Van Isten

Nemrégen értem haza. Vacsora-meghívásom volt. 😀 Aranyos kis este volt. De hulla fáradt vagyok. Úgyhogy arra gondoltam, hogy ma este nem piszmogok a begyújtással, nem hűlt ki teljesen a ház, és most a hősugárzó is elég lesz holnap reggelig. Azután majd…

A legutóbbi bejelentkezésem óta begyulladtak a rakéták, amire már igazán türelmetlenül vártam! Megúsztam az anyagi összeomlást, az unalom és tétlenség pedig dolgavégezetlen hagyott itt, és az érzelmi életem is… De ne szaladjunk ennyire előre. 😉

Az utolsó írásom valami olyasmiről szólt, hogy trallala, meg húdejó, már tudom, hogy mit fogok tenni pár hónap múlva, de ugyanakkor az is egy aktuális helyzet volt, hogy gőzöm sem volt arról, hogyan tartom fenn e test működését, és a varázsnoki hajlékot mindaddig, amíg… Na ez aztán mostanra gyökeresen megváltozott!

A teljességre való törekvés teljes hiányában az elmúlt napjaim krónikáját csak szőrmentén fogom tudni összefoglalni. Igyekszem a lényeget nem kifelejteni – annak dacára, hogy mozdulni is alig bírok…

Szóval.

Legutóbb fejest ugrottam a semmibe. És nagyon úgy tűnt, hogy a semmi ezúttal mohón magába fogad, és hogy az ejtőernyő se fog kinyílni. De aztán megvontam virtuális vállaimat, és azt mondtam, hogy levan… Tényleg levan. Már nem érdekel, hogy mekkorát bukhatok. Valami megpattant bennem az elmúlt hetekben, és tényleg az lett, hogy leszartam mindent, amitől korábban majréztam. Mert… Mert úgy éreztem, hogy én most ebben a pillanatban nem tudnék ennél többet megtenni a sikerért, a boldogságomért, az álmaimért, és a jövőmért. Jöjjön hát, aminek jönnie kell…

Volt egy igen tanulságos epizód is… Huu ez de hosszú írás lesz, nabasszus…

Egyik kedves rokonommal keveredtem szócsatába fészen amiatt, hogy az adóhatóság megbízott szolgálói újra meg újra berontanak az általam ismert legemberségesebb egyházba, és mindent, amit csak találnak, elvisznek, lepecsételnek, zárolnak, meg ilyenek. Az említett unokahúgom pedig történetesen éppen eme nem éppen dicső csapat egyik nem igazán elhivatott tagja (saját nyilvánosan tett bevallása szerint!).

A sztorit röviden összefoglalva az történt, hogy az unokahúgom védve a “mundér becsületét” védelmére kelt az “övéinek”, és súlyos, ámde teljesen tájékozatlan és tudatlan vádakkal illetett engem, és az egyházamat. Nagy ügy – mondhatnánk, de azt kell mondanom, hogy itt most ebben az esetben ennél jóval többről van szó. Ugyanis végre megvilágosodtam. Helyesebben megláttam az eseményekben az Élet nyújtotta példát…

Először is rá kellett jönnöm, hogy… vannak azok az emberek, akik valamikor itt, vagy ott, ekkor vagy  éppen akkor feladták a saját önbecsülésüket. Ez velem is megtörtént már többször is, de tartósan, és véglegesen még soha nem dobtam a lovak közé a gyeplőt. Ez a blog némiképpen ennek a dolognak a jelenlegi krónikája is. Na de nem mindenki van ilyen erőtartalékkal megáldva. És ha igaz, hogy a sikeres ember egyel többször áll fel, akkor én pokolian sikeres leszek, mert én már eddig is sokkal többször álltam fel… 🙂

