Bolondok napja…

Hja… a tegnapi nap 😀 (még szerencse, hogy az is ugyanúgy 24 órából állt…)

Reggel. Nézem, ismerősnek jelölt face-n egy ismeretlen nő. Fiatalnak tűnik, egyedülálló, szemre csinos. A neve ennek ellenére Xné Y. Z. formátumú. Na mondom, rákérdezek. Visszajelölöm. Megkérdezem, minek köszönhetem a jelölést, mire a válasz: Én nem jelöltem – magázva. Szép. Mondom, de valahogyan mégis, hiszen ismerősök lettünk. A válasza az volt, hogy… Találd ki 😀 Pár perc múlva ez a tag nem volt elérhető a számomra. Szó nélkül letiltott. Így megy ez manapság. Se válasz, se semmi. Egy átlagember ennyire ostoba. Na ugorgyunk…

Az egyik bejegyzésemet lájkolta egy furcsa szerzemény. Nézem az adatlapját, thaiföldi. Höhh. Vajon mit tudott ebben az írásban lájkolni egy 39 éves egyedülálló thaiföldi nő??? Írok neki privátot, de akadozik a kommunikáció. Egy egész nap alatt alig néhány gondolatot sikerült kicsikarnom belőle. Állítása szerint a magyar nyelvet annyira érti, hogy: “kis”. Na ez tényleg nem annyira sok. Áttérünk az angol nyelvre, a nyelvtudásunk szintje nagyjából azonos, azaz alig-alig, leginkább semmi. Több órás kísérletezésem eredményeképpen megtudtam, hogy:

• készül jönni Magyarországra
• egy thai éttermet szeretne nyitni
• nincs kezdőtőkéje, de…
• van agya.

Eddig jutottunk több óra alatt. Azután megtudtam, hogy amikor itt délután 4 óra van, az náluk már este 9. Így le kellett feküdnie, oszt gudnájt.

Aztán… hajajj.

Írt emailt a szeplős lány. Valahogyan éreztem, hogy a letiltást így vagy úgy kikerüli majd, és megtalálja a módját annak, hogyan mondhassa majd el újra azt, hogy mennyire … de most tényleg, akkor meg minek ír megint? És mi értelme az egésznek? Fel nem foghatom, de nyilván nem is szükséges logikát keresni az élet rejtelmeiben. Úgyhogy ezzel már nem is fáradok. De azért…

Az igazság az, hogy igyekszem mindenféle zagyvaság és zűrzavar ellenére nem gondolkodás nélkül visszautasítani bizonyos érveket és elképzeléseket. Az alapvető probléma például nála is az, hogy zsigerből reagál a dolgokra. Nem mérlegel, csak hevesen és értelmetlenül támad (ráadásul pont a rossz irányba!). Ezért igyekszem megőrizni a józan ítélőképességemet, amennyire csak tőlem telik. És már megint nagyon utálom, amikor nekem kell az okosabbnak lennem, mint gyerekkoromban (pontosabban már kamaszkoromban), amikor a mamám azt hajtogatta, hogy nekem kell az okosabbnak lennem, meg hogy hallgatással az ördögöt is meg lehet győzni. Szerintem nem igaz, mert az ördögöt nem lehet hallgatással meggyőzni. És vannak dolgok, amiket igenis nem lehet szó nélkül hagyni.

Azt nem vagyok hajlandó elfogadni a szeretet jelének, hogy valaki leparasztoz, mint ahogyan azt is hatalmas hazugságnak tartottam, mikor anyám gyerekkoromban azt mondta, hogy azért ver meg, mert azt szeretné, ha jó ember lenne belőlem (szerintem azért vert, mert képtelen volt az indulatain uralkodni, és ezzel alapvetően nem érte el azt a szintet, amit egy szülőtől én személy szerint elvártam volna akármikor az életben, pont!). Úgy gondolom, hogy én mindig is jó ember voltam, az általam ismert emberekhez képest pedig általában kiemelkedően jó ember lettem (az ttteni olvasóim szerencsére a jobb emberek közé tartoznak!). És ezzel nem vagyok hajlandó megalkudni. Aki nem tudja megérteni, hogy ez így nem működik, azzal egészen biztosan nem fogok akarni együtt élni. Sem itthon, sem külföldön, sem sehol, még a Marson sem! 

Pedig volt egy terv… nem is éppen életképtelen. Mert voltak jó meglátásai, előre vivő elképzelései, nade ilyen elmebajosan nekiállni egy ember életébe beleavatkozni… huhh.

