A gondolat a főnök

Ülök a bioboltban, és hallgatom a járókeret egyenletes csattogását. Odakint a tűző napon a sánta koldus cigány asszony kitartóan rója a köröket, hogy megszerezze a napi betevőre a pénzt. A betevő kannás borra…

Elgondolkodtat, hogy az ember mennyi rengeteg felesleges erőfeszítést tesz a dolgokba, és csak rója a köröket, csattogós járókerettel, mint egy megszállott… A napi betevő kannás boráért… Vagy pedig – éppen ki miért?

Elmúlt 3 hónap, vagy inkább 4 is, mire rájöttem, hogy csak csattog a járókeret az aszfalton, csak teszem a köröket újra, meg újra, meg újra… De az út nem vezet sehová. Közben kerestem a megoldást, igen, kattogott az agyam, de nem lett meg. Nem találtam sehol a lelkesedésemet. Én, aki igenis büszke voltam arra, hogy nem adom fel, hogy mindig tudok nemet mondani a nem megfelelő megoldásra, és feltett szándékom, hogy vagy megcsinálom, vagy meghalok… Közel álltam már ez utóbbihoz. De maradt még néhány józan gondolatnyi erőm. És tudtam, ha megtalálom azt, amire fel tud csillanni a szemem, és izgalommal tölt el a gondolat, hogy megcsinálom, hogy IGEEENNNN! MEGCSINÁÁÁLOOOM!!! ….. De hiába. Pedig elhiheted, rettenetesen akartam lelkesedni.

Erről írtam már, ismétlésekbe nem is akarok bocsátkozni, csak azt akartam szemléltetni, hogy mennyire keservesen nehezen tud néha összeállni a kép – különösen akkor, ha az ember egymaga marad a problémájával… Na mindegy, egyszer csak meglett, ami megvolt… újra meglett. És jött az izgalom, az izzadó tenyér, meg az összes jel, hogy végre jó nyomon vagyok. Eldöntöttem, és meg akarom csinálni. Írni akarok. Megvolt hát a GONDOLAT. A Gondolat, aki a Főnök… Mint tudjuk.

Két nap múlva leültem, és elkezdtem írni. Már nem maradt bennem gátlás… végiggondoltam egy csomó mindenfélét – ki az, akinek ez nem fog tetszeni, és mennyire éri meg nekem mindig azzal foglalkozni, hogy kinek nem fog tetszeni? Valahogy úgy éreztem, hogy nincs veszteni valóm, bármi, de tényleg BÁRMI, amit el szeretnék érni az életben, egy molekulányit sem múlik azon, hogy kinek mi lesz róla, vagy rólam a véleménye. Beleadtam hát apait-anyait… Öööö… Szó szerint. Megírtam a “Gondolatok egy születésnapi beszélgetés után…” című írásomat. És valami történt. Valami azonnal történt.

Azelőtt sokat agyaltam azon, vajon hogyan lehetne rávenni az olvasókat arra, hogy reagáljanak, és hogy segítsenek ismertebbé tenni a blogomat. Mint marketinges ezt a problémát meg szerettem volna oldani. De valahogy nem ment. Pedig új olvasókra, és még újabb olvasókra rendkívül nagy szükségem van – tudtam ezt. De eltelt 4 hónap, és én senkit nem tudtam rávenni arra (egyetlen egy kivételes emberen kívül!!!), hogy megossza az írásomat. Tudtam, hogy ebben nem az olvasók a hibásak. Ha sikerül olyant írnom, ami NAGYON erős, de legalábbis ELÉG erős egyetértést tud kiváltani, akkor ez meg fog történni. És…

Igencsak nagy figyelmet fordítottam erre az írásra is. Mint mindegyikre. Újra meg újra átolvastam, hibákat javítottam, stílust faragtam, igyekeztem a lehető legpontosabban megfogalmazni minden egyes gondolatomat, logikailag összerakni a dolgot… Nem is gondolnád, néha mennyit el tud az ember pepecselni egy olyan írással, amin te pár perc alatt végigszaladsz! 🙂

Tudtam, hogy ez erős írás, egy kényes téma, de nem érdekelt. Nem volt kedvem már tovább finomkodni. Néha az ember érzi, hogy valami van, valaminek lennie kell, különben a dolgok nem így lennének. Néha a vadász odamegy az erdő szélére, és találomra belő a sűrűbe, tudva azt, hogy valahol ott lapul a vad. És néha a vadász így lövi le a medvét.

Egy olyan családban, ahol az a szokás, hogy az összetartás jegyében összejönnek az emberek, és némi alkohol és egyéb finomságok elfogyasztása közben beszélgetnek olyanokról, akik nincsenek ott, azután hazamennek, és megbeszélgetik azt, hogy ezen az összejövetelen ki milyen volt (meghízott, megöregedett), vagy éppen hogyan viselkedett, berúgott, vagy beszélt miféléket a zorbánról vagy akármelyik másikról…

Egy ilyen családban felnőve az ember biztos lehet benne, hogy róla pontosan ugyanígy pontosan ugyanilyeneket beszélnek… Egy ilyen családban felnőve az ember nagyon nehezen tud olyasmit írni ezzel kapcsolatban, aminek ne lenne valóság alapja. Egy ilyen családban felnőve az ember egyszer csak rádöbben, hogy NINCS MIT VESZÍTENIE. (Még hogy senki semmi rosszat nem mondott a hátam mögött rólam a fiamnak… ugyanmár… 50 éves vagyok, ne szórakozzunk már. Ennél őszintébbek is lehetnénk egymáshoz. Maradjunk annyiban, hogy sokan tettek sokat e téren. De legalábbis elnézték, és elhallgatták, ami folyik – sokszor, sok esetben, sorozatosan – elhallgatások, és cinkos összenézések. Anélkül, hogy ENGEM bárki is megkérdezett volna… Sajnálom, hogy ennek nem tudtam gátat vetni, hogy hagytam, hogy ez a példa, ez a viselkedési minta legyen a fiam előtt. Ehh…)

Amikor elküldtem az írást, nem is nagyon foglalkoztam vele, mi lesz. Lesz, ami lesz.

Egyszer csak történt valami… Mire észbe kaptam, már NÉGYEN megosztották ezt az írásomat! Példátlan! Soha de soha a 4 hónap alatt nem tudtam olyant írni, amit ennyien megosztottak volna, ráadásul maguktól! És az egyikük azt írta hozzá: “Ezt minden anyának és apának el kéne olvasni. Fantasztikus és igaz meglátás.”

Köszönöm.

Volt tehát a Gondolat, és amint megvolt a megfelelő gondolat, meglett a valóság. És végre valami olyasmi történt, amit valódi előrelépésnek élhettem meg. Na végre… Egy újabb lépcsőfok. Van értelme az egésznek!

A másik.

Valamikor egy hónapja megpróbáltam javítani a munkaügyi helyzetemen. Azt éreztem, hogy van néhány olyan megbízó, akivel nagyon nem kellene együttműködnöm. Igazából ez nem volt ilyen megfogalmazott gondolat, inkább csak egy érzés… Emlékszem, azt vettem észre magamon, hogy alig vártam, hogy felhívjon végre az egyik kedvencem. Nem gondoltam bele, hogy kedvencem, egyszerűen csak éreztem valami jót vele kapcsolatban. Nem szoktam a munkavégzéskor ennivalót kérni, néha kávét szoktam kérni, és elfogadom, amit adnak. Általában nemigen adtak, de volt 2 olyan, akiknél mindig kaptam valamit, valami pluszt – az érzésen kívül, hogy fontos vagyok, hogy fontos a munkám, hogy értékelik a fáradozásomat, és hogy megköszönik, amit elvégeztem! Hogy elégedettek, és hogy örülnek, hogy náluk dolgoztam aznap. Az egyik ilyen kedvencem a Csacsogós néni lánya, akinél mindig kapok valami extrát, valami finomságot, valami különlegességet (fagyasztott csuka, vargánya, füstölt sajt, halászlé, és megannyi csodás finomság!) a másik egy nálam pár évvel idősebb úr, aki mindig értem jön a ház elé, és hazahoz, volt, amikor elvitt gázpalackot cserélni, ebédet adnak minden egyes alkalommal, megköszöni, nem is egyszer megköszöni a munkámat, abban a pillanatban, amikor megérkezünk, hűtőtáskába készítve kapom a palack ásványvizet, és ha el fogy, azonnal a következőt, jön a kávé, pontosan úgy, ahogyan én szeretem… És ezzel a két nagyon jó ügyféllel szemben vannak azok, akik türelmetlenek, elégedetlenek, elvárnak dolgokat, amik eredetileg nem voltak megbeszélve… és vonakodva, nehezen fizetnek, ezzel is éreztetve, hogy a munkát, amit végzek, nem sokra becsülik.

Ilyen előzmények után múltkor elgondolkodtam: meddig fogom én ezt bírni? Néha úgy éreztem magam a nap végén, mint akit egész nap szöges bakanccsal tapostak – ilyenkor minden rosszalló megjegyzés, amit bárkitől is kaptam, csak még erősebben zúzott porrá…

Alapvetően szeretem a munkát – gyakran még “ezt” is. Segítek embereken, és én szeretek segíteni. De szükségem van a megbecsülésre. Úgyhogy: elgondolkodtam, hogyan lehetne megoldani, hogy CSAK ILYEN JÓ embereknek kelljen dolgoznom. Ezzel a gondolattal a fejemben kezdtem múltkor a szórólapos kampányomba. És…

Lett nekem gyorsan a Csacsogós néni, akinél gondoskodóbbat már idejét sem tudom, mikor láttam (ha láttam)… És reméltem, hogy a kör bővülni fog. És mint azt már régóta tudni lehet: a hasonló vonzza a hasonlót.