Szóval vannak, akik elterveznek az életükkel kapcsolatban ezt-azt, majd egy idő után feladják, beadják a derekukat, és egyszer csak egy unalmas, és utált – ámde valahogyan így-úgy elviselt – munkahelyen, házasságban, kapcsolatban, családban, ebben-abban találják magukat. Illetve nem találják magukat. Ekkor meggyőződéses, és felelős embernek állítva be magukat azt kezdik fennen hangoztatni, hogy ez jólvanígy. És addig nyomják ezt le a saját, és egymás torkán, hogy végülis mindenkinek valahogyan lemegy ez a cucc. És élnek boldogtalanul, míg meg nem halnak. Na hagyján, de mindenkit, aki nem így él, és az Istennek sem adná be a derekát, igyekeznek beletaposni abba az önfeladásba, amiben ők vannak. És nem, nem, ez nem vicc. Ha nem látom, nem hiszem el, hogy az unokahúgom minden kedves és barátságos közeledésemet mily vadul löki el, és támad nekem, azzal az egyáltalán nem titkolt szándékkal, hogy a lehető legtöbb hibámat, problémámat, és veszteségemet az arcomba csapja! És… Tudod… Ez most e pillanatban igen durva… Emlékszem ugyanis…

Folyik köztem és úgy nagyjából az egész családom között egy fél évszázados háború. Próbáltam találni az egész családban legalább egyetlen olyan embert, aki kicsit is hasonlóan gondolkodik, mint én, de nem sikerült (ettől persze még lehet, hogy van valaki ilyen nemnormális!). Az is igaz, hogy az idők folyamán a mi családunk (is) szinte átjáróházként működött, emberek jöttek-mentek ki-be a családba és a családból, és nemigen tudom, kivel mi van azóta, vagy hogy miért lépett ki. A pletykákat nagyjából ismerem, dehát ha ezekre alapoznék bármit is, akkor semmivel sem lennék különb a többieknél.

Szóval a mi családunk úgy igazából viszonylag jól reprezentálja a magyar átlagot mind tönkrement házasságok, szanaszét felnövő gyerekek, éves átlagos alkohol-fogyasztás, családi pletykák, ármánykodások és intrikák, illetve az átlagos boldogság-index tekintetében is. Mégis – nem kevés gőggel – e család (sem) tartja magát átlagosnak. És talán így van ez rendjén. De! Az a bajom, hogy az elhagyott álmok, a feladott önbecsülés, és a sorsukba való beletörődés olyan mértékben elfogadottá – mi több elvárttá – vált, hogy az az utánunk felnövekvő generációkat talán végleg egy életen át tartó vegetálásba fogja taszítani… És ez baj, ez hatalmas baj! Mint ahogyan az is, hogy jelenleg semmit nem tudok kitalálni, mit lehetne tennem ezzel a helyzettel. És itt most többek között – legfőképpen, de nem kizárólagosan – a fiamra (is) gondolok. Mert az utóbbi években egyre inkább kirajzolódott előttem egy igencsak sötét jövő – sőt egy borús jelen – képe is!

Na. Mindenesetre meg kellett állapítanom azt, hogy az elmúlt évtizedekben az ehhez hasonló helyzetekből rendszeresen vesztesen kerültem ki azzal, hogy megpróbáltam megvédeni magamat, visszatámadni, és meggyőzni az engem támadó, lehúzni, és letaposni igyekvő “családtagot” arról, hogy az élet nem arról szól, a dolgok nem úgy vannak jól, és a jövő nem úgy optimális, ahogyan ő azt nagy vadul leírja. És hosszú-hosszú idő óta először – az első keményen durva személyeskedő hozzászólás után, amikor kezdett a gyomrom tájékán az a nagyon is jól ismert érzés kialakulni, egyszer csak rájöttem, hogy ezt a vitát még soha az életbe nem nyertem meg, ezt a gyomrozást pedig még soha nem éltem túl. És ezek a dolgok nem holmi apróságok… Az ember minden látszat ellenére is becsüli és tiszteli a saját családját – annak ellenére, hogy legtöbbször arra semmilyen formában közülük senki nem szolgált rá VALÓDI tettekkel és támogatással. Így aztán életemben először abbahagytam a győzködést, megértve, hogy egy önbecsülését veszített embernek már az is elegendő büntetés, ha szembesülnie kell azzal, hogy – dacára annak, hogy ő már régen feladta – vannak még olyanok, akik NEM ADTÁK FEL AZ ÖNBECSÜLÉSÜKET. És ez azért fájdalmas, mert nem magyarázható meg a helyzet azzal, hogy “mindenki más is feladta, úgyhogy igazán nem nagy baj az, hogy én is feladtam!”.

Másrészt azt kell hogy mondjam, hogy sem Dobó István, sem Mátyás király, sem Attila, vagy Nagy Sándor nem mert volna egy ilyen … ööö… hogyismondjam… ALUL MOTIVÁLT csapattal harcba menni. El sem tudom képzelni, hogy ezekből az emberekből egy hosszú távon ütőképes és nyerni képes csapatot lehetne alkotni azokkal szemben, akik SOHA, DE SOHA nem adták, és nem adják fel!

Érdekes egyébként, hogy ezt most nem is akartam leírni. De valahogyan legbelül olyannyira bennem voltak ezek a gondolatok, hogy a többi sztori nem tudott előbukkanni mindaddig, amíg ezt ki nem írtam magamból.

Na az van, hogy lett munkám. Sőt… Annyi munkám lett, hogy már ezen a hét közepén csak a jövő hétvégére tudtam vállalni újabbakat.

Lett munkám, mégpedig olyan, amilyent SOHA A BÜDÖS ÉLETBE nem akartam magamnak!

Emlékszem… Egyik reggel, mikor már sokadszor ki tudja mennyi idő kínlódás után kimentem a konyhába, és már megint rohadt hideg volt, és már megint arra gondoltam, hogy ÉN NEM AKAROK FÁZNI!!! És aztán már megint fáztam… És egyszerre csak rájöttem, hogy el kell engednem ezt a hülyeséget! Mert ha akarok, ha nem, itt én most jövő tavaszig, nyárig minden rohadt reggelen fázni fogok. És ez ellen nincs reális megoldás – azt az egyet kivéve, hogy ezentúl nem fogok harcolni ellene. És azon a reggelen a fázás valami egészen más testi érzésként jelentkezett. Nem harcoltam vele többé. És nem is fáztam már annyira.

Na ugyanez történt velem ezen a héten, amikor már napok óta az ellen harcoltam, hogy a kemény fizikai munka miatt fájjon mindenem. Legtöbbször a fájós térdem, meg a tavalyi eltört könyököm, de egyébként meg úgy általában mindenem, ahol csont, izom, hús, vagy bármi is található a testemben. És amikor elkezdtem nem arra figyelni, hogy milyen kib*szott nehéz a malteros vödör, meg a legnagyobbik falazó tégla, és arra kezdtem gondolni, hogy valójában éppen a testemet erősítem (és egyben az akaraterőmet is!!), na akkor kigondoltam, hogy ennek itt és most valójában párja nincs!

Megjegyzem, hogy ezen a héten nagyjából annyi bevételem lesz, mint egyik-másik nyári hónapban összesen, befizettem elmaradt számlákat, tele van a hűtő, jókat eszek, reggel korán kelek, önfegyelmet erőltettem magamra, este is keményen dolgozom itthon, viszonylag keveset alszom, és tudod… Valahogyan amikor az előttem lévő tükörbe nézek, azt látom, hogy mintha mégis mindezek ellenére kisimultabb lenne az arcom. Az elmúlt 5 napban egy építkezésen dolgoztam, a hétvégén levezetésként megyek fát hasogatni, majd hétfőtől kezdődik minden elölről… És még az is lehetséges, hogy ez a széria eltart egészen karácsonyig, de akkor nekem már minden elmaradásom ki lesz egyenlítve, és ha ez így megy tovább, nagyon valószínű, hogy még tartalékot is fogok tudni félretenni, amire már nagyon, de nagyon régóta nem volt példa!

Más.

Viszonylag régóta kérdezgetem magamtól, hogy HOL VAN AZ A GONDOLAT, mikor történt az, hogy eldöntöttem azt, hogy ez a szívás ez lesz innentől az én életem, és hogy nekem nem lesz pénzem. És egyszer csak egy egészen váratlan pillanatban a pofámba vágódott A Gondolat, a saját gondolatom, amit úgy 12 évvel ezelőtt gondoltam, amikor ment a huzavona a gyerekemért, és amikor is végülis feladtam – igen, feladtam, lemondtam a fiamról, és ezzel súlyos, életveszélyes apátiába zuhantam, amikor is volt az a gondolat… Hogy engem innentől már semmi nem érdekel, és legjobb, ha nekem már pénzem sem lesz, mert én bizony a büdöskurvaéletbe nem leszek az az apa, akitől elveszik a fiát, és még a pénzét is akarják… Mert igenis azt gondoltam, ha van ember, aki elveszi tőlem a fiamat, akkor az vállalja az anyagi következményeit – mint ahogyan én is vállaltam volna, ha én kapom meg! Én soha egyetlen fillért nem kértem, és nem fogadtam volna el, ha én nevelhettem volna fel a fiamat!!!!!

De elveszítettem egy álmot, elveszítettem egy életet, elveszítettem a legféltettebb kincsemet, és ezekkel együtt a szakadékba hajítottam a pénzügyi jólétemet is. Ha ezek nincsenek meg az életemben, akkor a pénz sem fog boldoggá tenni – ezt gondoltam azon a bizonyos napon!!!

És amikor erre rájöttem, mintha kiderült volna felettem az ég, mintha valami megváltozott volna ebben az Univerzumban, elkezdtek jönni a munkák, és rájöttem, hogy a világ telis-tele van gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányokkal!

Én pedig elkezdtem élvezni a szépséget és az esztétikát… Az egyik boltban kiszemeltem magamnak egy csinos eladó lányt, és mit ad Isten, egyik este ő volt a pultban, és eljátszottam a félszeg vásárlót, aki nem tudja, mit válasszon, ezzel belevittem egy aranyos kis játékba, aminek a végén sikerült megnevettetnem… És olyan volt ez hosszú idő után, mintha a fagyos szívemre rásütött volna egy felhők mögül kikandikáló halovány napsugár…

Aztán egy másik nap reggel – busszal járok reggel dolgozni az építkezésre – elnéztem a szép fiatal diáklányokat. És úgy lustán-kábán átadtam magam a csivitelésüknek, néztem a nagy figyelemmel elkészített reggeli frizurájukat, a sminket, az ilyen-olyan stílusú ruháikat, és… Éppen mellettem volt egy olyan… olyan… egy olyan igazán harmonikus stílusú lány. Elegáns, igényes, és az az éppen annyira szép lány volt, aki még nem a baba-kategóriába tartozik, de kicsit mégis súrolja… A műkörmétől (érdekes, nem keltett bennem visszatetszést a műkörme, nem is értem, na hogy mik vannak…) a térdnél rojtos nadrágján át (ami csodásan feszült a formás-feszes popsiján!) a frizurájáig, és minden egyes porcikájából sugárzott az igényes odafigyelés… Olyan igazán szívmelengető érzés volt sok-sok hónapnyi remete-élet után látni, hogy végülis a világ tele van gyönyörűséges lányokkal, úgyhogy nincs még veszve minden… Mert…

A legbájosabb élményemet hagytam a legvégére.

