Tévedéseim, vakvágányaim…

Amikor idekerültem, eldöntöttem, hogy ha beledöglök is, rájövök, mikor és hol rontottam el. Mert jó ideje nem volt kérdés a számomra, hogy valahol elkúrtam. Ezt nem tudom szebben írni. Elkúrtam. Kész. És vissza kell fejteni a szemeket. Ez van.

Egy hete nem írtam, és ugye ezek a hallgatások nálam sosem eseménytelenek.

Én még ennyit nemigen voltam egyedül, mint itt, ebben a házban. Itt végre csend van és béke. És erre nekem hatalmas szükségem volt. Igazán nem tudtam már… nem találtam egy zsebkendőnyi helyet… nem találtam ezen a koszos sárgolyón, hogy megnyugodhassak, és végül egyszer csak itt találtam magam.

A múltkor írtam ezt a fejszámolós dolgot, de nem fejtettem ki részletesen. Talán észrevetted, talán nem. Pedig voltak bőven ki nem mondott gondolatok ezek mögött a sorok mögött.

Beteg is voltam az elmúlt hetekben. Hol kevésbé, hol jobban, de egy általános rossz fizikai állapot az mindig megvolt. Néha allergiás rohamok, máskor hidegrázós-kimerült időszakok – kicsit meg is ijedtem. Mi lesz így velem egyedül? De aztán rájöttem, hogy talán éppen ez az egyedüllét tanít meg arra, hogy nem hagyhatom el magam. Minden erőmet, de tényleg minden erőmet össze kell szednem, mert senki nem fogja helyettem megtenni mindazt, amit meg kell tennem, amivel szembe kell néznem. Egy jó barát egy bizalmas zárt közösségben azt írta, hogy rájött, hogy valójában mennyi mindent köszönhet az életben azoknak, akik rosszul, akik igazán rosszul bántak vele. Nélkülük az élet olyan langyos f*s lenne, amiben jól el lehet ücsörögni akár egy egész életen át… Szóval így vagyok ezzel én is – kellenek a súlyok, a nehezékek, az akadályok a keserves kínok – minél nagyobbak, annál jobb! Minél elviselhetetlenebb körülmények, minél élhetetlenebb élet! Okok, amik miatt muszáj áttörnöm a saját magam által állított falakat. Falakat – közém, és a siker, a boldogság közé…

Valahogyan ezzel a boldogság-dologgal kezdek kellőképpen megszállott lenni. Lehámoztam megint pár felesleges elképzelést az én igazán boldog jövőmről. Minek is kellene lenni az életemben, milyennek is kellene lennie? Ez néha olyan egyszerűnek tűnik, máskor meg annyira kusza… Csak azt tudtam, hogy minél inkább beleteszem azokat a dolgokat, amiket szeretek az életben, annál inkább lesz kedvem, energiám, hogy menjek tovább. Erre akkor jöttem rá, amikor egyik nap próbáltam felkelni, és nem ment… Csak aludtam, aludtam, néha felébredtem, tele mindenféle kételyekkel, azután zavarosan megint visszaaludtam… izzadtam, egyszerre melegem volt, és fáztam, aminek következtében újabb rettenetes tüsszögő-rohamok törtek rám… És egyszer csak rájöttem, hogy szép-szép, eljutottam most egy nyugodtabb állapotig izomból, nade merre is tovább? Amikor felemeltem a tekintetemet, csak egy olyan jövőt látam, amit… naaneeee!!! NEM AKAROM! És akárhogyan gondolkodtam, nem tudtam másmilyent kigondolni! Nem ment! Így aztán adtam időt a testemnek, hogy rehabilitálódjon.

Aztán mivel sehogyan sem tudtam lelkileg helyrejönni, elkezdtem találomra előadásokat hallgatni. A laptopomon itt van vagy 30-40 hanganyag, jobb híján elkezdtem hallgatni az egyiket… közben elnyomott az álom, a végére ébredtem fel. Nem gond… úgyis majdnem kívülről tudom már, de legalább eljutott a fejembe néhány gondolat. Egyszer csak kigondoltam, hogy a rádió helyett inkább végighallgatom az összeset! Jobb híján sorban. Közben kedvem támadt megnézni egy filmet is… Szóval kezdtem lelkileg összébb szedni magamat. Meglepő módon egészen jó sikerült!

