A tegnapi mély és komoly téma után valami lazulás.
Egy újabb Csacsogós-nénis történet így hét kezdésnek.
Történt, hogy úgy két hete – talán először, vagy másodszor dolgoztam a Csacsogós néninél, és megjött a nyugdíja. Már akkor olyan bizalmat élveztem nála, hogy láthatóan minden izgalom nélkül hagyta az asztalon az egész pénzt. Furcsa módon ez tőle nem zavart, pedig máskor szokott bennem valami furcsa érzés lenni, ha valaki a szemem előtt hagyta a pénzét. De ott ez a furcsa érzés teljesen hiányzott.
A következő alkalommal, mikor nála voltam, szomorúan mesélte, hogy valahova eltette az egész pénzt és nem találja. Az egész havi nyugdíját az utolsó fillérig! Pedig már mindenhol kereste. Nem kenyérre kellett a pénz, volt még tartaléka, és az előző hónapról is maradt elég, de ezzel volt szándéka, és mesélt valamit arról, hogy adni akar még valamelyik unokájának is egy jelentősebb összeget, és most ezek nem fognak megvalósulni. Nem volt nagyon zaklatott, de idővel később többször előkerült a téma, és egyre rosszabb volt a hangulata, ha ez a dolog szóba került. Kérte, hogy ne mondjam senkinek, a lányának se… Engem is zavart a dolog, de ugyan mit tehetnék én most ezzel? Azt mégsem mondhatom neki, hogy kezdjük átvizsgálni az egész házat, majd én segítek!
A múlt hét kegyetlen fájdalmak között telt, néha alig tudtam menni, mozogni, a térdemből gyakorlatilag minden porcikámba sugárzott az elviselhetetlen fájdalom. Szinte le voltam bénulva tőle. Csütörtökre meg volt beszélve, hogy ismét a nénihez megyek, akkor jön majd egy kőműves, és neki kell segítenem, a tetőt fogjuk javítgatni, nekem kell majd kézre adnom az anyagokat.
Hát ebben az állapotban bizony nem sok hasznomat lehetett venni, szerencsére nem nagy munka volt, jóformán egyedül is megoldotta a kőműves, én közben mind fizikailag, mind lelkileg igencsak szarul éreztem magam. Teljesen hasznavehetetlen, és tehetetlen voltam. A néni közben folyton aggódott, kímélt, ne csináljam ezt, ne csináljam azt, kíméljem a lábamat, stb. Dél körül a kőműves elment, mi ketten ebédelni kezdtünk, amiből hosszú beszélgetés lett megint, illetve ő beszélt, én hallgattam. Közben a térdemet, a lábamat masszírozgattam, hogy valamivel elviselhetőbbé tegyem a helyzetet, és igencsak aggódtam a másnapra megbeszélt fahordás miatt. Ezzel a lábammal??? Mi lesz ebből?
Végül kimentem az udvarba még befejezni valami korábban elmaradt dolgot, a néni addig lelkesen csomagolt nekem mindenféle földi jót. Szalonnát, kolbászt, savanyúságot… Tényleg olyan gondoskodásban van részem nála, mintha én is az egyik unokája lennék! A savanyúságos üvegek elcsomagolásánál tartottunk, és kezdtem magam kellemetlenül érezni: mennyi pénzt kérjek én ezért az egészért ma? A néni jött-ment, én újságpapírt kezdtem keresni az egyik szekrényen lévő kupacból, de szólt, hogy ne onnan – úgy hagytam. Leültem az asztalhoz, és néztem: ott szemben a néni szerteszét hagyott pénze, de ott az imént felforgatott újságoknál is van egy kétezres… És hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába! Beleborzongtam. A néni a konyhában tüsténkedett. Megemeltem az újságokat, benyúltam, és ott volt a kupac tízezres!!! Atyaég!!!
Szóltam a néninek, hogy jöjjön már, nézzen ide egy pillanatra. Mi az a kétezres ott, emelje már meg… és elhallgattam. Odalépett, megnézte, és… valami gyermeki boldogság ömlött el az arcán! A tekintete egy pillanat alatt fénnyel és ragyogással telt meg, a mozgása, a testtartása megváltozott! Olyan túlcsorduló örömet én már nagyon, de nagyon régen nem láttam! Még a szeme is könnybe lábadt! Nem győzött hálálkodni, és – ez annyira nagyon jellemző rá! – az első gondolata az volt hogy ad a pénzből nekem. Ránéztem, és teljesen biztos voltam abban, hogy nem utasíthatom el. Most biztosan nem! Mondtam, akkor ma eszek egy nagy adag fagyit! Amire újból felcsillant a szeme, hogy az de jó lesz! Emberek… ha láttatok már örülni valakit a más örömének!!!
Aznap nyugodtan jöttem haza – mindannak ellenére, hogy munka szempontjából nemigen voltam sikeres, és hatékony. De bearanyoztam valakinek a napját, megmentettem a terveit! Végül is ha összefogja az újságokat, és kidobja…!! Még belegondolni is rettenetes.
