Örökségünk

Furcsa érzés fog el, ha ezt a szót meghallom. Nem tudom, te hogy vagy vele. Egy olyan téma, amit nem nagyon szokás megtárgyalni nyíltan. Valami miatt tabu. Talán mert legbelül az ember érzi, hogy van ebben valami… valami… IGAZSÁGTALANSÁG? Valami, amit szégyellni kell…

Előző életek – következő életek… Az a helyzet, hogy nem vitatkozom ilyesmiről azokkal, akik nem emlékszenek a saját születésükre. Elvégre ha valaki a saját születésére nem emlékszik, hogyan emlékezne arra, hogy mi volt előtte? Volt ott esetleg valami?

Ma akaratomon kívül fültanúja voltam egy kisebb vitának. Nem volt különösebben heves, de láthatóan egy régebb óta fennálló dologról volt szó. Valami, amiben régóta nem született megállapodás.

A Csacsogós néninél dolgoztam, és a lánya hozott autóval anyagot a vakoláshoz, meg a festéshez. A vita oka, a probléma az volt, hogy a néni bizonyos értékes dolgokat, például az elhunyt férje festményeit időnként elosztogatja. Csak úgy. Mert neki az úgy tetszik…

Érthető a probléma mindkét oldala. Sőt. Úgy gondolom, van ennek még több oldala is.

Emlékszem, amikor meghalt a nagymamám (a papa jóval korábban meghalt már), az anyu hamarosan elkezdte mondogatni, hogy ugye tudom, hogy most már ők lesznek a következők. Sosem szerettem ezt hallgatni. Tudtam, persze, hiszen nem vagyok hülye.

Egyszer aztán – emlékszem, éppen a szüleim lakásában voltam, valahogyan egyedül maradtam a nagy szobában, és eszembe jutott, amit az anyu mondott. Körülnéztem, és belém hasított, hogy itt majd egyszer minden gazda nélkül marad. És akkor majd nekem is foglalkoznom kell ezekkel a dolgokkal, és… brrr. Rossz érzésem lett. Sosem tudtam úgy nézni azokra a dolgokra, amiket nem én válogattam össze, nem én akartam, hogy majd egyszer ezek az enyémek lesznek. Egyszer már el is döntöttem, hogy nekem semmi olyasmi nem kell, amit nem én akartam. Legyen akkor inkább a fiamé az egész örökségem (már ha lesz nekem olyanom…). Egyébként is úgy érzem, hogy valahogyan ez a téma vagy felesleges vitákat, vagy szükségtelen érzelmi és egyéb reakciókat okoznak majd, amiket szintén nem kívántam sosem. Igazából viszolyogtam ettől a gondolattól.

Emlékszem, életem első, egyetlen épeszű és használható gyereknevelési anyagában azt olvastam, hogy ha valamit a gyereknek adunk, akkor ne szóljunk bele, hogy mit csinál vele. Mert onnantól kezdve az a gyereké. És ez itt nagyon fontos. Hogy kié a cucc?

Az ember időnként lecseréli a testét fiatalabbra, ha már megunta, vagy elhasználta a régebbit. És mindenki tudja, hogy “odaát” senki nem vihet magával semmit. De… De miért nem?

Mi lenne, ha egyszer csak valaki besétálna a bankba egy szatyor pénzzel, és azt mondaná, hogy jövő héten itt fogja hagyni ezt a testet, de hamarosan visszajön majd ezért a pénzért. Szeretné úgy 8 év múlva megtanulni a festészetet, úgyhogy kelleni fog majd ennyi meg annyi pénz. Utána szobrokat szeretne majd készíteni, amikhez alapanyagra kelleni fog ennyi meg annyi pénz. És valószínűleg az Adrián is venni fog egy nyaralót… Stb. És az utódok ezt megértenék, és támogatnák. Elvégre ez nem az ő dolguk…

Valahol olvastam, hogy az egyik legnagyobb igazságtalanság az életben az, hogy úgy 60-70 (esetleg valamivel több) évente az embernek mindentől meg kell válnia, és teljesen elölről kezdenie az egészet. Belegondoltam, elképzelhető, hogy egy világhírű csokoládégyár vezérigazgatójának pár éven belül könyörögnie kell majd a szüleinek azért, hogy kaphasson egy szelet csokoládét…

Vajon van ennek a dolognak köze ahhoz, hogy elterjesztették ezt az “egyszer élünk” – ideológiát ebben a társadalomban? Lehet, hogy meg kellett találni a módját annak, hogyan lehet “törvényesen” eltulajdonítani emberektől “egy egész élet alatt felépített birodalmakat”?

Nem is tudom… Amikor elkezdtem írni, amikor ma sok mindent végig gondoltam, valamivel értelmesebbnek és logikusabbnak éreztem ezt a dolgot.

