Újra itthon…

… avagy a vázsnoki fluxuskondenzátor.

Ha most fogalmad sincs, mi az a fluxuskondenzátor, akkor keress rá a “Vissza a jövőbe!” című hatalmas-klasszikus filmre… úgy az előző évszázad 80-as éveiből.

Hát megjöttem.

Azúgyvót…

Azt se tudom, hol kezdjem. Mindenhol annyira meleg még. Mint a nagymama sütije, mikor kiveszi végre abból a rohadt sütőből… de enni még nem lehet belőle, csak nézegeti a szerencsétlen emberfia.

Szóval hétfőn… nem is… valamikor nemrég… azt se tudom, hol az eleje. Szóval egyszer csak hétfőn bent ültem egy álomautóban, amilyenről annak idején egy cégnevű zenekar, akik Afrikáról is énekeltek, szóval nekik volt egy nótájuk erről az autómárkáról… De akkoriban az efféle csodamasinák még az emberek álmaiban sem szerepeltek.

Mindenesetre bent ültem a Hófehér Csodában, és mentünk kifelé egy pécsi külvárosi házba, amit még sosem láttam, egy olyan ismerőssel, akivel életemben összesen nem beszéltem másfél óránál többet, egy olyan munka miatt, amiről szinte semmit nem tudtam, és amit valószínűleg te soha az életben el nem vállaltál volna… Ez éppen az a kezdet, ami egy ilyen fejjel a falnak menő emberre van szabva.

Nem volt nehéz ezt a munkát éppen rám szabni, mert ahhoz éppen eleget elárultam már magamról e blog oldalain, szóval azt sem volt nagyon nehéz kitalálni, hogy miféle problémáim vannak, mik az én céljaim, és mikre keresem a megoldást. És azt kell, hogy mondjam, hogy ez a munka pont rám van szabva. Olyannyira, hogy szerintem ezt így ebben a formában szinte senki nem akarná magának. Dehát én meg ilyen vagyok…

Egy gyors terepszemle után bevackoltam magam az alsó szintre, ettünk, ittunk, beszéltünk ezt meg azt… Miközben egy aprócska lányka folyamatosan magára irányította a figyelmet, de ezért cseppet sem lehetett megharagudni erre az Olajbogyócskára, kinek neve egy 70-es évek-beli álomszép külsejű, és hangú énekesnőre emlékeztet. Sőt úgy egy nappal később már annyira a bizalmába fogadott, hogy puszit is kaptam tőle, amitől végképp elolvadtam…

Node vissza az eseményekhez.

Egy új vállalkozás beindításáról van itt szó, mégpedig teljesen a nulláról – legalábbis nagyságrendileg. Volt már néhány vásárló, de igazából a dolog még a (legyünk elegánsan marketingesek!) szóval a piaci bevezetés előtt áll. Nincs se marketing-koncepció, sem értékesítési terv, sem semmi. Nincs se címlista, azt sem tudjuk, ki a célcsoport, sőt még egy igazi céges bemutatkozó anyag sincs. Semmi sincs. Nem lepett meg a dolog, erre számítottam, és igyekeztem gyorsan megtalálni néhány fogódzót a dolgon. De ez nem valami könnyű dolog, volt, amikor egy napon belül háromszor alakítottam át a teljes elképzelést a fejemben.

Amit kaptam, az nagyjából éppen az volt, amire szükségem volt: egy számítógépet internettel, papírt és írószereket, egy külön helyet, ahol viszonylag zavartalanul lehet gondolkodni és dolgozni (a cseppnyi lányka időnként odafentről biztosított némi háttérzajt a munkához, de ez még jóval a zavaró küszöb alatt volt). És helyet a kinyújtózáshoz, egy szépséges teraszt gyönyörű panorámával, ahol az ember a valódi és képzeletbeli végtagjait kinyújtóztathatja. Emellett teljes ellátást, ami mindenre kiterjedt.

Na ezen a ponton kicsit elidőznék, mert ehhez én nem vagyok szokva, és néha kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. Valami miatt ha a figyelmesség és a kényeztetés témája szóba kerül, arról nekem nemigen vannak jó benyomásaim. Úgyhogy nehezen is fogadom el az ilyesmit. De most mégis úgy döntöttem, hogy változtatok a hozzáállásomon, és ez nagyrészt sikerült is. 🙂

Hát… bizony az új környezet sok-sok gondolatot vetett fel bennem. Először is az életnek az egyik végletéből kerültem át egy éppen ellentétes oldalára. Hogy hogyan, meg miért, nem bogozgatom. Valahogyan a kereslet és a kínálat mindkét oldalon egymásra talált, így lett ebből egy nyer-nyer helyzet. Ennél jobbat kezdésnek nem kívánhat senki. Én sem.

Valójában – jobban belegondolva – nem történt valami rendkívüli dolog. Csupáncsak néhány év(tized) után belecsöppentem egy olyan életbe, amilyent szerintem minden embernek élnie kellene. Egy ilyen Élet nem a lemondásokról, nem a viszálykodásról, nem a feszültségről szól.

Én például még sosem láttam olyant, hogy két ember úgy éljen egymással, hogy ne érezzenek állandó és folyamatos késztetést arra, hogy megváltoztassák a másik ilyen-olyan véleményét, gondolatát, viselkedését… Ez nem egy melankolikus lemondó hozzáállás, hanem egy olyan helyzet, amikor nyugodtan elmondják egymásnak, amit akarnak, és ha a másiknál ez nem vezetett “eredményre”, hát akkor nem. Pont. Megkímélve egymást a felesleges veszekedésektől, és a rossz hangulattól. Láthatóan ez nem mindig esik jól az egyiknek, vagy a másiknak, mégis tiszteletben tartják egymás egyéniségét. Ez nekem egészen különös és szokatlan dolognak tűnik.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy éppen emiatt van egyfajta nagyon “tiszta légkör” a házban. Legalábbis ezt folyamatosan éreztem, miközben elmélyültem a gondolataimban, és minden figyelmemet tökéletesen a feladatra koncentráltam. Régen éreztem már ilyen elmélyült figyelmet, hogy semmi és senki nem zökkentett ki. Éppen ezért maga a munka sokszor nem is tűnt munkának, és előfordult, hogy valamivel úgy elment az idő, hogy nem is vettem észre.

Szóval… Na voltak akadályok is, például mindjárt az első nap délután elment a telefon és az internet, és úgy 24 órán át csak” elméleti felkészülést” tudtam csinálni. Megpróbáltam egy néhány mondatos bemutatkozó anyagot összeállítani, majd ezt a következő napokban többször át is alakítottam. És nyilván ez még mindig nem a végleges anyag. Rengeteg próbálkozás, és teszt van még hátra. De maga a feladat igencsak izgalmas.

Mindenesetre van a fejemben (és a számítógépen) egy félbehagyott értékesítési koncepció, és egy lerövidített, amit elkezdtem működtetni. Vannak jelöltek, elkészült kétféle bemutatkozó anyag, egy, ami az én elképzelésem szerint lett megfogalmazva, és egy, amilyent a házigazdám képzelt el. És mivel a marketing alapja a folyamatos tesztelés, ez a kétféle bemutatkozás lett kiküldve lehetséges érdeklődőknek. Egyelőre eddig jutottam, mert péntekre pedig áramszünetet hirdettek, úgyhogy aznap haza is jöttem.

És a munkán kívül is voltak még további élmények. Az egyik – régen várt – élmény az volt, hogy szerdán ismét elmentem salsára. Ezúttal nem majdnem. Tényleg elmentem! 😀

A délután folyamán a házigazdám meglepett egy laza-elegáns öltönnyel, és egy divatos hosszú orrú cipővel is… Igazából ebben a cipőben még járni is nagyon furcsa volt, de hagytam magam rábeszélni. És… ebben az évben már másodszor jöttem zavarba, amikor a külsőm és a ruházkodás került szóba. Amiből rá kellett jönnöm, hogy ez a terület ezidáig teljesen fehér folt volt az életemben! És amint szóba került, hihetetlenül zavarba jöttem tőle. Ez pedig nem jól van így… Szóval akármi is lesz ezután, valamit kezdenem kell ezzel a dologgal. Méghozzá haladéktalanul. Elvégre éppen asszonyt (is) keresek. Vagy mi a szösz.

Aztán volt egy kis szórakozás is, csütörtök este a “lakosztályomban” megnéztem a számítógépen a Randiguru című filmet. Egyik ismerősöm ajánlotta, hogy társkeresőként jó ötleteket meríthetek belőle, és valóban… Emellett pedig végre kikapcsolódtam, és örömmel töltött el az, hogy egy vidám filmet nézek, és jót szórakozom rajta (persze voltak könnyfakasztó részek is, szóval minden elvárásnak tökéletesen megfelelt!).

Az élet valahogyan eléggé valószerűtlen volt ezen a héten. Annyira más volt, annyira eltérő minden eddigitől, hogy teljesen kiszakadtam a megszokott problémáimból. Sőt igazából amikor megpróbáltam elgondolkodni ezeken a problémákon, egyszerűen nem sikerült. Még gondolkodni se tudtam ilyesmiken, annyira nem illett bele abba a helyzetbe! Ezen rettentően elcsodálkoztam. Minden, ami miatt itthon aggódtam mérgelődtem, elakadtam, stb… mintha nem is létezett volna. Tényleg haza kellett jönnöm, és újra megnéznem, hogy még mindig léteznek! 😀

Nem mondom… szóval valami miatt itthon is jó. Illetve most lett jobb. Eddig csak itthon voltam, és csak ez volt, ami itt van. És nem volt más.

Rájöttem például… eltelt egy délután, egy este, és egy éjszaka, és reggel már nehezemre esett felkelni. És hirtelen rájöttem, mi a baj. Itt én vagyok az egyetlen dolog, ami MOZOG. Minden, de tényleg minden mozdulatlan! És semmi, de semmi nem kommunikál! Itt csak tárgyak vesznek körbe, és ha valamin változtatni szeretnék, én vagyok az egyedüli, aki meg tudja változtatni… Ennyire még nem láttam tisztán így ezt a dolgot!

Megértettem, hogy ide nem csak érzelmi okokból kell egy társ. Hanem mert életbevágóan fontos, hogy ne csak tárgyak legyenek körülöttem. Ha másért nem, hát azért, hogy segítsük a mozgást és a változást ebben a tehetetlen, álló-anyagi környezetben. Többször is eszembe jutott, amikor úgy le voltam merülve, hogy most éppen csak annyi külső erőre volna szükségem, hogy valaki odajöjjön, és szóljon valamit… Vagy hogy hozzám érjen. Ez nagyon furcsának tűnhet, ha nem érted, miről beszélek. De talán egy kicsit érthető.

Ami viszont ismét jó érzéssel töltött el, az a ZENE.

Az elmúlt napokban az életemből eltűnt a zene. Házigazdáim nem hallgatnak zenét, és ebben is teljesen eltérőek vagyunk. Kicsit – megvallom őszintén – az elején jól esett a csend, valahogyan észrevétlenül teleraktam itthon a fejemet zajjal, és ez kezdett kicsit kitisztulni, de tegnap este abban a pillanatban, hogy bekapcsoltam a rádiót, kellemes érzés futott át rajtam. Újból átjárta a testemet a ZENE. Azonnal feltekertem a hangerőt, és engedtem, hogy megérintsen a hangok dinamikája. Tudom, sokan vannak, akik hozzám hasonlóan működnek, mint ahogyan másoknak ez egyáltalán nem kell, sőt ha lenne, az zavarná őket. Tulajdonképpen néha hajlamos vagyok én is túladagolni magamnak a zajt. Úgyhogy ez most egy ilyen egyensúly-beállítós időszak lesz az életemben.