Ennek örömére nem kettő, hanem három gombócos fagyit vettem aznap. Aztán… Eszembe jutott valami – az ÉN terveim… Vajon azokkal mi lesz majd? Kezdek kicsit jobb anyagi helyzetben lenni, de mi lesz az én jövőmmel? És akkor eldöntöttem, hogy a nénitől váratlanul kapott kétezer Forintot félreteszem. Elkezdek félretenni! Itt az idő hogy elkezdjek végre gyűjteni… még ugyan nem tudom, mire, mikor, hogyan, de azt már tudom, hogy ez a kétezer Forint lesz egy új korszak kezdete! És ezután folyamatosan gyarapítgatni fogom ezt a kétezer Forintot, és érzem hogy ennek a pénznek, ennek a bankjegynek különleges jelentősége lesz még az életemben… majd egyszer…
Ma ismét a Csacsogós néninél dolgoztam, ne tudd meg, hányszor előkerült a megtalált pénz témája! És ismét csillogó szemekkel mesélt, hogy képzeljem, ezen a héten szerdán abból a pénzből egy új gázkonvektort szerelnek be a konyhába is, ahol eddig nem volt fűtés, és ez a konvektor majd a fürdőszobát meg a wécét is be fogja fűteni a télen… és csak mesélt, mesélt, mesélt…
Segíteni – fontosnak lenni – gondoskodni – tervezni, és megvalósítani – ezeket csinálja még mindig… Sokan találgatják, vajon mi a hosszú élet titka? Hát szerintem – ha nem ezek, akkor mi más?
És bár nemigen érzek magamhoz közel a saját családi körömből senkit, de azt hiszem, lett nekem itt most már egy Pótmamám. Egy Csacsogós Pótmamám. Aki holnap újra vár, hogy befejezzem a kinti levert vakolat javítását, azután majd lefestem, aztán majd ha berakták a konyhába a konvektort, akkor ki kell meszelni a konyhát, ősszel felásni az elülső kertet, jövőre teleültetni virággal a ház elejét, meg paprikát, paradicsomot is közé, mert valamelyik szomszédasszony bizony a ház elé ültette a palántákat…
Elgondolkodtam – a sajt szüleimen, és a Csacsogós nénin. A néni nyugdíja valószínűleg meg sem közelíti a szüleimét. Nem sajnálja magára a pénzt, megvesz mindent, ami megtetszik neki. Rendszeresen nagyobb összeggel támogatja a családtagjait: mindkét gyerekét, és az összes unokáját is. Rettenetesen odafigyel arra, hogy mindig mindenkinek jusson, mindenkinek ugyanannyi jusson. És: soha senkinek nem dörgöli az orra alá azt, hogy mennyit adott, nem kéri számon azt, hogy mire költötte. Eszembe jutott, hogy minden egyes alkalommal, amikor beszélek anyámmal, van, hogy évekre visszamenőleg minden bűnömet minden hibámat képes felsorolni. Minden pénzt, amit valaha is adott, fel tudja emlegetni. Különös tekintettel arra, hogy bizony már huzamosabb ideje ők támogatják a fiamat. Tavaly eltörtem a karomat, az idén pedig sehogyan sem akartak összejönni a dolgaim. Így aztán ők adják a pénzt helyettem. HELYETTEM. Ezt mindig gondosan ki kell hangsúlyozni. Mert amúgy magamtól nyilván nem tudnám. Mert annyi eszem nekem nincs…
Igen. A bátrak néha csúnyán megszívják. Az elmúlt 12 évben rengeteg próbálkozásom volt: újabb meg újabb vállalkozások, hogy ki tudjak emelkedni az átlagosból, hogy végre emberhez méltó életet tudjak élni, és ugyanezt biztosítani tudjam a fiamnak is, újabb és újabb próbálkozások azért, hogy létrehozzak egy családot, hogy a fiamnak is része legyen abban az élményben, abban az érzésben, amit úgy hívnak: Család. Nem sikerült. Pedig tudtam, ha én nem fogom megadni neki, akkor más soha nem fogja. És ezért éreztem sokszorosan is fontosnak, hogy legalább én elérjem – nem sikerült.
Az anyám nálam sokszorta fontosabbnak és értékesebbnek értékeli nálam a gyermekem anyját, aki 14 éve ugyanazt a (sem gondolkodást, sem intelligenciát nem igénylő) munkát végzi, nemigen tanult ezalatt újabb dolgokat, sem nyelvet, sem szakmát, sem… nem olvas, nem képzi magát, semmit sem tesz a fejlődésért, és soha nem is próbált meg a gyermekünk számára valamiféle szerető családi környezetet kialakítani.
És nem elég, hogy erényként van beállítva ez a fajta életmód, de engem is minden pillanatban azzal nyúz, hogy tegyem már bele a nyakamat ugyanebbe az igába, amiben a gyermekem anyjáé már évtizedek óta benne van. És amibe ő egyre jobban belebetegszik – de ez mit számít…
Nem.
Nem leszek rabszolga. Sajnálom.
Én inkább hallgatom éjjel-nappal a Csacsogós néni történeteit százszor is, örülök az örömének, és hallgatom meg a szomorúságát. Mindaddig, amíg lehet. Amíg még lehet…
És mert mostanában szép lassan szentté avat.
És mert ez kezd nem zavarni. Végül is ennyi örömet, ennyi hálát évtizedek hosszú sora alatt senkitől nem kaptam – összesen ennyit nem kaptam.
Remélem, ez az egész tényleg egy új élet kezdete. És hogy valamerre visz ez az út. Valamilyen jó irányba.
A tegnapi mély és komoly téma után valami lazulás.
Hát ez nem jött be! 😀
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: