Kedvencnek lenni

Kedvencnek lenni kétélű dolog. Erre tegnap kellett rájönnöm, amikor egyszer csak elkezdett zavarni valami…

Hu ez a tegnapi nap ez… Este úgy feküdtem – inkább estem – ágyba, hogy nagyon, de nagyon reméltem, hogy esni fog. Erőm végéhez értem…

És lőn – ma szép barátságos esőre ébredtem. Úgyhogy van egy bónusz szabad (beteg?) napom. Tegnap ugyanis megint rám tört az allergia – talán volt ebben némi megfázás is, ilyenkor ez így szokott lenni, hogy az allergia miatt legyengült immunrendszerem benyel más cuccot is. Estére volt egy kis hidegrázásom is, reméltem, hogy reggelre kialszom. Jelentem: jobban vagyok de annyira nem túl jól. Vigyáznom kell magamra. Úgyhogy ma pihi.

Szóval. Kedvencnek lenni.

Pénteken leszállva a buszról, a biciklimhez baktatva a lámpánál megálltamban szemet szúrt a szemközti virágbolt bejárata melletti névnapi lista – ejjnye, hát a Csacsogós néninek is mostanság van a névnapja! Gyorsan meg is lett az elhatározás.

Szombaton reggel elidőztem az itthoni tennivalóimmal, így késésben voltam, felhívtam hát a nénit, kell-e neki valami a boltból. Gyorsan megegyeztünk, azután indultam is nemsokára. A boltban választottam neki egy szép és ízléses bonbont, átszaladtam még a virágboltba is, egy szál szép fehér gerberát választottam, az olyan egyszerűnek tűnt, és mégis kedvesnek. Valahogyan magától értetődő volt a számomra, hogy nem állíthatok be hozzá üres kézzel! Hiszen akarva-akaratlanul része lettünk már egymás életének, és ez a dolog jóval közelibbé vált, mint például a legtöbb családi kapcsolat. Akár a sajátomról, akár máséról is legyen szó…

A rendelést is teljesítettem, úgyhogy minden rendben volt. Még otthon csomagoltam a néninek almát, és paradicsomot is, mert valamiképpen a gondoskodást én is szeretem megadni. És nekem meg ezek az eszközök vannak kéznél. Útközben elterveztem a napot, mindenképpen be akartam már fejezni azt a fal vakolást, olyan volt már ez az egész, mint a Luca széke, de inkább még lassabb. Egy kőműves már azt is elfelejtette volna, hogy volt ez a munka, és a fal is szebb és simább lett volna, ugyanakkor egy percig nem hallgatta volna a nénit, és nem adta volna bele a munkába szívét-lelkét.

Szóval mentem a nénihez, és majdnem könnyekig meghatódott mindattól, amit vittem neki. De gyorsan el kellett intéznem, mert a Tüzép emlékezetem szerint csak 11-ig volt nyitva (mint kiderült, tényleg), úgyhogy minden magyarázkodás nélkül elköszöntem, mondván, hogy dolgom van még, majd jövök hamarosan. Nem akartam megmondani, hogy egy zsák vakolóanyagért megyek. A néni a múltkori gázszerelés miatt mégis anyagi nehézségbe került – nekem akkor lett világos, hogy a számokkal is bajban van. Már nem tudja rendesen számon tartani a pénzt, úgyhogy nem tudta volna kifizetni a vakoló anyagot, meg az aznapi munkadíjamról is tudtam, hogy később fogom megkapni. Egy szemernyit sem zavart. Teljesen magától értetődő volt, hogy segítek, amikor tudok segíteni. Még akkor is, ha ezt nem sokan feltételezik rólam… Akkor is.

Visszatérve az építőanyaggal végül bevallottam, hogy csak ezért kellett elmennem. A néni nem győzött hálálkodni. Én pedig kezdtem magam furcsán érezni, de nem tudtam megmondani, miért.

Egy szokásos szertartásos kapucsínózás után nekiindultam a munkának, hamarosan eljött az az utálatos állapot, amikor az ember nem tud úgy lehajolni, hogy ne folyjon össze “taknya-nyála”… De akkor is csak folytattam a munkát. Néha rám jött a tüsszögőroham, egymás után úgy 15-20 nagyobbnál nagyobb tüsszentés  ment rajtam végig, néha teljesen legyengítve a testemet. Sűrűn kellett leülnöm pihenni, olykor-olykor a kis kempingszékben elbóbiskoltam pár percre, vagy hosszabb időre is. A néni látta, és csak nyugtatgatott, hogy semmi baj, nem kell igyekezni, ráér az még máskor is – de én be akartam fejezni aznap.

Azután megebédeltünk, és némi szieszta után folytattam a munkát. Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy: BEFEJEZNI! Bármi áron.

És akkor egyszer csak hirtelen jött egy gondolat – ezzel a furcsa érzéssel kapcsolatban… Ami valahogyan zavart, de meg nem tudtam mondani, mi ez, és miért. Rájöttem. KEDVENC vagyok. Méghozzá a legkedvencebb.

Még sosem voltam kedvenc. Illetve…

Kedvencnek lenni többféle módon is lehet.

Az egyik módja az, hogy valamilyen vagyok, amiért nem sokat (talán semmit sem) tettem. Például én vagyok a kisebb. A gyengébb. A szőkébb, vagy kékszeműbb, vagy mittudomén. Azt ne mondja nekem senki, hogy egy anya mindegyik gyerekét ugyanúgy szereti. Minél inkább harcol ez ellen, annál inkább megerősödik az érzés. Ez nálunk teljesen így volt. Szerintem sokkal jobban jártam volna, ha anyám őszintén bevallja, hogy ő bizony az öcsémet szereti jobban, de engem is nagyon szeret. Talán egy rövid ideig kellemetlenül éreztem volna magam, de ha valóban azt éreztem volna, hogy tényleg nagyon szeret, az más lett volna. Sokszor leszünk másodikak, vagy sokadikak az életben! Másrészt sosem fogsz tudni megharcolni a valódi első helyért addig, amíg igazán ki nem derül, hogy valójában csak második vagy. Így csak egy évtizedekig tartó hamis illúzióban ringattuk magunkat, miközben a hülye is tudta. Hmm…

Másrészt ennek van egy olyan következménye is, hogy a “kedvenc” azt a bizonyos dolgot hajlamos lesz megerősíteni, így az öcsém hosszú ideig gyengébb és betegesebb volt… Az orvosok szerint ez a kisebb testsúllyal születés meg a blabla miatt volt. Ugyanmár… Nem akart ő sosem erősebb és egészségesebb lenni – vajon mi lesz ennek a vége? Hmm… Emlékszem anyám kétségbeesett üdvözlőlapjára, amit a katonaságnál kaptam: “Fiam, az öcséddel nem tudunk semmit kezdeni, reggeltől estig itt ül a sátor előtt, és nem akar semmit csinálni, egyedül nem megy sehová. Nagyon hiányzol!” Nagyjából ez volt az első és utolsó alkalom, amikor nagyon hiányoztam. A családból. 32 éve. No comment…

Aztán van egy másik módja a kedvenccé válásnak. Ez egy olyan “titkos” kedvenc-dolog. Emlékszem, már jól benne jártam a kamasz korban, amikor az egyik rokon családnál megtudtam, hogy a gyerekeknek én vagyok az összes unokatestvér közül a kedvence. Mert én olyan őszinte vagyok, és ha én beszélek velük, akkor tényleg azt érzik, hogy érdeklődöm, és hogy rólam egészen biztosan érzik azt, hogy tényleg szeretem őket. De istenbizony ha nem mondják, eszembe nem jutott volna! Még előttem is “titkos” volt ez a “kedvencség”! 😀 Nem baj, hiszen nem vagyunk egyformák…

És végül itt van ez a kedvencségnek a harmadik formája. Amikor folyamatosan mondják, éreztetik, sőt mindenkinek elmondják, kinyilvánítják, hogy “ez az én kedvencem, aki mindenek felett áll!”.

Ez volt az a dolog, ami kezdett egy kicsit zavarni. Tudtam, hogy a néninek én vagyok a kedvence, és tisztában voltam vele, hogy ez egy kivételes dolog az ember életében – mindkét oldalról. És furcsán éreztem magam mindaddig, míg rá nem jöttem: nem tudom, milyen érzés kedvencnek lenni! Sosem voltam ilyen kedvence senkinek! Nem tudom, sosem tudtam, hogyan is kell ezt a dolgot kezelni!

És elgondolkodtam. Jogos ez? Igen. Jogos. Őszintén és önzetlenül éltem, és dolgoztam, és sosem vártam el semmit, viszont megértettem, hogy elfogadnom is meg kell tanulni. Mert segíteni is csak annak lehet, aki hagyja… És bár sokan és sokszor próbáltak már meg segíteni rajtam – a szüleim is, igen, tudom! – valahogyan mégis olyan nehéz volt megtalálni azt. És bizony voltak, akik tényleg nagyon szarul próbálkoztak… És itt most írhatnék egy irdatlan felsorolást, de kihagyom…

Kedvencnek lenni jó dolog. Tudni kell, hogy nem magától értetődő. Amivel kivívtuk, néha elvész, néha megváltozik és vagy sikerül helyrehozni, vagy örökre szertefoszlik. Néha az érzések ahogyan jöttek, ugyanolyan megmagyarázhatatlanul el is tűnnek… De addig is élvezzük ki bűntudat nélkül – ha megérdemeltük. Elvégre fontosnak lenni jó… de kedvencnek lenni még jobb!

Ui.: És a fal is elkészült… Igaz, bármi áron. De készen van. Ámen.