Érzelmeim viharában

Meglehetősen követhetetlenné váltak már a magam számára is a saját érzéseim. Néha már annyira, hogy kezdem élvezni őket… (már… már… már… jól van, tudom, szóismétlés… késő van.)

Naszóval…

Azúgyvót. Még a múlt hétvégén otthon olyan érzelmi hullámvölgybe kerültem, hogy azt hittem, a büdös életbe nem mászok elő onnan. De persze azért reméltem. Valahogy egyszerűen olyan mértékben kezelhetetlennek éreztem minden összetevőjét a jelen életemnek, hogy úgy éreztem, ebbe bele fogok pusztulni. Valami kétségbeesett belső kényszer jött rám a nagy otthoni magányomban, hogy kommunikáljak, így a hétvége nagy része fészbukozással ment el.

Persze a kényszer nagy úr, közben azért kellett végeznem valami munkát is, kivágtam egy teljesen használhatatlanná vált meggyfát, aminek úgy 4 méter magasságban kezdődtek az ágai, így felmászni rá, vagy leszedni róla azt a nagyon kevés termést teljesen lehetetlen volt. Ezen kívül is az egyik ága nagyrészt el volt száradva.

Aztán főzni is kellett, meg elmentem boltba is, pénteken pecázni is voltam, de a hatékonyságomon csak javítani lehet, rontani már nem.

Na mindegy, hétfőn reggel jó korán egy összevissza átforgolódott éjszaka után ismét útra keltem, hogy folytassam a múlt héten megkezdett marketinges-telefonos-értékesítéses-szövegírós-ötletelős-ezermesterkedős munkát Pécsen.

Mivel nem igazán tudtunk kitalálni még semmit azzal kapcsolatosan, hogy mit is csináljak, folytattam a múlt héten megkezdett kontakt-gyűjtést, és emaileket küldözgettem. De valahogyan nem voltam ezzel megelégedve, de nem tudtam jobbat kitalálni. Estére ebbe teljesen belefáradtam, de az aznapra kitűzött célom legalábbis megvolt. Azután másnapra jött az, amit… vannak mostanában ezek a spéci napok, amiket sosem akartam volna magamnak. De fel kellett ismernem, hogy ha most nem kapom össze magam, és nem kezdek neki, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket még sosem, akkor semmi nem fog változni az életemben. Úgyhogy eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, de most megcsinálok akármit… csak ez az élet már ne tudjon tovább folytatódni. Mert ebből ELÉG VOLT.

Felemeltem tehát a telefont, és elkezdtem visszahívogatni embereket. Fogalmam nem volt, hogy mit mondjak nekik, meg úgy egyáltalán… tudod, nekem a telefon sosem volt az az eszköz, amire csak egy icipicit is úgy tudtam volna tekinteni, mint munkaeszközre. Hallottam én már pedig, hogy ez az, de abban reménykedtem, hogy valahogyan majdcsak sikerül kihúznom még ezt az életet úgy, hogy nem kell dolgoznom telefonnal. Talán része van a telefonnal kapcsolatos ellenérzéseimben annak, hogy én igazából már jócskán felnőtt koromban kerültem kapcsolatba a telefonnal. Egy egész felnőtté válást éltem meg úgy, hogy soha egyetlen nyavalyás telefonkészülék nem volt az elérhető közelségemben. De talán nem ez az oka. Nem tudom, mindenesetre nekem a telefon az ez szükséges rossz. Kivéve, ha valaki olyannal beszélhettem, akit szeretek. De az meg annyira régen volt már, hogy nem is találok róla emlékképeket… Na hagyjuk ezt a témát inkább.

Szóval akármennyire is reménykedtem, hogy majd senki nem fogja felvenni a telefont egész nap, ez nem így történt, sikerült beszélnem néhány emberrel, és valamennyire kezdtem megnyugodni, úgyhogy egy idő után már gondolkodni is képes voltam (őszintén szólva majdnem lebénított az első néhány hívás – de túléltem). Ekkor kezdtem rájönni, hogy ez így nemigen fog menni. A durva az egészben az, hogy rengeteg mindent olvastam, tanultam már ezekről a dolgokról, amiket most az elmúlt napokban tettem, csak éppen sosem csináltam a valóságban őket. Kicsit olyan ez, mintha már rengeteg filmet, videót, oktató anyagot láttam, könyvek garmadát olvastam volna ki, hogyan kell krumplit pucolni, csak éppen még sosem láttam volna igazi krumplipucolót. Kicsit sánta a hasonlat, de most nem jutott más az eszembe. Na mindegy.

Szóval volt a fejemben valami elképzelés arról, hogyan kellene ezt a munkát megfelelő hatékonysággal csinálni, és azt azért 20-30 hívás után láttam, hogy NEM ÍGY. Najó, de akkor meg hogyan?