Arról van szó, hogy igenis kellene valamit kezdeni az elfogadhatatlan körülményekkel, de erre a többszöri ígéretek ellenére sem került sor semmilyen formában. Márpedig ez a ház nem az enyém, így a dugulás, a penészesedés, a salétromos falak, a fürdőszoba teljes hiányának pótlása, a tető megjavítása, a málladozó vakolat rendbehozatala, valamint egy csomó-csomó dolognak az elintézése nem az én feladatom. Volt idő, hogy ezt nem így éreztem, de ezeknek a dolgoknak igenis nem én vagyok a felelőse. Az ingyenes lakhatásért cserébe nem várhatja senki azt, hogy kézbe vegyek ilyen nagyságrendű feladatokat, mint ahogyan azt sem várhatja senki, hogy hosszabb távon vállaljam ezeket a méltatlan körülményeket – elfogadható és kulturált emberi tisztálkodási lehetőségek, higiénia, egészséges levegő hiánya, meg ilyesmik. És ebben a szeplős lánynak teljesen igaza van.

Mint ahogyan abban is, hogy ezzel a mostani tevékenységemmel nem fogom tudni ledolgozni mindazokat az elmaradásokat, amik a nyakamban vannak, és amiket most már nagyon, de nagyon ideje lenne! És volt is egy működőképesnek tűnő ötlete! Ami jelenleg kivitelezhetetlen. Mert…

Röviden a lényeg az, hogy a szeplős lány külföldön dolgozik már jó ideje, időnként hazajön, azután megy ki újból. Ma egy hete ment ki megint két hétre Londonba, és azt gondolta ki, hogy azután majd kettesben mehetnénk újból. Végülis ugyanezzel a munkával, amit most végzek, kereshetnék sokszor ennyit is. Nade…

Tegnap délután azt írta, hogy az önéletrajzunkat elküldték egy orosz családnak, akiknek éppen egy férfi-nő páros munkaerőre volna szükségük háztartási alkalmazottként. Ez lenne maga az álommunka, Londonban hasznosíthatnám az orosz nyelvtudásomat! Már Floridában is nagyon mulatságos volt, amikor oroszokkal tudtam beszélgetni, és ez is egy rendkívül jó lehetőség lenne. De. Hiányzik nekem mindaz, ami ezzel együtt jár? Napokig tartó hiszti, veszekedés, hibáztatás??? És mi van akkor, ha egyszer csak teljesen elmérgesedik a helyzet, mit csinálok egy ismeretlen országban egyes-egyedül, nyelvtudás, és pénz nélkül? Hogyan alapozhatnék egy ilyen kockázatos kapcsolatra egy ennyire létfontosságú döntést? Hogyan tehetném a biztonságomat, az életemet valaki olyannak a kezébe, aki nem képes uralkodni az indulatain – pusztán csak azért, mert anélkül, hogy bármit is tudna (hiszen itt sincsen, nem látja, mi a valóság!), értelmetlenül nekem esik, hogy én semmit nem teszek meg azért, hogy a dolgaink jól menjenek, meg hogy az, amit én itthon csinálok, az semmi ahhoz képest, amit ő odakint elvégez…

Mindezt úgy, hogy tegnapelőtt éjjel fél 1-ig mostam, majd hajnali 5-kor keltem, ledolgoztam a munkaidőt tisztességesen, majd indultam haza, és folytattam a dolgaimat – tegnap este például nekiálltam kézi körfűrésszel felvágni a kidőlt diófát, és elhordani a pince és a kút mögé, de a legnehezebb résznél elakadtam, mert egyedül egy több mázsás fatörzset sem elvágni, sem elmozdítani nem tudok. És sorolhatnám…

Szóval… Tegnap hazafelé éppen arra gondoltam, hogy most aztán pont az ellenkezője az életem annak, mint amit szerettem volna. Van munkám, ez így ebben a formában éppen egy mókuskerék, de legalább van, van pénzem is, de éppen annyira elég, hogy nem halok éhen belőle. Megfelelő minőségű dolgokra, magamra, vagy a gyerekemre már nem jut belőle, nincs jövőm, és nem is látom még a körvonalait sem annak, hogy ebből valamikor is jól fogok tudni kijönni. Annyi munkám lesz a következő hetekben, hogy pihenőnap nélkül akár hetekig kihajthatnám a beleimet. Emellett valahogyan az istennek sem akar lenni nekem egy olyan kapcsolatom, ami nem rosszabb még annál is, mint amilyenekben eddig részem volt. Nekem a heti egy használható/normális/nyugodt és önfeledt nap kevés a boldogsághoz, miközben a hét többi napján megy a hiszti, a kritizálás, a baszogatás, és a hibáztatás! Ez így nem működik!

Szóval itt a lehetőség előttem, hogy beálljak a sor végére, és leéljem az életemet birkaként.

Azt már nem.

Valamit most már tényleg ki kell találnom.

Valakinek valami ötlete? Például jól fizető munkát, esetleg egy kiegyensúlyozott lányt tud valaki a számomra? 😀 😀