Varázsnok 2.0 loading……….

Lassan lefut a szoftver-frissítésem.

Emlékszem, mikor karácsonykor pénz és remény nélkül ott ültem egyedül a vázsnoki házban, és azon gondolkodtam, honnan lehetne ELÉG pénzhez jutni – úgy értem, annyi pénzhez, ami tényleg helyre tudná hozni MINDEN anyagi problémámat. Akkor ott eszembe jutott az… az az EGYETLEN EGY szalmaszál, az a halványnak sem mondható fénysugár, amiről már réges-régen lemondtam… és ami mégiscsak bejött! És az egészben az a furcsa, hogy valamiképpen éreztem, hogy megjön a megoldás. De azt hittem, hogy nem onnan fog.

Mostanában eszembe jut néha, amikor rádöbbentem, hogy nincs semmi esélyem. Hogy az Élet maga alá gyűrt. Látszólag csináltam még dolgokat, de ezekben semmi ERŐ nem volt. És nagyon… a szükségeshez képest rettenetesen kevés volt az, amit képes voltam megvalósítani. És tudod… volt egy olyan érzésem, hogy itt most vége. Nincs több energia-tartalékom – sem testi, sem lelki. Hamarosan befut a vonat a délibe…

Amikor végignéztem esténként azokon a dolgokon, amiket elvégeztem, és ránéztem arra, hogy mennyi mindent kellett volna… már nem is volt erőm szembenézni ezzel. Teljesen reménytelen volt az egész.

Én azt hiszem, valamiképpen mégiscsak van ebben az Univerzumban valami rendező erő. Azt hiszem, most megkaptam azt a lehetőséget… megkaptam A Lehetőséget. És olyan különös, hogy most hosszú-hosszú idő óta először azt érzem, úgy látom, hogy MINDEN, de minden tervem, célom, álmom, reményem, a leges-legnagyobbak is megvalósíthatóak, és meg is fogom őket valósítani. És tudod… azt hiszem, ez annyira gyorsan fog megvalósulni, hogy senki nem fogja elhinni… rajtam kívül senki nem hiszi majd el, hogy ez az egész igaz lehet. Pedig az lesz. Tudom.

Emlékszem arra, amikor rájöttem, hogy gyenge vagyok. Lelkileg ÉS testileg is. Amikor rádöbbentem, hogy egyszerűen KÉPTELEN VAGYOK felkelni. Hosszú-hosszú ideig kínlódtam. És éreztem, hogy a testemnek ebből az egészből már nagyon-nagyon elege van! Egy szavam, egyetlen egy szavam nem lehet erre a testre, mert amit ez kibírt alattam, attól nem egy másik test már régen elpatkolt volna. De ez annyira erős, és annyira élni akar – mint én! És éreztem azt a végtelen ürességet a testemben. Mert hiába vagyok egy zseni, egy életművész, egy túlélő-bajnok, aki napi pár száz Forintból is ehetőt tud készíteni… sokszor átkoztam magam a saját zsenialitásomért, amivel egy marék semmiből is kaját tudok varázsolni…

Így aztán aznap, amikor a váratlan “nagy pénz” beesett (nem mindenkinek lenne ez nagy pénz, de nekem ez most még nagynak számított!), a számlák kifizetése után azonnal mentem vitamint venni. És azóta – annak ellenére, hogy a kapszulák lenyelése nekem rettenetes szenvedés, mégis minden áldott nap bevettem a napi adagomat. Akkor ez volt az első lépés afelé, hogy átneveljem magam. Hogy kiszabadítsam magam a rossz szokásaim fogságából. Mert rájöttem, hogy fogoly vagyok, a saját hibás döntéseim következményének a foglya. És továbbra is bennem volt a kétség, hogy vajon lesz-e elég erőm, hogy fenntartsam ezt a mostani állapotot, és hogy fogok-e tudni javítani a mostani helyzetemen? Nem fog megint maga alá gyűrni az Élet? Nem tudtam a választ, úgyhogy csak tettem a dolgom, és tettem a dolgom…