És akkor eszembe jutott annak a neve, hogy én most igazából mit is csinálok: hideg hívásokat! Ezt szakmai nyelven így hívják. Hát…

Elkezdtem a témával kapcsolatos anyagokat keresgélni, és végre találtam használható dolgokat! Ezekből pedig kiderült a számomra, hogy a sikeres telefonos eladás egy pontosan megírt szöveges forgatókönyvvel kezdődik. Igen, ennek teljesen pontos szövegnek kell lennie, és amitől még jobban megdöbbentem, hogy szigorúan tilos eltérni egy jól megfogalmazott szövegmintától. Tehát ugyanazt a szöveget kell végigmondani minden egyes telefonáláskor. NINCS IMPROVIZÁLÁS! Ezen a pontos fejbe kellett vágni magamat, hogy észhez térjek, és tudatosuljon bennem, hogy egy telefonos eladás messze nem kreatív tevékenység, de ezt nekem most meg kell tanulnom, ha törik, ha szakad.

Elolvastam néhány elérhető és sikeres telefonálási minta-anyagot, és elkezdtem kidolgozni a saját szövegemet. Ennél bővebben nem érdemes írnom a témáról, ezt is csak azért írtam le, mert pokoli nehéz napokon vagyok túl, és rá kellett jönnöm, hogy a munka, amit elvállaltam, egy profi call-centeres szakembernek is több napos, akár hetekig is elhúzódó munkát jelentene, ezzel szemben én ilyen típusú feladatot még sosem végeztem. Miután erre rájöttem, elkezdtem türelmesebbnek lenni saját magammal (előtte teljesen idegbeteg voltam!). Tudom, hogy meglesz, mert látom benne a lehetőséget, tudom, hogy a termék jó, tudom, hogy jót teszek vele az embereknek, de azt is meg kellett értenem, hogy a feladat, amit elvállaltam, nem más, mint hogy egy teljesen új, és ismeretlen termék, és egy teljesen ismeretlen, ráadásul üzleti célcsoport között egy mocsaras és szinte teljesen járhatatlan, ingoványos vidéken kiépítsek egy olyan utat, amin keresztül a jövőben egyre nagyobb mennyiségben lehet eljuttatni a cuccot az egyik térfélről a másik térfélre. Na, nagyjából ez a cél.

Némiképpen nehezíti a helyzetemet, hogy egymás után bukkannak fel olyan kérdések, amikre megfelelő választ kellene tudnom adni, de a legtöbbször ezeket a válaszokat egymagamban kell kinyomozni.

Na mindegy. Tudtam, hogy nehéz lesz, csak azt nem, hogy hogyan lesz nehéz. Hát így.

Mindenesetre a folyamatos agyi munka miatt megint sikerült kiszakadnom az otthon rám váró gondokon való folyamatos őrlődésből. Ha nem is könnyebbek ezek az új gondok, de legalább másmilyenek 😀

Nade ezek még csak hagyján – annyi minden érzés, benyomás, ez meg az ért még ezeken kívül is… Időm sincsen feldolgozni őket, mert csak jönnek, meg jönnek…

Tegnap megint voltam salsán. Mire észbe kaptam, vége is lett az egy órának. De az is lehet, hogy a zufók vittek el a táncparkettről, vagy mittudomén. És legnagyobb meglepetésemre a fiamat hívtam, hogy találkozzunk, és beszélgessünk, és nem utasított vissza! Úgyhogy tegnap este salsa után elmentünk és beültünk egy korsó sörre valami retro helyre, ahol minden bútor nagyjából annyi idős volt, mint én 😀 És ez a beszélgetés olyan jól esett! Korábban néha úgy éreztem, hogy sosem fogok tudni már beszélgetni a fiammal, és tessék, tegnap este mégis sikerült. Azt hiszem, ha nem is történtek forradalmi változások, mégis a születésnapján elkezdett új stílusú beszélgetésekből lesz valami előrelépés… Hogy mikor, és milyen, még nem tudnám megmondani, de valami megindult. Valami változás elkezdődött kettőnk között. És ez jó.

Azután… házigazdáimmal is egyre többet beszélgetünk, és ez annyira szokatlan, és furcsa nekem. Néha azon kapom magam, hogy csak mesélek, és mesélek… Egyik este is éppen meséltem valami régi sztorit… valami munkával kapcsolatban, mire rám nézett a házigazdám, és ezt mondta: “András, és HISZEK BENNED!”

És hirtelen semmit nem tudtam mondani. De közben annyi minden megmozdult bennem ott mélyen legbelül… És… tudod, a Csacsogós néninél is sokszor eszembe jutott ugyanaz, mint ekkor. Mert szinte nem volt olyan alkalom, olyan nap, amikor valamilyen formában a Csacsogós néni el ne mondta volna, hogy “Senkinek nem volt a faluban olyan szép, és okos gyereke, mint az enyimek!” És egy idő után folyton az jutott az eszembe, hogy vajon volt-e ebben az életben valaha olyan, hogy rólam az én anyám így beszéljen??? Mert hogy én ilyesmire nem emlékszem, az biztos.