Eszembe jutott egy csomó minden.

Miért nincs most éppen semmim? Miért nem tudok megtartani már egy ideje dolgokat? Miért nincs saját lakásom? Lehetne. Biztos vagyok benne, hogy lehetne. Körülnézek magam körül, és semmivel nem vagyok sem butább, sem lustább, sem tehetségtelenebb, mint azok, akinek van saját házuk, autójuk… Miért megy nekem nehezen a dolgok megtartása – sőt mostanra már a megszerzésük is?

Emlékszem, 21 éves koromban otthagytam a főiskolát, és hazaköltöztem. Elkezdtem dolgozni. Addig a szüleim fizettek nekem egy ifjúsági takarékbetétet. Az anyu azt mondta, nem kell hazaadnom pénzt, de fizessem én tovább a takarékba a pénzt. Akkor mindjárt felemeltem a havi 500 Forintos összeget kétezerre. Mire megnősültem, összejött belőle annyi pénz, amiből az első közös lakásunk árának egy negyedét ki tudtam fizetni. A különbség csupán annyi volt, hogy azért az egy negyedért javarészt én dolgoztam meg, a feleségemnek a saját három negyedéért semmit nem kellett tennie. Aztán… Egy-másfél éven belül már annyit kerestem, hogy egymagam vehettem volna 3-4 havonta egy olyan lakást, amilyenben laktunk. Igaz, ez nem sokáig tartott, de ezt azért nem sokan mondhatják el magukról. Mi az oka akkor annak, hogy most itt vagyok?

Ma ezeken gondolkodtam, és egyszer csak eszembe jutott… ha ez így megy, hogy az ember élete végén mindent lead… ha 60-70 évente mindig mindent teljesen elölről kell kezdenie, ráadásul még egyetlen életen belül is vannak nagy veszteségek… én például ebben az életemben eddig négyszer veszítettem el teljesen mindenemet…

Ha az embernek ennyi veszteséggel tud járni az, ha elér valamit, ha megszerez valamit… vajon… emlékszem, ennél a résznél valami mélységes és letaglózó szomorúság kezdte szorongatni a torkomat… ha ennyi veszteséget kell elviselni, vajon mikor megy el az ember kedve az egésztől?

Vajon egy emberi lény mikor elégeli meg ezt a sok veszteséget, vajon mikor mondja azt, hogy ebből elég volt, SOHA TÖBBET NEM AKAROM, HOGY… Hogy ez vagy ez legyen…

Az jutott eszembe – néha vannak furcsa érzéseim,  és gondolataim, és valamiféle emlékdarabkák olyan időszakokról, amikor igencsak nagy hatalommal és birtokkal rendelkeztem… Te jó ég… Mekkora veszteség lehet egy kiemelkedően sikeres élet után mindent, de tényleg MINDENT elveszíteni, és kezdeni megint mindent újra elölről? Egy hatalmas birodalom birtoklása után kapsz egy fél méteres, 3-4 kilós testet, és nesze, ez minden! Vajon lehet ennek bármi köze is ahhoz, amiben most benne vagyok? És ez a kérdés természetesen költői…

Vannak ezek a mindenféle dolgok. Házak, autók, étkészletek, aranyak, pénz, festmények… És ezek csak úgy sodródnak ide-oda az emberek között. Ideje lenne megtanulni végre újból azt, amit valaha olyan mesterien tudtam: magam felé hajtani a jó és kellemes dolgokat. Hogy ne kelljen soha olyan dolgok miatt vitákba bonyolódnom… hogy sose érdekeljen az, hogy mi is az, ami rám marad majd egyszer. Hogy sose legyen szükségem semmire, amiért nem tettem semmit.

Jó lenne kiszállni ebből az egész értelmetlen körforgásból, és végre olyan emberi életet élni, amilyent megéri élni. Amilyent nagyon-nagyon megéri élni.

Milyen lenne az élet egy olyan civilizációban, ahol az ember szabadon dönthetne arról, hogy mire lesz szüksége egy következő testben, és mi az, amit már nem akar tovább megtartani? Mi lenne, ha egyszer a halál már nem lenne több, mint most egy költözködés?

Végül is mi más lenne a halál, mint költözködés? Egy régi testből egy újba… Akár magunkkal is vihetnénk azokat a holmikat, amiket megszerettünk… egy életen, vagy több életen keresztül. Lehet, hogy nem lenne ilyen keservesen nehéz megszerezni, és megtartani a dolgokat itt ebben az életben, ha tudnánk, hogy nem kell mindig mindent feltétlenül elveszítenünk? Ha nem vehetnének el olyan könnyedén bárkitől bármit – csak azért, mert éppen kilépett egy testből…