Szóval… letelt a szeptember 1-i türelmi idő, hogy rendbe tegyem a ház környékét – végiggondoltam a dolgokat, és úgy láttam, hogy hiábavaló a küzdelem. Sem erőm, sem időm, sem pénzem sincs ezt az egészet fenntartani, ráadásul a kilátásaim sem túl jók, írtam hát a gazdának, hogy akkor elfogadom a felmondását… Nem láttam sem erre, sem másfelé utat, dehát az idő letelt, és valamit döntenem kellett. És lássuk be, ez a ház, és a terület nem alkalmas arra, amire én használni szerettem volna. Ez nem egy gazdasági terület. Itt nincsenek meg a legalapvetőbb feltételei sem a gazdálkodásnak. És bár rájöttem, hogy az számomra nem járható út, hogy gazdálkodásból megéljek, de a saját szükségleteim kielégítése még mindig fő szempont a számomra. Ugyanakkor az is biztos, hogyha nem találok társat, egyedül még egyszer ilyen állat-tartásba nem fog bele. Márpedig a jövőt nm látom igazán tisztán…

Aztán elkezdődött egy tárgyalás, végül kaptam még időt, és úgy látom, hogy a dolog tartható is a számomra. Belefért még ez a betegeskedős pár napnyi pihenés is.

Most jutottam el odáig, hogy már azt sem tudom, mit is akartam írni… 😀

Mindegy, jöjjön akkor összevissza minden.

Szóval például a párkereséssel kapcsolatosan is találtam egy téveszmét magamban! Ennek a téveszmének köszönhetően az elmúlt években pontosan rengeteg visszautasítást kaptam, aminek eredménye az lett, hogy elkezdtem olyanokkal foglalkozni, akik totál nem illenek bele a képbe! És ez az egész csak ment lefelé a mélybe. De most, hogy megvan a dolog, rendet kell tenni a fejemben, ÉS a pénztárcámban is! De legalábbis el kell indulnom a helyes úton afelé a cél felé, hogy legyen nekem megnyugtatóan sok pénzem. És nem hinném, hogy ez valami lehetetlen küldetés, nagyon is nem az. Mert nálam jobban senki nem tudja, milyen kreatív és gyors tudok lenni én a pénzcsinálásban! Jaj, ha tudnád…! 😀

Többek között… egy ilyen ismerkedős ostoba face csoportban csapott belém a felismerés egy másik téveszmémmel kapcsolatosan! 😀 Annyira durva volt, hogy napokig nem tértem magamhoz – dehát nem én döntöttem el, hogyha belehalok, akkor is…? Szóval egy balfácán fickó írt valami ordítóan nagy baromságot… valami olyasmit, hogy miért van az, hogy ha nincs olyan fényképe, amin egy BMW van a háta mögött, és nincsenek kigyúrt izmai, akkor már nem is válaszolnak neki a lányok? És egyszer csak rájöttem, hogy… Mit is akar ez a fickó? Azt reklámozza, hogy csóró, vagy inkább azt, hogy nem néz ki elég jól? Mert ha ezt az írást egy másik – egy IGÉNYES nő nézőpontjából olvasom, akkor valójában ezt írja. Csóró vagyok, és csúnya… Deee… Hoooooooo… Jajjj!!! Hirtelen rájöttem, hogy bazzzmeeeg!!! Hát ugyanezt a képet festem magamról éppen én is!!!

J É Z U S…. M Á R I A ! ! !

Csend…

Tévedésben vagyok.

Nagy tévedésben vagyok.

Naagyon nagy tévedésben vagyok.

SENKIT NEM ÉRDEKEL A NYOMOROM!

Senkit nem érdekelnek a kínjaim, a szenvedésem, a szívások.

SENKIT.

Saját magamon kívül senkit nem érdekel ez az egész. Néhányan elolvassák, de ennyi.

