Eljött az igazság pillanata

Igazság.

Gyerekkorom óta hiszek benne – annak ellenére, hogy okom bőven volna, hogy ne higgyek benne. De sajnos nincs más választásom – hiszek benne, vagy meghalok.

Emlékszem, mikor Veszprémben 2016 augusztusában miss VékonyH hazatérve bejelentette egy augusztusi estén, hogy vége. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben, és az egyik ezek közül az volt, hogy hála a Teremtőnek, hogy nem nekem kellett meghoznom ezt a döntést. Kiszolgáltatott helyzetem okán nem tudtam volna meghozni, hiszen az ő lakásában laktam, teljes mértékben tőle függtem, nem volt miből és hova mennem. És az életem egy pokol volt ott, vele, velük. A másik gondolatom pedig az volt, amikor végül elmart maga mellől a lakásból, és miközben én Pécsen próbáltam talpon maradni, ő a holmimat az eredeti megállapodás ellenére egyszerűen kirakta a folyosóra, hogy HOL ITT AZ IGAZSÁG??? Nem, én egyáltalán nem ezt érdemeltem, hiszen megismerkedésünk idején olyannyira mélyen volt, hogy ételre sem volt pénze, nem volt munkája, lelkileg a béka segge alatt volt, a tartozásai akkorára nőttek, hogy bármelyik pillanatban bármelyik szolgáltató kikapcsolhatott volna a lakásában bármit… És én kevesebb, mint fél év alatt lefaragtam a tartozásokból közel egy évnyit, beosztottam a pénzt, bevásároltam, törött gyógyuló kézzel fenntartottam a háztartását, megállapodtam a szolgáltatókkal, főztem rá és a gyerekeire, óvodába, iskolába jártam a gyerekekért, szülői értekezletre(!), miközben tartottam a vállamon a vállalkozását, intéztem az ügyes-bajos dolgait, a könyvelési anyagoktól a számlakezelésig, a hivatalos ügyekig, mindent az égadta egy világon… Szereztem neki munkát, biztosítottam számára az időt, hogy tanulhasson, hogy rendbe hozza az életét – és egyszer csak se szó, se beszéd, kidobott az életéből, és én meg csak álltam bambán, és ordított bennem a kérdés: HOL A PICSÁBAN VAN ITT AZ IGAZSÁG???

Tudtam, hogy ennek egyszer majd ára lesz, amit neki is meg kell fizetnie, de mégis… sokszor eszembe jutott: vajon mikor? És tényleg? Lehet, hogy mégsincs igazság? Vagy nem úgy működik, ahogyan én gondoltam? Szóval volt ezen figyelmem.

Időközben megtudtam ezt-azt, miss VékonyH megszerezte azt a milliókba kerülő tudásanyagot, ami után én csak áhítozom (vajon miből???), és megjárta a csoda-hajót is (vajon miből???), ahova én már több, mint 20 éve szerettem volna eljutni… És csak hangosodott bennem a kérdés: HOL A PICSÁBAN VAN ITT AZ IGAZSÁG???

És a múlt héten jött egy hivatalos levél – már nem kellett volna ezt a levelet megkapnom, mert másfél éve nem vagyok a cégben, de másfél éve nem lettem kijelentve onnan! -, hogy cégbírósági eljárás van a cég ellen, és amennyiben szándékos törvénysértés történik (és másfél éve az történik!), úgy a céget azonnali hatállyal megszüntetik, ÉS a vezetőt százezertől tízmillió forintig terjedő büntetéssel sújtják. Namost ennek lehet egy olyan következménye, hogy miss VékonyH elveszíti az ÖSSZES bevételét, talán a lakását, és ennek okán elveszítheti a gyerekei felügyeleti jogát is. Tehát ott villog a feje felett a GAME OVER lámpa.

Azt nem tudom, ebből hogyan fog tudni kimászni, és igazából nem is érdekel, de megjött a válasz a kérdésemre: ITT VAN AZ IGAZSÁG. Most érett be. Ahogyan annak idején fogalmaztam: “kivágtad az árnyat adó fát magad fölül”.

