Majdnem elmentem salsára

Na hát… Az írás is pont olyan, mint a szex. Ha sokáig nem csinálja az ember, akkor egyszer csak megindul, és már a fülén is csak az jön ki. Feltéve, ha az illető a szerszámnak az “innenső” oldalán helyezkedik el.

A problémára egyetlen általam ismert megoldás van. Betenni “egybe” a váltót, és nekiindulni vadul a hegynek! Útközben az ember néha megbotlik egy-egy gyújtózsinórban, ilyenkor megáll kis időre, és élvezi a tűzijáték látványát, aztán mikor elülnek a szikrázások, megy tovább derékul… Optimális esetben ilyenkor egy 24 órás hegymenetbe simán belefér 5-6 tűzijáték, mire végül felér a fáradt vándor a fennsíkra, és mint kit elért a Nirvána, leül egy helyre és csak úgy van. Ilyenkor már olyasmik is szóba jöhetnek, amik előtte egyáltalán nem. Például hogy levigye a szemetet az emberfia. 😀 Apropó, én már kivittem a cuccot.

Na ez a bejegyzés fog még tartogatni szexuális részleteket, illetve nem is annyira konkrétan, mintsem teoretikusan… Vagy hogy is mondjam. Próbálom a bevezetőt eléggé érthetőre formálni, de úgy érzem, kiszaladnak a szálak a kezeim közül. Hagyjuk inkább az előjátékot! Különben nem lesz ebből ma (sem) végkifejlet!

Szóval azúgyvót.

A múlt héten a képzeletbeli asztalra b@***am, és eldöntöttem, hogy most én akkor belevetem magam megint a salsába. Elvégre jó pár hőstetten is túl vagyok, megérdemlem már, hogy kézzelfogható közelségbe kerüljek a másik nemmel, és végre megmozgassam salsára (is) kiéhezett testemet. Az időpont is megfelelőnek tűnt, mára volt időpont a villanyos emberrel, aki ellenőrizte az adatokat az átírással kapcsolatban… ehhez van még egyéb élményem is, de haladjunk időrendben, különben senki nem fogja érteni, mi merre meddig.

Szóval a terv az volt, hogy jön a villanyos ember, azután mehetek salsázni. De a körülmények kíméletlenül dobálták az utamba az akadályokat. És végül – már nem is emlékszem, melyik pontnál – feladtam. De maga a döntési folyamat nagyon érdekesen zajlott. Mert még magam is meglepődtem, hogy mennyi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy végül is racionálisan azt tudjam mondani, hogy félre az érzelmi dolgokkal.

Tehát a lépések.

Először is egyik nap megállapítottam, hogy “rémesen néz ki a fejem”. Nem gond, maradt még egy kenésre való hajfesték – igaz, hogy vágni is kellene a lombkoronámból, de az most már egészen biztosan nem kivitelezhető. Nem baj, gondoltam, lesz egy kis optikai tuning zselé formájában. Addig halogattam a dolgot, hogy végül tegnap este kitaláltam, hogy legjobb lesz ma hajat festenem, mert akkor nem fekszem el indulás előtt. De…

Felmerült még további néhány házi teendő. Kigondoltam, hogy elkerülhetetlen, hogy főzzek ma. Mert elfogyott minden előre elkészített tápanyag. És mosnom is kellene, mert végre megfelelő az időjárás is… De tegnapelőtt kiderült, hogy csütörtökön lomtalanítás is lesz, úgyhogy át kell fésülnöm a házat még egyszer, és a nem éghető dolgokat ki kell vinnem ma este a ház elé (a többi meg úgyis jó lesz a cserépkályhába). Különben lemaradok a lomtalanításról. Aztán rájöttem, hogy mivel pont eső sem esik, vágnom kellene fát, mert ha most nem vágok, lehet, hogy a hét végére tüzelő nélkül maradok… Itt már kezdett szorulni a hurok.

És akkor elkezdtem egy egészen másik oldalról is megvizsgálni a dolgot. Ugyanis tegnap történt valami, ami kicsit megriasztott. És ez… hmm… nagyon személyes dolog. Mondhatnám úgy is, hogy intim. Úgyhogy most valami olyanról fogok írni, amit tulajdonképpen nem kellene elmondanom senkinek. Dehát…

