Mielőtt belekezdenék önmagam nyilvános élve-boncolásába, gondoltam, hogy előbb jáccásiból szíven szúrok pár ilyen-olyan ezo-mizé- és egyéb-hitű olvasót. Csakúgy.
Istenről lenne szó.
Olvastam mostanság, illetve jó ideje mindenféle “tanításokról”. Amiket az embernek “meg kell járnia”.
Hát fenéket. Ez olyan rizsa, amitől lassan beteg leszek. NINCS olyan, hogy “tanítás”.
Mi van helyette?
Tetszik – nem tetszik: az van, amit akartál magadnak. Olyan élet, olyan egészség, olyan test, olyan élet, olyan lakás, olyan pár, olyan munka, olyan munkatársak, apád-anyád-testvéred-kutyád… Mindened PONTOSAN OLYAN, amilyent TE akartál magadnak. A leckédet magad írtad magadnak. És én is.
Az egy másik kérdés, hogy mikor-miért akartad EZT, pontosan EZT, amid most van. A feladat csupán annyi, hogy egy kell találni a sztori elejt, és “újragondolni”. Ez a megoldás. (Persze hogy nem megy egyedül, ha menne, már megoldottunk volna minden fájó bajunkat egyedül – ki szereti ezeket a szarságokat? Őszintén???) Nincsenek ilyen ezo-rejtélyek, meg karma, meg blabla. Nincs semmi ilyesmi. Csak egykori döntések, meg szándékok vannak. Nem az enyém, nem a szomszédé, a sajátod (az enyém az a sajátom).
Csak azért nyúltam ehhez a témához, mert úgy tűnik, az igazság valóban “odaát” van, de mihez képest odaát? Úgy látom, ahhoz képest, ahol sokan keresik. Pont nem kívül, hanem legbelül.
Egyszer hallottam arról – milyen csodás nyelv a magyar -, hogy mit is jelent az “Isten” szavunk. Van, aki szerint a magyar nyelv rengeteg bölcsességet és tudást hordoz önmagában (szerintem is!), ami más nyelveknek nem sajátja. Egyesek szerint nem elképzelhetetlen, hogy a magyar nyelv ezen a bolygón az eredeti Ősnyelv (szóval nem volt egy rossz választás éppen ide születni!). Mert az “Isten” szavunk bizony két részből áll: Is+Ten. Tehát: Is=Ős, Ten=Ten(magad) régiesen. Azaz: Isten= Az Ős Te(n magad) vagy.
Tehát Isten az Te vagy. Így ér körbe a dolog. Mindent Te magad teremtettél a saját magad számára. Istenről pedig nem tudok semmit. Arról az Istenről, akiről sokan úgy vélik, hogy itt mindent ő okozott.
…
Nos akkor lássuk, én mit is teremtettem magamnak. Ez a dolog roppantul izgat mostanában.
Kedden nekimentünk a világnak. Nagyon vártam már.
Voltak fennakadások mindjárt a kezdetek kezdetén… Miss Xláb elaludt, a megbeszélt időpontban egy szál pendelyben nyitott ajtót, és még előtte állt a macskatáp-beszerzésnek, meg néhány egyéb tennivalónak. Így aztán kézbe kellett vennem a dolgokat, különben még mindig el sem indultunk volna…
Rengeteg kritika ért az utóbbi időben mindazért, “amire vittem ennyi idős koromra”. Sokan bántottak, és nagyon rosszul is éreztem magam emiatt, ami még rosszabb állapotba juttatott. Mígnem rájöttem 2 fontos dologra!
Az egyik, hogy bár a homo sapiens életében 50 év jelentős időnek mondható, de az Emberi Szellem életében ez szinte egy ujjcsettintéssel ér fel. 50 év… mi az? Vannak, akik több ezer évet élnek le úgy, hogy egyetlen valamire való gondolatuk is lenne. És bizony nem azok fognak sorsokat megváltoztatni, akik kellemes életet élnek, és szép rend van a környezetükben, hanem azok, akiknek az élete folytonos gondolkodás, tervezgetés, álmodozás, csatározások, változtatások, bukások, bukások… és végül ebből lesznek az igazi komoly előrelépések.