Tudod, múltkor, mikor azt elemezgettem, hogy mikor mi volt sikeres és előremozdító lépés az életemben, arra a megállapításra jutottam, hogy az ismeretségi köröm ÁLLANDÓ és FOLYAMATOS fejlesztése, különös tekintettel a lányokra, hölgyekre, vagy éppen a fiatal nőkre. És ezt a fészbuk is kileste, és napjában rengeteg ilyen-olyan ajánlatot tesz nekem. És volt egy… Tudod, többször is megnéztem az adatlapját, és legyintettem… Áhh nem… És megint, és megint. És mivel a múltkor úgy döntöttem, hogy radikálisan csökkentem a halogatások számát az életben (ennek ugye a fentiek mind valamilyen formában a hatásai lehetnek), szóval vettem egy mély lélegzetet, és bejelöltem.

Nem tudom, mennyi idő múlva jött a kedves érdeklődés, hogy ki vagyok, meg miért meg egyáltalán. Éppen feldobott kedvemben voltam, egy újabb igazán szopós napot éltem túl, büszke voltam magamra végre, szóval írtam rá valami huncut választ. Valahogyan megéreztem abból a pár sorból, és ahogyan fogalmazott azt a Valakit, aki Ő.

Hát amit erre válaszul kaptam, attól kis híján kicsordult a könnyem.

Azt írta, hogy “aranyos vagy”. És tudod… Idejét sem tudom, mikor mondta nekem ezt valaki! És erre itt ez a lány – semmit az égvilágon nem tudok róla, és ő rólam, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, leírja, amit gondol, és amit érez. És hirtelen furcsa érzés fogott el… Hogy meg kell ismerkednem Vele. Mert ő egy igazi, mesebeli földre szállt Angyal…

És tudod…

A dolgok nem úgy néznek ki. Egy alpesi országban él, és amennyire sikerült kiderítenem, ott is szándékozik maradni. Én viszont nem. Nagyjából teljesen ellentétes életet él, és teljesen más életre vágyik. És mert én nagy és okos fiú vagyok, mindjárt a saját fejemre kólintottam, hogy neeeem… nem lehecc belé szerelmes, te szamár! 😀 Dacára annak, hogy így ismeretlenül csupán pár perc ismerkedés után egy alkalommal úgy szólított, hogy “te drága”. Ami elképesztően izgalmas, és borzasztóan bizsergető érzés, amikor végre talál az ember egy olyant a sok-sok millióból, aki ugyanolyan leplezetlenül kommunikál, olyan nyíltan, trükkök, hátsó szándékok, csavarok, és manipulációk nélkül, mint én. És nem mellesleg minden – ismétlem: MINDEN! – ismérvét magán viseli az Ideálnak, az Álom-Nőnek, amik számomra fontosak és amikből úgy döntöttem, hogy sosem fogok már engedni… Csak éppen olyannyira messze van a célja az enyémtől, hogy…

Ezeken a dolgokon járt ma az eszem még aközben is, mikor a Csacsogós néninél palacsinta-partiztunk! Furcsa, melengető érzés, mostanra mi már jóval átléptünk egy határt, és úgy megyek hozzá, mintha csak a saját drága mamikám lenne. Egyik nap felhívtam, hogy segítene-e feladni a villanyszámlámat, mert sosem érdek haza időben, máskor ő hívott, hogy kellene neki valami a boltból, ma meg éppen ebédszünetben hívott, hogy nem árulja el, mit főz estére, de munka után feltétlenül menjek el hozzá… Na ez a vacsora-parti eltartott majdnem 3 és fél óráig… 😀

Furcsa ez az élet.

Kicsit már olyan, mintha mégiscsak lenne Isten. Elkezdenek a dolgok úgy lenni, ahogyan én kigondolom… És amikor meg másképpen gondolom, rájövök, hogy mégiscsak jobban van az így, mintha másképpen lenne. 😮 De hát akkor… Ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan én szeretném, talán még az is elképzelhető, hogy én lennék az Isten?????

??????