a dolog pedig az a konok dac, és ellenállás, ami néha rettenetesen erősen nyilvánul meg a viselkedésében. És itt most valami nagyon-nagyon tanulságos dologra bukkantam – a saját életemben is!

Fizikai törvény az, hogyha van egy bizonyos irányú erőfeszítés, akkor kell, hogy legyen egy azzal szemben álló erőfeszítés! És a Csacsogós néniben nagyon sok dac és erőfeszítés van, hogy a saját akaratát érvényesítse. Nagyon úgy tűnik, hogy ennek az erőfeszítésnek az ellenkezője már nincs jelen, de legalábbis a mértéke jóval kisebb, és ez a régi erőfeszítés még mindig él. Ismerve a múltját, és szinte az egész életét – sokszor olyan dolgokat is megtudok, amikről nem feltétlenül kellene tudnom, ezek miatt egyre inkább úgy érzem, hogy nekem tényleg tanácsadónak kell lennem… Azt gondolom, hogy egy olyan korszakban, egy olyan társadalmi szokásrendben élte le az élete jelentősebbik részét, amiben lehetetlen volt a saját akaratának érvényesítése, és mostanra ez a késztetése nagyon automatikussá vált. Talán éppen azért fogadott ilyen mértékben a bizalmába, mert nagyon is szem előtt tartom azt az etikai kódexet, amely szerint sosem szabad senkinek a gondolatait és a szándékait leértékelni, sem semmilyen negatív megjegyzést fűzni hozzájuk. És bár sokszor nem könnyű vele, és a munkánál sokkalta nehezebb türelemmel kivárni azt, amit szeretne, lehetőleg nem erőltetni, vagy sürgetni semmilyen módon. Cserébe olyan gondoskodást és törődést kapok tőle, mintha a saját nagymamám lenne.

Szóval ott tartottam, hogy felfedeztem ezt az erőfeszítést benne, és ezután valahonnan a semmiből egyszer csak előbukkant egy kérdés, hogy vajon bennem milyen erőfeszítések munkálnak? És mivel éppen benne voltam ebben a szív-űrben, egyszer csak eszembe jutott valami, amitől ledöbbentem… Egy erőfeszítés, amit valamikor igencsak fiatal koromban szereztem, még akkoriban, amikor egyetlen lány sem fogadta a közeledésemet… És azután egyszer csak elkezdtek “sikereim” lenni… De az erőfeszítés élt bennem, hogy meghódítsak egy lányt, hogy lenyűgözzem, hogy magamba szerelmesítsem… És mivel alapvetően nagyon is tudom én, hogy mire is vágyik egy nő, ez többször sikerült is – miközben ezen munkálkodtam, és csak munkálkodtam, eközben teljesen kikerült a figyelmem alól, hogy KI az, akivel éppen ezt teszem! Majd amikor végül megvolt az “eredmény”, egyszer csak megdöbbentem, hogy került ide mellém EZ A NŐ?

Sajnos azt kell mondanom, hogy kivétel nélkül minden egyes alkalommal, amikor társat kerestem, ugyanez az automatikus gépezet lépett működésbe: kaptam pár elutasítást, amitől a program aktiválódott, és a következő delikvensnél egyszer csak beindult a masina, és nyomtam teljes erőből a dolgot, míg el nem értem, amit sosem szabadott volna! A legtöbbjükkel egy kávét sem szabadott volna meginni, nemhogy valami mást! Nem állítom, hogy semmi jó nem volt, de a legtöbbjük teljesen más személyiség volt, és a nagy részük legfeljebb egy civil szervezetnek lett volna elég, mivel azok beérik az 1%-kal… Sorry.

Nos, éppen a Csacsogós néninek köszönhetően belekeveredtem valami furcsa helyzetbe… ÉS ez lesz a mai utolsó sztorim, azután irány az ágy… az óraátállítás ma úgyis ellenem dolgozik.

Történt, hogy a rossz idő miatt nem lehetett kinti munkákat végezni, viszont a Csacsogós néninél igencsak időszerű volt egy alapos takarítás. Így aztán felajánlottam a segítségemet, amit ő örömmel fogadott el. A napjaink a szertartásos kapucsinóval indultak, sok-sok hosszú mesével, némi kis takarítással, ebéddel, megint sok mesével… Sokszor már nem is tudtam, mennyi pénzt kérjek mindezért. 😀 Mígnem egyszer csak teljesen elromlott a porszívó…