És amikor a házigazdám azt mondta a szemembe, hogy ő hisz bennem… hát. Zavarba jöttem.

Szerintem… azóta visszapörgettem több dolgot is az életemben, és nem rémlett olyasmi… nem találtam olyan emléket, hogy valamelyik párom valamikor is ilyent mondott volna nekem. Nem állítom, hogy sosem volt ilyesmi. Talán volt. De… mindegy. Valami furcsa szomorúság jön rám, valahányszor ilyesmiken kezdek gondolkodni. Nem, nem célom állandóan a múlton nyammogni. De vannak időszakok, amikor rám szakadnak az emlékek, vagy az érzések… És nemigen tudok menekülni előlük. Úgyhogy jobb híján hagyom őket lecsengeni. Hát ez volt most is.

Azután itt van ez a kicsi lányka. A kis Olajbogyócska.

Nem sokára három éves lesz, és megdöbbentő szókincse van, és olyan kifejezéseket használ, olyan választékosan… És bár időnként neki is vannak rosszabb napjai, de… egyrészt nagyon de nagyon emlékeztet a kicsi kori fiamra. Annak idején a fiam 4 vagy 5 évesen kívülről tudta az egyik nagyon hosszú Romhányi verset, még én sem voltam képes megjegyezni, de ő akármikor hibátlanul el tudta mondani. Másrészt az a csibészség, az az érzelmekkel, és élettel teli lénye mindig felébreszti bennem a régi emlékeket. És ez néha jó, néha elszomorít. De mégis azt hiszem, inkább jó ez így. (Eszembe jut például a ma esti jelenet, amikor a vacsora és a filmnézés után elindultam le a saját lakórészembe, és az aprócska leányka egyszer csak utánam szaladt, és puszival búcsúzott el tőlem. Mindezt teljesen spontán saját magától… Olyan édes kis pillanat volt!)

Emellett is még egymást érik az újabb és újabb benyomások – saját magammal kapcsolatos furcsaságok… némelyiket el sem tudom mesélni. Csak valahogyan olyan furcsán kezdem érezni magam a saját bőrömben!

Az egyik esti beszélgetésünk közben valami furcsa érzés fogalmazódott meg bennem, valami olyasmi… egy nagyon erős érzés. Hogy most valami IGAZÁN NAGY változás előtt állok. Hogy valami nagy felfordulás közeleg, valami viharos erejű dolog, ami után egy csomó dolog, kapcsolat, mitudomén… egy csomó minden be fog krepálni, a feje tetejére fognak állni dolgok, és UTÁNA valami nagyon különleges dolog lesz majd.

Belegondolva mindabba, ami az elmúlt bő fél évben – illetve 7 hónapban – történt, rá kellett jönnöm, hogy ez a blogolás, ez az írogatás alapjaiban forgatta fel az életemet. Nemrég belegondoltam… leéltem úgy egy fél életet, hogy nemigen tudtak rólam az emberek, az ismerőseim sok mindent. Különösen az utóbbi 10-15 évben szinte senki nem tudta, “mi van velem”. Ezzel szemben – mióta ez a blog működik, több száz ember tud rólam – mit csinálok, milyen az életem, több-kevesebb dolgot tudnak rólam. És egy gyors fejszámolással azt mondhatom, hogy ebben a pár hónapban több információ került ki rólam a nagyvilágba, mint az egész előtte lévő életemben ÖSSZESEN! Legalább 500 ember tudja azt, hol élek, hogyan élek, mit csinálok. És ez több, mint amennyi az egész korábbi életemben volt.

Ennek a blognak köszönhetően lettek új kapcsolataim, ennek a blognak köszönhetően tűntek el emberek mellőlem, vagy az ismerőseim közül, ennek a blognak köszönhetően eléggé eltávolodtam a családomtól, a rokonságomtól – bár velük korábban se nagyon volt igazi valódi személyes kommunikációm, rólam jórészt a család az anyámtól kapott információk alapján ítélkezett, vagy nem ítélkezett – ki-ki vérmérséklete szerint… Ennek a blognak köszönhetően kaptam, és kapok egyre több és egyre jobb VALÓDI segítséget, alakulnak baráti kapcsolatok, kerülnek hozzám közelebb olyan emberek, akikről sosem gondoltam volna… kapok ilyen-olyan ajánlatokat (illetve “olyanokat” nem – még nem… illetve de mégis volt olyan… 😀 😀 ), belegondolva ennek a blognak köszönhetem, hogy éppen most éppen itt ülök ebben a házban, ebben a szobában, ezen az ágyon.

És valami miatt úgy érzem, hogy ennek a blognak köszönhetően valaki egyszer csak fel fog figyelni rám – mint férfira, mint lehetséges jövőbeli párra, társra, a jövőbeli férjére… Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen csak ezt így érzem.

A dolgok még korántsem néznek ki fényesen. Még mindig folyamatos küzdelem folyik a felszínen maradásért, az életben maradásért.

De valami közeleg, valami jön, már érzem.

Érzem.