Senki nem izgul azért, hogy mi van velem – egy ideig el lehetett szórakozni ezen a dolgon, de egy idő után UNALMAS más kínlódása. Kell valami más, valami izgalmas, valami sikeres, valami vicces, valami új. És magányos bozótharcosnak lenni lehet romantikus, de manapság már nem erre van igény. Talán volt olyan kor, amikor a magamfajta harcos alkat megdobogtatta a női szíveket, és időről időre elmorzsoltak a szemük sarkában egy-egy könnyet is… de immár 2017 van! Ez egy másik korszak. Lemaradtam.

A másik, hogy ideje lenne ÖRÖMEMET lelni a munkában! Különben már nem fogom sokáig húzni. Tényleg nem! Nem véletlenül fáj minden porcikám! Najó, jó, de mit is, mit is… és miközben hallgattam a sokadik előadást Jedi-Tomtól, rájöttem, hogy volt nekem egyszer egy álmom, ami majdnem teljesült is… Amikor 2003-ban beköltöztünk újra Pécsre, találtam egy olyan állást, ami egy életre megváltoztathatta volna a sorsomat – de mindössze 3 hét alatt szertefoszlott minden. Rosszkor voltam a jó helyen!

És rájöttem, hogy értékesítőnek KELL lennem! Mégpedig… Mégpedig AUTÓKAT akarok eladni. Nem, nem használtakat! ÚJ AUTÓKAT!

Megnéztem gugli barátom ajánlatát, és lám, pár kilométerre innen van is egy márkakereskedés – nem is éppen rossz! Szóval… először az jutott eszembe, hogy küldök önéletrajzot… de nem! NEM! SZEMÉLYESEN fogok odamenni.

Emlékszem, 2003-ban, amikor a fiammal beállítottam az interjú napján a Vásártér melletti autószalonba, egykori kedvenc márkám kereskedésébe, és voltak vagy nyolcvanan! Ebből hárman interjúztattak, és én eldöntöttem, hogy nem a titkárnőhöz, és nem is a gazdaságishoz akarok bekerülni, hanem a főnökhöz! És úgy is lett – nem értékesítőnek jelentkeztem, hanem értékesítési vezetőnek! És az interjúm fél óránál is tovább tartott! Már akkor félig az enyém volt az állás, de napokig nem jött válasz, úgyhogy elkezdtem telefonálgatni.. végül bementem SZEMÉLYESEN! És pár nap múlva én mehettem be a szalonba! Sajnálatos, hogy a cég már akkor teljes káoszban volt, és egy idő után nem tudtunk mit kezdeni egymással. Nagy kár… Akkor még nem tudtam eleget egy csomó dologról – minek mi az oka, hogyan is kellene kezelni az ilyen helyzeteket…

Szóval.

Holnap irány Budapest. Este egy ingyenes szeminárium, utána egy specialistával lesz találkozóm, akivel megvitatjuk az anyagi helyzetem rendbetétlének lépéseit. Majd másnap jön az egész napos tréning!

Emlékszem, júniusban hajszál híján nem sikerült eljutnom oda, majd rögtön másnaptól beindultak a dolgaim. Ennél most sem remélek kevesebbet.

És hogy még mi minden várható – magam sem tudnám megjósolni. De valahogyan új irányt kell találnom, egy olyan irányt, amerre a mostaninál SOKKAL TÖBB öröm és élvezet található. Kimerültek a készletek. Nem bírom sokáig a nélkülözést és az örömtelenséget. Egy igazán nekem valómunkát akarok most már, és egy csodálatos Nőt magam mellé. És sok-sok, naagyon sok vidám programot, táncolni, énekelni, beszélgetni, enni-inni, szerelmeskedni. ÉLNI. Nem csak létezni.

Amikor idekerültem, eldöntöttem, hogy ha beledöglök is, rájövök, mikor és hol rontottam el. A leginkább ott, hogy nem azt csináltam, amit igazán AKARTAM csinálni. Sokszor megalkudtam magammal, és belenyugodtam rossz munkákba, rossz társakba, rossz környezetbe. Sok-sok rosszba. De nem engedek be több rosszat. Nem bírom tovább. ELÉG VOLT!!!