Húsvétkor elkezdődött egy minden tekintetben mélyrepüléses időszak. Annak ellenére, hogy a lehető legjobbnak indultak a dolgaim, azután egyszer csak minden fejre állt. Én is.
A húsvétot már kicsontoztam, ugorjunk. A hangulat már adott volt.
Húsvét után megjöttek a pipik, és elkezdődött egy nehéz széria. Illetve egy még nehezebb.
Kezdődött azzal, hogy a szépségeim napi szinten egy-egy darabos veszteséget mutattak. Bármit is tettem ellene, nem tudtam megakadályozni. Azután jött a hideg idő, ne is nagyon dugtam ki az orromat a házból. Még jobban befordultam. Már írni se nagyon volt kedvem – és témám sem volt. Illetve a befordulásom miatt megszűntem látni és érzékelni, gondolkodni… Pénteken sikerült beszereznem a pipiknek való vitaminos cuccot, szombaton ennek ellenére még mindig volt elhullás. Azután végül is megállt. Illetve ma megint volt egy. Fogalmam sincsen, mi az oka, és hogy mit lehetne tenni ellene. Eddig csak a híresen kényes fehér húshibrid fajta pusztult, de ma a másikból is lett veszteség. Eddig összesen hét pusztult el 🙁
Azután mivel sokat voltam bent a házban, egész egyszerűen csak azt vettem észre, hogy alig tudok valamit elvégezni. A hatékonyságom a béka segge alá került. Ennek ellenére éjjel sokáig fent voltam, mert azután az esti órákra valahogyan összeszedtem magam… Na mindegy. Lépjünk tovább.
Már eleve úgy terveztem, hogy amikor jönnek a pipik, nem vállalok munkát – érdekes módon nem is kellettem senkinek. Végül ez már idegesítővé vált, úgyhogy elmentem a legelső megbízómhoz, akinél a költözésem után elsőnek dolgoztam. Szerencsére lehetett menni hozzá megint fát hasogatni, gyújtós csinálni. A hideg idő miatt gyorsan fogyott a tűzifa. De előbb még jött a fiam hozzám.
Szombaton végre hosszú idő után először nem voltam egyedül. Ez duplán is furcsa volt. Egyrészt mert megszoktam az egyedüllétet – de ezt nem volt nehéz átállítanom. Viszont a másik, hogy teljesen elszoktam az apai mivoltom gyakorlásától. Annyi sok év után egyszer csak itt volt a fiam, és én rádöbbentem, hogy nem vagyok hozzászokva az apaságomhoz. Amikor megjött, és leültettem reggelizni, adtam neki a “híres” diós cipómból, vajjal és lekvárral, hozzá tejeskávét kapott tőlem, és egyszer csak öröm csillant a szemében, amikor megkérdeztem, hogy ízlik-e neki – és megdobbant a szívem: ez az én fiam réges-régi csillogó tekintete!
Azután ettünk mindenfélét, sütöttem, diós-almás-mandulás sütit, meg pizzát is, mert az minden alkalomra megfelelő ajánlat! Kicsit gyakorolt is a gyerkőc a fuvoláján, de sajnos a gyakorlás az nem egy élvezetes műsor, hanem éppen az, ami: gyakorlás. Hibákkal, ismételgetésekkel, skálázásokkal. Azért jó érzés volt, hogy végre itt van velem a fiam.
Azután elindult gyalog Sásdra, ahonnan a pécsi busz közlekedik, és örömmel újságolta, hogy befelé menet valaki felvette autóval, így nem kellett sokat gyalogolnia, és mégis időben beért. Tetszett neki, hogy új – számára ismeretlen, és szokatlan – kalandokban van része. Ezt szeretném minél gyakoribbá tenni. Annál is inkább, mert lenne jó pár olyan dolog a jövőjével kapcsolatban, amiről szeretnék vele többet is beszélgetni. Hátha tudok neki olyanokat mondani, amik segítségével valamelyest el tudja kerülni, hogy arra a sorsra jusson, mint annak idején én. De legalábbis egy olyan nézőpontot adni neki, amit egyébként senkitől nem kapna. Pedig nagyon is szükséges az ember életét a lehető legtöbb szemszögből megvizsgálni…
Voltak rázós epizódok is, például hosszú idő után először kaptam meg a képembe azt, hogy tulajdonképpen nagyon nem jó az irány, amerre megyek. És hogy minden, amit eddig kaptam, és nem adtam érte cserébe semmit sem, valójában nem is az enyém. Meg hogy össze kell szednem magam, hogy ne mások jóindulatától függjek.
Nos.
