Hát ennyi volt

A rengeteg mindenféle ezmegaz után ma reggel egyszer csak kijött belőlem egy gondolat, amin magam is meglepődtem. Nagyjából az, hogy: “nem érdekel”. Már nem érdekel, hogy vízbe fulladt egy csirke, az sem érdekel, hogy bemennek a kertbe, és megesznek valamit, amit nem kéne, az sem érdekel, ha átszöknek a szomszédba, és elkapja őket a kutya. Vagy az sem, ha valahol a hátsó részen kitalálnak az útra, és elkódorognak, vagy elüti őket egy autó. Nem érdekel.

Maximalista vagyok. Nem érem be félmegoldásokkal, féleredményekkel. Akárhogyan is nézegetem, de amire eddig mentem, az még csak meg sem közelíti azt, aminek lennie kellene MÁR MOST, ahol lennem kellene, ahol tartanom kellene MÁR MOST.

De igazság szerint nem vagyok sehol azokon a területeken, amik miatt az, amit kitaláltam, az olyan lenne, úgy működne, ahogyan megálmodtam. Igen, mert megálmodtam. Teljesen figyelmen kívül hagyva azt, amilyenek a körülmények, azt, hogy teljesen egyedül vagyok rá, hogy abszolút nem is értek a legtöbb dologhoz, amivel szembe kell néznem. Semmi és senki nem érdekelt. Egy darabig. De attól a tények most már tények. Sőt eddig is azok voltak.

Valószínűleg a hét elején ez futott végig rajtam, csak annyi mindenen jár az agyam, hogy időnként észre sem veszem, hogy mi történik bennem legbelül. De ma reggel rájöttem, hogy a bennem lévő “varázsnok” a hét elején meghalt. Csendesen, semmi nagyobb felhajtás. Azért aludtam másfél napig. De a testem megmaradt.

Nem tudok félig-sem-kész dologgal a világ elé kiállni, hogy tessék, nézzétek! Én vagyok önmagam legnagyobb kritikusa. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy valójában már az első pillanatban sem volt esélyem arra, amit elterveztem, de egészen e hét elejéig ezzel nem is voltam hajlandó szembenézni.

Az önellátás befuccsolt. Nem leszek önellátó. A közösség-építés befuccsolt. Egy ponton túl már nem voltam eléggé érdekes, eléggé vicces, eléggé energikus, eléggé erős. A ház rendbetétele befuccsolt. Így ide nem tudok vendégeket hívni. Legalábbis hosszabb időre nem. Az egy napos programok nem elég hosszúak (és egyébként sem érdekel nagyon senkit ez a dolog, amire én feltettem az életemet). Egy nap alatt nem tud az ember annyira sok mindent megcsinálni, megvalósítani, megbeszélni, egy nap alatt az emberek között nem alakul ki az a bensőséges-meghitt légkör, amire nekem olyan nagy igényem van. Volna. Mert este haza kell menni, hosszú az út, nagy a forgalom, stb. A lavórban fürdés, az omladozó vakolat, a salétromos falak, az eldugult wécé és mosogató, az egész lepusztult környezet nem vonzó. Itt ebből most belátható időn belül nem lehet nyilvános helyet “varázsolni”.

A fiammal sem tudtam közelebbi kapcsolatot kialakítani. Hiába hívom, nem jön. Mert nem érdeklem annyira, hogy jöjjön. Benne van a mindennapos dolgaiban, és egyébként is… Egy ilyen alakhoz, mint én… Na mindegy.

Akármennyire is nem akartam, de kénytelen vagyok valami “megélhetés” után nézni. Ebben az a groteszk, hogy ennél rosszabb helyre nem kerülhettem volna a magam majdnem 30 éves kereskedelmi és vendéglátós múltjával. Ha van hely, ahol erre abszolút semmi szükség nincsen, na az éppen ez a hely, ahol most vagyok. Ugyanakkor mehetek kétkezi munkát végezni a 146-os IQ-mmal. Például hogy éhen ne haljak. Az apróságoknak van még kb. 2 napra eleségük, aztán találnak amit találnak az udvarban… Nekem is kb ugyanennyi élelmiszer-tartalékom van, meg úgy 1200 Ft-om. Ezt nem nehéz kiszámolni, hova vezet. Na jó, lesz egy valag borsóm, jövő keddre pedig már van egy fél napos munkám, és talán egyszer a meggyfák is teremni fognak. De most igazából nemigen lesz mit egyek.

Úgy emlékszem, nem így terveztem. De nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt 10-15 év hibát hibára halmozását. Azokat az ordító nagy baromságokat, elfuserált emberi kapcsolatokat, amikbe belementem, és csoda, hogy nem haltam bele egyikbe sem. Mondjuk ezen a nyomon kár is továbbmenni. Csak meg kell jegyezni, hogy a látszólag kicsi hibák valójában pontosan azok a hibák, a picike kompromisszumok éppen azok a kompromisszumok, amik az emberi életet elkorrodálják. Végül az egész úgy, ahogyan van, elmállik, és darabokra hull.

Ez tehát a feladat. Egy darabokra hullott életet valahogyan összerakosgatni – a kézbe vehetetlen megfoghatatlan maradványokból valami csoda-ragasztó segítségével újra Életet csinálni.

Igazából nincs is kedvem hozzá. Megint ugyanazt csinálni.

Úgy érzem, annyiszor adtam már fel magam, annyiszor próbáltam már meg SAJÁT MAGAM lenni… Elfáradtam.

A Varázsnok elmúlt bennem. Ebben az évben már nem lesz ebből az egészből semmi, és még magamnak sem tudom megígérni, hogy kihúzza bennem a lelkesedés még a jövő év elejéig, amikor majd lesz egy következő megújulása a természetnek, amikor lesz majd megint egy fellendülése a világnak, amit újból meg lehetne majd lovagolni.

Ez a gyermek úgy halt meg, hogy még meg sem született. A múltkor, mikor Cili néni sírját kerestem Sásdon, és még nem is tudtam, hogy nem abban a temetőben van eltemetve, találtam olyan kicsi gyerek-sírokat, akik napokat, heteket, esetleg pár hónapot éltek csupán. Furcsa érzésem volt akkor, de nem tudtam igazán, mi ennek az oka. Talán éreztem már akkor, hogy sehova, semmire nem fog jutni. Nem tudom.

Üresség van bennem. Kell(ene) egy új, egy életet adó, egy belelkesítő célt találnom.

Különben tényleg meghalok. Itt, a világ eldugott szegletében egymagam egy öreg, elhagyott házban. És nem kell félnem attól, hogy jön a tél, és nem lesz mivel fűtenem. Az is igaz viszont, hogy ez viszonylag nehezen megoldható, mert ez a rohadék test ez kibaszottul egészséges… Hát nem is tudom.

Ennyi volt. Nincs mit írnom már. Amit el akartam érni, az már nem lesz meg. Talán sikerül belesüllyednem egy szokásos átlagos falusi életbe. Talán sikerül kitalálnom, mi is az, ami hozzám méltó, amit itt, ezen a helyen valahogyan meg lehet, esélye van egyáltalán, hogy meg lehessen csinálni. Olyant, ami méltó hozzám. Ez nem az.

Győzni, vagy belehalni az igyekezetbe… Ez a sorsom.

Viszlát…