A salsáról nem is írtam… 😀

Mivel az elmúlt 4 évben ez a negyedik újrakezdésem, igazából nem tudtam, melyik csoporthoz csatlakozzak, így időben korán odamentem… az első csoport volt a legmagasabb szintű – itt negyed óra alatt kiderült, hogy nem bírom a szintet. Az utána következő csoportban találtam meg a nekem való szintet. Sajnos nemigen voltak ismerősök, a régiek közül sokan nem járnak már… Végignézve az új csapatot, hát… első ránézésre innen nem fogok asszonyt hozni Vázsnokra 😀 Kicsit elszomorít, hogy a táncosok már inkább sportnak, semmint táncnak tekintik az órákat. Emiatt nincs egy csinos, igényes, vonzó Nő közöttük, mindenki sportcipőben, cicanadrágban-pólóban van… Kár. A salsa egy érzelmekben gazdag, erotikus, tánc, nem pedig egy aerobik-edzés… 🙁

Aztán… egyszer csak… Valahogy megéreztem… Éppen egy lépés-kombinációt tanultunk, amikor beállított a Szeplős Lány, és leült a táncparkett szélén egy székre. Tudtam róla, hogy itthon van, de azt nem, hogy végleg. Azt hittem, csak a szokásos pihenni hazajövős időszaka van, azután megy megint vissza Londonba. De nem.

Némi gondolkodás után a táncóra végén odaültem mellé. Mondjuk sok választásom nemigen volt, mert a holmim alig 2 méterre volt tőle 😀 Elkezdtünk beszélgetni, és megint folytatta az oktatást. Kicsit meglep, kicsit már nem, hogy valami miatt nem érti meg, hogy nem ezt kellene folytatnia. De mindegy, ez az ő dolga. Engem ezzel csak még inkább eltávolít magától. Valójában amikor ránéztem, már nem maradt bennem semmilyen érzelem, ami annak idején volt.

Egy darabig vártam a következő csoport órájának a végét, de annyira elhúzódott, hogy közben nekem már minden bajom volt. Megéheztem, szomjas voltam, már a fáradtság is rám szállt, úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy nem megyek el az utána lévő salsa buliba. Olyan állapotban már semmit nem tudtam volna élvezni az egészből, ráadásul az utolsó buszra is sietnem kellett volna úgy, hogy legfeljebb 20 percet lehetett volna táncolni. Ennyiért pedig nem éri meg a kényelmetlenség. Még akkor sem, ha talán ott lett volna nagyobb “felhozatal” lányokból. Azt hiszem, nem ez lesz a megoldás a társkeresés problémájára.

Salsa után a buszon ülve egyszer csak – nem hittem a szemeimnek! – a fiam szállt fel! Mikor meglátott, meglepődött, és odajött hozzám. Valakinek a szülinapját ünnepelték, így enyhe alkoholszag lengte körül… Pár mondatnyit beszélgettünk, de semmi komolyabb nem került szóba. Mindenesetre valami miatt ezen a napon véletlenül egyszerre összejöttek olyan találkozások, amelyeken nagyon elcsodálkoztam.

Végülis összegezve… Az kétségtelen, hogy egy hatalmas kanyart vett az életem, és van ebben most bőven perspektíva. Hogy ez hova fog vezetni, nehéz lenne megjósolni. Szerintem az elkövetkező 1-2 hét olyan dolgokat tartogat a számomra, amikben végre benne lesz az élet nagy kérdéseire néhány válasz, elakadásokból elindulások lesznek, a problémáim egy jó része pedig valamilyen formában meg fog oldódni. És akkor végre érdemben tudok foglalkozni azzal is, hogy milyen legyen végre az én új, Emberi Életem.

Ámen 😀