Megbeszéltük, hogy másnap együtt megyünk porszívót vásárolni a Műszaki Boltba. Másnap délelőtt 10-kor ott is voltam az üzletnél, de a Csacsogós nénire még várni kellett – mint utóbb kiderült, a pékségben vett egy szatyor mindenféle finomságot (nesze neked cukormentes fogyókúra!)… Végül bejutottunk a boltba, de tudtam, hogy sietnünk kell, mert a postás hozza a néninek a nyugdíjat, szóval igyekeztem gyorsítani az eljárást. Mivel a porszívókhoz egyikünk sem értett igazán, elkezdtem hallgatni a szőke hölgyet – porzsákokról meg filterekről meg baktériumokról mesélt, igyekeztem kihámozni mindebből a lényeget. Szerencsém volt, mert egyfelől ismertem a kereskedői oldalt, másrészt a reális igényeket is pontosan tudtam. Hamar ki is választottam a legmegfelelőbbet, ami árban jóval olcsóbb volt, mint amire a néni számított. Eddig könnyen ment a dolog, majd úgy döntöttünk, hogy kellene bele pót porzsák is. Az eladó hölgy igen készséges volt, szimpatikus volt a türelmes hozzáállása a Csacsogós nénihez, de azt láttam, hogy nemigen tud mit kezdeni vele. Már abból kiderült a hiányosság, hogy egyetlen kérdést sem tett fel – tehát az értékesítés nulladik lépése sem volt a helyén. Sebaj, ott voltam én. Egészen addig a pillanatig még tudomást sem vettem a női mivoltáról, míg egyszer csak le nem guggolt a porzsákos állvány elé… Akkor ott egy rettenetesen hosszúnak tűnő pillanatra megállt a lélegzetem, mert egy olyan esztétikai élményben részesültem, amire abszolúte nem voltam felkészülve… 😀 De mire visszafordult, már elrendeztem a szemeimet, meg az arcszerkezetemet, és nem volt semmi fennakadás. 😀

Hanem a néni egyszer csak kitalálta, hogy kellene egy új tűzhely is! 😀 Egészen addig erről szó sem volt! Roppantul elégedett volt a kifizetett szép citromsárga porszívóval, hálálkodott nekem, hogy milyen jót választottam… Szóval a sok becsomagolt tűzhely között (amit ő következetesen kályhának nevezett!) elkezdtünk válogatni, és ő vagy háromszor is elmondta, hogy FEHÉRET szeretne, de az eladó hölgy csak sorolta a választékot… és amikor eljutottunk a “grillezős-hőlégkeverős inox”-ig, akkor nálam elszakadt a cérna, és közbeléptem, különben még most is ott lennénk.. 😀 Szóval kiválasztottuk a FEHÉR-et, és megállapodtunk, hogy még aznap visszamegyünk érte – jön a postás, hozza a nyugdíjat, trallala, mindenki vidám…

Hazacipeltem a porszívót, útközben vettünk még pár tonna zőőccség-gyümölcsöt is, útközben a néni egy pillanatra sem hallgatott el, aztán hazaérve leültünk kapucsínózni, meg ebéd is lett vagy délután háromra… Kipróbáltam a cuccot, jól szívott. Szóval egyszer csak felmerült, hogy menjek én egyedül tűzhelyet venni, mert a CSacsogós néninek elég volt ez a délelőtti megterhelés. 😮

Zárás előtt pár perccel oda is értem, a szőke miss Műsza-kis-asszony mosolyogva fogadott… Az jut eszembe erről a pillanatról, hogy ő az a típusú nő, akit a régiek minden tisztelettel “szépasszony”-nak neveztek. A szépasszony valami olyan jelenség, aki kellőképpen határozott (asszony), ugyanakkor mégis van benne egy lágy nőies tartás, kellem, báj, és szépség. És miközben elintéztük a tűzhelyvásárlást, meg a szállítást is egyeztettük, azt is kifizettem, egyszer csak valahogyan elkezdtünk beszélgetni, és volt egy furcsa pillanat, amikor eszembe jutott, hogy dehát már elmúlt a záróra… és meg is szólalt a szép szőkeség, hogy jaj hát már várja őt az a sok tennivaló, de közben meg folytattuk a beszélgetést. És egészen pontosan érzékeltem azt a gondolatot, hogy ugyanúgy élvezi ezt a beszélgetést, mint én. És eltartott az egész vagy fél órát, vagy ki tudja. Furcsa módon nem volt benne ebben az érzés, hogy egy férfi, meg egy nő beszélget. De csak azt éreztem folyamatosan, miközben ő mosolygott, hogy a lelkem is ugyanígy mosolyog. Olyan igazi bizsergetően jó érzés volt beszélgetni vele, és tudtam, hogy mi ketten végeláthatatlan ideig képesek lennénk beszélgetni, és nem unnánk meg sosem… Végül furcsán kényszerűen fejeztük be a beszélgetést, és mentem a jó hírrel vissza a nénihez.

Hazatérve nem hagyott nyugton a gondolat, hogy megtudjam, ki ez a Nő, aki ilyen hatással lett rám hirtelen, úgyhogy egy rövid nyomozás után meg is találtam azon a bizonyos “közösségi oldalon”. Akkor egy pillanatra elgondolkodtam, hogy most akkor mi legyen, de mivel egyszer eldöntöttem, hogy ha nem tudom, hogy kommunikáljak, vagy ne kommunikáljak, akkor MINDIG a kommunikációt fogom választani, hát így is tettem. Folytatás az még nincs, de tudom, hogy lesz. Hogy mikor és hogyan, még nem tudom – az előkészületi projekteken is dolgozni kell, és a renoválást is végre kellene hajtanom, de majd szólok, ha történik valami.

Eszem ágában sincs semmi újabb erőlködésbe belemenni, meg egyébként is sok minden van a képzeletbeli mérleg mindkét serpenyőjében… Szóval csak úgy leírtam ezt az egészet, mert olyan JÓ volt.

Na mentem pihizni… Lassan kelhetnék is, mert az idő ugyancsak megszaladt. Reggel… Délelőtt jövök majd, megnézem, ki mit szólt ehhez a hosszú meséhez.

Boldog Nyári Időszámítást!