Amikor január harmadikán este 10-kor felhívott “Tátjáná íz Kápengágená” – a gyengébb orosz tudásúak kedvéért lefordítom: Tatjána Koppenhágából -, még nem volt meg a pénz, de már megvolt a remény, hogy meglesz. És akkor gondoltam egy merészet, hogy akármi is lesz, én megkérem azt az árat, amit egyszer elterveztem. Akkor is, ha igazából önkéntes munkát végzek, tehát itt nem a pénzkeresés a lényeg. Mindenesetre újra csak előálltam az elképzelésemmel. És pár napon belül jött a válasz, hogy megkapom, amit kérek. És hogy mit kértem…

Az volt az elképzelés a fejemben, hogyha eljövök ide Németországba önkéntes segítőnek, akkor azzal nem vagyok kisegítve, ha a szállásomat és az ellátásomat fizetik. Úgyhogy kiszámoltam, hogy mennyi pénzt tudnék keresni otthon, ha heti öt napot dolgoznék, és azt mondtam, hogy ez a pénz kell nekem a költségeimre. Tudtam, hogy ez nem egy komoly összeg, de azt is tudtam, hogy itt nem ez a terv… Viszont azt is tudtam, hogyha nem kérem meg ezt az árat, akkor ugyanabba az életveszélybe fogok visszacsúszni, amikor hazamegyek, mint amiben voltam korábban. És azt egészen biztosan tudtam, hogy szó sem lehet arról, hogy én még egyszer ennyire lenullázzam magam!

Amikor kiérkeztem ezelőtt öt héttel, a helyi felelőssel folytatott első beszélgetésben kiderült, hogy Tátjáná bizony valamiképpen nem intézte ezt el. Azon kívül, hogy tudták, hogy jövök, mást nem is tudtak rólam. Úgyhogy a magas német fickó ott abban a pillanatban megszavazta nekem a bizalmat, és megadta – szerintem a saját zsebéből –  azt a pénzt, amit mondtam. Úgyhogy ezek után rajtam volt a sor, hogy megmutassam, hogy rászolgálok az extra pénzre.

Az első héten a testem teljesen megbokrosodott, annyit zabáltam, hogy… Elképesztő mennyiségeket ettem. MINDENT! Olyan finomságokat, amikre otthon még nézni sem szoktam. Rengeteg halat – paradicsomos, füstölt, pácolt, tejszínes, stb… Banánt MINDEN EGYES NAP, mióta kint vagyok, megettem vagy fél kilót. Finom desszerteket, a kedvencem a tejszínes puding-desszert, az első hetekben naponta kettesével ettem őket. Aztán finomabbnál finomabb konzerv-készételek! Rengeteg finom sajtot, jó zsíros tejet… Tobzódtam, és éreztem, hogy ezt most MEG KELL ÉLNEM!

Körülbelül két hétig tartott ez az ámokfutás, aztán egyszer csak egyik napról a másikra mintha elvágták volna. Lenyugodtam. Közben ment a vitamin folyamatosan, a szervezetem kezdett feltöltődni. És a hasam is dudorodni kezdett, éreztem, hogy baj lesz ezekből a finom pékárukból – zsemlék, bagettek… ajjajjj… Végül a múlt hét elejétől semmilyen pékárut nem vettem, és a cukrot is steviára cseréltem. Most ez az átszoktatás van folyamatban. Sok saláta, zöldségek, és húsok, bár sajnos mindig van valami csábítás – születésnapi torta, perec, csokis kekszek, stb. De azért már kezd érződni az, hogy legalábbis nem zabálom tele magam szénhidráttal.

Szóval ennyit a testi dolgokról…

Vannak még másfajta átállások is!

Az első naptól láttam azt, hogy a feladat túlnő minket – kevesen vagyunk hozzá, és a társaság meglehetősen lelketlenül végi a munkát. Annak ellenére, hogy szerettem volna kitenni magamért, én is egyre kevesebbet teljesítettem. Már úgy nézett ki, baj lesz, mert senki nem törődött se velünk, se a feladattal igazán, aztán egyszer csak megjelent az egyik magyar srác a menedzsment felsőbb szervezettől, és mondta, hogy rá osztották ki a feladat elvégzésének megszervezését. Hát… Nem kicsit voltam szkeptikus. És a munkakedvem sem volt valami nagy.

