Nem csak az én életemben vannak most érzelmi viharok. Az egész univerzum fortyog… Megmondtam, lesz ebből felfordulás…
A tegnapi napon megdöbbentő híreket kaptam. Kezdetben nem is tudtam mire vélni őket. De azután szépen lassan kezdett kitisztulni a kép.
Emlékszem életem egy hasonlóan felzaklató élményére… Talán 1989, vagy 1990 karácsonya táján történhetett, hogy a szomszédos Románia “kommunista vezérét” kivégezték. Megvallom őszintén, magam is olyannyira a média hatása alá kerültem, hogy akkor valóságos eufóriát éreztem tőle, hogy “na végre, egy zsarnok végül elnyerte végső büntetését!”… Ettől zengett az egész világ!!! Az újságok címlapján hatalmas fotók voltak a vérbe fagyott diktátor és felesége fotóival! (Ez volna az emberi civilizáció???)
Azután eltelt néhány év, és olvastam arról, hogy azok, akik az “igazságot szolgáltatták”, rövid időn belül kivétel nélkül elintézték magukat – ki így, ki úgy. Többen közülük öngyilkosok lettek, és pár éven belül valami oknál fogva egy sem maradt belőlük. Az egész kivégző osztag maradék nélkül eltűnt az élők sorából. Egyszerűen NEM ÉRTETTEM, miért, hiszen mekkora nagy királyság, micsoda kiemelkedően nagy dolog, ha valaki ekkora kitüntetésben részesülhet, hogy elpusztíthatja a zsarnokot, és felszabadíthatja a népét. Szóval fel nem tudtam fogni, mi ez az egész…
El kellett telnie még majdnem tíz évnek, hogy egyáltalán értelmes dolgot találhassak arról, miért történt az, ami történt – és még sok-sok további évnek kellett eltelnie, mire valamennyire felfogtam, hogy miért teszi el láb alól magát az ember, aki a saját kezébe veszi az önkényes igazságosztást.
Mert 20 évvel ezelőtt olvastam először azt a mondatot, hogy: “Az Ember alapvetően Jó.”!
De nem értettem. Sokáig nem értettem, miért lehet az Ember alapvetően Jó, ha ennyi baromságot, kegyetlenséget, esztelenséget képes csinálni. NEM-ÉR-TET-TEM!!!
Kezdem már kapizsgálni, és egyben kezdem sajnálni is némelyik szerencsétlent, aki elvakult ostoba módon gondolkodás nélkül pusztítani kezd.
És ennek a pusztításnak vannak fokozatai.
Mert pusztítás az, ha valaki kiáll az út szélére egy méregdrága traffipax készülékkel, és válogatás nélkül levadássza azokat, akik az egyes vélekedések szerint normálisnak mondható sebességnél gyorsabban közlekednek. Ebben csak az a hiba, hogy van, akinek a 90 km-es sebesség is túl gyors, és van, akinek ugyanazon körülmények között a 140 is laza, kényelmes, és teljesen biztonságos. De mégis kötelező a jó képességű vezetőnek behódolnia a rossz képességűek miatt hozott szabályoknak, és az esetek nagyobb részében a teljesen biztonságos haladás ellenére is igazságtalanul magas bírságokat szabnak ki.
Példának okáért éppen velem esett meg úgy 13 évvel ezelőtt, hogy egy teljesen kihalt faluban reggel 3/4 7-kor egy utca kereszteződés közepén(!!!) álló rendőrautóból 78 km/órás sebességgel bemértek. És csak a lehetőségeim ismerete miatt úsztam meg, hogy meghagyták a jogosítványomat, és így nem veszítettem el a munkámat, a családom pedig a megélhetést! De mi van, ha nem tudom, hogy mire kell hivatkoznom a fellebbezésben??? Éhen kellett volna halnom?
Rengeteg igazságtalanságot látok nap mint nap, és nagyon rosszul érzem magam azok miatt, amiket látnom kell. És bár tudom, hogy mindenki, azaz kivétel nélkül MINDENKI nagy, nagyon nagy bajba fog kerülni mindazok miatt, amikor átállt arra az oldalra… Tudom, hogy minden igazságtalanul eljáró rendőr, minden tisztességtelen kereskedő, minden lelkiismeretlen tanár, tetőfedő, lakatos, és bármi, és bárki, mindenki meg fogja szívni. És velük együtt mi is szívunk…
A bedőlt hiteleket behajtó végrehajtó, aki “csak a dolgát végzi”, és… a sor már-már végtelenül hosszú. És rengetegen benne vannak ebben a sorban. Én is. De én legalább már tudom, már megértem – egyre inkább, egyre jobban, egyre teljesebb megértéssel sikerül látnom, hogy mi miért van. És én már kiálltam a sorból, és igyekszem elérni, hogy mások is kiálljanak a sorból, és elinduljanak szembe a többiekkel, a többséggel.
Nagyon sok igazi, jó barátomat, akik ott fent, Budapesten vállt vállhoz vetve elhivatottan végzik az önként vállalt feladatukat – és rajtuk keresztül engem is – támadás ért tegnap, és folyamatosan azóta is. Ettől harsog a sajtó, ezzel van tele a fészbuk falam… És sajnos ebben a mostani Szabadság-Harcban most nem tudok részt venni. Régebben több szabadságharcban is ott voltam: Berlin, Frankfurt, azután Prága, majd megint Berlin, azután kétszer Anglia is… De most itthonról szurkolok azoknak, akik helyettem is helytállnak odafent. A legerősebb, a legkeményebb, a legnagyobb emberek, akik éppen most ezeken a napokon, ezekben a baromi beteg időkben kiállnak mindannyiunk jövőjéért, a szabadságunkért, az emberi jogainkért, és azért, hogy megmaradjon, és helyrejöhessen ez a beteg “civilizáció”…
Azok pedig, akik pusztán azért, mert “nekik ez a dolguk, ezt a parancsot kapták”, kegyetlenül meg fogják szívni. Még nem is sejtik, micsoda halálos fájdalom vár rájuk, amikor szembe kell majd nézniük azzal a borzalommal, hogy egy jó célért dolgozó kivételes, válogatott, tetőtől talpig becsületes csoportot rohantak le, és akadályozták abban, hogy tegye a dolgát: megmentse ezt a bolygót. A miénket, és az övéket is…
Lesznek ennek az időszaknak utólag súlyos áldozatai… Mert ha az az ember, aki egy diktátor megölése miatt is olyannyira súlyos lelkiismeret-furdalást érzett, hogy önkezével vetett véget a saját életének, akkor az a szerencsétlen, aki egy békés és becsületes csoportot lerohant, és fegyveres jelenléttel fenyegetett, nem valószínű, hogy meg fogja úszni.
Mert az Ember alapvetően Jó. És amikor rádöbben, hogy rosszat tett, KIVÉTEL NÉLKÜL önmaga ellen fordul. Ezt látom egyre többször a környezetemben, ettől betegek sokan, emiatt nem jönnek helyre emberi kapcsolatok, és sorolhatnám.
De érzem, és egyre inkább bízok abban, hogy közeleg végre az a nap, amit már annyira kiéhezetten várok…
Amikor végre béke lesz már.
Mert a pusztulás nem tarthat örökké. A fájdalom sem tarthat örökké.
És egyre inkább kezd belém költözni az igazi Nagyság… Amiről nem is olyan régen írtam…