Aztán itt van a családunk.

Január elején tudtam meg, hogy az öcsém tavaly novemberben szép csendben elvált. Nincs ebben nagy hír, de mégis… Emlékszem, hányszor, de hányszor dörgölte az anyám az orrom alá azt, hogy az öcsém mennyivel jobb nálam… Az én hányatott életemhez képest ő már milyen régóta együtt van a feleségével, és MILYEN JÓL “megvannak”, bezzeg én… És az anyagiakról már ne is beszéljünk. És csak dörömbölt bennem a hang: DEHÁT AZ ÖCSÉM SZINTE SEMMIT NEM TETT MINDAZÉRT, AMIJE VAN – csak belefolyt a dolgokba, csak elfogadta, amit adnak, cserébe szófogadó, csendes, és jól kezelhető gyerek volt – NEM ÚGY, MINT ÉN!

Nem bocsátkoznék jóslatokba, de azt gondolom, hogy az idő itt is hamarosan óriási fordulatokat fog hozni, és mindent, de MINDENT fel fog forgatni. És azt gondolom, hogy leszek én még itt támaszt és biztonságot adó EGYETLEN MEGBÍZHATÓ EMBER A VILÁGON…

Tegnap pedig itt járt nálam a fiam…

Először tavaly nyáron éreztem azt, hogy most már minden mindegy, apaként elveszítettem 10-12 évet, és elveszítettem a fiammal minden kapcsolatot. Minden próbálkozásom érzelmi falakba ütközött… Emlékszem, amikor az unokahúgommal történt üzenetváltáskor (a Szcientológia elleni hatósági túlkapásokkal kapcsolatosan) egyszer csak belém hasított a kérdés: mégis ki a franc ássa alá a hátam mögött a családban a hírnevemet??? Mégis ki a fene érte el azt, hogy a SAJÁT CSALÁDOM, A ROKONAIM, A SZÜLEIM, A TESTVÉREM, DE MÉG A SAJÁT GYEREKEM IS, mind, mind kivétel nélkül ilyen rettenetesen rossz véleménnyel vannak rólam, és szóba sem állnak velem??? KI A HUNYÓ? És csak eddig a kérdésig kellett eljutnom, és máris azonnal megvolt a “ki”, és a “hogyan” is! Elképedtem. Mert miután rájöttem, ki ő, és csak megpróbáltam utána nézni annak, hogy jól gondolom-e, rögtön kiderült az igazság – a TELJES IGAZSÁG. De hogyan mondjam el én ezt most mindenkinek – most, amikor már senki a világon nem hisz nekem???????

És elkezdtem a fiammal beszélgetni olyan dolgokról, amiket már évek óta nem mondtam el neki, mert egyrészt “kicsinek” tartottam hozzá, “meg akartam kímélni” ezektől a dolgoktól, mert “nem akartam rosszat mondani másról”, és… ezer meg ezer hamis okom volt arra, hogy szó nélkül hagyjam, hogy ennyi év alatt az a valaki szabadon, ellenállás nélkül, ráadásul büntetlenül tegye, amit tesz… Mert hittem abban, amit mond, és mert nem hittem abban, amit sejtek, amit gyanítok, amit érzek, amit olyan sokszor szinte már biztosan TUDTAM IS…

Szóval itt ültünk tegnap a fiammal, és megkapta az összes ajándékot tőlem, amit hoztam neki Stuttgartból, és szemmel láthatóan NAGYON ÖRÜLT MINDENNEK, és minden egyes dolog, amit adtam neki, pontosan olyan volt, ami az Ő ÍZLÉSÉNEK megfelel (emlékszem, mennyire ügyeltem a vásárlás közben arra, hogy minden szín, stílus, fazon, méret stimmeljen!), szóval ültünk a konyhában a rendetlenség kellős közepén, és elkezdtem beszélni, miközben a tűzhelyen sült a hús… És eszembe jutott A Gondolat, amit már odakint Stuttgartban kigondoltam, A Mondanivaló, amit mindenképpen el kell mondanom a fiamnak, mert… Mert ha én el nem mondom, akkor…

