Irányított csoda

Ez egy igaz, de hihetetlen történet. Azért próbálkozzunk meg az elhívésével. 😀

Most következik, ami még nem volt!

Korábban is említettem, hogy ez már úgy az ötödik blogom lehet. De valahogyan mindez idáig sosem sikerült “kibújnom a saját bőrömből”. A közös az összes eddigi blogomban az, hogy mindegyik egy lúzerről szólt, aki okos meg ügyes meg jókat tud mondani, sokszor vakmerő, és sosem boldog és sosem sikeres. Az utóbbi időkben azon gondolkodtam, hogy ezen az image-en ideje lenne változtatnom. Mert bár a “rajongóim” sokszor imádják az életben való botladozásaimat, de végtére is sosem ez volt az én életcélom. Elegem kezdett lenni ebből az egészből.

Ennek persze az égadta egy világon semmi, de semmi reális esélye nem volt. Sőt. A legutóbbi bejegyzésem annak ellenére, hogy a szokásos olvasottságot érte el, valahogyan lefagyasztotta az olvasókat. Pontosan tudom, hogy miért. Ez ugyanaz a jelenség, amikor a buszmegállóban, vagy a lépcsőházban a szemünk láttára, fülünk hallatára történik éppen valami nagyon-nagyon durva erőszak. Ez az, amire senki sincsen felkészülve, senki sincsen kiképezve eléggé, így aztán marad: a csönd! Ez lett a válasz az utolsó irományomra is.

Szóval értem én.

Mégis miután karácsonykor kiírtam magamból azt a sok mindent, legalábbis kezdtek lenni racionális gondolataim. Aztán egyre több, és több! És volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogyha ennyi erőszak, durvaság, és érthetetlen igazságtalanság volt az elmúlt 50 évnyi életemben (amit végül mégiscsak túléltem valahogyan!), akkor vajon mennyi lehetett 100, 200, 500, ne adj Isten 1000, vagy többezer… sok-sok ezer-millió-milliárd-stb év alatt… Kinek mi tetszik. Mennyi minden férhet bele egy lélek, egy halhatatlan szellem teljes létezésnyi idejébe? Türelem, lesz majd más is, de vannak kihagyhatatlan részek ebben a történetben – és ez is egy ilyen!

Szóval miután ez így végigfutott a fejemben, hirtelen rájöttem arra, hogy majdnem mindegy, hogy mik történtek ebben az életemben, ezekkel az éppen most aktuális családtagokkal, ismerősökkel, barátokkal, ilyen-olyan társakkal. És eszembe jutott egy szó: “Tűzfal!” Egy olyan dolog, amiről igencsak keveset lehet tudni, de egy valami biztos: igen nagy mennyiségű gonoszságot tartalmazó esemény – mindannyiunk múltjában.

Aztán eszembe jutott egy film, amit már annyiszor próbáltam végignézni – de sosem sikerült! Valamikor 15 évvel ezelőtt egy buszos utazáson, azután egy másikon, majd talán egy baráti összejövetelen, és ki tudja még mikor, hol és hányszor. MINDIG elaludtam rajta! Így aztán úgy 3 éve megkértem a fiamat, hogy töltse le nekem, és azóta a laptopon is erőlködtem vele, amikor elaludtam, visszamentem, megkerestem, mire emlékszem még, néztem, néztem… De a büdös életbe nem értettem belőle az égvilágon SEMMIT! Pedig ez egy kultusz-film, aminek úgy éreztem, mély mondanivalója van annak ellenére, hogy képtelen vagyok összeszedni. És most karácsony után egyszer csak eszembe jutott, előkerestem, és megnéztem! Végig! Ésss… Azt hiszem, leesett a tantusz végre.

Ez a film a Mátrix.

Szóval végre összeállt valami.

Karácsony után az időjárás szépen alakult, így kigondoltam, hogy elvégzem, amit el lehet. Az időm pillanatról pillanatra fogy, de úgy éreztem, teljesen felesleges az utolsó energiámat most is aggódásra pazarolni. Úgyhogy elmentem egy régen megbeszélt munkát elvégezni. Emlékszem, előző nap benéztem a nénihez, aki azt mondta, hogy az időjárás-jelentés szerint másnap esni fog… Ezért reggel nagyon kelletlenül indultam útnak, de végül is semmi sem igazolta az aggályokat. Elkezdtem a munkát, nehézkesen mozogtam, erőlködtem, és egyre csak melegedett, melegedett, végül úgy 10 óra körül KISÜTÖTT A NAP! Na mondom, ez durva! Ez volt az első pillanat, amikor egyszer csak valami különös érzés kerített hatalmába, és arra gondoltam, hogy valami sorszerűség van ebben. Olyan érzésem volt, mintha az univerzum üzent volna – és én elkezdtem figyelni! Vajon mi a francot akarhat velem az univerzum, mikor az éhenhalás szélén táncolok, és a telefonomat internettel, plusz a villanyt is hamarosan ki fogják kapcsolni… És fogalmam sincs, mi lesz ebből az egészből! De szinte sütött a napból, hogy ide figyelj öcsém, énrám, nézd mindig, mi történik, hol a következő lépcső, az orrod előtt lesznek a kiút kockái, ne majrézz, csak figyelj, és amint felbukkan a következő kocka, azonnal LÉPJ RÁ! És ne félj, mert nem fog elsüllyedni.

Szóval dolgoztam, és csináltam, és kezdtem felengedni. Olyan leszarom-hangulatom volt, és azt mondtam magamnak, hogy ennek most csakazrétis örülni fogok! Szépen kipucoltam a néni kertjét, felszedtem egy kosárnyi hagymát is (a néni egész nyáron kórházban volt, stroke-ja volt, és 4 hónapig üresen állt a ház, és senki nem gondozta a kertjét sem), aztán megkaptam a fél napos pénzemet, vettem a boltban ezt-azt, és indultam haza… Aznap megint fát gyűjtögettem a környéken, és közben a viharfelhők gyülekeztek, aminek a vége sötétedés körül egy igazi “nyári zápor” lett (decemberben!), égdörgéssel, villámlással, és borsónyi jéggel! Én pedig kint cipeltem a fákat, és olyan különös volt ez az egész… Megdöbbentett, ahogyan az apró jégszemcsék ropogtak a dzsekimen!

Azután – már nem is emlékszem, hogyan – elkezdtünk kommunikálni egy ismerőssel, akivel vagy 3 éve még salsán futottam össze. Közben pedig felbukkant a következő kocka is, amire rá kellett lépnem! Még vagy 2 hete jelentkeztem segítőnek egy pécsi szilveszteri táncos buliba, de sokáig nem volt válasz, azután egyszer csak írt a lány, hogy mi lenne a feladat. A salsás cég szervezte a bulit Pécsen, és csak annyit tudtam, hogy a vendégek beengedésében kell majd segítenem. Rögtön elvállaltam!

Mindeközben ezzel párhuzamosan elindítottam a másik projektet is, aminek a célja a saját tanácsadói és könyvírói karrierem beindítása volt! Persze volt bennem félsz, de valahogyan mégiscsak elkezdtem kilépni vele a nyilvánosság elé. Ennek az első lépése az volt, hogy beszéltem egy könyvelővel… Huhh ez is visszagondolva olyan hátborzongatóan alakult…

Az előző írásomban említettem, hogy karácsony előtt teljesen önkéntesen vállaltam, hogy agy alapítvány által kiadott kis hasznos tanácsokat tartalmazó füzetkéket szétosztom a környék összes háztatásában. Először még novemberben kiosztottam Vázsnokon és Sásdon 500 darabot, azután lett az építkezős munkám, aminek segítségével decemberben be tudtam fizetni az akkori villany- és telefonszámlámat, és a karácsonyra való pénzt is össze tudtam spórolni. Majd hirtelen vége szakadt a munkának, és szóltam, hogy jöhet a második 500-as csomag! Még éppen a karácsony előtti napokban ki is tudtam vinni Sásd másik felébe. És tudtam, hogy van ott egy könyvelő, akihez így teljesen váratlanul állítottam be! Elmondtam az elképzelésemet, és… valami furcsa rossz érzésem volt közben… Az iroda tulajdonosa kerek perec elutasított, és ajánlott egy másik könyvelőt – egy még távolabbi faluban… Igaz, hogy van még egy könyvelőiroda Sásdon, de arra azt mondta, hogy “ők biztosan nem foglalkoznak semmi ilyesmivel!”. Végül másnap mégis benéztem ehhez a másik könyvelőhöz, ahol valami teljesen kellemes fogadtatásban részesültem! Nem volt bent a főnök, de már másnap délelőtt felhívott, és teljesen nyitott volt arra, amit mondtam neki! Volt hát tanulsága a dolognak! A rossz hozzáállás és a hamis információk kéz a kézben járnak!!!

Szóval… Szilveszter előtt kezdett valami már-már misztikus eseménysor kirajzolódni. És volt ez a régi salsás lány, akivel beszélgettünk, és elmondta, hogy őt érdekelné az a derékfájás kezeléssel kapcsolatos módszer, amiről írtam… Egy hirtelen ötlettől vezérelve felajánlottam neki, hogy a szilveszteri buli előtt elmegyek hozzá Pécsre, és csinálunk egyet. Kérdezte, hogy mibe kerül egy ilyen dolog, de nem akartam pénzt kérni érte, egyelőre csak fel akartam frissíteni a régi tudásomat. Hiszen jobb az, ha az ember visszarázódik, mielőtt bármilyen ellenszolgáltatáson kezdene gondolkodni. Ez abban a helyzetben teljesen irracionálisnak tűnt, hiszen nyakamon lógott a katasztrófa… Azután beszéltem még egy pécsi jó baráttal, és megegyeztünk abban, hogy náluk fogok tudni aludni a szilveszteri buli után, hogy ne kelljen még hajnalban buszozva, hullafáradtan egy jéghideg házba hazatérnem.

Szóval 31-én felkerekedtem, és elmentem a salsás lányhoz. És akkor ott megint történt valami különös… Egyetlen pillanat volt csupán, és pontosan és tisztán éreztem, hogy ez most ÉN vagyok! Csináltam a kezelést, és az első mozdulattól teljesen biztosan és határozottan tudtam csinálni, és szinte minden mozdulatom után érzékeltem azt a változást, amit a lány megtapasztalt a saját testi állapotában… És villámként hasított belém, hogy EZ az, amivel igazán segíteni tudok az embereknek, amivel igazán JOBBÁ és KÖNNYEBBÉ tudom tenni az életüket! Akkor abban a pillanatban elhatároztam, hogy az új évben ezt fogom majd csinálni!

Számomra magától értetődő volt, hogy a mozgása mind könnyebbé vált, az arcvonásai megenyhültek, és visszatért az egészséges szín is az arcbőrén!

Ezután mentem a buliba, ahol nem kis csalódásomra egy bejárati helyiségbe egy biztonsági őrrel összezárva maradtam ki a buliból – a feladatom a vendégek egy részének regisztrálása és a karszalagok kiosztása volt, illetve a helyszínen jegyet váltók kezelése, pénz átvétele. Este 10 körül kaptam egy tányér innen-onnan összeszedett vacsorát, meg egy adag desszertet, ami végül is finom volt… Majd egyszer csak éjfél lett, és én kettesben a biztonsági őrrel hallgattam végig a Himnuszt, se pezsgő, se semmi… 🙁

Emlékszem, voltak már olyan szilveszterek az életemben, amiket munkával töltöttem el, a legelső éppen a katonaságnál volt, majd volt még máskor később is… És ezek után kivétel nélkül minden egyes alkalommal sűrű, kesernyés ízű súlyos emlékek maradtak bennem. Amikor hirtelen nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy itt megint egy ilyen szilveszter lesz, készültem, és vártam azt a szörnyű veszteséggel együtt járó borzalmas érzést… de nem jött!

Valami megváltozott!

Egyszer csak valami különös nyugalom szállt rám, mikor a Himnusz véget ért, és olyan érzésem volt abban a pillanatban, hogy vége van az UTOLSÓNAK. Hogy ez most megvolt, ilyen volt, és SOHA TÖBBÉ nem lesz már ilyen szilveszterem! Nem tudnám megmagyarázni, honnan lett ez az érzés, és mi ez az egész. De sem fájdalom, sem csalódás nem maradt bennem, és most sem érzek semmi ilyesmit, amikor éppen erre gondolok vissza. Magam sem értem…

Hamarosan megjelent a szervező házigazda, átvette a bevételt, és a maradék cuccokat, azután mehettem be a buliba… dehát az a pár ezer Forint, amit kaptam, és a maradék… valahogyan úgy éreztem, mintha megint valami azt súgta volna, hogy nem érdemes ezt most költenem. Nem azért, mert ezen múlna, hogy életben maradok-e, egyszerűen csak ez NEM AZ A PILLANAT! Az a pillanat még odébb van… de már közeleg… És ismét az a furcsa nyugalom…

Bementem hát a buliba, és először végigjártam az egészet – négy teremben négy különböző stílus és műfaj… Rengeteg ember… de semmi pozitív energiát nem éreztem! Miközben végigjártam az egész bulit, pontosan éreztem, hogy NINCS ITT az, akinek itt kellene lennie… ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy a Szeplős lánnyal fogok itt találkozni. … És…

Jöttem-mentem… És egyszer csak a salsás teremben megláttam, nekem háttal állt egy oszlop mellett, testhez simuló fehér ruhában 😮 Úgyhogy megálltam, és néztem a táncosokat. Nem volt kedvem táncolni, hiszen éreztem, hogy akivel igazán szeretnék táncolni, ő NINCS ITT. Majd egyszer csak feloltották a lámpákat, és egy rövid közös tánctanulás volt. Ez jól jött nekem, mert észre sem vettem, hogy mennyire le vagyok gémberedve 😀 Addigra a Szeplős lány már észrevett, némi bizonytalankodás után (gondolom, nem számított rá, hogy engem látni fog ezen a puccos helyen 😀 ) szóval végül is odabiccentett felém. Véget ért a tánctanulás, és hölgyválaszt hirdettek, mire egy meglehetősen imbolygó mozgású, nálam szemmel láthatóan idősebb hölgy azonnal elém toppant… Majd magabiztosan bejelentette, hogy neki bizony fogalma sincs, hogyan kell itt táncolni. 😀 Embertelen önuralmat kényszerítettem magamra, és eltopogtam vele rezzenéstelen arccal… A tánc végén a hölgy váratlanul nekem szegezte a kérdést, hogy egyedül vagyok-e, mire úgy meglepődtem, hogy megmondtam neki, hogy igen… Hajjajj nem kellett volna, mert mindjárt magával akart hurcolni, hogy menjek az asztalukhoz, meg ott van a barátnője is… Ez volt az a pillanat, amikor visszatért belém a velem született életösztön, élni akarás, és ügyesen, határozottan kivágtam magam, hogy rengeteg salsás ismerősöm van itt, akikkel még táncolni szeretnék. Majd az arcára fagyott mosollyal együtt magára hagytam, és azonnal magammal vittem egy… egy olyan igazi szexbombát a salsások közül, akivel régebben is szívesen táncoltam. 😀 Egy olyan igazi pörgőset salsáztunk, majd érezve, hogy ennyi elég volt, a tánc után félre álltam, és… Ehh.

Teljesen pontosan érzékeltem minden egyes gondolatát a Szeplős lánynak, annak ellenére, hogy háttal állt nekem. 😀 És egyre csak ez járt a fejében: Mért nem jön ide az a rohadék… És tudod… az egész számomra rendkívül mulatságos volt, mert eszemben sem volt táncolni vele… Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy mennyire nem jó, amikor rákezd arra a neheztelésre és kioktatásra, amit ezek a motivációs trénerek nyomatnak orrba-szájba, hogy “neked van igazad, mindenki hülye, ne hallgass senkire, mert te vagy itt az istencsászár… bla. bla. bla.”. Azt hiszem, hogy éppen ezekkel az ostobaságokkal érik el a legtöbben, hogy egészen egyszerűen borzasztó velük lenni, mellettük élni… Nem, nem kell ez nekem… ilyeneken gondolkodtam amikor egyszer csak ott állt éppen előttem… és felém nyújtotta a mobilját, elvettem értetlenül, mire mondta, hogy tegyem zsebre. (Nabammeg majdnem minden zsebem tele van… na mindegy.) Találtam egy üres zsebet, eligazgattam benne a telefonját, mire hátat fordított, és… én meg álltam ott értetlenül, mint egy hülyegyerek… mire felfogtam, hogy most éppen megyünk táncolni! 😀 😀

Utána mentem kelletlenül, elkezdtünk táncolni, és az első egy-két percben annyira utáltam mindent és mindenkit, hogy csoda, hogy nem fújták le az egész bulit miattam 😀 😀 Aztán egyszer csak képes voltam ránézni a csajra, és megállapítottam, hogy bakker ez még mindig jó csaj, sőt… kicsit mintha gömbölyödött volna nyár óta, ami pont jól is áll neki… a gondolataim csak úgy kószáltak erre meg arra, de aztán egyszer csak elkezdtem ÉLVEZNI a táncot, jöttek a lépések maguktól, és már nem zavart, ha kiestem a ritmusból, vagy belekeveredtem a vezetésbe, mert egyszerre két dolgot kezdtem el csinálni, amiből sehol nem volt kijárat 😀 Szóval mire belejöttem, addigra ő pont végzett a dolgával velem, úgyhogy visszakérte a mobilját, és mentünk a táncparkett szélére. Ő azután még táncolt másokkal is… És akkor elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen amikor körülnéztem, meg kellett állapítanom, hogy a leges-legjólöltözöttebb/legjobbanöltözöttebb  (jajde szép szókat találtam ki! 😀 ) kategóriába tartozom! Elegáns öltönyben, csinos felsőben, divatos cipőben voltam, amikor a legtöbben igencsak szedett-vedett göncökben ugráltak-táncoltak! El nem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy lánynak, amikor egy farmeros-átizzadt pólós, széttaposott edzőcipős fickó felkéri táncolni – még akkor is, ha egyébként a srác profi táncos, de mégiscsak…! Lehet, hogy nem is olyan rosszak az esélyeim, mint azt eddig gondoltam??? Ha egy kicsit összeszedem magam, nem is vagyok olyan eladhatatlan cucc… 😀

Maradtam még egy keveset, azután kezdett a fáradtság eluralkodni rajtam, ezért úgy döntöttem, hogy nem várom meg a buli végét. Végül is táncoltam már, talán egy kicsit mintha némi elismerés is csillant volna a Szeplős lány szemében, persze az ő sokéves tánctudása, mozgáskultúrája, rutinja klasszisokkal több az enyémnél, de itt és most ez pont annyi volt, ami nekem elég volt.

Az újév hajnalán a zajos, nyüzsgő városon keresztül gyalogolva a gondolataim összevissza keveregtek mindenfelé, míg végül egyszer csak egy ágyban találtam magam…

Viszonylag kialvatlanul ébredve újév napján egy jó beszélgetés, és egy finom halászlé túrós csuszával várt, azután irány haza…

Azt hiszem, ezt az új évet mégis inkább egy következő bejegyzésben írom meg, mert… mert ez az egész totálisan kriminálisss… 😀

Folyt. köv. 🙂

(Talán még ma… 😉 )