A múlt héten volt több új hívásom is, köztük valaki, aki tudtam, hogy közel lakik a nénihez, a beszélgetésből kiderült, hogy már elért hozzájuk a hírem… Lassan az egész falu… izé… város értesülni fog arról, hogyan találtam meg a néni elveszett nyugdíját… Szóval tegnap új helyre kellett mennem, és kiderült, hogy annak a kerítésnek, amit eddig a néni felől ismertem csak, most a túloldalán kell dolgoznom. Nem is volt semmi gond, elkezdtem a munkát, igyekeztem alaposan, precízen levágni az igencsak megnőtt növényzetet, és örültem is, hogy nem kell megszakadnom, ez éppen egy olyan könnyű vasárnapi munka. A meglepetés csak akkor ért, amikor leültetett a házinéni, és almás pitét, meg isteni friss sajtos pogácsát hozott, és kínált, hogy ne legyek szégyenlős. Nem voltam. Elképesztően ízlett! Majd megjelent a kezében egy negyed kilós olasz kávéval, éppen a legkedvesebb kávém!! És mondta, hogy ezt csak úgy a pénzen felül kapom. Beszélgettünk, vártuk, hogy kifőjön a kávé, megtudtam, hogy a férje nagy számítógép-mágus! Így aztán erre terelődött a beszélgetés, majd hamar a szobában folytatódott, végül megtudtam, hogy hogyan lehetne a laptopomat kicsivel fürgébbé tennem… szóba jött az elromlott nyomtatóm is… kezdett a remény újra visszatérni belém, hogy talán nem lesz mégsem kidobott pénz minden…

Készültem hazaindulni, amikor is a házinéni újabb dolgokkal állt elő: másfél kilós prémium minőségű olasz tészta, fagyasztott hurka, rántott hús, karfiolleves ebédre… És amikor azt mondtam, hogy ezek után én kevesebbet kérnék a kimondott összegnél, nem fogadta el.

Mindezt a csomagot szépen összekészítve kaptam meg. Utamba esett a Csacsogós néni, gondoltam, megnézem, jól van-e. Ami azt illeti, álmos szemekkel nézett ki az ablakon, de egy szempillantás alatt mosolygósra változott a tekintete, és hívott be, ültetett le, kínált kolbásszal, szalonnával… És csak mesélt, mesélt… Elmentem boltba, hogy ne kelljen neki mennie, kicseréltem a faliórájában az elemet, aminek szintén rettentően örült… Alig tudtam eljönni tőle!

És eszembe jutott ezek után a Gondolat. Hogy elég volt a rossz kuncsaftokból, és hogy én olyan emberekkel szeretnék találkozni, és dolgozni, akik megbecsülnek engem, és a munkámat. És akkor minden sokkal jobb és elviselhetőbb lesz. És tényleg…

Az élet lassan kezd elviselhetőbb lenni, kezdem rendbe tenni a dolgaimat – csak úgy lassan, lépésről lépésre… de a rend már érezhetően növekszik körülöttem, és egyre jobb a közérzetem, valahogyan az emberek kezdenek barátságosak lenni velem – pedig nálam nagyobb “bolondot” itt ezen a környéken bizony nagyon nehéz lenne találni!!!

De hol van akkor a baj?

Miért nincs ez mindig így?

Mi az oka… ha tényleg a Gondolat a főnök, akkor miért nem mennek a dolgok sokszor jól? Miért van ez a rengeteg nehézség, veszteség, a megoldhatatlannak tűnő probléma-hegyek?

Hát…

Éppen azért.

Mert: A Gondolat a főnök… Mert… minden, amim most van, minden nehézség, minden egyes szarság, minden kínlódás egy-egy gondolat miatt van. Csakis ez lehet az oka, az egyetlen oka. Valamikor, valahol, valamiért ÉN gondoltam azt, hogy ez most majd így lesz. Hogy ezután majd…

Meg akarom keresni ezeket az Isten tudja, mióta rejtőzködő gondolatokat, megtalálni azokat, amik megkeserítik az életemet. Meg kell, hogy legyenek. Tudni akarom, miért gondoltam, és hogyan lehet megcsinálni azt, hogy ezek a gondolatok többé ne lehessenek a mindennapjaim irányítói, hogy elérjem, hogy ezeknek a gondolatoknak lejárjon végre a szavatossági idejük, és kerüljenek ezek a dolgok végre a helyükre: a kukába!

A Gondolat a Főnök. Akár jó, akár rossz…

Takarítsunk…