Van valami, amiről eddig nem írtam. Egy hónapja hurcolom magamban ezt a titkot, és senkinek sem beszéltem róla. Annyira elkeserítő, és kilátástalan volt, és annyira nem tudtam vele semmit sem kezdeni, hogy inkább nem is hoztam szóba senki előtt. Senki előtt.
Úgy volt.. Eredetileg volt egy megállapodás, hogy milyen feltételekkel lakhatok itt ingyen. Merthogy ez itt egy kétoldalú megállapodás, aminek éppen az a célja, hogy mindkét fél számára kölcsönösen előnyös legyen. És az ebben vállalt feltételeket hosszú idő után sem voltam képes teljesíteni. Így aztán felmerült annak az esélye, hogy mennem kell. És én akkor úgy éreztem, hogy ez itt úgysem fog menni. Feladtam, és beletörődtem abba, hogy ennyi volt, vége.
Úgy láttam, hogy a Vázsnoki Varázsnok szerepem ennyi volt, és kész. Lélekben pedig kezdtem felkészíteni magamat a következő költözésre. Valahova a semmibe. Igazából milliónyi darabra hullottam szét, és magam előtt csak egy nagy sötét falat láttam. Semmi többet. De már megszoktam, és úgy gondoltam, hogy ezt az életet most már így fogom végigcsinálni. Vagy mittudomén.
És akkor kaptam még egy esélyt.
Igazából nemigen tudtam vele mit kezdeni, de elfogadtam, és vártam, hogy tisztuljon a kép, hogyan lesz ebből akkor mégiscsak emberi élet? EMBERI élet. Igyekeztem minden erőmmel megtalálni, meglátni azt a keskeny kis ösvényt, amin én valahogyan mégis el tudnék egyensúlyozni… Valameddig. Ahonnan már látni lehet előrefelé, valami jövő-féleséget.
Sok minden lezajlott bennem, és napokon keresztül írhatnék mindarról, amiken keresztülmentem. Kezdve azzal, hogy teljes és azonnali átprogramozásra szántam el magam.
Lassan, lépésenként jöttem rá arra, hogy mit is kellene nekem most csinálnom. Hogyan alakítsam át az életemet egy olyanra, aminek egy egészen másfajta eredménye tud lenni, vagy lehetne. Az eddigi eredményemet sem magyarázgatni, sem kozmetikázni nem volt sem kedvem, sem energiám, sem késztetésem.
Aztán lassan ráébredtem, hogy valójában 3 síkon kell egyszerre egyensúlyozgatnom, és megtalálni valahogyan, hogy éppen melyik sakktáblán melyik bábuval lépjek, és merre – és nem kapkodni összevissza, mint eddig. Hanem kifigyelni, és kivárni a dolgokat.
3 síkon kezdtek kirajzolódni a feladatok. Először is – ami a legnyilvánvalóbb volt mind közül – a fizikai dolgokat kellett rendbe tennem. Időközben ahogy ezen a vonalon elindultam, azonnal beugrott elém a másik probléma: az adminisztratív káosz! Amiről nemrég már írtam is. Volt mivel szembenéznem, és a projekt még korántsem ért véget, sőt éppen csak hogy elkezdődött – de már elkezdődött! Viszont a harmadik terület átfog mindent. Mert a harmadik pálya az, ami HOZZÁM a legközelebb állt. Annyira közel állt hozzám, hogy konkrétan pontosan a fejemben volt megtalálható!
Jó ideje nyugtalanítanak a saját gondolataim és érzelmeim, illetve ezeknek a kuszasága és kiszámíthatatlansága. Rettenetesen szenvedtem attól, hogy a legrosszabb állapotok a lelkierőm tekintetében voltak! Időnként rettenetesebbnél rettenetesebb gondolataim voltak – magamról, az életről, az esélyeimről, meg mindenről. Tisztább pillanataimban láttam, hogy ezzel kellene a leginkább foglalkoznom – ez jó ideje így volt – de ezt láttam a legreménytelenebbnek minden probléma közül. Tudod…
Nem mindegy, hogy egy tégla a maratoni futás első, vagy harminckilencedik kilométerénél kerül az utadba. Ugyanazt a téglát a verseny elején talán észre sem veszed, miközben átszökkensz felette. De a verseny felén is túljutva a nehézség egyre nagyobb.
Így túl 3 váláson, 4 együttélésen, és 4, vagy 5 ilyen-olyan hosszabb-rövidebb ideig működő, majd élettelenné váló vállalkozáson, rengeteg veszteséggel a nyakamban, jó emberi kapcsolatok, igazi stabil kapaszkodók nélkül, legvégül a saját fiam, a világon általam legszeretettebb ember elvesztésével is szembe kellett néznem. Sosem gondoltam, hogy ekkora veszteségeket kell megélnem valaha is… Úgyhogy most már minden egyes – akár egészen kicsi – veszteség csak még inkább hozzáadódik az előzőkhöz. És ez a súly néha gyilkos erejű tud lenni. Nem panaszkodás ez, sokkal inkább puszta tény.
Úgyhogy eljött az utolsó szalmaszál ideje is – hogy mégse kelljen mellőzöttként, névtelenül és emberhez méltatlan módon megint feladnom.
Miközben kezdett összeállni, hogy mennyi mindent el kell végeznem (elkészült végre a teendőim teljes – vagy majdnem teljes – listája!), miközben rádöbbentem, hogy mennyire a 24. órában van a mindenféle hivatalos ügyeim elintézése, mindeközben szigorúan rászorítottam magam arra, hogy időről időre folytassam a tanulást azzal kapcsolatban, hogy megtudjam, hogyan is kerültem én éppen ide?
Fájdalmas élmény volt megismerni a kudarcaim forrását – és szinte nem volt nap, hogy ne adtam volna fel, de szerencsére mégiscsak akadt segítségem, aki nem engedte el a kezemet egyetlen pillanatra sem. Annamari odaátról, az óceánon túlról hívogatott, sms-eket, emaileket küldözgetett, és nem hagyott elsüllyedni. Úgyhogy végülis úgy néz ki…
Nagyon sok dologra jöttem rá, miközben olvastam a könyvet, amit 20 évvel ezelőtt vettem először(?) a kezeimbe. Bizony nagyon felkavaró élmény szembesülni azzal a tökéletlenséggel, amit a két fülem között cipelek a nap 24 órájában. De ahogy közeledtem a vége felé – és holnap minden bizonnyal át is szakítom a célszalagot – egyre élvezetesebbé vált a könyv.
Valahogyan furcsa módon, de úgy éreztem, hogy nem engedhetek a félelmeimnek. Nem kapaszkodhatok megint régi elhasznált, és sokszor használhatatlannak és haszontalannak bizonyult “szalmaszálakba”. Nem aggódhatom megint halálra magam amiatt, hogy szorít az idő, hogy egyedül vagyok, hogy nincs elég pénzem, hogy nyakamon a tél (és hogy váratlanul durván beindult a fűtési szezon!) hogy fáradt és erőtlen vagyok, hogy nem látom a megoldást egy sor életbevágóan fontos problémára, hogy nem kapkodhatok megint ide-oda az egymást érő feladatok között, hogy naponta ha kell, ezerszer is el kell tudnom menni elintézendő feladatok mellett, amik látszólag nem tűrnek halasztást, hogy munkát kell szereznem, hogy ugyan mi a fenét fogok enni, hogy…
Szintén egy korábbi írásomban említettem meg a dolgok sorrendjét, és akkor még halvány lila gőzöm nem volt arról, hogy mi is a jelen esetben a dolgok elintézésének helyes sorrendje. De valahogyan kibogoztam a magam számára egy prioritást a dolgok között, és összeszorított fogakkal igyekeztem magam ehhez a sorrendhez tartani.
Valami módon a reménytelenségem kellős közepén is hittem egy talán alapvető igazságnak nevezhető szabályban, és úgy döntöttem, hogy a dolgoknak most úgy kell történniük, ahogyan én akarom. Nem kezdtem ideges akciókba, kampányokba, nem tettem félre a legfőbbnek kikiáltott tevékenységeket. És bár ezek a tevékenységek az én számomra olyanok voltak, mint a maratoni futás célegyenesében elpotyogtatott téglák, amiken szinte kivétel nélkül minden egyes alkalommal újra meg újra felbuktam… volt itt minden, amit emberi lény csak importálni tud a pokolból (fosás napi négyszer, megfázás, álmatlanság, teljes kimerültség, erőtlenség, mozdulni képtelenség, stb.).
De még mindig élek.
Nem tudom, ezt hogyan, és miért, de… még mindig élek.
És ma történt valami.
Én sem értem.
Úgy volt… Arra gondoltam, hogy most ÉN leszek a középpont. Én leszek a koordináta-rendszerben az origó. És minden hozzám fog igazodni. Minden úgy lesz, hogy az hozzám illeszkedjen. Nem tudtam semmit, de úgy döntöttem, hogy túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy beszéljek, hogy irányítsak, hogy szervezzek, hogy beosszam a dolgokat… Csak eldöntöttem, hogy most úgy lesz minden, ahogyan nekem éppen jó lesz. Én többet nem igazodok. Elég volt.
És a mai napig… tudod, még mindig csak egymástól teljesen független részletek voltak, amikről egyáltalán nem tudtam, látni sem voltam képes, hogy hogyan fognak ezek a puzzle-darabok egymáshoz passzolni. Na jó, vasárnap telefonáltam egyet. A Csacsogós nénit hívtam, akihez a múlt héten kellett volna mennem, de az időjárás közbelépett.
És tegnap elmentem, és úgy döntöttem, hogy most már befejezem a régen félbehagyott faljavítást, és… valamikor dél körül hihetetlen fáradtság ereszkedett rám, tudod, olyan, hogy beszéd közben sem tudsz ébren maradni… valami elbódulás jött rám. Úgyhogy felpattantam az ebéd után, és indultam ki az udvarra folytatni a munkát. És valahogyan nem is vettem észre, mikor, de eltűnt a köd. És este a bevételt számolgatva úgy tűnt, hogy ez mégsem lesz meg… Hogy ezen a héten nem tudom befejezni, amit mindenképpen be kell fejeznem. Hogy határidőre készen legyenek a dolgaim. És aztán tegnap este jött egy másik hívás, és ma megint mentem dolgozni… és csak végeztem a dolgomat, és nagyon elfáradtam, és rám is sötétedett. És aztán elszámoltunk, és megbeszéltük, hogy mikor megyek megint, és… Elindultam hazafelé, közben beugrottam vásárolni valamit vacsorára, és egyszer csak rájöttem, hogy…
Kész van.
Minden készen van.
Minden a helyére került.
Pontosan megvan minden egyes lépés, minden pillanat a hét hátralevő részére, és tudom, látom, hogy minden készen lesz. Minden. Mindent el fogok tudni intézni, ami életbevágó, mindent ki fogok tudni fizetni, amit ki kell, lesz mit ennem, és…
És kész.
Ennyi.
Nem tudom, hogyan, de megcsináltam.
Életben maradok.
Életben fogok maradni.
Még nem tudom elhinni, de megúsztam.
Hááátbazzzmeg!!!!