A másik, hogy ezeket a kritikákat javarészt olyan emberektől kaptam, akiknek az életcéljai egy hangya fütyijénél is kisebbek voltak. No comment.
Szóval eljött az ideje annak, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek a megoldáshoz – és bizony arra nem számítottam, hogy egy ekkora lépés lesz belőle!
Kedden este egy olyan ember előadására jutottunk be, aki… Tudtam, nyilvánvaló volt a számomra, hogy nem jó felé megyek, igyekeztem nézelődni, keresgéltem, mi is kellene, hogy legyen az én célom – valahogyan mindig ugyanoda lyukadtam ki: zsákutca erre, zsákutca arra… És soha semmire nincs megoldás! Igencsak frusztrált és dühös voltam emiatt…
És ott ültem, és hallgattam a fickót. Ő meg csak mesélt… Több éves helyben topogás után úgy döntött, hogy ideje lépnie valamit. Eldöntötte, és… pár napon belül elveszítette azt a munkát, amit sosem szeretett. Gondolt egyet, és elköltözött – új hely, új munka… és egy hónapon belül onnan is kirúgták! A nyakában lógott egy hatalmas kölcsön, se pénz, se munka, és… kiderült, hogy a felesége gyermeket vár! Ettől a résztől éreztem, hogy minden szavára még inkább figyelnem kell!
Egészen különleges dolgokat élt meg, hatalmas kitartással végül a semmiből felépített egy milliárdos energetikai céget, és emellett mondhatni emberfeletti dolgokat tett meg (többek között sok százmillió dolláros humanitárius adományozója rengeteg közhasznú szervezetnek világszerte!). És csak mesélt… és mesélt… És akkor egyszer csak megjelent a szemeim előtt valami olyan kép, amire nem számítottam.
Tudtam, hogy az ember akkor kezdi szívatni önmagát, ha nincsen elég sok, vagy elég nagy szabású célja! Tudtam. De azt gondoltam, hogy a kastély, meg a család, meg az utazgatások, meg az egyéb ilyen-olyan dolgok, amiket eddig elképzeltem, hogy milyen jók lennének nekem… Azok bizony… Végülis a legtöbb ember számára ezek a célok igencsak nagynak tűnnek, sokan és sokszor mondták már, hogy hűűde nagyot álmodtam, meg kemény fába vágtam a fejszémet… Tudod… ott ültem, és egyszer csak… Rájöttem, hogy éppen egy űrsiklóban ülök, és úttalan utakon a dzsungelben próbálom vezetni ezt a csodálatos járművet! Csak azért nem lett eddig semmi baja, mert annyira erős, és ellenálló, hogy ezek között a körülmények között gyakorlatilag elnyűhetetlen – valójában arra van tervezve, hogy a világűrben meteorok és űrszemét között is biztonságosan eljusson bárhová! Én meg itt baszakodok vele!
És miközben hallgattam az élményeket és történeteket, észrevétlenül elszálltam én is… Úgy értem… Eltelt vagy 2 nap, mire magamhoz tértem. A másnapi egész napos tréningből sem emlékszem szinte semmire sem!
Csak később értettem meg, hogy mi történt velem. Teljesen felkészületlen voltam rá.
Ha egy mondatban kellene elmondanom a nyereségemet, akkor csak ennyit mondanék:
VISSZANYERTEM A SAJÁT SZELLEMI MIVOLTOMAT!!!
Ez egy mindeddig teljesen megfoghatatlan dolog volt a számomra. Sokszor hallottam magamról, hogy mekkora egy hatalmas nagy IZÉ vagyok a végtelen képességeimmel, meg hogy miket is tudok kreálni, meg hogy magam kötöztem le saját magamat.
Jó. Naés? – kérdeztem. Sehogyan sem volt reális nekem a saját Szellemi mivoltom. Tudtam a szótár szerinti definíciót, tudtam rá példákat is mondani, ha kérdezték, de… Mégsem volt a dolog az ENYÉM. Ki a fene vagyok… mi a fene is vagyok ÉN? Egy Szellem…
Emlékszem, néha próbáltam elképzelni a szellemi életet – csak úgy test nélkül… olvastam erről az állapotról, de minden alkalommal rossz érzés kapcsolódott hozzá – egyfajta veszteség-érzés-féleség. Nyilván az az oka hogy olyannyira hozzászoktunk már a testben-éléshez, hogy az test nélküli létezést a test elvesztésével azonosítjuk be. Ami ugyebár a “halál”.