Szóval álltam a picike konyha közepén a fiam pedig ott ült az asztal mellett, és belekezdtem: “Hoztam neked egy üzenetet, fiam!” És csend… Hosszú, nehéz csend. És kivártam, amíg a szemében egyszer csak látni lehetett, hogy felkészült rá. “Hoztam egy üzenetet a Nagyvilágtól, fiam! Azt üzente a Nagyvilág, hogy VÁR TÉGED.” És újra csend. Majd zavart mosoly, és… “Tudom, most azt hiszed, hogy viccelek – de nem!” Erre már helyére kattant benne valami, és folytattam. “Mondta ezt már rajtam kívül valaki neked?” Döbbenet és zavarodottság: “Nem, senki.” “Háát akkor… Nem a MEGFELELŐ emberek vannak körülötted!” És… Talált, süllyedt! Végre.

Abban a pillanatban megértett, abban a pillanatban tízen-évnyi szemét hirtelen tényleg szemétté vált. “Fiam, ezen a Földön 7 és fél milliárd ember él – és TE ezek közül hányat ismersz? És hány országban, hány kontinensen jártál már? Hány gyönyörű hely van, mennyi élőlény él rajta… Menj csak oda, fiam a földgömbhöz, és NÉZZ RÁ: mekkora helyet foglal el rajta Magyarország rajta? És Pécs hol van, mekkora? És mekkora hely van még ezeken kívül?” És ekkora megdöbbenést én még az életben nem láttam a fiamon.

És meséltem, és meséltem… És elmondtam neki hihetetlen dolgokat, és beszéltem azokról, amiket mostanában olvastam, a múlt heti tréningről, és… Az álmomról, terveimről, és arról, hogy ha ő is akarja, mindezekben hol van, hol lesz az Ő helye. Elmondtam neki a legvadabb elképzeléseimet, elmeséltem neki a legszebb emlékeimet vele kapcsolatban, beszéltem arról, hogy mik azok a dolgok, amiket NEKI magának kell végiggondolnia, beszéltem neki arról, hogy most, amikor már van barátnője, neki FÉRFIKÉNT miként kell gondolkodnia, hogyan kell kezelnie ezt a kapcsolatot, mennyire fontos, hogy legyenek KÖZÖS céljaik, hogy legyen RENGETEG közös céljuk, ötleteket adtam, hogy én mit csinálnék, ha ilyen helyzetben lennék, mint ő, felhívtam a figyelmét fontos dolgokra… És csak figyelt nagyon, és végre, végre végre elkezdte ÉRTENI, amit mondok…

És amikor elbúcsúztunk, egy nagyon őszinte hálát, szeretetet és tiszteletet éreztem tőle, és azt láttam rajta, hogy ez a pár óra akkora változást okozott nála… nagyobbat, mint az elmúlt 12 évben bárki bármivel, amit mondott, vagy tett vele!

És tudom, egészen biztos vagyok abban, hogy apaként én vagyok számára az EGYETLEN ember, aki azt szeretné látni, hogy Ő maga megtalálja a SAJÁT életének az értelmét, és az egyetlen ember, aki ebben TUD is segíteni neki. Mindenki más, aki körülötte van, vagy a torkán nyomkodja le a SAJÁT elképzeléseit, vagy folyamatosan azon dolgozik, éjjel-nappal, hogy a saját idiótaságaiba belehajszolja őt. És rajtam kívül senki ezen a világon nem szeretné őt valóban BOLDOGNAK és SZABADNAK látni.

Ez van.

És ez itt mostantól az Igazság Kora.

Ez az év brutális lesz, és minden nagyszerű dolog, ami eddig már megtörtént, csak laza petting azokhoz képest, amik a hátrelévő időszakban történni fognak.

Mert eljött az ÉN IDŐM. Megérdemeltem, kitartottam, kibírtam, kivártam. Most ÉN következek! És lesz ebből olyan sírás-rívás, hogy még… És lesznek olyanok, akik mostantól velem együtt elkezdenek nyerésre állni. Aki bújt, aki nem………