Az alap, amire minden egyéb épül, az ÉN MAGAM vagyok. Mert bár kétségtelen, hogy sokan és sokféle módon segítettek rajtam, de én biztosan tudom, hogy nem ezeken múlik a saját sikerem. Nagyon-nagyon fontosak ezek a dolgok, mert rengeteg fáradságot és időt takarítanak meg nekem. De nem ezek miatt vagyok még életben. Hanem azért, mert eldöntöttem. A másik pedig, hogy igazából a jelen tevékenységem, az életmódom kicsit olyan, mint egy utcazenészé, vagy egy stand-up-os “bohócé”. Teszem a dolgomat, írogatok, szórakoztatok, és vannak, akiknek ez megér annyit, hogy támogatnak a fennmaradásomban. Javarészt olyanoktól kapok segítséget, akik valamikor az életük folyamán megtapasztalták azt, hogy milyen érzés egyedül szembenézni emberfeletti nehézségekkel, és akiknek jól jött volna, ha annak idején valaki odaáll, s megkérdezi tőlük, hogy mire volna szükségük! És ők bizony jól tudják, hogy szükségben kétszer ad, aki gyorsan ad. És akárhogyan is, de minden egyes kapott dolog valamiképpen nagyon is jó helyre került nálam, éppen a legjobb helyre, ahol a lehető legjobban lesznek ezek a holmik kihasználva!
Azt pedig egészen biztosan tudom, hogy úgysem maradok hálátlan senkinek, és azt gondolom egyébként, hogy ezt mások is tudják – mégsem ezért segítenek. Hanem azért, mert segíteni JÓ. Ha volt valaha ilyen elképzelésed, vagy sikerült is segítened az életben valakinek, akkor tudhatod, hogy a fenti kijelentés IGAZ. Ellenben az illető olyan rettenetesen értelmetlen dolgokat hordott össze, amikből csak annyit értettem meg, hogy neki ebből az egész eddigi sztoriból nem sok ment át. És ő valószínűleg nincs ezzel egyedül.
Mert… A másik, amire már régóta számítottam, és eddig nem jött… A szüleimmel beszéltem egyik nap, és anyu szóba hozta ezt a nagy nyilvánosság előtti életmódomat. És tolmácsolta a név és arc nélküli családtagjaink véleményét, hogy mennyire nevetséges az, amit csinálok. Hát ez az… Ha ezt valami híres komikus csinálná, az teljesen jó lenne. De hogy pont én, pont ezt, pont így…
Ehh, felejtős.
Azután már e héten sorban jöttek a munkák, javarészt fűnyírás, és ez egy jó dolog, mert folyamatosan újra meg újra kell mennem, és dolgozni. Ez ad egy kis stabilitást nekem. Ugyanakkor kell csinálnom az itthoni dolgaimat is – és ebben valami egyensúlyt kell megtalálnom. Mert ha nincs bevétel, az baj, de ha minden nap másnak dolgozom, akkor a saját gazdaság sosem fog elindulni. Mivel elképesztően hatékonyan tudom a háztartást vezetni, számításaim szerint elég hetente 2-3 napot dolgoznom, és abból az alapvető szükséges kiadásaimat fizetni tudom, és a jószágok is megkapják, amire szükségük van. Ugyanakkor a saját gazdálkodás, és a tanácsadás beindítása lesz az az áttörés, ami hosszú távú stabil és megfelelő nagyságrendű bevételt fog tudni hozni. És ez az IGAZI CÉL. Gazdálkodás, és tanácsadás. Sosem szabad elfelejtenem, hogy merre akarok enni, különösen igaz ez egy ilyen időszakra, amikor elkezdenek emberek a pontos helyzet ismeretének hiányában okosságokat mondogatni nekem. Az az én dolgom, hogy tudjam, hogy ÉN mit akarok!
Nos, nem tartom magam tévedhetetlennek, és valójában még ezekből az ostobaságokból is tudtam használható dolgokat kiszűrni, de azért a jelenlegi eredmények, és a fejlődés iránya és tempója egyelőre még azt támasztja alá, hogy jól csinálom, és jó felé haladok. Ugyanakkor nagyon ébernek kell lennem, hogyha elkezd valami rossz felé változni, akkor idejében elcsípjem a dolgot, és ne kelljen megint az árok fenekén kikötnöm.
Kezdem a házat teljes terjedelmében belakni, kezdem a számomra szokatlan dolgokat és használati tárgyakat egyre rendszeresebben használni, végre eljutottam a padlásig is, és kezdenek összeállni a fejemben a részletek az apróbb és nagyobb problémák megoldására. Tudom, miből, és hogyan lesz a csibéknek óljuk, csak az idővel nem vagyok még tisztában. Rájöttem, hogy szükségem van arra, hogy emberekkel találkozzak, sőt szükségem van újabb és újabb kapcsolatokra, ismerősökre, úgyhogy elkezdtem bővíteni az ismerősi körömet fészbukon.
Egyébként pedig egy nagyon-nagyon éber életet élek, minden apró részletre figyelnem kell a fürdővíztől a mosogatáson, takarításon, pipikaján, udvar rendezésen keresztül a munka vállalással, bevásárlással, a pontos és gyors kommunikációval, és mindennel együtt. Mint a cirkuszi zsonglőr, aki a tányérokat forgatja, és arra ügyel, hogy ne essenek le a tányérok. Nem mondom, néha leesik egyik-másik tányér, néha órák, sőt talán napok is elmennek, mire a tányérokat összeszedegetem, és újra a helyükre teszem, és elkezdem megint pörgetni őket.
Szóval nem egy látványos életszakasz ez most, de a haladás – ha nem is a szükséges mértékben, de valamennyire töretlenül folytatódik.
Ha most nem is rágtad tövig a körmeidet ettől a beszámolótól, tudd, hogy lesznek még izgalmasak is. Csak türelem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: