Több, mint egy hónapja nem írtam már. Rengeteget gondolkodtam, miközben az életem újabb és újabb akadályokon, buktatókon döcög keresztül. Végül elszántam magam arra, hogy most mégiscsak írjak. Megint.
Minden eddiginél több, sokkal, de sokkal több fájdalmat fogsz ebben az írásomban találni, úgyhogy a fogyasztását csak saját felelősségedre ajánlom. Neked ugyanis valószínűleg volt, van karácsonyod, és érzelmileg nem feltétlenül erre van most szükséged.
November végén lett egy munkám, kemény meló, egy építkezésen dolgoztam. Először két hetet, majd jött egy hét szünet, ami alatt sikerült testileg-lelkileg feltöltődnöm. Két hete hétfőn újból mentem, és számolgattam, hogy a karácsonyig hátralévő két heti bevételem mire lesz majd elég. Nem voltam boldog, sem nyugodt, de gondoltam, teszem a dolgom, és majd a körülmények is alakulni fognak. Így is lett. Hétfőn a munka vége előtt fél órával tudtam meg, hogy másnaptól már “nem kell mennem”. Megkaptam az aznapi pénzemet, és jöttem haza.
Valami különös érzés kerített hatalmába. Mint egy isteni jel, úgy éreztem, ez most az a pillanat, amikor kénytelen vagyok végre azzal foglalkozni, amit igazán, tiszta szívemből szeretnék végre. Írni, és végre emberekkel foglalkozni, embereknek segíteni. Boldoggá tett a tudat, hogy itt és most végre elindulhatok azon az úton, ami az ÉN UTAM.
Azután elkezdtem rendezgetni a dolgokat, tüzelőt vagdosni, rendezgetni a gondolataimat, írogatni… Voltam a Csacsogós néninél, rendbe tettem a ház környékét, meg a kertet, ettünk-ittunk-beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Egyszer csak karácsony előtt pár nappal a láncfűrészben elszakadt a lánc – szerencsére nem vágott meg engem, megszorult az ócska birsalmafa törzsében, alig bírtam kiszedni belőle. Közben a benzin is folyni kezdett belőle, amit tudtam, visszatöltöttem a kannába, és ebből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a baj nem kicsi. Nem is foglalkoztam vele azóta sem, igyekszem kisebb fákkal bajlódni, és a régi kézi körfűrésszel, meg az elhasznált dirib-darab szerszámokkal dolgozni, mivel már az utolsó fejsze feje is elszállt a nyeléről.
A mostani helyzet szűkszavúan csak annyi, hogy a decemberi mobil (telefon és internet) számlám, valamint a villany számlám már nem lett befizetve, mert kellett kajára a pénz (ha megmaradt volna az építkezős meló, akkor ezekre pont futotta volna). A maradék pénzből legalább sikerült betáraznom élelmet, úgyhogy az idén már lesz kaja bőséggel, és apróbb vásárlásokra még maradt is pár ezer Forint.
Munkám viszont egyelőre nincsen, már kiszórtam egy újabb kör cédulát, amivel eddig is szereztem a munkákat. De ha nem lesz munka nagyon gyorsan, és pénz azonnal, akkor nemsokára nem lesz netem, telefonom sem, és a kaja is elfogy január első hetének vége felé. A tüzelőről nem beszélek, mert az már tényleg nagyon alternatív probléma. Eddig még megoldottam valahogyan, de ha jönnek a kemény mínuszok, akkor nem sok okos ötletem van… (Innen is elnézést kérek, hogy elrontottam a fehér karácsonyotokat, de egyszerűen muszáj volt minden erőmmel meleg karácsonyt kívánnom, és a kívánságomnak legalább ez a része teljesült.)
Ennyit a materiális helyzetről.
Ez itt és most a második teljesen magányos karácsonyom. Lehetne. Ha karácsonyt csináltam volna belőle, de nem is próbálkoztam semmi ilyesmivel. Szenteste például este 11-kor fejeztem be a mosást, addig főztem, fát aprítottam, bajlódtam a begyújtással, zenét hallgattam, ötleteket firkáltam, meg ilyenek.
A karácsony úgy általában egy családi ünnep, és nekem most kellett ráébrednem, hogy nincs családom. Hajtogatom már egy ideje, hogy nincs családom, nincs családom, nincs családom… de még magam sem hallottam meg azt, amit beszélek. Akkor csapott belém a ménkű, amikor egy előadás hanganyagát hallgatva egyszer csak ezt hallottam: “A csoport egyik definíciója: A bent lévő egyének kitalálják egymás gondolatait.”
Nabazmeg. Ez olyant ütött, mint korábban csak nagyon kevés dolog. Mert azonnal az jutott az eszembe, hogy egy család az teljesen nyilvánvalóan a csoportok egy fajtája. És hogy én még nem voltam ilyen családban. Soha. Még soha nem volt velem olyan, hogy egy családban ez a csoda bárkivel is megtörténjen!
A karácsony előtti napokban olyan furcsa érzés kerített hatalmába… Eszembe jutottak a szüleim… Pár hete beszéltem apámmal utoljára telefonon, és felrémlett bennem az a beszélgetés. Nagyon sietősen beszét velem, kérdezte, hogy velem mi van, de mintha nem is velem beszélne, és éreztem a hangján, hogy attól fél, amit válaszolni fogok. Érezhetően csak az érdekelte, hogy ami miatt hívott, az el legyen intézve, de egy fikarcnyit sem érdekli, hogy velem mi van. Ezért nagyon szűkszavú voltam vele, röviden, tényszerűen beszéltem, akkor még nem tudtam, hogy szétesik a karácsony előtti pénzügyi tervem. Azóta pedig nem beszéltünk. És mivel ők a blogomat sem olvassák (hiszen akkor szembesülniük kellene a ténnyel, hogy a fiúk se nem felelőtlen, se nem lusta, és hogy mindezek ellenére mégis nagyon, de nagyon nehéz helyzetben van – és még ezen körülmények ellenére is van ereje és ideje mások problémáival INGYEN foglalkozni!), szóval minderről tudomásuk sem lesz.
Belegondoltam abba, hogy vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy én így hátat fordítsak a saját fiamnak. Nem, nem sikerült semmiféle olyan körülményt találnom, ami miatt úgy döntenék valaha is az életemben, hogy amikor a saját fiamnak segítségre van szüksége, netán az utolsó Forintomat, vagy az utolsó falat kenyeret kellene odaadnom neki, akkor ezt visszautasítsam. Hiszen tőlem ezt még kérni sem kellene! Szembe kellett néznem a rideg ténnyel, hogy az én szüleim soha az életben nem adták volna nekem az utolsó Forintjukat, vagy az utolsó falat kenyerüket. Hiszen most, amikor telne rá bőven…
A tavalyi karácsony volt az első olyan igazán magányos karácsonyom. Akkor egy kétszintes ház alagsorában éldegéltem egymagam, és akkor is egyedül töltöttem az “ünnepeket”. És már akkor megfogadtam, hogy ez volt az utolsó ilyen magányos karácsonyom. De valami hiba mégiscsak csúszhatott a számításomba… De mi a fene???
A múlt héten volt az a gondolat… Hogy én vagyok a hibás… Hogy én vagyok az oka, és hogy csak magamnak köszönhetem azt, hogy most egyedül vagyok, egyedül leszek megint a karácsonyi ünnepeken. És egyszer csak valami felderengett ezzel kapcsolatban. Korábban úgy tűnt, hogy ez az én gondolatom. És akkor rájöttem, hogy ez nem is az én gondolatom! EZ AZ ANYÁM GONDOLATA! És elkezdtem vizsgálgatni ezt a gondolatot, és nagyon, de nagyon messzire vezetett ez a gondolat, de valójában nekem az égvilágon semmi és senki nem hiányzik ABBÓL a társaságból! Egy fikarcnyit nem hiányzik anyám rosszalló tekintete, a zsémbelődése, a kötözködése, a rosszindulatú, szándékosan gúnyos, vagy bántó megjegyzései. De valami miatt ő azt gondolja mégis, hogy ezek bárkinek is hiányozni tudnak az életéből a SZERETET ÜNNEPÉN! Nem hiányzik a képmutatás, a családi egység látszatának verejtékszagú fenntartása… Az érdeklődőnek tűnő, de igazából közömbös, neheztelő, vagy ellenségeskedő beszélgetések… Az, hogy időnként anyámnak teljesen elmennek otthonról, és ilyenkor bárkibe, aki az útjába kerül, belerúg… és hogy ezt egy EGÉSZ CSALÁD elnézi, és tűri meghunyászkodva, szótlanul! Még hogy egymás gondolatainak kitalálása… Ugyan már…
Szóval arra jöttem rá, hogy nagyon félrecsúsztam én ezzel a karácsonnyal, és igazából a cél, amit a szemem előtt tartottam, nem is az én célom volt! Ami az én célom LETT VOLNA, azt valahol egészen máshol, egészen más emberekkel lehetett volna megvalósítani, de ezeket az embereket még csak el sem kezdtem megkeresni, olyannyira máson volt a figyelmem! És most őszintén… Azoknak a dolgoknak az anyagi részét, amikből egy igazi karácsony áll, egyedül, egymagam is meg tudom teremteni! Olyan elképesztően jól főzök, és az ételek, amiket elkészítek, annyira finomak, és annyira tele vannak élettel… Mert nekem nem kellenek méregdrága alapanyagok, különlegességek, ritkaságok, hogy igazán ízletessé varázsoljak egy ételt. Mert az én főztömben a LELKEM van benne, és az felülmúlja bármelyik élelmiszergyár legmagasabb minőségű termékeit! Ezt annak idején még miss Cukormáz állapította meg (tehát nem önajnározás).
A valódi hiány, az igazi veszteség nem az, hogy most nem voltam a szüleimmel, és a testvéremmel, hiszen őket a leges-legkisebb mértékben sem érdekli, hogy mi van velem! Az igazi veszteség az, hogy miközben a figyelmemet ezeken az embereken tartottam, megfeledkeztem arról, hogy NEM IS VELÜK kellene foglalkoznom!
Nemrégiben keresgéltem a leveleim között, és előkerült egy tavalyi email, amit annak idején karácsony előtt anyámnak írtam. Azt hiszem, elgondolkodtató – még most a saját magam számra is, hiszen ezek után magam sem értem, miért hívtam őt fel újból augusztusban a születésnapján… Nem értem…
Íme a tavalyi levelem:
“Drága Anyám!
Eszembe jutott még ezer meg ezer dolog a régmúlt időkből, miközben egyre csak azon törtem a fejemet: Hogy kerültem én ide, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe? Meg kell fejtenem, tudnom kell, észre kell vennem, rá kell jönnöm, mik voltak azok a sarokpontok, amiken ez az egész kibaszott élet ilyen mérhetetlenül kisiklott, különben sosem fogok visszatalálni arra a pontra, ahonnan el lehet indulni a jó irányba…
Eszembe jutott, amikor 4 éve odakint Floridában karácsony és újév között a betegszobán voltam. Ez úgy 3 napig tartó napi 16-18 órás alvással, napi egy zuhanyozással, néha evéssel, és minden nap egy, vagy több extrém magas adag vitamin beszedésével járt. 3 nap elteltével pedig mintha teljesen kicseréltek volna! Nem volt szükség semmiféle orvosi vizsgálatra, drága gyógyszerekre, és semmi egyébre! Mindettől függetlenül minden nap volt orvosi vizit, amikor is minden testi vizsgálat nélkül kizárólag néhány kérdés megtárgyalásával mindenki megkapta az instrukciókat. És mindenki a szokásos időnél sokkal hamarabb felgyógyult! (Ennyit a gyógyszerek szükségességéről, és hatékonyságáról!)
Szóval emlékszem, már kezdtem igencsak jól lenni, és elkezdtem olvasni egy könyvet, mert volt ott egy csomó könyv, de csak egyet találtam, ami magyarul volt. (Ezek a magyarok, ezek mindenhol ott vannak!) És az olvasás közben egyszer csak egy csomó dolog kirajzolódott a lelki szemeim előtt, így aztán szereztem az egyik fiókból egy csomó üres lapot, meg tollakat, és kiültem a teraszra ezekkel, és jegyzetelgetni kezdtem. A mai napig megvan az a 4 vagy 5 oldalas teljes terv, amit odakint kidolgoztam, amiben leírtam a magam számára azt, hogy mit fogok tenni akkor amikor majd hazaérek – és 2 héten belül már a repülőgépen ültem!
Nos… Eszembe jutott, és azt hiszem, az év utolsó napjára elő is kerítem ezt a lapot. De emlékszem rá szinte minden egyes szavára… És abban a tervben benne volt MINDEN EGYES EMBER, akiken segíteni akarok, és az is, hogy kinek mivel és hogyan. Benne volt egy csomó ember, régi ismerősök, barátok, családtagok éppen úgy, mint a saját fiam, a fiam anyja, és… a saját apám és a saját anyám!
Emlékszem, egyszer megpróbáltam segíteni az anyámnak… Van egy nagyon egyszerű módszer. Valamikor a húszas éveim elején sokat bajlódtam a derekammal, volt, hogy hetekre lebénultam a fájdalomtól, amivel egy ideg-becsípődés járt, és hiába volt minden – gyúródeszkán, meg szobapadlón aludtam, elektromos kezelésekre jártam a kórházba – és hetekig nem tudtam helyrejönni, pedig még csak 22-23 éves voltam! Aztán megismertem ezt az egyszerű módszert, és egyszer csak talán úgy 36 éves koromban előjött ugyanez a derékfájás, és… ezzel a kezeléssel a teljes mozgásképtelenségből másnapra teljesen tünetmentessé és fájdalommentessé váltam – és ez összesen három 20-30 perces kezeléssel járt!
Így hát egyszer felajánlottam az anyámnak, hogy segítek neki, amikor valamit nagyon fájlalt. El is kezdtük a kezelést, és akkor valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve… Az anyám pár perc után KINEVETETT, és ELUTASÍTOTTA a segítségemet. El nem tudom mondani, mekkora törést okozott ez a dolog. És nagyon, de nagyon sokáig NEM ÉRTETTEM! És hosszú-hosszú évekbe telt, mire a képkockák lassan összeálltak… Ugyanis valószínűleg éppen elkezdett hatni a dolog nála… Márpedig arról SZÓ SEM LEHETETT, hogy kiderüljön, hogy én képes és hajlandó vagyok segíteni – sem másnak, de legfőképpen nem NEKI.
Eszembe jutott az érzés, amit Berlinben az Alexander-platzon éreztem… amikor belém hasított a felismerés: hogy nem tudok hova menekülni, hogy nincs hova menjek, mert… Akkor már napok óta nem hagyott az anyám békén, és mindenbe, de tényleg MINDENBE belekötött, és akkor ott az Alexander-platzon eszembe jutott, hogy el kellene menekülnöm előle… valahova. És rájöttem ott 12 évesen, hogy megszívtam. Hogy egy idegen országban vagyok, pénz és minden nélkül, és hogy az apám, meg az a másik ismerős (“baráti”) házaspár közömbösen és tétlenül tűrik, hogy az anyám kiélje rajtam a világ minden lelki terrorját… Felfoghatatlan volt ez a számomra.
Azután itt van az unokahúgom, az az unokahúgom, aki az egyik olyan a hatóságnál dolgozik, amelyik két hónapja lerohanta az egyházamat… És ez az unokahúgom ugyanaz, akiről nagyon régen az anyja mesélte, hogy ő és az öccse az ÖSSZES unokatestvér közül ENGEM szeret és tisztel a legjobban, mert én vagyok a legbarátságosabb, és a legőszintébb mindegyik közül. És eszembe jutott az az éjszaka, amit náluk töltöttem el, amikor úgy 22 éves koromban teljesen betelt a pohár, és úgy éreztem, hogy képtelenség tovább otthon maradnom, ezért útnak indultam, és valahogyan autóstoppal náluk kötöttem ki. Emlékszem arra az éjszakára, amikor a nagybátyám és a felsége órákon át sírva hallgatta mindazt, amit meséltem az otthoni dolgokról… És már hajnalodott, mire mindhárman kellőképpen kisírtuk magunkat, és végre el tudtam aludni.
És eszembe jutott még… Egy réges-régi történet is… Amikor még kisfiú voltam. Ezt nemrégen a fiamnak is megírtam, hogy legalább némi sejtelme legyen arról, hogy hova került éppen. Mert sajnálatos, hogy akkor, amikor éveken keresztül az anyám, a fiam anyjával karöltve MINDENT, DE MINDENT megtettek azért, hogy közénk a bizalmatlanságot, a rosszallást, és a gyanakvást elültessék, addig én még a legriasztóbb igazságokat is igyekeztem eltitkolni. De vajon miért? És vajon megérte???
Szóval íme a történet, amit pár napja megírtam a fiamnak:
“Akkor talán még 10 éves sem voltam, és legtöbbször a szabadidőnk nagy részét a nagyszüleimnél, az anyu szüleinél töltöttük. Egy vasárnapi ebédnél a papám elkezdte piszkálni az apámat, és csak beszólt neki, és idegesítette, és a képébe nevetett gúnyosan, és csak folytatta és folytatta, én pedig nagyon rosszul éreztem magam emiatt. És az egész csak folytatódott, és úgy tűnt, hogy sosem lesz már vége, és kezdett nagyon fájdalmassá válni az egész. Én lopva körülnéztem, és senki meg sem szólalt, és az apámra néztem, és láttam, hogy nehezére esik ott ülni, és csak kanalazni a levesét, azután a második fogás került sorra, a papa meg csak nyomta a rosszindulatú és gúnyolódó beszólásokat… És egyszer csak az apám nem bírta tovább, és felállt, otthagyta a tányéron az ételt, és kiment a konyhából, ki az udvarra. És csend lett akkor. Én pedig még rosszabbul éreztem magam, de nem tudtam, nem mertem szólni. Aztán már az ebéd vége felé lehetett, és nem bírtam tovább, és kimentem az udvarra, otthagyva az utolsó falatokat a tányéron, és megkerestem az apámat. És borzasztó volt látnom őt abban az állapotban, kapkodva vette a levegőt, és az arca el volt torzulva, és tiszta vörös volt. Én akkor nem tudtam, de valószínűleg nagyon közel volt egy infarktushoz, pedig még 40 éves sem volt. Aztán rábeszéltem, hogy menjünk vissza a konyhába, és egyen még legalább egy picit. És akkor megdöbbenésemre az egész család folytatta a szekálást, hogy ő mekkora egy marha (ezt az anyu mondta neki!), hogy itt hagyta az ebédet, és a többiek is csak gúnyolódtak vele. És ő nem szólt semmit, csak ült, és szó nélkül tűrte.
És az ilyen és ehhez hasonló történetek sajnos részévé váltak a közös családi programoknak, csak valahogyan az emberek már fásultabbak és gyengébbek lettek az évek során, úgyhogy már nem ennyire durva a helyzet.”
Az utóbbi időkben számomra az okozta az egyik komoly fejtörést, hogy mi legyen, mit is kezdjek ezekkel a családi kapcsolataimmal? Mióta az internet létezik a számomra, többször is próbálkoztam felvenni a kapcsolatot egyes családtagokkal, de egyik próbálkozásom sem talált viszonzásra. Egyáltalán… Van ebben még bármiféle érték az én számomra? Nem állítom azt, sőt kifejezetten cáfolom, hogy az egész családom csak ilyen emberekből áll. Ez a család már igen szerteágazó lett, és nagyon sokan vannak, akikről semmit sem tudok. És sokan vannak, akik tudatosan, vagy “véletlenül” kiszakadtak ebből a körből. Úgyhogy biztos vagyok abban, hogy a családunk nem csak kizárólag zsarnokokból, áldozatokból, és tétlen szemlélődőkből áll. De abban viszont biztos vagyok, hogy azok, akik e három kategória egyikéhez sem tartoznak, azok ezzel a “kemény maggal” szinte semennyi időt nem képesek együtt tölteni.
Írhatnék még rengeteg fájdalomról… A verésekről, amik miatt sokszor csak hónapok múlva mertem bevallani a rossz jegyeket – és azokat is csak azért, mert napokon belül közeledett a szülői értekezlet, így az előtte lévő napok mindegyikére be volt osztva, hogy melyik egyest, vagy kettest KELL bevallanom – néha egy-egy napra volt, hogy kettő, vagy három is jutott! Vagy a gyerekkori félelmetes estékről, amikor az anyám kint a konyhában terrorizálta és fenyegette az apámat, miközben mi az öcsémmel a szobában rettegtünk, hogy vajon meddig fog fajulni ez az egész… Írhatnék még arról is, ahogyan előbukkant az az eset, ami valószínűleg minden gyűlölködés, ádáz küzdelem, veszekedés, kötözködés alapjául szolgál, és még jóval, de jóval a születésem előtt történt… Úgy igazán korán, és még akkor amikor azt sem lehetett tudni, hogy én Én leszek ebben a testben. Tudod… Nagyon nehéz együtt élni ennek a súlyával, mert tisztában vagyok azzal, hogy ha ezt a dolgot elmesélném… sőt elég lenne csak néhány “véletlenül” elejtett megjegyzést tennem róla – és a fájdalmaim forrása irgalmatlan hanyatlásba kezdene, és rekord idő alatt hagyná itt ezt a kegyetlen és durva játszmát. De nem tehetem – mindannak ellenére, amik velem történtek.
Mert sosem lenne nyugodt a lelkem.
Így tehát nincs más választás a számomra, de akármennyire is fáj, el kell szakadnom ettől az egész társaságtól, minden fájdalomnak hátat kell fordítanom, és végre előre kell tekintenem, hogy mindazt a nehézséget, ami előttem tornyosul, sikeresen meg tudjam oldani, és ebbe NEM FÉR BELE semmiféle időhúzás, vagy érzelmeskedés. Le kell válnom arról a rengeteg gyötrelemről, amik eddig, az elmúlt 50 évben mágnesként tartottak fogva.
Mert soha a büdös életbe nem fogok elérni semmiféle sikert, nem leszek boldog, és nem leszek hasznára sem senkinek, aki pedig igazán MEGÉRDEMELNÉ, és ENGEM is megérdemelne!
Mert végignéztem az elmúlt 20 évemet, azokat a pillanatokat, amik igencsak kemények voltak, azokat az embereket, akiknek az ÉLETÉT MENTETTEM meg, akiknek erőt adtam, akiket vigasztaltam, akiknek példát mutattam, akikben tartottam a lelket, vagy éppen azoknak, akiknek nem is közvetlenül, hanem közvetve segítettem, javítottam az életét azzal, hogy eljuttattam hozzájuk egy szórólapot, amin az életük legnagyobb problémájára találták meg a megoldást, vagy éppen ingyenes jogi segítséget kaptak (önkéntesként teljesen INGYEN az elmúlt 15 évben jóval több, mint FÉLMILLIÓ szórólapot osztottam ki egymagam Pécsen, és a környékén).
Nem tehetem meg már tovább, hogy ne legyek boldog, és ne legyek segítségére azoknak, akiknek VALÓBAN szükségük van a segítségemre, és akik képesek és hajlandóak is elfogadni azt. És ez az év legalább már abban meghozta számomra az áttörést, hogy ÉN MAGAM is képessé váltam arra, hogy elfogadjam mások segítségét – mert képes voltam leélni 50 évet úgy, hogy mindenfajta segítségtől a szívem legmélyén IRTÓZTAM, FÉLTEM, sőt… Rettegtem tőle. Hogy mi lesz a vége, mi lesz majd az ára…
A tervem a jövő évre az, hogy létrehozok kezdő írók, és tanácsadók számára egy szövetséget, mert kijártam, kinyomoztam, és megtanultam, hogyan lehet a legnagyobb segítséget az induláshoz megadni azok számára, akik ilyesmiben gondolkodnak.
Kérlek hát, ha sikerült eljutnod eddig, és van BÁRMILYEN ötleted, ismerősöd, emberi kapcsolatod, ami ehhez a területhez kötődik, vagy köthető, akkor te se tartsd vissza magad!
És kívánok mindannyiunknak – sikereseknek és sikerteleneknek egyaránt – egy sokkal, de sokkal boldogabb Új Életet!
Ismerem ezt a fajta élet utat. Magam is ezt választottam, és néha -utólag- szidtam is magamat érte – ha rosszul mentek a dolgok =D – Rutinos túlélő válik az emberből valóban, csak kicsit fárasztó 🙂
Nagy szerencse, hogy sikerült egyrészt túlélnem, másrészt kiemelkednem belőle. Rettenetesen nehéz volt, de végül sikerült meghaladnom saját magamat is. A csodák eléréséhez meg kell járni a poklot is… Semmi sem számít, csak hogy ne adja fel az ember. Én eldöntöttem, hogy keresztül megyek bármin. Inkább beledöglök, de nem maradok meg abban a mocsárban! Úgy tűnik, igazam lett, és még életben is maradtam. 🙂
Tetszenek nagyon az írásaid, a stílus, ahogyan írsz… Annyira ritka a mai világban az ilyen őszinte kitárulkozás. Én sem lennék képes rá 🙂 .
Jó néhány közös “alkotóelem ” van az életünkben , biztosan az ego tombol bennem , amikor ” megnyugvással ” tölt el így karácsony előtt, hogy nem minden pink és happy máshol sem, bár a legtöbben így próbálják meg beállítani magukat és a családjukat . Az őszinte szavak balzsam megfáradt lelkemnek . Köszönöm