Most…

Most vagy rosszabb, mint valaha, vagy nem tudom. De mintha kint ülnék egy szakadék szélén, tudnám, hogy ugrani kell, és nem izgulnék. Vagy megkattantam, vagy tudok valamit… Amit még magam sem tudok… 😀

Leszögezem: nem megyek innen el. Én már vázsnoki vagyok és az is maradok! Nem öldösöm le az apróságokat ész nélkül. Csak nem akarok belemenni ebbe az egészbe. Vagy…

Virtuális jóbarátomnak írtam ma, mert a múltkor is olyan jól elbánt a rossz elképzeléseimmel. Már nem bíztam senkiben, csak benne. Engem már annyian “megszakértettek”, oszt mégis ez van. Ehh…

Kigondoltam, hogy ennek a rossz sorozatnak valahol KELLETT, HOGY LEGYEN egy eleje. De egymagam nem bírtam a dologgal.

Aztán ő csak írt ezt, meg azt, meg… sok mindent, amik egy pillanatra sem akartak összeállni, és máskor már mondtam volna, hogy hagyjukap..ba de ma olyan “minden mindegy” – kedvem volt. Meg aztán szúrt ez a “hol van a lánc eleje?” – dolog. Úgyhogy csak ment az eszmecsere, ment… És egyszer csak BAAMMM!!! Akkorát szólt, mint Gábor Áron rézágyúja! Én meg pislogtam. Mikor meglett az a beszélgetés, az a pillanat, amikor a bolha bement a páncélruha alá 😀 Nabasszusss…. Ezz tényleg ennyire egyszerű??? 

Igen. Ennyire.

És ráadásul tudtam, hogy ennyire egyszerű, de nem hittem. Komplikált fazon vagyok. 😀

Hát lássuk.

Az erőforrások hogy úgy mondjam… szűkösek. Mivelhogy nincsenek, az eléggé szűkösnek nevezhető. De valamiből kell főzni. Holnap például borsóból. Mert abból lesz egy hatalmas rakomány. De ha nem szó szerint veszem, akkor meg… Egy ideje már azon agyalok, hogyha nem sikerül megvalósítanom mindent, akkor mi legyen az, amit meg lehet, és mikor – merthogy a június közepe az jelenleg tárgytalan, ráadásul az életmentő árajánlatomra sem érkezett válasz, tehát az ott ugrott (a pénz). És erre a kérdésre nem tudtam a magam számára megnyugtató választ adni. Pedig nagyjából mindegy, hogy ki mennyire nyugtalan, nekem kell nyugodtnak lenni, nem az anyósülésen a Micikének 😀 És nem voltam.

Szóval.. Ja. Ez a csetelős eszmecsere egy ponton még akkora, de akkora ötletet adott – nem úgy megtenni való dologban, hanem abban, hogy mit kommunikáljak, és mit NE! És ez akkora de akkora alapelv…

Szóval azt a legtöbben kánonban kántáljátok, hogy mi a teendő: “Virágzás és prosperálás!” Na jó. De hogyan a …..-ba?

Most, hogy némiképpen visszanyertem a józan ítélőképességemnek egy kisebb részecskéjét, ez lett itt a nagy kérdés, amire rá kell szabadítom a világhírű intelligenciámat.

Őszinte leszek: fingom nincs, hogy jövök ki ebből. De…

Volt itt még valami.

A szeplős lány…

Csak írt, és csak csevegtünk, és… aztán eljött. Ma megint eljött. Olyan hirtelen, hogy szó szerint nem volt időm még enni sem (mert ugye a sok ilyen-olyan üzenet is lefoglalt). És ez olyan nagyon, de nagyon szokatlan történet, és… És egyszer csak itt voltunk, és etettük a kacsákat, meg beszélgettünk… Aztán átöltözött, és kimentünk a gondolkodós magaslesemre, és felmentünk, és csak ültünk, és beszélgettünk.. néha hallgattunk nagyokat. Meg újra beszélgettünk. Azután elkezdett sötétedni, és elindultunk vissza, de előbb volt valami különös pillanat, egy összeölelkezés… Olyan megnyugtató, elsimító érzésű ölelés…,  aztán kéz a kézben visszajöttünk a házhoz, és behajtottuk a csavargókat az ólba. És ez annyira nem szokványos dolog.

Mint egy időutazás úgy a tini éveimbe, amikor is nem voltak hatalmas sikereim a lányoknál… 😀 Szóval miután bent voltak az apróságok az ólban (délután a szeplős lány után bevonultak a házba a kacsák is, egészen az első szobáig követték, én meg nem kaptam szikrát! 😀 Nanáhogy összeszartak mindent!), miután bent voltak este az ólban, néztünk valami utazási eszközt (menetrendet), és szépen lassan besétáltunk Sásdra. Mint.. nem is tudom, mint két tini a holdfényben összekapaszkodva. Majdnem nyálas ez a sztori, de mégsem az. 😀 És éppen elég volt az egy óra a vasútig, tehát nem lehet mondani, hogy rohantunk volna… Volt egy halovány gondolat, hogy mi lenne, ha lekésné… de nem, ennek nem így kellett történnie. Úgyhogy végül elment a vonat vele együtt, én meg hazáig szinte hangosan nevettem ezen az egészen. Micsoda egy nap volt!

Néha az emberek nem kommunikálnak. Csak akkor, amikor megkeményednek a dolgok. És akkor hirtelen kiderül, hogy szépen csendben egy csomóan ülnek, és olvasnak. A mai bejegyzésemet pár óra alatt 150-en olvasták. Talán nem volt még ilyen azelőtt.

Nem, nem szórakozok senkivel. Volna annál jobb ötletem is. De találnom kell újra egy jó célt, amiért érdemes felkelnem másnap reggel. Mert kiment a gumicsónakból a levegő. És be kell foltozni, és fel kell fújni, és újra vízre kell bocsátani.

Úgyhogy kérek némi időt, amíg kigondolom, mi a fene legyen most.

Tényleg nem tudom. De már kijöttem abból az elkeseredésből, amit lényegében nem is magamnak szereztem, hanem úgy adta valaki egy aprócska fullánkon keresztül. Meg kell tanulnom ezt is kezelni, különben game over.

Korai lenne még.