Szervezés

Nem, nem “újratervezés”. SZERVEZÉS.

Két dolog van a szervezéssel kapcsolatban, amik olyan igazi kőbe vésett igazságok. Mégsem ismeri őket az emberek nagyobbik része!

Az egyik, hogy bármiféle szervezés JOBB, mint a semmi szervezés.

A másik, hogy minél kisebb egy csapat, vagy csoport, annál többet kell szerveznie. Én az egyszemélyes csapatnál kisebbről még nem hallottam. Tehát ideje volt szerveznem valamit valahogyan.

De előbb két furcsaság, amikből egyébként mostanában kezd sok összegyűlni nálam. Amik az én dolgaimat is elakasztják – nem is kicsit.

Az egyik: megtudtam, hol lehetne bárányt venni. Kaptam egy cég nevet és a vezető nevét, akinél érdeklődni kell. Nagy nehezen kinyomoztam a telefonszámot, felhívtam. Aki felvette, nem mutatkozott be. De kiderült, hogy egyébként az a cég, akiket keresek. Udvariasan elmondtam, mit szeretnék, mire a hölgy elmondta, hogy majd ezen a számon lehet érdeklődni, de a kolléganő ma éppen nincs bent. Mondtam a nevet, akit kaptam, mire hosszas sutyorgás után (valakivel a háttérben megbeszélte) megadta a főnök mobil számát. Akit felhívtam, elmondtam, miért hívtam, mire azt mondta, hogy hívjam 4 után, most nem ér rá. Se elnézést, se semmi. Háát… Tisztára, mintha a kommunizmusban lennénk. Senki nem tud semmit, senki nem intéz el semmit. Vagy legalábbis azt, ami miatt keresik, azt biztosan nem. De legalább már van egy hely, ahol vannak bárányok. (Talán…) Legfeljebb majd elmegyek egy zsákkal, és kiszolgálom magam, aztán ha valaki megállít, megmondom, hogy a pénztárat keresem.

A másik kedves kis falumban történt. Tegnap megyek be a könyvtárba – sehol senki. Várok, aztán eszembe jut, talán átugrott a menyecske a hivatalba – de az meg zárva volt. Visszamentem, vártam. Egyszer csak beront egy fickó, és nekem szegezi a kérdést: Mit keresek itt? Mondom, várom a könyvtárost. Ő most éppen nem dolgozik. És kizavar, mondván, hogy nincs itt semmi dolgom. Pedig a nyitva tartás szerint éppen működni kellene, és én meg semmi olyant nem tettem, ami szabálytalan lenne. Sőt. Igazából mi az, hogy nyitva hagyják az ajtót mikor bent őrizetlenül ott vannak a számítógépek, könyvek, egyebek? És akkor velem gorombáskodnak. Azt gondolom, hogy a minimum az emberi bánásmód lett volna, és az, hogy elnézést kérnek, de… Ezeken azért el tudok akadni egy időre.

Szóval ott tartottam, hogy szervezés. Ha más már nem is szervez, én legalább legyek már annyival bölcsebb.

Elkezdtem összeírni, hogy mik azok a főbb dolgok, amikkel foglalkozom, vagy szeretnék foglalkozni, vagy foglalkoznom KELLENE velük. Az utóbbi időben annyira szétszóródott a figyelmem, hogy gyakorlatilag alig végeztem valamit, mégis olyan fáradt voltam folyton, mint egy igásló. Kiderült, hogy összesen 19 különböző terület van, amikkel egyszerre – illetve felváltva – foglalkozom. Elkezdtem összeírni, hogy ezen a 19 területen miket csinálok, és azonnal rájöttem, hogy sokkal több, mint százféle tevékenységet végzek! És mivel ezek rendesen összegabalyodtak, ezért álltam le. Lefagyott a vindóz. 😀

Az első gondolatom az volt, amikor erre rájöttem, hogy: “Na ez lehetetlen ennyi féle dolgot figyelemmel kísérni, ez NEM FOG MENNI!” És aztán rögtön rájöttem, hogy ez nem igaz!

Ha ki akarok kerülni ebből a nehéz helyzetből, ha boldogulni akarok végre, NINCS MÁS VÁLASZTÁSOM, mint meg kell tudnom oldani ezt a helyzetet! Mind a százvalahány tevékenységet, mind az összes elakadást, a megállításokat, a gátakat, a lehetetlennél lehetetlenebb dolgokat és helyzeteket, mind, mind, mind!

És hogy mik is ezek?

Mindet nem írnám le, de ha jobban belegondolok, akármelyikre nyugodtan felvehetnék egy-egy embert.

Először is ház rendbe rakása. Lényegében nincs egyetlen ép és jól használható része a háznak. Leázás, dugulás, salétromos falak, elöregedett vezetékek, szétcseszett fürdő, a tető, a padlás, a kamra, a szerszámos, a rengeteg szemét az udvaron, a ház körül, a pince lejáróban… Aztán a terület. Ami úgy szemre valamivel több, mint 2000 négyzetméter. És a természet átvette az irányítást. Ha nem sikerül egy-két bárányt szereznem, akkor nekem lőttek! Megesz a gaz! Aztán: pénzügyek. Ha nem jól osztom be a pénzt, ha elfogy, vagy hülyeségekre megy el… mint például a nyomtató patron, ami egyszerre pénz veszteség, bosszúság, és megoldatlan probléma. Viszi az erőmet, mint a pinty! Aztán a ház berendezése. Bútorok, berendezési tárgyak, ilyesmik. Még nagyon sok dolog hiányzik! És ha meg is lennének ezek, akkor sem tudnám mivel elhozni őket. Ezen a ponton ez a projekt teljesen megfeneklett. Várólistára került. Enélkül pedig nem lesz tanácsadás sem, ami a legfőbb terület az egész életemben. Ez az a fő dolog, ami a kiutat biztosítja anyagilag, emberileg, lelkileg, mindenhogyan! Aztán társkeresés. Ezt az egyedüllétet átmeneti állapotnak tekintem, és hiszem, hogy az is lesz. De ha eddig mondjuk Pécsen nehéz volt egy hozzám illő, nekem való társat találni, na akkor mit mondjak most itt, Vázsnokon? Pedig tudom, érzem, hogy kell lennie valahol valakinek, akinek ez az egész élet tökéletesen beleillik az elképzeléseibe, a szépségeivel, és nehézségeivel együtt. Az, amit elképzeltem, elterveztem, az szinte mesében illően szépséges élet! Valami olyan, amiről csak nagyon bátor és romlatlan gyermekkorában álmodozik az ember, de mire felnő, már álmodni sem mer magának ilyen életet! Ki az, és hol lehet az, aki ezt az álmot várja, ezt az álmot vágyja? Ha nem találom meg Őt, sosem lesz készen ez az egész, sosem lesz belőle boldog élet! És akkor meg mi értelme lesz az életnek?

Aztán a fiamat is szeretném minél gyakrabban itt látni magam mellett, jókat beszélgetni, igazi férfias dolgokat csinálni, összefogni, barátkozni, újra egymásra találni. Megvalósítani mindazt, amit annak idején, amikor a fehérvári kórház újszülött osztályán az első beszélgetésünk alkalmával elterveztem. Aztán rendezni végre a múlt hibáit, tévedéseit, helyrehozni mindent, hogy végre ne legyen semmi és senki többé, ami, vagy aki visszahúzhat! Kifizetni az éhes és ingyenélő szájakat, akik mind haszonlesői egy szörnyű rendszernek, ahol az embereket könnyedén hajszolják bele kényszer döntésekbe, amiknek utólag mindig sokszoros ára van… Most éppen egy két évvel ezelőtti telefon-előfizetéssel kapcsolatban jött baráti levél… mert annak idején a két éves hűségidő előtt mondtam fel a szerződést, mert NEM KELLETT, és mostanra már egy fél hadseregnyi hivatali szolga, ingyenélő szemétláda írta hozzá a számlához a maga részét, és azt várja mind, hogy majd valahol valamikor lesz valaki, aki HELYETTÜK megdolgozik azért a pénzért, amit az irodában ücsörgésért és felszólító levelek küldözgetéséért hónap végén hazavisznek! Nos. Tévednek. Mert tőlem egészen biztosan nem fognak kapni egy fillért sem. Ismerem a kiskapukat, de… miért kell ilyen szar világban élnem??? Mindezek mellett folyamatosan kapcsolatokat kell építenem, írnom, fényképeznem, szórakoztatnom, mutatnom, és mondanom, hogy szép az élet, munkában is helyt kell állnom, hogy elégedettek legyenek a megbízók, és bevétel is legyen, az egészségemmel is KELLENE foglalkoznom, mert ha nekem itt valami bajom lesz, hátt… a kutya se fogja észrevenni. Meg egyébként is. Még nagyon hosszú, egészséges, és boldog életet tervezek magamnak! Jó lenne, sőt… szükséges lenne néha kikapcsolódni, elmenni pecázni (és halat is fogni!), táncolni, biciklizni, meg ilyenek… Hogy mehessen még jó sokáig a szekér, hogy legyen értelme ennek az egésznek, és ne csak izzadtságból álljon az élet.  Aztán kellene még tanulni, sokat tanulni, hasznosakat, értelmeseket, előre vivőket, jókat.

És… még sorolhatnám, sorolhatnám, sorolhatnám… Napi szinten több, mint száz dologra kell egyidejűleg figyelnem.

Fáradok. És ez nem jó.

Megoldásokat kell találnom, hogy tovább léphessek, hogy elérhessem, amit elterveztem. És hogy megmutathassam minél több embernek, hogy IGEN, érdemes küzdeni! Valahol mélyen legbelül még remélem, hogy érdemes. De valaminek most már kellene történnie, mert szinte az összes csatorna eldugult, szinte az összes tevékenység megakadt. Az időjárás már többet kivesz belőlem, mint amennyi erőm és tartalékom van, gyakorlatilag mire lehetne valamit csinálni, megint esik… Az állatok egyre nagyobbak, a hely egyre szűkebb, a helyzet egyre nehezebb. 

Nem tudom, mit tehetnék még azokon kívül, amiket csinálok folyamatosan.

Szerveznem kell. Egy sorba állítani mindent, lépésről lépésre haladni, nem megállni. De azért nagy segítség lenne, ha legalább nem tenne minduntalan mindenki keresztbe. Annyira nem jó a helyzet, és annyira nem vagyok tökös legény.

Na!