Csók

Ez az az írásom, amit reggel fészen beígértem.

Magam sem értem, hogy történt. Volt egy pillanat, ami olyan hatással volt rám, hogy egész nap ezen járt az agyam. És amikor hazaértem, lefekvés előtt odaültem a számítógéphez, és elkezdtem, és csak írtam, és írtam… és egyszer csak elkészült. Egy szuszra! Soha azelőtt nem csináltam semmi ilyesmit, és magam is meglepődtem rajta, hogy mi történhetett?

Azután 2004-ben egyszer csak kipattant a fejemből, hogy kell csinálnom egy reklámújságot! Hamarosan el is készült, az én kis “egyszemélyes” újságom. Ez azt jelenti, hogy én mentem eladni a hirdetési helyeket, én írtam a reklámszövegeket, elvittem az anyagot a grafikushoz, és egy nap alatt kinyomtam belőle a kész anyagot. Azután elmentem a kész újságokért a nyomdába, és nagyrészt egyedül kivittem a nagyobb részét az újságnak. Majd kezdtem elölről… Fél évig bírtam. Utána elbuktam.

Az első számtól az volt a szokásom, hogy az újság belső borító oldalán írtam egy kis szösszenetet. Egyszer csak 2005 elején eszembe jutott ez az írásom, és úgy döntöttem, hogy beteszem az újságomba.

Azután megjelent, kivittem, eljött a következő időszak, és mentem be egy videotékába, akiknél korábban sosem sikerült hirdetést eladni. A hölgy rám nézett, majd váratlanul ezt kérdezte: “Maga az, aki ezeket a rövid írásokat kitalálja?” Óvatosan mondtam rá, hogy igen. Mire ő ezt mondta: “Tudja, mióta van ez a kis újság, amikor a kezembe veszem, először kinyitom, és a második oldalon elolvasom az írását. De amit a legutóbbiban írt, azt komolyan mondom, megkönnyeztem. Eszembe jutottak azok a régi szép idők…” Azután először sikerült minden kínlódás nélkül rábeszélnem, hogy hirdessen nálam.

De nem csak ő volt az egyetlen, akinek tetszett ez az írásom. Ezért döntöttem úgy, hogy megosztom veletek is azt a kis történetet. Szerintem tetszeni fog nektek is.

Akkor hát, tessék:

TOM JONES – KISS (VIDEO OFFICIAL)

Ja nem… 😀

Ez az:

“CSÓK


Valami van a levegőben. Kimondva – kimondatlanul ismerőseim, barátaim, és én magam is valami szinte megmagyarázhatatlan bizakodást érzek remegni a levegőben. Aki egy éve halni készült, ma élni akar, ki rég feladta, ma újra felemeli fejét a sárból. A különös eset január 13-án történt, és még az időjárás is pont olyan volt, amilyennek egy igazi 13-án lennie kell: ragyogó napsütés, szinte tavaszi meleg, amikor az ember zsörtölődik kicsit, hogy minek kellett reggel felvenni ezt a nehéz, és meleg kabátot.

Változatosnak egyáltalán nem mondható munkámat végeztem a kertvárosi lakótelepen, amikor felfigyeltem Rájuk. Lehettek talán húsz évesek. Összeölelkezve álltak egy kapu előtt, és csókolóztak. Szinte mozdulatlanul, de mégsem. Lassú, finom mozdulatokkal simogatták egymás hátát, nyakát, haját. Semmi kapkodás, semmi sietség. Még az idő is megállt mellettük. Én is. Sem őket, sem engem nem zavart a pillanat. Ez AZ a Csók. Amitől a vastag téli ruha is semmivé válik, a bizsergés elindul valahonnan, és ki tudja, hová ér el, a zsibbadás ki-be rohangál az ember minden porcikájában, a lábak elgyengülnek, az embernek fogalma sincs, hogy hol, és min áll, mégsincs szükség kapaszkodóra; és amit az ember csak azért fejez be, mert a nyálelválasztása egy idő után nem bír magával. A Csók, aminek minden perce fáj, sajog, és mégsem elég. A Csók, ami után a szó, hogy “Szeretlek”, úgy érkezik, mint a pesti gyors: szélsebesen, és menetrendszerűen. A Csók ami után húsz éve zavart tinilányok kétségbeesve kérdezték “Pali bácsit”, hogy teherbe estek-e, és amit sem rosszallás, sem tiltás, sem “osztályfőnöki” nem tudott megállítani. Akkor.

Ma a tiniknek valószínűleg nem ismerős a probléma. És a csók sem. A buszmegállókból, “terekről”, kapualjakból eltűntek az ölelkező-csókolózó szerelmespárok (talán a hálószobákból is?). Csak álltam, és néztem őket, és a nyál lassan az én számban is gyűlni kezdett, mint amikor édes álma közben fékezhetetlenül csorog alvó gyermekünk szája sarkából.

És az emlékek megállíthatatlanul megindultak.

Az első suta csók egy falusi mozi hátsó sorában.

Főiskolai éveim romlásba döntő szerelme, az első, és sajnos utolsó végigcsókolt éjszakája álmaim Istennőjével, a nővel, aki úgy csókolt, ahogy soha senki.

Másik szerelmem édesanyjának tettetett rosszallással összevont szemöldöke széltől kifútt ajkaink láttán: “Már megint az utcán csókolóztatok, büdös kölykök?”, és az ártatlan válasz: “Á, mi olyant soha nem tennénk!”, és összekuncogtunk: “Csak a metrólépcsőn.”

Egy nyári kaland napokig tartó macska-egér-játékát lezáró reszkető csókja, és a teher, hogy mindkettőnk szíve “másé”, s hogy a lángolás csak pillanatnyi, és a titok leplével, a feledés fátylával kell, hogy borítsuk majd örömünket.

Első feleségem meglepett, egyszersmind elismerő-elégedett tekintete a boldogító igent követő szokatlanul hosszúra nyúlt, valódi csók után – mire én halkan csak ezt mondtam: “Azt mondták, hogy csókoljuk meg egymást…”

A Csók, ami világgá kiáltja szabadon: Nézzétek, velem van, hozzám tartozik! Büszkén, felszegett fejjel vállalva egymást. A Csók, ami a pénzen vett, a kényszerű, vagy az érdekből létrejött “szerelemnek” nem része. Ami csak az igazi szerelem sajátja, és amit az, aki nem ismeri, csak kigúnyolja; leszólja, és megpróbálja tönkretenni – sajnos túl gyakran sikerrel. Elnéztem ezt az “élő szoborcsoportot”, és kicsit – vagyis őszintébben: nagyon – irigyeltem őket. De mint azt már említettem: a bizakodás pár napja beférkőzött a gondolataim közé. Mire gondolataim idáig jutottak, már jóval messzebb voltam. Visszafordultam, és megkönnyebbültem. Még mindig ott voltak. Ugyanúgy. Megnyugodtam. A szerelem még nem halt meg. Talán divatba jön még AZ a csók. Ti, fiatalok, legyetek boldogok! És mindenki.

Pécs, 2004. jan. 14.”