Aztán talán a harmadik napon reggel a srác eléggé fáradt volt, kiderült, hogy éjjel 3-ig bent maradt. Mondta, hogy mivel nem teljesítettük a kvótát, egymaga csinálta addig, míg a kvóta meg nem lett! Na erre kinyílt a szemem! És rájöttem, hogy én ettől olyan nagyon el vagyok szokva, hogy már el sem tervezek semmit, mert úgysem tudom elvégezni! És azután – anélkül, hogy bárki is kérte volna – elkezdtem aládolgozni, és belehúzni a munkába. Még messze vagyok a maximumtól, de minden nap többet csinálok az előző napinál, és ebben bár van még bőven potenciál, de kezdem élvezni… A jól végzett munka örömét! És úgy döntöttem, hogy ezt a szokást hazaviszem! Ki tudja, mire lesz ez még jó otthon.

Aztán elkezdtem figyelni. Figyelni ezt a fickót. Semmi türelmetlenség nincsen benne, pedig lehetne bőven! És elkezdte a dolgokat szépen módszeresen az irányítása alá venni. Ma második alkalommal beszélt a helyi komoly arcú bizottság tagjaival, és tájékoztatta őket arról, hogy a projekt eddig 9,5%-nál tart, és hogy a jelenlegi 2 ember helyett (ebből az egyik én vagyok) legalább 34-nek kellene minden egyes nap rendezni az aktákat, hogy a munka a kiszabott határidőre elkészüljön. A bizottság tagjai pedig fontos arckifejezéssel meghallgatják, aztán hümmögnek, majd elmennek haza, és senki nem csinál semmit. Úgyhogy nagyon úgy néz ki, hogy itt is vagy megcsinálják a magyarok a melót, vagy sosem lesz átadás…

Ma reggel a házigazdám kérdezte, hogy fáradt vagyok-e. Mondtam, hogy egy kicsit, mert ugyebár esténként olvasom azt a bazi vastag túlélős könyvet, és abban olyan harapós dolgok vannak, amiktől néha nehezen megy az alvás… Mire megkérdezte, hogy mit csinálok én vasárnap is estig bent, mire csak annyit mondtam, hogy a kiszabott kvótát teljesíteni kell, azért nem jöttem korábban haza. És csak a hecc kedvéért odalöktem neki, hogy mennyi dossziét csináltam meg előző nap, mire ugyancsak kikerekedett a szeme!

Igazából 5 hét alatt, mióta kint vagyok, egy szabadnapot csináltam magamnak, amikor találkoztam a réges-régen látott unokaöcsémmel. A napi átlagos munkaidőm 8-11 óra. MINDEN EGYES NAP. Nem mondom, hogy maximális fordulatszámon, de mégis minden nap dolgozom. Vannak persze rettenetes pillanatok, de valamiképpen kezdem magam átdolgozni egy holtponton. Ez az a holtpont, amin évek óta nem sikerült átjutnom, és mindig visszapattantam róla. És emiatt éreztem azt, hogy baj lesz, amikor hazamegyek… Szóval most magamon is dolgozok ezerrel, miközben a projekt egy tartó pillére én vagyok. És tudod, éreztem, hogy nekem erre most nagyon nagy szükségem van! És tényleg az van.

Aztán a másik az a rengeteg szemét, amit sikerült magamra szednem, amit hagytam, hogy megetessenek vele… És ami mostanra teljesen kikészített. Na erre is ki kell találnom valami megoldást, hogyan ne kerekedjenek felül azok a hülyeségek, amiket innen-onnan kaptam. Erre is ki kell majd találnom valamit, hogy ne temethessen be újból a sok szar. Vannak ötleteim… 🙂

Aztán rájöttem… innentől kezdve csak saját felelősségre olvasd…

Rájöttem, hogy sokkal, messze-messze sokkal, de sokkal különb vagyok a legtöbb embernél! Először is nagyon hamar megtanulok dolgokat, gyorsan átlátok helyzeteket, és baromi gyorsan olyan sebességet tudok elérni, amit mások képtelenek követni! És ugyanakkor olyan sokat tudok dolgozni… Gondolj csak bele: 25 napos folyamatos munka (még egyszer: napi 8-11 óra munka!) után vettem ki először – és valószínűleg utoljára – szabadnapot! Mostanra már teljesen átlátom az egész feldolgozási folyamatot, és bármikor bármelyik tevékenységbe be tudok kapcsolódni, és iszonyatosan gyorsan tudom végezni!

Emlékszem… Amikor 2013-ban folyt a felvételem a floridai elit csoportba, és a tolmács csaj – régebbi blogos elnevezése miss Acsarszky volt – nem tudom, honnan szedtem ezt a szörnyű nevet… Szóval egy alkalommal elárult nekem valamit. Amikor folyt a felvételem, megkérdezte a két személyzetfelvételis toborzót, hogy miért pont engem akarnak, miért ragaszkodnak ennyire én hozzám, és erre azt mondták, hogy olyan elképesztően jók a tesztjeim…

Most kezdek ráébredni, hogy ahogy így körülnézek, és látom, hogy például itt is ki milyen munkát végez, milyen eredményekkel, akkor sokszor azt látom, hogy nekem egy egészen rövid betanulás után az nagyon-nagyon könnyen menne, és az eredményeim bőven a többieké felett lennének! És nem, ebben nincs semmi elfogultság, semmi túlzás! Arra kezdek ráébredni, hogy… hogy valami olyasmi lakozik bennem, amit eddig úgy, de úgy elfedett a rengeteg szemét, hogy még akik azt hajtogatták, hogy mennyire tehetséges ember vagyok, ennek még ők is csak a töredékét láthatták egyáltalán!

Itt van például a könyv… Kezdem összeszedegetni a gondolataimat, írogatok ezt-azt, és olyan érzésem van, mintha valami olyasminek lennék a birtokában, amiből sehol máshol nincs semmi! Az jutott az eszembe, hogyha visszatekerhetnénk az időt úgy ötven-egynéhány évvel, a Beatles akkor is ugyanaz lenne, mert bennük megvolt az a valami, ami senki másban nem volt meg! És hidd azt, hogy nagyképű vagyok, de kezdek rájönni arra, hogy valami olyan különleges dolog van bennem, valami olyan egyedülálló dolgot figyeltem meg, értettem meg, és kezd összeállni a fejemben, ami emberek millióinak az életét fogja megváltoztatni, és olyan életminőséget fogok vele elérni, ami elképesztő! És hogy a leges-legnagyobb feladatom most az, hogy ezt a valamit végre kibontogassam, kidolgozzam, és közzétegyem, és csak ennyit kell valahogyan elérnem, hogy elindíthassam, útjára bocsáthassam a könyvemet…

Tegnap megkaptam végre azt az anyagot, amit még otthon az elutazásom előtt rendeltem meg, és este 10-re már végig is olvastam, és rájöttem, hogy e hiszen én ezeket már mindet tudom… és hogy MI A FÉSZKES FENÉRE VÁROK MÉG MINDIG?????

Szóval folyik a teljes átprogramozás, töltődik a Varázsnok 2.0 verzió, frissül a szoftver lépésről lépésre, a csík lassan kockánként közelít a 100%-hoz… És mire teljesen betölt, irány HAZAAA!!!

Alig várom már a tavaszt, azt, hogy hazaérhessek, hogy minden erőmmel és teljes figyelemmel arra koncentráljak, ami egyszer és mindenkorra megváltoztat MINDENT.

Ma történt egy különös dolog – alapvetően senkinek nem lenne ez különös, de nekem az – a bevásárláskor megláttam néhány nekem tetsző ruhaneműt… Alsónadrágot, zoknit, és sportcipőt. És úgy éreztem, hogy igen, ennek eljött végre az ideje, kell, köteles vagyok végre elkezdeni felfrissíteni a ruhatáramat, újakat vásárolni, és a régi szakadtaktól elkezdeni megszabadulni – nem egyszerre, és nem azonnal, de IDEJE ELKEZDENEM ezt is… De mostantól KÖLTENE KELL MAGAMRA!

Még 2 hétig maradok, várom már a tavaszt, várom a hazatérést, tervezgetek, elmélkedek, és közben szoktatom magam az extrém munkavégzéshez – ma megint csúcsot döntöttem, és holnap is újabb csúcsot fogok felállítani!

Szóval tartsatok ki, mert már nem sokáig kell kibírnotok nélkülem!!!!

Najóccakát…

Ezt most még egyszer végig nem olvasom, ha szar, hát szar… Talán van benne értelem. 🙂