Szóval tegnap elutaztam Komlóra, intézni a villanyszámlával kapcsolatosan a dolgokat. Részletet befizetni, és a hátralékra fizetési halasztást kérni. Nem volt benne kockázat, legutóbb már mindent egyeztettünk, csak akkor még nem volt elég a pénzem. Most meg már elég volt. Tehát indultam Komlóra, a buszra felszállva kinéztem magamnak egy üres páros ülést, és elindultam felé. Mikor odaértem, megpillantottam egy lányt az előttem lévő ülésen ült. És… kissé nyitva volt a blúza dekoltázsa… olyan uhh… Hmm. Aztán nem hagyott nyugton a dolog, és időnként odapillantottam, és megint… Majd leszállás előtt felállva megint és megint. Olyan volt, mintha a szemeimet valami odaragasztotta volna. És csak néztem. Pff… 🙁

Nem bámultam, nem voltam feltűnő, sem tolakodó (sosem voltam az), egyszerűen csak magához bilincselt a látvány. Nagyon szép volt, amit (majdnem teljesen) láthattam… Olyan igazán szép. Aztán leszálltam a buszról, a lány is, és elindult a másik irányba, mint amerre én. És valahogyan a szemeim előtt még mindig ott maradt a látvány. És csak azt éreztem, hogy kezdek nyavalyásan lenni. Valami szédülés-féle jött rám, és kóvályogni kezdtem, a fülem is zúgni kezdett. Kis idő múlva elmúlt persze, de olyan rossz volt az egész. A legrosszabb az volt benne, hogy abszolút nem tudtam tenni ellene.

Azután elértem az ügyfélszolgálatra, sikerült mindent klasszul elintéznem, befizetni, visszavinni, aláírni, közben eleredt az eső, de nem annyira mégsem… A vissza-buszt is ügyesen elértem, szóval minden ment flottul végre. Csak a közérzetem volt olyan nemistudom.

És akkor eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a salsa közben is valami ilyesmi történik?

Emlékszem, azt hiszem, talán két éve ősszel történhetett valami hasonló. Akkor is már hosszú ideje egyedül voltam, és nem is igazán volt kapcsolatom a külvilággal, és elmentem salsára, és olyan igazán kényelmetlenül éreztem magam, és… olyan volt, mintha mindenki belém látott volna. Hogy mennyire kib@szottul magányos vagyok, kiéhezve testi-lelki vonatkozásban mindenre. És mintha a homlokomra lett volna írva, hogy már idejét se tudom, mikor voltam utoljára nővel… Na most legalább ez a legutóbbi nem érvényes! 😀 😀 Legalább ez a nyár végre nem volt teljesen eseménytelen. És volt rendesen térerő is meg rendelkezésre állási idő is bőséggel. 😉

Szóval míg ezeken szépen végiggondoltam magam, eldöntöttem, hogy ma nem megyek salsára. Jobbnak láttam kicsit lenyugodni, és kivárni, amíg legalább lelkileg valamivel jobban leszek.

Emlékszem, mikor volt először ilyen… Amikor hazatértem Floridából, és először mentem át miss Cukormázhoz, mivel hogy nála is maradtak holmijaim… És amit akkor tett, az… az egyszerűen valami mérhetetlenül gátlástalan aljasság. Nincs rá jobb szó.

Floridában 5 hónapig voltam, és ez alatt az idő alatt gyakorlatilag semmilyen formában nem volt esélyem sem arra, hogy magánéletem legyen. A szabályok szerint az előkészítő szakasz befejezéséig nem lehetett párkapcsolatot kezdeményezni. Ez általában nem is okozott semmiféle fennakadást, de én pont beleestem egy olyan periódusba, amikor abban az 5 hónapban 4 olyan nemzetközi rendezvény is volt, amiből azt megelőzően évente csak egy! Ez azzal járt, hogy a személyzet totál maxon volt futtatva, és az előkészítősök hónapokig nem tudtak végigmenni a programjukon, hanem mindenki egyből bele a munka közepébe.

Ettől függetlenül voltak elképzeléseim… Hiszen a csapatban a nemek aránya nagyjából úgy nézett ki, hogy egy fiúra jutott 8-10 lány. És a párok között gyakori volt a jelentős korkülönbség is – ez ott teljesen elfogadott volt. Így aztán már készültem arra, hogy majd egyszer eljön az én időm is.

Ott volt például a klasszikus szépségű ecuadori lány… Emlékszem, néha felé pillantottam, miközben folyt a tanulás, és egyszer megláttam, hogy az inge két gombja között időnként be lehetett látni. Hu… Az arca mint egy festmény, a bőre csodálatos kreol színű, az alakja a tökéletesnél is tökéletesebb, az ajkai olyanok, mint… öö.. nem is tudnám mihez hasonlítani, nálunk még csak hasonlók sincsenek (és a fogsora is olyan igazi imádni valóan – csodásan csillogós volt). Érdekes, hogy nekem alapvetően nem tetszenek a telt ajkak, de az… az… az valami EGÉSZEN MÁS volt. Egyik este, mikor a busszal mentünk a szállásra, mellé ültem, de a beszélgetés nagyon akadozva ment (bömbölt a hangszórókból a zene is 😀 ), és úgy tűnt, hogy az igen hiányos nyelvtudásunkban a hiányok nem ugyanott vannak. 😀 De mindegy, gondoltam, majd ha befejeztük az alapképzést, kicsit komolyabban is próbálkozhatunk.

Aztán ott volt egy kis japán lány is. Egy alkalommal azt hiszem, valami hatalmas előadótermet kellett átrendezni, és jött az utasítás, hogy álljunk párokba… és mire meg tudtam volna moccanni, ez a kis tünemény már ott állt mellettem, nézett rám, és mosolygott, aztán megfogta a kezemet. Tisztára mint két óvódás. Nyikkani sem volt időm. 😀 Itt jöttem rá, hogy egy nemzetközi csapatban lenni nem pusztán nyelvtudás-fejlesztő dolog, ugyanis a legtöbb esetben először azt is meg kellett fejteni, hogy az illető mit is akart mondani ANGOLUL! 😀 De a lány elragadóan bűbájos volt, úgyhogy a szívem mindjárt elkezdett szaporábban verni. Kár, hogy utána elváltak útjaink, és nem is igen futottunk össze később. Azt hiszem, ő is úgy húsz évvel fiatalabb volt nálam. 😉

Azután ott volt a vörös orosz lány, aki… őt aztán végképp nem tudtam hova tenni. Hol nagyon kedves volt velem, hol meg olyan kimért… Vele sokat beszélgettem (hiszen megvolt a közös nyelv közöttünk), meglepődtem, hogy aprócska termete és látszólagos törékenysége ellenére igen komoly vezető beosztásban volt Permben (ez egy orosz város az Ural hegységnél, valahol Európa és Ázsia határán). Valahogy időnként egymás mellé sodródtunk. Már-már sorsszerűnek éreztem a dolgot. Egy alkalommal valamelyik rendezvénynél ugyanarra a konyhára osztották be, mint engem. Szemmel láthatóan halálosan fáradt volt, mint úgy általában mindannyian. Ő a vendégtérbe vitte-hozta a terítékeket, én akkor az egyik szakács mellé voltam beosztva, és egyszer csak elkezdtem halkan fütyülni a “Podmoszkovnije vecsera” című orosz dalt. Azután egy ukrán népdalt, a címe “Cservona ruta”, majd még egy másikat, és megint másikat. Mindig felerősítettem, mikor a közelbe került. Közben a szemem sarkából figyeltem a lányt, és egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában… azután a következő körnél nyíltan a szemembe nézett, rám mosolygott, és kacsintott egyet. Olyan igazán játékos-pajkosan. El voltam olvadva tőle… Abban a pillanatban nekünk kettőnknek volt egy titkunk. Az egész konyhán csak mi ketten tudtuk azt, hogy mit fütyülök… 😀 Hát vele bizony komoly gondban voltam. Igazán nem tudtam eldönteni, hogy egy bűbájos ártatlan szende kislány, vagy pedig egy tüzes vadmacska… Azt hiszem, hogy valójában mindkettő benne volt… De végül is sosem derült ki…

Voltak még az egyéb “futottak még” kategóriában is bőven… Ja! A kis mesebeli csodát majd’ kihagytam.

Egy este éppen a tanulásból indultam a buszhoz, amikor kinyitottam az ajtót, kiléptem, és ott volt Ő. Hirtelen mintha egy mesébe csöppentem volna, és csak az jutott az eszembe, hogy ez az angyalka vajon meg honnan szállt le ide? Állt ott egymagában, és valószínűleg fogalma sem volt, mit kellene tennie. Valami nagyon kedves kis mintás ruhában volt, hosszú, copfba fogott haja a dereka aljáig ért, mellette bőrönd, éppen akkor érkezett. Mint később megtudtam, Csehországból jött. Olyan izgalom futott végig rajtam… Némi eligazítás után végül ugyanarra a buszra került, amin én utaztam. Beleborzongtam a közelségébe. De a mese folytatódott másnap, amikor az eligazításnál éppen rám bízta a vezetőnk a lány végigkísérését a komplexumon. Bizony Isten mondom, abban a pillanatban én voltam a Föld legboldogabb embere! Sajnos alig tartottunk a kör felénél, valahogyan hirtelen olyan tökéletes lett az angol nyelvtudásom, és olyan… olyan… furcsa így visszagondolva, de annyira meghitt volt ez a talán fél órányi idő… és akkor egyszer csak visszahívták a központba. Egy darabig még láttam őt többször is, valahányszor megjelent valahol, megállt körülötte az élet. És mindenki lebilincselve nézte Őt. Azt hiszem, ő volt a legszebbik lány ebben az életemben, akit valaha is láttam. A mai napig előttem van a mindig pirospozsgás arca, a tengerkék szemei, és… huhh.

Szóval eltelt úgy 4 és fél hónap, közeledett az előkészítő lezárása, és érezni kezdtem a nyomást… A döntés nyomását.

Ugyanis minden, de tényleg minden a legtökéletesebb volt. Majdnem minden. De… A munka, az időbeosztás, és a helyi szokások miatt ebben a környezetben nem lehetett családot tervezni. Persze sokan éltek házasságban, és voltak, akiknek össze is jött a baba, de ők azután elhagyták a csoportot. Több ilyenről tudtam azelőtt is.

És én egyre inkább éreztem, hogy nem ez az én utam. Jó volt, nemcsak hogy jó volt, valójában ott raktak engem helyre, de akkor is, ott is egészen bizonyosan éreztem, hogy NEKEM MÉG EGYSZER LESZ EGY LÁNYOM. És igen, ezt ma is ugyanígy gondolom, és pontosan ezt érzem most is, itt, egymagam ebben a szobában a nagy csend kellős közepén.

Igen. Tudom, mennyi idős vagyok, szükségtelen erre felhívni a figyelmemet. De azt gondolom, mi több, mélységes meggyőződésem az, hogy százszor inkább legyek igazi apja a leendő lányomnak mondjuk 25-30 évig, mint semmilyen 50 évig. Mert úgy látom, és azt tapasztaltam, és a mai napig azt tapasztalom, hogy egy átlagos szülő-gyerek kapcsolat itt és most ebben a világban leginkább és leggyakrabban a semmilyen kategóriába tartozik, és sajnálom, de rendkívül kevés kivételt láttam és látok eddig. Márpedig… Azt gondolom, és úgy tervezem, hogy nekem egy olyan csodálatos, mi több álomba illő apa-lánya kapcsolatom lesz, amilyenből nagyon kevés van ezen a Földön. Mert… Mert tudom, érzem, mélyen legbelül tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen is egy ilyen, és hogyan kell megteremteni az ilyen kapcsolatot. És bár a fiamat elvehették tőlem, de annyi bizonyos, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő velem! Az első bátortalan próbálkozásra kibelezek bárkit, aki csak gondolni mer arra, hogy elszakítson tőle. TŐLE.

És itt van még a történet befejezése…

Amikor végül úgy döntöttem, hogy hazajövök, és felnevelem a fiamat (és még mindig nem mondtam le róla), és hogy végre családot, IGAZI CSALÁDOT alapítok, akkor…

Napokig halogattam a látogatást. De tudtam, hogy végül el kell mennem miss Cukormázhoz. És amikor meglátott – mint a pók a hálójába esett légyre, úgy nézett rám, ahogy álltam ott az ajtóban. Aztán bementünk, és látszólag ártatlan beszélgetésbe kezdtünk – én szerettem volna elkerülni mindent, de kiszolgáltatott helyzetben voltam – nála voltak a holmijaim. És csak ment a duma, ment a duma, és egyszer csak, amikor már nem voltam annyira feszült, rám nézett, pontosan a szemeim közé: “Mióta elmentél, nem borotválkoztam OTT LENT.”

És kész.

Tudta, hogy hova kell ütnie 5 hónap után, és nem gondolkodott. Igen, ha úgy gondolod, hogy baromira értek ahhoz, hogyan válasszak magamnak olyan nőket, akik kinyírnak, igen, igazad van.

Úgyhogy… végül bukdácsolva, kínok-keservek közt, de sikerült kivakarni magam a hálójából. Sajnos az emlék megmaradt, és néha – mint most is – előbukkan. Ugyanaz a szédelgős-fülzúgós érzés, amit azelőtt sosem éreztem.

Hát végül is mindegy.

Bízom benne, és hiszem, hogy mindenen túl leszek egyszer.

Mert valahol már vár engem valaki, aki éppen olyan, mint amilyennek az előző írásomban megfogalmaztam. És aki egyszer – nem is olyan sokára – csodás kislánnyal fog megajándékozni. MINKET.

És úgy döntöttem, hogy jövő héten elmegyek salsára.

És MINDEN rendben lesz. 🙂

Jóéjt.