Egyszer volt például egy különös történet… mindig rosszul voltam, sokszor el is ájultam a vérvételkor. Nem vagyok ezzel egyedül, de nem vigasztal, rettenetes érzés! Egy alkalommal éppen szédelegtem a vérvétel közben, és kezdtem elernyedni – nem értettem, MIÉRT FÁJ nekem ennyire egy rohadt kis tűszúrás, mintha legalábbis egy kardot forgatnának meg bennem… És azután csordogál a vérem kifelé… És hirtelen rájöttem! Vérvétel=kifolyik a vérem=……
MEGHALOK. Kifolyik a vérem, és meghalok. És persze mindig újra meg újra átéltem ezt a meghalást, mint akit éppen a harcmezőn hagytak ott szúrt sebbel a testében… Hát… A rosszullét kellős közepén erre majdnem felnevettem, de végülis úgy döntöttem, hogy nem mesélem el az egészségi személyzetnek, hogy most jöttem rá, hogy minden vérvételkor újra meg újra átélem az egykori elvérzéses halálomat… majd egy idő múlva, mikor rájövök, hogy nem haltam meg, elmegyek haza… és az egész kezdődik elölről… 😀
Szóval egyszer csak lett valami olyan megvilágosodásom… Hogy NEM A NEKEM MEGFELELŐ nagyságrendben gondolkodom… és hogy mi is lenne a nekem megfelelő nagyságrend.
Sok minden történt, mióta hazaértem – igen, HAZA. Arra is rá kellett jönnöm, hogy miért jó nekem itt, miért ez az én hazám – hogy mi az az én szükségletem, amit ez a ház még így is, ilyen állapotban is tökéletesen kielégít? Hosszú-hosszú idő óta ez az egyetlen hely, ahol tényleg, igazán SZABAD vagyok. Végre nem akkor és úgy hallgatom a zenét, ahogyan azt a szomszéd akarja, akkor kelek, akkor fekszem, amikor ÉN akarok. Akkor eszek, és ott, amikor, és ahol akarok. Akkor nyitom ki az ablakot, és akkor csukom be… akkor teszek, vagy éppen nem teszek dolgokat, AMIKOR ÉN AKAROK. VÉGRE senki nem pofázik bele az életembe… Ezt csak a hozzám hasonló sebzett lelkűek érthetik meg és élhetik át igazán…
Egyik nap rájöttem, hogy… Valójában hirtelen rádöbbentem, hogy teljesen remete-életet élek. De nem ez volt az újdonság, hanem az a gondolat, ami ezután jött. Az, hogy… olyan volt, mint mikor egy elegáns helyen a mosdóban belenézel a tükörbe, és mögötted is tükör van a falon, így magadból hirtelen egy egész sorozatot látsz… És én hirtelen láttam egy egész sorozatot saját magamról – de nem ugyanabban a pillanatban, hanem a nagyon régi múltban készült pillanatfelvételek egy sorát, és MINDEGYIK KÉPEN magányos voltam. Teljesen és mélységesen magányos… És azután – a sor elejét nem láttam, de éreztem… láttam egy Nagy Szellemet lőtt sebbel a “lelke” közepén… egy friss lőtt sebbel, valami torokszorító pillanatban, és egy hatalmas szomorúságot… És megértettem, hogy ez bizony nem az első, de nem is a második magányos életem… és hogy itt van előttem a feladat: megtalálni AZT a sérülést a múltamban, és meggyógyítani. Mert meg lehet. És mert meg is kell. És akkor majd nem leszek már ilyen magányos, boldog leszek, és sikeres, és…
És a végére valami… csak hogy tényleg teljesen szétesett és összefüggéstelen legyen ez a bejegyzésem.
Ma délelőtt megvilágosodtam a társkereséssel kapcsolatban is…
De tudod mit? Ezt majd holnap… Egy külön bejegyzésben folytatom. Késő van már.
Jóéjt!
(Bocs.) 😀 😀